Klió 1992/1.

1. évfolyam

A modern német zsidóság keletkezéstörténete

A modernkori német historiográfiának mindig is voltak érzékeny pontjai, amelyhez kapcsolódó témák újra és újra a szakmai, de a szélesebb érdeklődés középpontjába is kerültek. Az első világháború előtt a geopolitika és annak tematikus holdudvarának kérdésköre, az ettől ugyan független, de a kor szelleme szerint ehhez kapcsolódó lamprechti kollektívlélektani kultúrtörténet, a háborút követően a versailles-i békeszerződés által teremtett helyzet revízióját politikai, gazdasági, demográfiai, etnikai, illetve kultúrhistóriai alapon indokló munkák mozgatták meg, alkalmanként ajzották föl a kedélyeket. A második világháború után az egyes periódusokban eltérő, de alapjában fokozódó intenzitással kísérelte meg a történetírás a nemzetiszocialista múlt "feldolgozását", a legutóbbi csúcspont, a „Historikerstreit" bizonyára nem a hattyúdalt jelentette ebben a hullámzó folyamatban.

Ennek a szembesítésnek az egyik tartalmi súlypontja minden bizonnyal a morális jóvátétel egyik formájaként a németországi zsidóság különösen a polgárosodást követő története sok vonatkozásának a feldolgozása. A helyzet sajátosságánál fogva, a vonatkozó kutatások jó része

Németországon kívül, elsősorban a tel-avivi egyetem Német Történeti Intézetében folyik. A szerző is már hosszú ideje foglalkozik a XIX—XX. század zsidóságának történetével, különös tekintettel Németországra.

A tanulmány azt a jelenséget kísérli meg több szempontból is meghatározni, amely a XIX. századi német zsidóság azonosságkeresési próbálkozásait takarja. A szerző már a cím és a tanulmány kulcsszavát, a „hagyományt” is szükségesnek látja tartalmilag leírni és definiálni indoklását, hogy ti. a folyamatosan változó világban az eddig magától értetődő dolgokat is újra kell magyarázni, és ez nem luxus, fenntartások nélkül el lehet fogadni. A hagyomány ezek szerint azon szimbolikus, írásos és intézményi rendszerek gyűjteménye, amellyel egy csoport a közös múltjára, az értékrendszerére, a karakterére és az örökölt sajátosságára való emlékezést megkísérli megőrizni. Az emlékezés viszont nem arra szolgál, hogy egy elmúlt világot lehetőleg hűen megőrizzen, a hagyomány egy bizonyos, a jelenkor számára fontos céllal rekonstruálja a múltat, ezért a hitelességre törekvés ellenére mindig torzított képet ad a múlt valóságáról. Mivel a zsidó szóbeli hagyományok egy részét kiemelték és azt vallásos autoritással ruházták fel, a zsidóság számára egy további, általános érvénnyel bíró hagyomány még a XVIII. század folyamán is fölöslegesnek látszott.

A zsidók életét a megváltoztathatatlan vallási törvény szabályozta, a konfliktusokat így mindig a helyi rabbi döntése oldotta fel, aki viszont autoritását egyedül az Irás birtoklásából merítette, nem pedig a közös hagyomány valamilyen formájából. Ebből a szerző arra következtet, hogy a zsidóknak nem volt igénye a hagyományra, mint identitásteremtő mechanizmusra. Eközben azonban nem veszi figyelembe, hogy a középkor, de még az újkor hosszú évszázadain át is a valláson keresztül nyílott lehetőség az önmeghatározásra; különösen vonatkozott ez a zsidókra, akiknek a szétszóródás nyomán bekövetkezett jelentős életmód- és élethelyzet-különbségek miatt nem is volt talán más alternatívájuk, mint a közös ősi, vallási törvényekre támaszkodni.

A szerző a fenti problémát nem tárgyalva, a tanulmány munkatéziseit úgy adja meg, hogy a XIX. századi zsidóságot nem lehet felekezetként vagy etnikai csoportként, de modern nemzetként sem definiálni, hanem csak egy sajátságos „kulturális rendszerként”; ezen rendszeren belül a XVIII. Század végétől kulturális megújulásra irányuló kollektív törekvés vette kezdetét, amelynek eredményeként a „hagyományos megalkotását" lehet megjelölni; a kudarcok és eredmények a német zsidóság egészének tulajdoníthatók, hiszen a reformisták, a neo-onodoxok, de még az ortodoxok is ugyanazon vállalkozás részesei voltak.

Az a megállapítás, hogy a katolicizmust és a protestantizmust nem tisztán felekezetként kell kezelni, ma már egyáltalán nem vált ki ellenkezést. Ellentmondásosabb a helyzet, ha a zsidóságról van szó. Amennyiben a katolicizmus, illetve a protestantizmus fogalmának kiterjesztett értelmezését a zsidóságra is alkalmazzuk és a felekezeten túl kulturális rendszerként fogjuk fel, melynek célja „hatékony, mindent átható és tartós beállítódásokat és motivációkat teremteni", akkor lehet talán megérteni, hogy miért nem tudott még a liberális reformzsidóság sem a mindent átfogó zsidó kultúra öleléséből menekülni, jóllehet egyik központi célja éppen a zsidóbeliségnek tisztán felekezetté történő átalakítása volt. Így a XIX. század végén a németországi zsidóság nagyobbik része minden bizonnyal nem volt már a hagyományos zsidó világ része, de nem is olvadt föl teljesen környezetében, ahogy azt gyakran és nem csak Németországban hinni szerették volna: sajátos zsidó-német kultúrrendszerben éltek, ezért is kíséreltek meg egy új közös zsidó hagyományrendszert megteremteni.

A fenti kontextusban elfogadhatjuk a szerző „kulturális rendszer" teóriáját, bár hiányoljuk legalább az utalást arra, hogy a párhuzamként és igazolásként felsorakoztatott katolicizmusnak és protestantizmusnak felekezeti jellegükön kívül elsősorban talán politikai és csak másodsorban kulturális vonatkozásuk nyert önálló polgárjogot a XIX. és a XX. században. Ezért logikusnak látszik a magas és a tömegkultúra analógiájára a „nagy", illetve a „kis" hagyományról értekezni. Ennek a kettősségnek a következetes

végig vitele a tanulmányban nem történik meg, amit a bizonyara értékes gondolatmenetek elmaradása miatt is csak sajnálni lehet; ezt nem menti az az egyébként jogos megjegyzés sem, hogy a kettő közötti határvonal gyakran elmosódott.

A továbbiakban a szerző a „hagyományteremtés" területeit és módozatait mutatja be, élén a romantikus historizmus befolyása alatt álló XIX. századi történetírással, melynek legfontosabb intellektuális teljesítményeként – ebben az összefüggésben joggal – Graetz: Geschichte der Juden von den altesten Zeiten bis auf die Gegenwart című, többkötetes munkáját emeli ki, kitérve a spanyol szefárd zsidók iránt táplált túlfűtött szimpátiára is, szemben az askenázi zsidósággal; ezt a történetírást egyébként is az esettanulmányok jellemezték, lemondva a folyamatos történeti ábrázolásról, hogy a modem értelemben megalkotni kívánt zsidóságot így „történetileg" is meg tudják határozni és ezáltal mint egésznek értelmet tudjanak kölcsönözni.

Ugyanezt a célt szolgálta az újonnan megteremtett zsidó etika: a zsidóbeliséget a kor embere számára elfogadhatóvá kellett tenni – a német polgári társadalmon belül a zsidóságot el kellett ismertetni. A szerző úgy véli, hogy a fenti cél elérésében a kiemelkedő személyiségeket egy elég széles spektrumú sajtó is támogatja, ez pedig nem volt más, mint a német zsidóság társadalmi rétegződésének intellektuális tükre. Az ezzel érintkező, sokat vitatott kérdésben, hogy ti. mekkora volt a zsidóság aránya a szellemi szabadfoglalkozásúak körében, a szerző századfordulóbeli publikációkra utalva, a dolgozó zsidóknak nem egészen öt százalékát adja meg; így egészében a keletkező „hagyományt" nem önálló zsidó kultúraként fogja fel, hanem a német középosztály kultúrájának zsidó variánsaként értelmezi.

Az önálló németországi zsidó kultúra kialakulásának kudarcáért a szerző két jelenséget okol: egyrészt a megkésettséget – nem lehet a felvilágosodás lessingi, schilleri ideáljait hirdetni ott, ahol az expresszionista színház befogadása volt napirenden –, amely miatt a legjobbakat a környező, a fejlődés ütemével lépést tartó, ha azt nem diktáló kultúra szippantotta fel, ezért az eleve befejezetlenségre, csonkaságra volt ítélve; másrészt a nyelvhasználatot, amely minden, többször is újrakezdett kísérlet ellenére, nem a héber vagy a jiddis elterjedését eredményezte, a modern németországi zsidó kultúra nyelve a korai XIX. századtól egyértelműen a német.

A bőségesen adatolt, igen friss, részben még kéziratban lévő tanulmányokat is felhasználó munkát a zsidó „hagyomány" jelenkori fejlődési tendenciáira vonatkozó kérdés zárja: a két lehetséges variáns, az izraeli és az USA-beli hű örökösként befejezi-e a torzóban maradt munkát, jóllehet napjaink viszonyai ezt a kérdést hátrább sorolni látszanak, és elsősorban azt kérdezik, hogy be kell-e fejezni a modern „hagyományteremtést", s ha igen, a régi törekvések továbbvitelének formájában-e. A különböző aspektusok mozaikkövei kirajzolják az olvasó előtt a kérdéskör kontúrjait, de az összkép igen töredékes marad; a tanulmány elsősorban a gondolatébresztő kérdésfeltevések „kiprovokálásában" jeleskedik, az állásfoglalások ellenére kevésbé azok megválaszolásában, de ez sem kevés.

Historische Zeitschrift, Band 253, Heft 3, 1991 december, 603—628. p.

Barabás László