Klió 1992/1.

1. évfolyam

Winston Churchill és a „második front"

A franciaországi partraszállás, és annak időzítése a legfontosabb mozzanatok egyike volt a II. világháborúban. Az ezzel kapcsolatos vita ma is tart. Amerikai és orosz személyiségek azzal vádolták Churchillt, hogy ellenezte a partraszállást, és fontos szerepe volt a halogatásban. Churchill maga azt állította, soha nem ellenezte, sőt, éppen tőle ered a nagyszabású nyugat-európai partraszállás koncepciója. Ő az időzítésben különbözött az amerikai elképzelésektől: szerinte 1944-ben kellett végrehajtani, nem előbb. Churchill érveit alátámasztotta a hivatalos brit és amerikai történetírás is. Tuvia Ben-Moshe, a jeruzsálemi Héber Egyetem tanára azonban e tanulmányában – Churchill könyvei, levelei, beszédei, továbbá a brit miniszterelnöki hivatal, háborús kabinet és honvédelmi bizottság iratai, valamint a Churchillről és a II. világháborúról szóló gazdag szakirodalom, s a korabeli újságcikkek alapján – kétségbe vonja Churchill állításait és a hivatalos brit történészi álláspontot. Módszere az, hogy időrendben, szinte hónapról hónapra haladva, részletesen bemutatja, mikor mit tervezett a brit miniszterelnök, milyen indítékok és következetlenségek voltak a terveiben, majd megállapításokat von le belőlük. Az előző részen átfutva az utóbbinak szentelünk több figyelmet.

Churchillnek 1940—41-ben, az amerikaiak háborúba lépése előtt nem volt hosszú távú elképzelése, csak a kezdő lépéseket tervezte meg. Ezeket viszont már 1939 szeptembere előtt kigondolta. Franciaország német megszállása után, 1940. okt. 31-én a következőket akarta: Németországot blokád és stratégiai bombázás alá venni, előbb 25—30, később további 15—20 brit hadosztályt a Közép-keletre szállítani, velük megverni Észak-Afrikában az olaszokat, elfoglalni Szicíliát, kikapcsolni a háborúból Olaszországot, közös frontot létesíteni a Balkán-államokkal. E közép-keleti súlypontú stratégia azonban ellenkezik a brit szigetekről kiinduló angol—amerikai együttműködés koncepciójával.

Mindazonáltal a későbbiekben az angol—amerikai tárgyalások folyamán Churchill mindig visszatér földközi-tengeri koncepciójához. Akkor is, amikor a németek támadása a Szovjetunió ellen 1941 júniusában felszínre hozta az oroszok „második frontra” vonatkozó igényét. Churchillt meglepte a kérés, ezideig nem gondolt semmiféle nagyobb hadászati műveletre Európa észak-nyugati területén. A földközi térség prioritásához ragaszkodott 1941 végén az első washingtoni konferencián, ezt tette Marshall amerikai vezérkari főnöknek a nagyméretű franciaországi partraszállásra vonatkozó tervével szemben is, majd a casablancai konferencián, azután 1943 májusában washingtoni látogatása során, bár ekkor az amerikaiak elérték a britek beleegyezését a második front megnyitásába, s a dátumot is kitűzték 1944. május 1-re.

Júliusban ennek ellenére tovább folytatódik a huzavona: egész Olaszország elfoglalását, vagy a nyugat-európai partraszállást erőltették. Ekkor Churchill azt javasolja, foglalják el Olaszországot, azután Észak-Itáliából vagy nyugat felé, Dél-Franciaország irányában támadjanak, vagy Bécs irányában elindulva, űzzék ki Görögországból és a Balkánról a németeket. A szerzőnek az a véleménye, hogy Churchill a Bécs felé irányuló előnyomulásnál ekkor még nem gondolt az oroszok megelőzésére Közép- és Kelet-Európában. Ez a politikai megfontolás 1944 közepe előtt nem merült fel.

Augusztusban, az első quebeci konferencián az amerikaiak prioritást próbáltak biztosítani a franciaországi partraszállás számára, míg Churchill és Alan Brooke azt akarták elérni, ne kelljen átirányítaniuk a Földközi-tengerről 7 hadosztályt Britanniába az invázió előkészítéséül. Szeptemberben és októberben Churchill a Dodekanéze elfoglalását és Törökországnak a háborúba bevonását szorgalmazza. Az amerikaiak ebben a franciaországi partraszállás veszélyeztetését látták.

Amikor 1943 őszén kiderült, hogy a könnyűnek és gyorsnak ígérkező olaszországi hadjárat lassú hadműveletté változott, Churchill komolyan csalódott volt. Elviselhetetlennek tűnt számára, hogy éppen most kelljen odaadnia hadosztályokat Olaszországból – ám az amerikaiak követelték az egyezmény megtartását. A brit hadvezetőség október 19-i ülésén Churchill azt hangoztatta, hogy a franciaországi partraszállás megosztaná a szövetségesek erőit az észak-nyugati hadszíntér és földkőzi térség között, s ez lehetővé tenné Hitler számára, hogy egyen-ként elsöpörje őket. Ezért tehát a partraszállást csakis Németország összeomlása után célszerű végrehajtani.

Churchill és Brooke a későbbi hivatalos történetíróktól támogatva azt állították utólag, hogy 1943 végén a brit álláspont szerint azért volt fontos az olaszországi hadjárat, mert ezzel a franciaországi partraszállást, a fő célt akarták előkészíteni. Ami azonban a fenti találkozón elhangzott, nem támasztja alá ezt az állítást.

A brit és amerikai hadvezetés legközelebb Kairóban ült össze. Itt nem sikerült Churchillnek elhalasztania a partraszállást. Teheránban sem tudott szembeszállni a Sztálin-Roosevelt kettőssel, csupán azt érte el, hogy május végére halasztották a műveletet. Churchill most azért halogatta az inváziót, mert azt remélte, közben Németország összeomlik, bár 1944 januárjában a hírszerző szolgálat valószínűtlennek ítélte ezt a kilátást.

Teherán után Churchill már belenyugodott a partraszállás tervébe, de pesszimizmusa nem csökkent. Úgy vélte, Hitler meg tudja állítani mind az oroszokat, mind az angol—amerikai csapatokat. Ezt írja Sir Cadogannak: „Ezt a csatát az oroszok és az Egyesült Államok katonai hatóságai kényszerítették ránk".

Mindezek ismeretében a cikk szerzője arra a konklúzióra jut: Churchill és a brit hadvezetés – ha rajta múlt volna – nem száll partra Nyugat-Európában, csak Németország összeomlása, vagy drasztikus meggyengülése után. Azaz nem történt volna meg a partraszállás 1944-ben.

Mi lehetett az oka Churchill ilyetén stratégiájának? Három alapvető magyarázat lehetséges: 1. félt a partraszállás és az offenzíva okozta súlyos háborús veszteségektől; 2. hosszú távú politikai számításból választotta volna a partraszállás elhalasztását, hogy a Szovjetunió minél jobban meggyengüljön a háború végére; 3. a németek fölényes küzdőképessége miatt rettegett a vereségtől az európai szárazföldön. Ben-Moshe véleménye szerint ez utóbbi, volt a fő motívum, s mellette az első pontban említett ok is közrejátszott.

Churchill maga a háborúról írott könyvében a borzalmas háborús veszteségektől való félelmére, az I. világháború Somme-nál és Paschendaele-nél történt tragikus emlékű csatáira utal partraszállást halogató stratégiájának indoklásánál. A szerző szerint azonban jó okunk van rá, hogy kételkedjünk: vajon oly nagy hatással lett volna-e Churchillre a korábbi háborús veszteségek emléke. Amikor ugyanis azt a háborút bírálta, nem a vérontás ellen emelt szót, hanem a háború stratégiai kivitelezését hibáztatta. A gallipoli-i hadjárat idején például fenntartotta, hogy a támadást a várható további veszteségek ellenére is folytatni kell mindaddig, amíg határozott eredményt nem érnek el. A Marlborough hercegről szóló könyvben elítéli a XVII. században uralkodó, a manőverezésre és a veszteségek elkerülésére irányuló stratégiai gondolkodást, és a súlyos csatákat vállaló Marlborough herceget (aki mellesleg az őse volt) tekinti példaképének. A szerző ezenkívül még számos adattal bizonyítja: Churchill nem sokat töprengett a veszteségek fölött (például: Egyiptomban; a szingapúri, kudarcra ítélt védelem esetén; az esetleges norvégiai partraszállásnál; Eisenhower előnyomulása esetén az Elbáig).

Nem véletlen, hogy a szerző eddig nem foglalkozott a partraszállás politikai hátterével; Churchill ugyanis – véleménye szerint – egészen 1944 júniusáig meg sem próbálta összehangolni a katonai stratégiát hosszú távú politikai célokkal, azaz 1942—43-ban a második frontra vonatkozó stratégiai döntéseit úgy hozta meg, hogy nem gondolt az Európát fenyegető majdani szovjet veszélyre. Ennek azén van különös fontossága, mert ezekben az években alakult ki az a fajta stratégia, amely azután mindvégig uralta a háborút, és megszabta azt is, hogyan végződjék. A brit miniszterelnök nem szeretett túlságosan előre tervezni; Eden 1942. évi memorandumára azt válaszolta, hagyják a háború utáni rendezés „spekulatív tanulmányait” azokra, akiknek sok az idejük. Őt inkább a háború katonai tennivalói érdekelték; be is vallotta, hogy „a politikai karrier semmi sem volt" a számára „a hadi dicsőséghez hasonlítva".

Mindezek fényében a szerző arra a megállapításra jut, hogy Churchill következetes halogató politikája a második front megnyitásával kapcsolatban nem azt célozta, hogy meggyengítse Oroszországot, s biztosítsa a nyugati hatalmak túlsúlyát a háború utánra; e gyanúsítást maga Churchill visszautasította. Valóban, 1942 őszén ő emlékezteti tanácsadóit a Sztálinnak tett ígéretére, s kijelenti, nem volna szép Oroszországot magára hagyni a szárazföldön Németországgal szemben.

Akárhogy is volt, még a hivatalos brit történészek is megerősítik: 1944 közepéig „a miniszterelnök nem volt hajlandó, és valójában nem is tudott sokat gondolni Európa háború utáni rendezésére". „A balkáni stratégia" „mítosz" volt, és Churchillnek az a javaslata, hogy nyomuljanak előre Bécsig, hogy ezzel elébe vágjanak a Dél-kelet-Európát fenyegető szovjet veszélynek, csak 1944 nyarán merült fel. Ben-Moshe úgy látja, Churchill csak ettől kezdve illesztette stratégiai terveit hosszú távú célokba.

Churchill tehát – véli a szerző – egyszerűen félt összeütközni a szerinte mágikus képességekkel rendelkező német erőkkel a szárazföldön, azaz nyílt terepen. Egyfelől túlzott csodálattal tekintett a német küzdőképességre, másfelől viszont nem bízott a brit hadseregben. Bizalmatlan volt a brit tábornoki karral, s az egész katonai gépezettel szemben. Fenntartásai a görögországi vereség, Kréta eleste és az észak-afrikai kudarc után alakulnak ki. Azt, hogy 1942-ben a brit erők Malajziában és Szingapúrban náluk kisebb japán erők előtt letették a fegyvert, majd Tobruknál kapituláltak, Churchill mélységes szégyennek tekintette. Az 1942 végén kezdődő brit győzelmek sem változtatták meg a véleményét. Az olaszországi hadjárat lelassulása csak növelte a bizalmatlanságát saját hadseregével szemben. Churchill félt egy második Dunkirktől, félt a vereségtől, s ez a félelme nem csökkent akkor sem, amikor a német seregek összeomlottak Sztálingrádnál, Kurszknál. Azt írta a könyvében, 1943-ban bizonyos volt felőle, abban az évben elbukott volna a partraszállás ügye, sőt látszott, hogy az is megerősödött benne, 1944-ben is kudarcra lesz ítélve a partraszállás. Másfelől lehetséges, hogy az amerikaiak tévedtek, amikor az 1943-as partraszállást megvalósíthatónak vélték. A téma örök „mi lett volna, ha..." kérdése marad a történelemnek.

Végül az észak-franciaországi partraszállás önmagáért bizonyított. Lerövidítette a háborút, és sokban hozzájárult – a Vörös Hadsereg győzelmei mellett – a németek legyőzéséhez. Churchill már az események után – a szerző megítélése szerint minden alap nélkül – világos, következetes stratégiai koncepciót tulajdonított magának, amely stratégiának fordulópontja és csúcsa a nyugat-európai partraszállás volt. Ha az invázió elbukott volna, akkor Churchill – legalábbis a szerző szerint – írói tehetségével, és a dokumentumok megfelelő tálalásával a legnagyobb könnyedséggel állította volna, hogy mindig is ellenezte a partraszállást, és végül kényszerítették, hogy beleegyezzen. A cikk írója igen részletesen követi végig a küzdő felek, s különösen Churchill stratégiai elképzeléseinek változásait. Ugyanakkor erezhető elfogultsággal viseltetik a brit miniszterelnökkel szemben, akinek bolsevizmusellenessége – ha ez stratégiai elképzelésein 1944 nyaráig nem is látszott meg – közismert volt.

Tuvia Ben-Moshe: Winston Churchill and the "Second Front"; A Reappralisal. The Journal of

Modern History. 62. kötet, 3. szám, 1990. szeptember, 503—537. old.

Fodor Mihályné