Klió 1992/1.

1. évfolyam

John Law rendszere és az abszolutizmus

John Law „rendszere" az egyik leghírhedtebb elképzelés volt, melynek megvalósítását egy kora újkori európai kormány, financiális gondjainak megoldására magára vállalta. Merészen kigondolt intézményhálózat volt, s a kutatók vitájának tárgya azóta is; némely elemző Law tervét alapvetően hibás vállalkozásnak látta, míg mások ragyogó, és lényegében egészséges reformtervnek tekintették, amely bukása ellenére, hozzásegítette a francia kormányt, hogy „megszabaduljon az adósságaitól, emellett felerősítette a tunya francia gazdaságot".

Ez a cikk nem a rendszer tisztán pénzügyi és gazdasági vonatkozásait vizsgálja a továbbiakban, hanem eddig viszonylag elhanyagolt politikai vonzataira összpontosít. Pontosabban: azt bizonyítja, hogy a Law-rendszer nem csupán egy kudarcba fulladt financiális kísérlet, hanem mint politikai epizód, fontos jelzője a királyi szuverenitás jellegéről és korlátairól folytatott XVIII. századi vitának. Ebben a vitában lényeges kérdés volt a királyi szuverenitásnak a „közvéleményhez” való viszonya, s a közvéleménynek a kormányzati pénzügyekre gyakorolt hatása. Mivel a Law-rendszer végsősorban attól függött, hogyan fogadja a közönség a királyi papírpénzt, próbája lett annak, mennyire képes a király megerősíteni alattvalóiban a saját hitelét. A kérdés fontos esettanulmányul kínálkozik a francia abszolutizmus politikájának tanulmányozásához. Amikor a közönségnek a király hitelébe vetett bizalmát finomabb módszerekkel már lehetetlen volt fenntartani, Law kampányt indított, hol a „despotizmus" hasznosságára, hol az igazolására fordítva figyelmet, s ez a kampány megszabta a monarchikus autoritásra adott válaszokat egészen a francia forradalomig. A Law-rendszer létrejöttének körülményei ismertek. A XIV.

Lajos uralkodása vége felé viselt háborúk oly nagy terhet jelentettek, hogy amikor az uralkodó meghalt, Franciaország 100 éven belül éppen a harmadik pénzügyi csőd bejelentése előtt állt. A bajok legsúlyosabbjait a hatalmas állami adósság, és az ezek visszafizetése érdekében elidegenített királyi jövedelmek jelentették, Law azt gondolta, az államadósságok megkönnyítésének s a gazdaság újraélesztésének eszköze a nyilvánosan létesített és támogatott hitel, azt hitte, hogy a hitel - annak elérhetősége, megbízhatósága és ára – a modern állam hatalmának döntő tényezője. Ahhoz azonban, hogy a hiteleket jóé ki lehessen használni, szakítani kellett volna az adóbérlő rendszerrel, amely a kormány eladósodásán hízott. Law különösen a bullionista politika ellen rohant ki. A régi módszerek helyett azt ajánlotta, alapítsanak királyi bankot, amely királyi kincstárként funkcionálna, és kiterjesztené a pénzellátmányt. A fém érmék mellett bankjegyeket bocsátana ki, és ezzel a bank hozzásegítené az államot, hogy visszafizesse az adósságát, lenyomná a kamatot, és fellendítené a gazdaságot.

Law 1716-ban elnyerte a régens támogatását, majd 1718 végére „királyi bankká” fejleszthette pénzintézetét. Különböző gyarmati kereskedelmi koncessziókat is szerzett, s ezeket hírhedt Nyugati Társasága rendelkezésére bocsátotta. A társaság részvényeit át lehetett váltani bankjának papírpénzére. Soha annyi papírpénz nem volt forgalomban a polgárok körében, mint ekkor. A kormányzat pénzügyeibe korábban be nem avatottak most beleszólhattak, véleményt mondhattak e pénzügyekről azáltal, hogy vették, vagy eladták a bankjegyeket. 1720 elején Law már pénzügyi főellenőr volt, és egyesítette a társaságot és a bankot.

Law ténykedését kezdettől fogva igen erősen támadták, főleg a pénzügyi körök. A viták azonban nem csak a gyatra politika és adminisztráció körül kavarogtak, hanem az abszolút monarchia hatalmának kérdése került a figyelem központjába. Saint-Simon például azt mondta a régensnek, hogy egy ilyen bank köztársaságba, vagy az angol monarchiába való, nem olyan államba, mint Franciaország, ahol „a megbízhatóság, s ebből következően a bizalom ... szükségképpen hiányzik, mert a király, vagy az ő nevében egy szerető, vagy egy fontos ... miniszter végső soron

fel tudja borítani a bankot, melynek forrásai túl nagyok, ugyanakkor túlságosan hozzáférhetők". A királyi hitel megteremtése tehát nem pusztán pénzügyi, hanem a legkomolyabb politikai kérdés volt. Ezzel maga Law is tisztában volt, ezért hivatalos feljegyzések, magánlevelek, és a nagyközönségnek szánt más munkák özönével igyekezett programját mindkét szempontból védeni. Kampánya folyamán mindvégig hangsúlyozta, hogy az abszolút monarchia nem hogy aláásná a hitelt és a bizalmat, amelyen az nyugszik, hanem ellenkezőleg, a legjobb politikai elrendezés mindkettő megszilárdítására. „Állítom – mondta Law –, hogy egy abszolút fejedelem, aki tudja, hogyan uralkodjék, növelni tudja az uralkodóba vetett bizalmat, és a szükséges pénzalapot alacsonyabb kamatra tudja beszerezni, mint az a fejedelem, akit hatalmában korlátoztak. „Úgy gondolta, csakis az abszolút monarchia közhitelrendszere lehet igazán erős, mert ott a fiskális politikát egyetlen szuverén akarat irányítja.”

Miután Law az abszolút monarchiát szinte nélkülözhetetlen politikai berendezkedésnek tartotta rendszere számára, két irányból védte az abszolutizmust.

Először: véleménye szerint az abszolút monarchia saját szuverén hatalmát akkor képes sikeresen felhasználni, ha „ésszerűségen" alapuló „elvekre" támaszkodik. XIV. Lajos abszolutizmusáról ez nem mondható el, ezért volt, hogy összehangolatlan, rossz tanácsokon alapuló intézkedések történtek, beleértve a pénzzel való manipulációt is, melyek azután aláásták a francia közbizalmat, s azt a nézetet táplálták, hogy a nyilvános bankok nem alkalmasak arra, hogy abszolút monarchiákban tartsák fenn őket. Law tehát gondolt arra a veszélyre, hogy az abszolút uralkodók nem mindig töltik be kötelezettségeiket a közjó szolgálatában. Rendszerének zsenialitása éppen abban van – magyarázta –, hogy mivel „elveken" alapul, így hatásosan hozzáköti a király érdekeit az alattvalók érdekeihez, ezáltal gyengítve az esetleges kárt, amit az abszolút hatalom okozhat.

A második korlátozó erő, amely Law szerint hatással lehet, és volt az abszolút hatalomra, különösen a közpénzek kezelése tekintetében – Law kifejezéseivel – a „közbizalom", a „közfelfogás" és a „közvélemény" volt. Law-nak azonban meglehetősen bizonytalan fogalmai voltak a közvéleményről; soha nem mondta meg pontosan, kik alkotják a „közt", hogyan formálódik, és nyilvánul meg annak véleménye; olykor előítéletre hajlamosnak látta, máskor ellenséges és félrevezetett „közvélemény"-ről beszélt. Mégis hitte, hogy ha eleinte sokan bizalmatlanul nézik is az ő rendszerét, egyre többen észreveszik majd annak racionális „elveit", és megszűnik a défiance (a bizalom hiánya). Végül majd az „ésszerűség" és a „közvélemény" összebékül egymással, és a monarchia érdekeivel. „Minden ellentétes érdek, minden egyéni hitei és minden különálló pénzalap egyesítésével az új Rendszer gazdagítja a francia nemzetet. Ez az egység az, amely gazdagságot teremt, valamint hatalmat és erőt ad az államnak: mind segíti egyik a másikat, mind ugyanazon cél érdekében dolgozik; egy mindenkiért, mindenki egyért."

II.

Law végül engedélyt kapott egy általános bank megalapítására. A bank működése Párizsra korlátozódott, és arra, hogy bankjegyeket bocsásson ki, melyek értékét ecu-ben, a pénzérme szokásos értékmegjelölésében fejezték ki, nem pedig livre-ben, az elszámolások fiktív pénzében, amelyben az árakat törvényesen megszabták. Az écu-ben kibocsátott papírpénzt be lehetett váltani pontosan meghatározott

mennyiségű fémpénzre. A gyors ügyintézés, az azonnali átválthatóság, a „hitelesség” (azaz a papírpénzt ránézésre azonnal ki is fizették fémpénzben)— mindez meghozza a bizalmat – vélte Law.

Jóllehet, eleinte mindenki Law bankján tréfálkozott, már l717 elején hitele volt a bankjegyeknek. Szerencséje volt a banknak, hogy a párizsi parlament – jó viszonyban lévén a régenssel – jóindulattal kezelte. 1717 őszén azonban „mindenki" Law ellen fordult, „az idegen, a hivatásos játékos" ellen. Ennek ellenére az év nyarán még ellenvetés nélkül beiktatta a parlament a Nyugati Társaság megalapítását, amely társaság azután a Law-rendszer lelke lett.

A következő év folyamán megváltozott a helyzet. Elromlott a viszony a régens és a parlament között, és a viszály központjába Law személye és programja került. Amitől a parlament leginkább tartott, az volt hogy a Law-rendszer a korona hatalmának növelését tűzte ki célul. A parlament szerint a Law-program „a királyság minden törvényét megszegi", rendetlenséget és káoszt okoz.

Hogy feltartóztassa a "káoszt", a parlament visszavonta a koronának a fémpénzek leértékelésére és újraverésére Law befolyására tett intézkedéseit, és a Law-féle bankjegyek kormányzati tranzakciókban való használatának engedélyét. Tiltakozásában a parlament hangsúlyozta, hogy ezek a rendeletek nemcsak a gazdaságra nézve veszedelmesek, hanem kibocsátásukkal „a kormány a pénzügyekben túllépte a király hatáskörét". „Ez a regália... nem terjed oly messzire, ... hogy a fémpénz értékét megállapítsa." A parlament történelmi példákra hivatkozva úgy érvelt, hogy a király dolgában "a közmegegyezés és a nemzet egyhangú beleegyezése" szükséges.

Észlelve, hogy a Law-ügy lassan alkotmányos válsággá dagad, s hogy a parlament egyre jobban aláássa a monarchia tekintélyét, s azt hinti el a közvéleményben, hogy a király semmit sem tud tenni a parlament nélkül, 1718 nyarán a korona visszaütött. Felmorzsolta a parlament fémpénzre és bankra vonatkozó rendelkezéseit, egy lit de justice révén leszűkítette a testület tiltakozási jogát (ezt Saint-Simon készítette elő), és a jövőt biztosítandó, letartóztatott és száműzött néhány különösen makacs parlamenti tagot. A korona ereje tudatában inkább rendeletekkel kormányzott, mint ediktumokkal, mert ez utóbbiakat be kellett volna iktattatnia a parlamenttel; feláldozta azt a confiance-t, melyet e beiktatás jelentett volna, a többség támogatása által nyújtott confiance-éit. Law úgy vélte, többet ér az a bizalom, melyet a közönség érez a rendszer iránt, ha azt reméli, hogy a rendszer hasznából részesedhet.

A korona 1718 nyara és 1720 között valósággal elárasztotta Law társaságát jól népszerűsített koncessziókkal, köztük az értékes dohánymonopóliummal; 1718 decemberében bankját a korona intézményévé szervezték át Királyi Bank néven. 1718 decemberében kibocsátottak egy arrét-et (határozatot) arról, hogy szükséges megismertetni a közönséggel a koronának a bank belső ügyintézésével és a bankjegyek hitelességével kapcsolatos szándékait.

Maga Law folyamatosan tájékoztatta a közönséget, sőt, ahogy rendszerének szervezése előrehaladt, úgy egyre inkább – s nem kevésbé – hajlandó volt magyarázattal szolgálni a közönségnek. Menet közben azonban egyre türelmetlenebb lett azzal a „felvilágosult" megközelítéssel szemben, amelyet eddig maga hirdetett. Türelmetlensége csak nőtt 1719 vége felé, és 1720-ban, amikor aggódva tapasztalta a közönség növekvő nyugtalanságát a bank által óriási mennyiségben kibocsátott papírpénz és a társaság részvényei emelkedő árai kapcsán. Law „korszaka” utolsó évében egyre inkább áttért az állami megfélemlítés politikájára. Játszott a közönség félelmeivel, s az eredmény az volt, amit Law egykor elutasított: a „rákényszerített bizalom".

Amint a bank királyi bankká lett, Law, pénzpolitikája révén, arra ösztönözte a fémpénzek tulajdonosait, váltsák át pénzüket papírpénzre. A Királyi Bank fokozatosan áttért az écu helyett a livre kibocsátására, ezzel állami ellenőrzés alá vonva a bankjegy érmére váltásának arányát. 1719 áprilisában ediktiunot bocsátottak ki, melyben - ellentétben a fémpénzzel, amelynek livre-ben kifejezett értéke változtatható volt - kimondták, hogy a bankjegyek megtartják megállapított értéküket. Law, miután annakidején elítélte elődeinek folytonos érme/livre értékarány változtatási politikáját, most maga is ugyanilyen ténykedésbe kezdett; 1719. szeptembere és 1720 decembere között 28-szor változtatta az arany és 35-ször az ezüst árát. Végül a bankjegy értéktartására adott ígéretét sem váltotta be. Más intézkedésekkel az arany és az ezüst pénzjellegének megszüntetését akarta elérni: megtiltotta az ezüstpénz használatát 600 livre-nél magasabb adósság visszafizetésénél; később a határt 100 livre-re szállította le. Az 1720. február 27-én kibocsátott határozat szerint magánemberek nem tarthattak maguknál fémpénzben többet 500 livre-nél. A rendőrség ezentúl többletösszegekért kutathatott a magánházakban, s ha talált ilyet, az a társaságé lett.

1720 második felében, a rendszer összeomlása idején a kormány már széles körben mindenféle erőszakos eszközt alkalmazott. A mészárosokat megfenyegették, mert a hűs áránál megpróbáltak lépést tartani a papírpénz okozta inflációval; a plébánosok súlyos bírság terhe mellett kötelesek voltak összeírni a csavargókat, munkanélkülieket Law gyarmati vállalkozása számára; amikor ez nem volt elég, katonaság kutatta végig Párizs utcáit további áldozatokért. Ahogy nőtt a bizalmatlanság, Law beváltotta fenyegetését, és üldözni kezdték azokat, akik megjegyzést mertek tenni a bank papírpénzére.

Law eredetileg elítélte az „erőszakot", a „kényszert", most propagandáját kiterjesztve maga is ehhez folyamodott. S e propaganda közben, politikáját igazolandó, kifejezetten védelmére kelt a „zsanoki hatalomnak”. Azt hirdette, hogy ez a despotizmus racionális „elveken" nyugszik. Ugyanazzal a logikával érvelt, mint annakidején, de most az ellenkező oldal mellett „despotikus hatalom" nélkül csak zűrzavar keletkezne, e hatalom jelenléte azonban egyesíti és összehangolja az egyének törekvéseit úgy, hogy helyreállítja a közbizalmat.

III.

Jóllehet, a Law-rendszernek a francia gazdaságra gyakorolt hatását sokan elemezték, a történészek keveset tettek politikai eredményeinek feltárására. Pontos kérdés pedig, hogy milyen hatással volt a Law-rendszer a XVIII. századnak általában a monarchiával, és különösképpen a királyi felségjogokkal kapcsolatos felfogására, illetve hogy a közvélemény megváltozása milyen következményekkel járt a francia monarchia sorsára nézve. Sokan a tirannizmus támogatójának kiáltották ki Law-t. Például Montesquieu: Law „a despotizmus Európában eddig látott legnagyobb támogatóinak egyike". A korabeli utcai dalok „utálatos zsarnoknak” titulálják, hasonlóan vélekedtek Charies Duclos, Saint-Simon és még

Voltaire is ezt írta: a február 27-i határozat „a legigazságtalanabb ediktum, amit valaha benyújtottak", ez a „zsarnoki abszurditás végső határa". A közhangulat természetesen a régenssel is szembefordult, hiszen a Law-rendszer összefonódott az ő nevével. A vagyonok elvesztése, a pénzérme birtoklásáriak korlátozása, és az erőltetett toborzás Law gyarmati vállalkozásaihoz – mindez azt a nézetet alakította ki a közvéleményben, hogy Law, a maga fiskális manipulációval „káoszt" okozott.

A káosztól való félelem mélyen, s régóta benne gyökerezett a francia politikai tudatban. Évszázadok óta óvták a királyt attól, hogy túlzott pénzügyi manipulációkba bonyolódjék. Ez a tanács az ókori arisztotelészi gondolatot idézte, mely szerint a pénz „minden dolgok mértéke". Alig két évtizeddel Law fellépése előtt Le Blanc figyelmeztetett, hogy a „zűrzavar" „az olyan államban következik be, ahol gyakran változtatják a súlyokat és mértékeket".

Annak ellenére, hogy Law többféle formában és alkalommal próbálta magyarázni rendszerének "elveit", a legtöbb megfigyelő szemében éppen azokat a „mértékeket" rombolta szét, melyeket a hagyományos bölcsesség oly fontosnak tartott a társadalmi együttéléshez. „A pénznek nincs többé értéke – panaszkodtak az emberek –, nem tudunk mihez kezdeni vele." A közönség úgy érezte, ki van téve különböző manővereknek, újabb és újabb rendeleteknek, s nem tudhatja mit hoz a holnap. A zűrzavar megfosztotta az embereket a mércétől, amelynek segítségével ésszerű döntéseket hozhattak volna. Montesquieu a maga „despotizmus"-fogalmának kidolgozásakor is utalt a Law-rendszerre. Összegezve: Law széles körben vitatott megtestesítője lett a "despotizmus"-nak, s ezzel nem kis mértékben járult hozzá ahhoz a módhoz, ahogyan a XVIII. század közönsége felfogta a „despotizmust", és megkülönböztette ennek jellemző jegyeit.

A Law okozta összeomlás és veszély emléke végigkísért a századon, s ha ezután bárki állami hitelrendszer megteremtésére tett javaslatot, nem mulasztotta el hangsúlyozni mennyire más az ő programja, mint a Law-é volt. Később, amikor Neckert támadták, pontról pontra haladva összehasonlították leszámítoló pénztárát a rosszemlékű rendszerrel. 1785-ben, Calonne-nak a reformja szintén azért bukott el, mert a közönség – emlékezve Law hasonló próbálkozására – félt, hogy a kormány közpénzeket akar eltulajdonítani.

Law kísérlete mindenesetre hozzájárult egy széles, szilárd XVIII. századi konszenzus kialakulásához, mely szerint a pénz valódi csereértékét a fém belső értéke adja meg, amelyet viszont a piaci erők határoznak meg, nem pedig a fejedelem által megállapított érték. A királyi adminisztráció tagjai is elismerték ezután, hogy a koronának önkorlátozással vissza kell tartania magát a pénz értékébe való túlzott beleszólástól. Antoine Paris 1726. évi memorandumában a Law-rendszer tapasztalatai nyomán azt mondja, a koronának rögzített monetáris értékszintet kell teremtenie.

Enélkül az értékszint nélkül a monarchia soha nem tudja megszerezni a confiance-i és a „hitelt", amire szüksége van. Ez értékszintnek a megtartása korlátozza ugyan a király felségjogait, de a király, aki szereti a népét, inkább kedvez az igazságnak, mint a tekintélynek. Necker szerint a pénz értékével való manipulálás a korona részéről nemcsak hogy rossz financiális politika, de nem is illik egy „nagy monarchiához", és összeegyeztethetetlen annak méltóságával.

Érdekes fejlemény, hogy valóban, a korona a korábbi oly gyakori pénzérték-változtatgatás után, most, 1726-tól 1785-ig megőrizte a pénz értékét. S ha a Law-féle tapasztalatok hozzájárultak ahhoz, hogy korlátozzák a korona pénzmanipulációkhoz való jogát, egyúttal friss kétségeket is ébresztettek aziránt, hogy az abszolút monarchia képes-e a confiance fenntartására, amelyről az volt a vélemény, szükséges bármiféle sikeres államhitel-rendszer megteremtéséhez. Ezután az államhitel-rendszerek javaslói nemcsak azt kérték, hogy az állam szigorúan kösse magát előre meghatározott, rögzített mennyiségű bankjegy kiadásához, hanem olyan testületeket is felkértek a dolog garantálására, mint parlament vagy a helyi rendek.

Az ügy fejleménye az is, hogy határozottan felismerték a közvélemény szerepét. Ezentúl magasabbra értékelték a közönségnek azon képességét,

hogy érzékeli a fiskális racionalitást. A rendszer következtében sok ember megismerkedett a pénzügyi alapfogalmakkal. Az ügy fokozta a nyilvánosság szerepét, és magával hozta, hogy különböző vélemények láttak napvilágot pénzügyi kérdésekben.

Bármi is volt a Law-kísérlet pénzügyi hatása, felerősödött a vélemény, hogy éppúgy, mint a hitel, a racionalitás sem egyedül a monarchiának a

sajátja, és hogy a királyi prerogatívákat úgy kell korlátozni, hogy ki kell tenni „a közvélemény" bírálatának. Law rendszere próba alá vetette azt a tételt, hogy a pénz, a hitel és maga a közvélemény is, mint a „despotikus hatalom" része, szabadon manipulálhatók a korona által – és a tétel elbukott. Akárki nyert is a Law-rendszeren, az bizonyos, hogy a monarchia – ha úgy értelmezzük az érdekeit, hogy önkényes hatalmát törvényesen gyakorolhatja a közönség szeme előtt -- vesztes volt.

Thomas E. Kaiser: Pénz, zsarnokság és közvelemény a XVIII. század elején Franciaországban – John Law és a királyi tekintélyről szóló vita.

Thomas E. Kaiser: Money, Despotism, and Pulilic Opinion in Early Eighteenth-Century France: John Law and the Debate on Royal Credit (The Journal of Modern History, 63. kötet, 1 szám, 1991. március, 1—28. old.

Fodor Mihályné