Klió 1992/1.

1. évfolyam

KORA-ÚJKOR

Franciaország „természetes” határai

Körülbelül 50 évvel ezelőtt Franciaország természetes határainak eszméje közhelyként szerepelt a francia történelemkönyvekben. Az elgondolást, hogy „a természet kijelölte a határokat”, Richelieu-től Dantonig sokan vallották. E határok az Atlanti-óceán, a Rajna, az Alpok és a Pireneusok voltak.

Ma a történészek jórésze elutasítja a természetes határok „doktrínáját”, mondván, hogy túlságosan teleologikus felfogás. E tekintetben Gaston Zeller (1890-1960), a strasburgi egyetem professzora volt a mesterük, aki írásaiban (La Monarchie d'Ancien Régime et les frontieres naturelles, Revüe d' histoire moderne, 8 (1933) és Histoire d'une idée fausse, Revue de synthese, 11-12 (1936) hevesen támadta a természetes határok „hamis ideáját”.

Zeller, pacifista hazafiként, mondanivalóját elsősorban Franciaországnak a Rajnára vonatkozó igényei ellen hegyezte ki a két világháború között, amikor egyre erősödött a francia és a német militarizmus. Azt igyekezett bemutatni, hogy mennyire jelentéktelen volt a természetes határok „ideológiája” a francia külpolitikai célok szempontjából 1792 előtt, és mennyire inkább csak a népszerű iskoláskönyvek nemzeti identitás konstrukcióihoz, majd a zsurnaliszták nacionalizmusához kötődött a XIX. és a XX. század elején, mintsem a történelmi valósághoz.

E cikk, Zeller munkáiból kiindulva, újra felveti a természetes határok kérdését, és a XVII. századtól kezdve kétszeres összefüggésben vizsgálja: a francia külpolitikai érdekek és a francia nemzeti azonosságtudat szimbolikus felépítménye összefüggésében. Mint államépítő modell, a természetes határok gondolata olykor igazolást, máskor szervező elvet jelentett a francia külpolitikában. Mint a francia identitás modellje, az államalkotó mitológia része volt. A természetes határ úgy jelent meg, mint az eszmei egység szimbólumainak egyik eleme, az egységé, amely váltakozva támaszkodik a közös nyelv, a közös történelem. és a meghatározott, kijelölt terület elveire.

Valamikor arra hivatkoztak, hogy Richelieu kardinális Politikai végrendeletében kifejtette: helyre akarja állítani Gallia természet kijelölte határait, és „mindenütt, ahol az ősi Gallia elterült, fel akarja állítani az újat”. Zeller azonban figyelmen kívül hagyta ezt a szövegrészt, mert Voltaire nyomán igen helyesen, kételkedett a hitelességében, és határozottan állította, hogy a természetes határok gondolata nem játszott szerepet a francia első miniszter döntéseiben annak ellenére sem, hogy a korszak több szerzője foglalkozott vele. Jean Francois (1652) és más jezsuita szerzők kiemelik, hogy a hegyek megállítják a hódítót, és az ellenség seregeit, természetes erődökként őrt állnak, sőt, a hegyek és a folyók korlátozzák a fejedelmek agresszív ambícióit is.

A franciában a limites és a frontiéres kifejezések között a XIII. században alakult ki a tartalmi különbség, amikor a francia monarchia kezdte számbavenni a királyság határát (frontiéres), amely szembe nézett az ellenséggel, azaz katonai határvonala volt. s megkülönböztette a hűbérurasága alá tartozó területek igazságszolgáltatási határaitól (limites).

A „frontiers” fogalmának kialakulása már eltávolodást jelentett a hagyományos középkori határfelfogástól. A XI. századtól a XIII-ig ugyanis a négy folyó, a Szajna, a Rhone, a Meuse és az Escault (Schelt) jelentette a francia királyság határait, ez a felfogás – újabb területek megszerzése következtében – a XIII. század vége felé kezdett halványodni.

Újfajta érvelésre volt tehát szükség. Ettől kezdve nem a természet, hanem a történelem lett a legitimáció hivatkozási pontja a francia külpolitikai döntések folyamán. A francia királyság terjeszkedését mostantól „az ősi címek jogán, vagy a jogos örökösök folyamatos birtoklása alapján kell megérteni és megmagyarázni.”

Richelieu és a korona módszeresen megszervezte Franciaországnak az újonnan „meghódított tartományokra” vonatkozó jogai és igényei kutatását. Pierre Dupuy, Jacques de Cassan, Théodore és Denys Godefroy és más „királyi történetírók” igazolták a nemzeti és a dinasztikus törekvéseket, az ún. „tulajdonosi dinaszticizmust”.

A kérdés ilyetén tárgyalása tulajdonképpen helyén való volt, mert a kora újkori francia állam szigorúan véve még nem volt területi jellegű. Az uralkodó kifejezés a fennhatóság volt, amely magában foglalta „a tartozékokat, függő és csatolt részek”-et. Ez a törvénykezési szuverenitás

kb. azt jelentette, hogy a korona bizonyos birtokokra – hűbérbirtokra, a királyi főtisztviselő területeire püspökségekre, földesúri birtokra, a városfaion kívül eső kerületeire még falvakra is – jogot teremtett a maga számára. E feudális birtokformákat keresztezve léteztek a korona által

szervezett adminisztratív határvonalak. Nyilvánvaló tehát, hogy a királyság nem volt koherens területi entitás, melyet következetes vonal „határolt” volna. Az igazság az, hogy a középkori Franciaországban az országhatár sok helyen közigazgatási határ volt, jól látható határkővel, folyókkal, fákkal, olykor árkokkal jelölve. Ezek ellenére Franciaország határsávjait következetlen „tartományok” szabdalták össze-vissza, egymást átfedő vitás közigazgatási területekkel. Például Lorraine tartomány az újkor elején tarka volt a testébe ékelődött német fennhatóságú területektől.

Zeller szerint az ügyek ilyen szomorú állása közepette a természetes határokról szóló elképzelést a térképészet teremtette meg. Az igazság viszont az, hogy a természeti vonásokkal határolt királyság gondolati képe korábbi keletkezésű, mint a térképe. Az egyre népszerűbb kereskedelmi térképészet azonban valóban hozzájárult az állam idealizált megjelenítése politikai programjához.

A XVII. századi kereskedelmi térképészet a hegyek ábrázolásával – úgy rajzolva meg őket, mintha „lóhátról látszanának” – azt sugallta, mintha a politikai választóvonalat a természet jelölte volna ki. Így dolgozott Nicolas Sanson (1600--1667), „a kormány első hivatalos térképésze”, aki a természetes határok ideájának hatása alatt, s nem ismervén eléggé Kalifornia és Afrika topográfiáját, olykor oda is kitalált hegyláncokat, ahol nem voltak. Egy fiatalabb Sanson 1627-ben, elnyerve ezzel Richelieu kegyeit, az ókori Galliát úgy ábrázolta, hogy az a Rajnáig terjedt. Richelieu idején azután számos térkép, és leírás jelent meg, amely azonosnak írta le Franciaország és Gallia területét.

Ahogy a XVII. században a francia terjeszkedés északkelet felé vette az irányát, úgy kezdett elhalványodni a „négy folyó” ideája, és előtérbe került Gallia természetes határvonala, s ezzel egységes állam koncepciója. Érdekes illusztráció erre az 1659-es pireneusi békeszerződés, amely Spanyolország és Franciaország határait Roussillon Franciaországhoz csatolásával jelöli ki mondván, hogy „a Pireneusi hegység, amely régen is elkülönítette Galliát a spanyoloktól, alkotja ezután a választóvonalat a két királyság között”, vagyis a természetes határuk gondolata igazolásul szolgált a francia terjeszkedésre a Pireneusok irányában. Egyúttal azt a képzetet keltette, hogy a francia területszerzés körülhatárolt területi egységeket érint. Így történt, hogy Pierre Duvalnak a pireneusi békét ünneplő térképén egy, a valóságban nem létező hegylánc jelöli a két ország közti határt a Cerdagne-völgyben!

Észak felé Gallia természetes határait emlegetni nem sok értelme volt; sokkal fontosabb volt arrafelé megvédeni a határokat a fenyegető spanyol seregektől. Kelet irányában azonban más volt a helyzet: itt volt értelme, s felszínen is tartották a Rajnáig terjeszkedés gondolatát. Zeller szerint

Richelieu-re nem volt hatással ez az ideológia, az ő külpolitikáját az opportunizmus és a dinasztikus elvek, azaz az „érdekek” irányították. Richelieu a gyakorlatban „nyitott ajtókat” tartott, hogy „be lehessen lépni a szomszéd államokba”, azaz a határok támadási célirányt is jelentettek.

Richelieu, hogy ellenőrzése alá vonja az átkelőhelyeket, erődöket telepített melléjük, például a Rajna felé irányuló politikája értelmében erődöket létesített, illetve megerősített a folyó keleti oldalán Philippsburgnál és Breisachnál. A münsteri béke (1648) Franciaország megerősödését hozta: neki ítélte Alsace-ot, s a hozzá tartozó részeket „a Rajna ezen és másik oldalán”.

XIV. Lajos folytatta Richelieu Rajna-polilikáját Sébastien Vauhan hadmérnök irányításával erődsort létesített a jobbparton: Fort-Louis, Kehl, Juninguc. Amikor azonban XIV. Lajos vereséget szenvedett az Augsburgi Ligától, 1697-hen, a ryswicki békében minden területi foglalásáról, így a

Rajna keleti partján lévőkről is le kellett mondania.

A ryswicki béke úgy jelölte ki Franciaország Rajna-határát keleten, hogy sem az ókori gall határokra, sem a természet adta határok elvére nem hivatkozott. A spanyol örökösödési háborút lezáró 1714. évi utrechti békeszerződés azonban „az Alpok vízválasztóját” nevezte meg a

Franciaországot és a savoyai királyságot elválasztó vonalként. Ez alkalommal először bukkan fel a természetes határok eszméje egy fontos békeszerződésben.

Az egyesített és körülhatárolt terület eszméje különösen XIV. Lajos uralkodása második felében nyert teret. Vauban 1673-ban először mondja ki, hogy a következő 30 évben meg kell formálni Franciaország határait. „A királynak gondolnia kellene egy kicsit területének négyszögesítésére. Ez a zűrzavar, amit a baráti és ellenséges erődök keveredése jelent, egyáltalán nem tetszik nekem...” Az egyesített és határokkal körülvett terület látomása végül Vauban „vashatárában” öltött testet, abban a kétszeres erődláncban, melyet az 1678-as nymwegeni béke után kezdtek építeni, és a XVIII. század fordulójára fejeztek be. Richelieu „nyitott ajtók” politikáját tehát „a sorompók politikája” váltotta fel, de szerepe ugyanaz volt: megvédeni Franciaországot, és növelni a német ügyekbe való beavatkozás képességét.

A továbbiakban a franciák számos konferencián (pireneusi, 1659, Aix-la-Chapelle, 1668, Nymwegen, 1678) kiterjedt tárgyalásokat folytattak a spanyolokkal és a Szent Római Birodalommal, s ezek során jelentősen csökkentették a Franciaországba beékelődő részek, és idegen közigazgatás alá tartozó területek számát, sőt, olykor ki is jelölték a határ vonalát. Kelet irányában pedig az 1680-as években az ún. reuniós kamarák csatolták függő és közigazgatási területek százait az országhoz – bár később, a ryswicki békében (1697) ezek legtöbbjét vissza kellelt adni.

A természetes határok által körülfogott állain eszméje tehát Richelieu idején nyert intézményesített formát, és 1714-re Franciaország – Lorraine és Savoya kivételével – elnyerte a mai formáját. A területi állam azonban még korántsem lett valósággá: sem a területi szuverenitás gondolata nem fejlődött ki még, sem a politikai határok nem szilárdultak meg északon és keleten. A határokat ezután is számtalan beékelődő vagy beszorult terület, egymásra átfedő és egymással versengő közigazgatási hatóság, és egyéb adminisztrációs rémálom tette bizonytalanná. A XVIII. század előtt állt a feladat, hogy ésszerűsítse ezt az adminisztrációt, és átváltson a természetes védelmi határokról a természetes politikai határok politikájára.

A XVIII. századi értelmiség egy része azt vallotta, hogy Franciaországot a régi gall határfolyók és -hegyek körvonalazzak, más részük, főleg a filozófusok, azt tartották, hogy a hegyek és folyók, mint amelyek mentesek minden történelmi determinációtól, alkotják az államközösségek határait (limites). Montesquieu geográfiai determinizmusa az állam „természetes határai” (limites naturelles) gondolatával azonosul, s e határok az ő számára jogokat, egyszersmind a terjeszkedés korlátait is jelentik. David Hume a nemzeti karakter „morális” meghatározottságával érvelve szintén a természetes határok képzetét ébreszti. Rousseau azt hangsúlyozza, hogy a természetes határok „úgy tűnik, örökre rögzítik” a különböző nemzetek „számát és méretét”. „Szinte azt mondhatjuk, hogy a kontinens politikai berendezése bizonyos értelemben a természet műve.”

A század vége felé az államépítés politikájában beállt változás a természetes határok gondolatának felvilágosult, dehistorizált újramagyarázatát hozta. Igaz hogy a kaotikus, belső közigazgatási struktúrát nem tudják újjászervezni, azonban a XVIII. század második felében komoly eredmények születtek az ország külső határainak megállapításában. Egy sereg egyezményt kötöttek a Szent Római Birodalommal, a svájci kantonokkal, Savoya királysággal és Spanyolországgal.

Az állam elsősorban belpolitikai célokat akart megvalósítani: körülhatárolt, egységesített területet, s azon hatékony adminisztrációt. Azzal, hogy meg akart szabadulni a testéhe benyúló, vagy éppen belezáródott idegen területektől, elejét kívánta venni a katonai dezertálásoknak, és adócsalásoknak. Számos speciális határvitát is meg lehetett így oldani. Nem csupán vámosok vagy katonák vitáit, hanem a lakosság veszekedéseit is a legelők, vizek használati jogáról. E törekvések során a francia állam a területi elvét hangsúlyozta a közigazgatásival szemben, azaz a határvonalak kijelölésében a természet adta határok felé hajlott.

Két ellentmondás is volt abban, ahogyan a franciák a természetes határok bűvöletében éltek, s ebben az államépítés eszközét látták. Az egyik az, hogy e határ-megállapítások mikropolitikai viszálykodásai akkor, amikor Franciaország kizáródott a Kelet-Európáért versengő geopolitikai arénából, és vereséget szenvedett az Újvilágban, inkább az ország gyengeségét jelezték, semmint nemzetközi hírnevét erősítették volna.

A másik paradoxon kézenfekvő. A közigazgatási megosztást figyelmen kívül hagyó természetes határokat politikai határokká tenni sok viszálykodást okozott. A falvak lakosai, völgyek közösségei a Pireneusok mindkét oldalán ragaszkodtak az ellenkező oldalra került tulajdonukhoz, legeltetési, haszonélvezeti jogukhoz. A folyók szintén bizonytalan, helyüket változtató, emellett inkább összekapcsoló, semmint elválasztó határvonalak.

Végül is, 1789-re az Ancien Regime – a természetes határok alapján állva – meglehetősen egyenes vonalú területi határokat hozott létre. Franciaország természetes határai mind elméletben, mind pedig a valóságban nagyjából készen álltak a forradalom idejére, és ez szolgált alapul a forradalmi kormány számára, hogy a francia terjeszkedés ideológiáját kidolgozza.

A francia forradalmárok a XVIII. századtól örökölték a természetes határok hivatalos gyakorlatát és filozófiai elgondolását, de a Rajna-határ, mint ideológiai és politikai program, már a forradalmi folyamat terméke volt.

A forradalom első két évében még kevesen élesztgették a doktrínát. Az 1791. évi alkotmány kimondta, hogy „a francia nemzet” nem kezd hódító háborúba, és „soha nem fog erőszakot alkalmazni más népek szabadsága ellen.” A forradalom eszméi elterjedtek egész Európában, s ezzel Franciaország határait tulajdonképpen nem a történelem, nem is a természet, hanem a szabadság láthatatlan eszméje jelölte ki.

A természetes határok doktrínája akkor vált fontossá, amikor Franciaország Európa „despotái” ellen vívott forradalmi harcai során újra hegemonikus törekvéseket kezdett dédelgetni. 1792-ben a monarchia elbukott, s a köztársaság a valmy-i és jemappes-i győzelmek után elfoglalta Savoyát, Nizzát, Belgiumot, és a Rajna bal partjának részeit, 1792—93 telén a girondisták élesztették fel a természetes határok gondolatát az elfoglalt területek igazolására, de a kérdéses területek népének „szabad beleegyezését” is emlegették. Ismét előtérbe került a Rajna-határ kérdése, a girondisták közigazgatási határnak tekintették, nem az ország természetes védelmi határának.

Az eszme, hogy Franciaország Rajna vonaláig terjedjen, közös nagy forradalmi programmá és európai koalíció ellen vívott háborúk idején vált. Robespierre és köre ellenezte, hogy annexióval szerezzenek természetes határokat Franciaországnak, de a „veszélyben a haza!” gondolata magával hozta a Rajnára, mint védelmi vonalra szóló igényt. A Rajna-gondolat két okból is fontossá vált: a politika szemszögéből nézve az volt igazi republikánus hazafi, aki elfogadta; a stratégia oldaláról pedig a védelem szimbólumának tekintették a porosz és osztrák agresszióval szemben.

A direktórium magáévá tette a Rajna-programot. Az 1795. júliusi hazeli békeszerződés porosz—francia határokra vonatkozó titkos cikkelyei francia területnek ismerik el a Rajna balpartját, 1797-ben, a Campo Formio-i békében Ausztria beleegyezését adta a francia annexiókhoz. Napóleon uralma idején azután a Rajna, mint Franciaország határvonala, már túlhaladottá vált.

Napóleon bukása után Franciaország elvesztette 1789 után szerzett területeit (Montbéliard, Muhlhouse, Cointat Venaissin és Avignon kivételével). A restaurált monarchia visszaadta a Rajna bal partját 1815-ben a Német Konföderációnak, s ezzel az ország Rajnára vonatkozó igénye

„elvesztett és végtelenül kívánatos céllá” lett.

A júliusi monarchia idején a természetes határok eszméje összebékítette a szembenálló politikai feleket: a forradalom híveit (akik az 1795-ös Rajna-határokat követelték), és a restauráció párthíveit (akik a monarchia 1789-es határaival azonosultak). Augustin Thierry volt az, aki az 1830-as években a koncepció első módszeres kidolgozására vállalkozott. Szerinte a természetes határok (limites naturelles) visszaszerzésének gondolatáról (a franciák) soha nem tettek le; „az mélységesen nemzeti és mélységesen történelmi”.

Zeller rámutatott, hogy a XIX. század középső évtizedeire minden történész úgy fogadta a doktrínát, mint kész, adott tételt. Az eszme behatolt a széles olvasóközönség, s a tudósok gondolatvilágába is, oly népszerű történelemkönyvek révén, mint pl. Henri Martin: Franciaország története, amely Zeller szerint „a középosztály történelmi Bibliája” volt. A közvélemény tette lehetővé a Thiers-kormány számára 1840-ben, hogy újra a rajnai határokat követelje Franciaország számára. A XIX. század folyamán azután a természetes határok szimbolikus értéke hanyatlani kezd, amikor a történészek a nemzeti és az önmeghatározás elveit kidolgozták. A természetes határokat nem tekintették többé a nemzeti azonosság jelentős keretének. Fustel de Coulanges 1870-ben kijelentette: „ami a nemzetet jelenti, az nem a faj, nem a nyelv. Az emberek aklíor érzik úgy

a szívükben, hogy egy néphez tartoznak, ha közösek a gondolataik, az érdeklődésük, vonzalmaik, emlékeik és a vágyaik.” Vagyis a XIX. századi történetírás megőrizte a természetes határok eszméjét, de ezzel egyidejűleg hangoztatta a nemzetközi igényeket is. Feszültség volt az állam törekvései – stratégiai és katonai célok keresése – és a nemzet igényei között, mely utóbbiakat a lelki kötelékek, a múlt történelme és az önkéntes önmeghatározás befolyásoltak.

A természetes határokat a XIX. században mindvégig a stratégia célokkal azonosították. III. Napóleon idején például erre hivatkozva csatolták 1860-ban újra Franciaországhoz Savoyját a Cavourral kötött szerződésben. Ami a Rajna vonalát illeti, Napóleont kevésbé érdekelte Franciaország területszerzése a Rajna bal partján, mint az, hogy Németország olyanná szerveződjék át, hogy jól beilleszkedjék a franciák hatalmi egyensúlyra vonatkozó diplomáciai érdekeibe. Ezért támogatta a Poroszország által megtestesített német nacionalizmus ügyét.

Alsace 1871. évi elvesztése után, majd az 1918 utáni felépülés után a természetes határok – ekkorra már kizárólag a Rajna bal partjára vonatkozó francia igényeket értve e kifejezésen – új értelmet nyertek egy összefüggő nacionalista felfogásban, melyet a harmadik köztársaság politikusai és történészei, pl. Sorel és Mathiez, szintézis útján készítettek: összebékítették a monarchia és a köztársaság, az ancien régime és forradalom politikai antitéziseit. A természetes határok nemzetiesítésének különös jelentősége volt az 1920-as, 30-as években, amikor az eszmét egyre inkább összekapcsolták a Rajna-vidék militarizálásával. Zeller számára a természetes határok elvesztése része volt annak a francia „ideológiának”, amelyet azzal a német felfogással állítottak szembe, hogy a Szent Római Birodalom egyenes folytatása a Római Birodalomnak. Zeller a francia—német antagonizmus lényegét „ezeknek az ideológiáknak, s nem az érdekeknek az ütközésében” látta. Ennek az ellentétnek – szerinte – „nem volt mélyen fekvő oka, csak esetleges jellege”. Zeller ezzel zárja következtetéseit 1932-ben.

Alig egy évtizeddel később Zeller maga tapasztalta a doktrína XX. századi következményeit: a Maginot-vonal, a „bevehetetlen” betonbunker-rendszer Franciaország északkeleti határa mentén Vauban, és a XVII. század elgondolásán alapult. 1940 nyarán azonban a körülhatárolt és védhető terület eszméje épp oly illuzórikusnak bizonyult, mint a középkori „négy folyó” elgondolása. Zeller maga a párizsi College de France-ban fejezte be pályáját, tanulmányokat írt a francia külpolitikáról, de többé soha nem szólalt fel Franciaország természetes határai „hamis eszméjének” demisztifikációja érdekében.

A II. világháború után a francia határokkal kapcsolatban sokkal semlegesebb eszme merült fel: az ország hatszög alakjáról kezdtek beszélni. A gondolat először a 1850-es években a földrajzi szövegekben bukkant elő a Piemontra kacsingató imperialista terjeszkedés vitájában, majd a harmadik köztársaság idején egyre többször emlegették Franciaország hatszög alakját, végül a gondolat az 1950-es években nyert igazán teret. Ekkor olyan szimbólummá lett a francia tudatban, amely harmóniát, egyensúlyt, stabilitást és állandóságot sugárzott. Viszonylagos semlegessége kétszeres kompromisszumot nyújtott. Először is hagyományos és természeti egységet jelentett, olyan azonosságtudatot, amely egyensúlyt teremtett a nemzeti közösségnek a saját azonosságtudata megfogalmazására vonatkozó igénye és az állami védelmi stratégiával kapcsolatos törekvése között.

A szerző véleménye szerint a természetes határok eszméjének újra átgondolása – túl a francia példán – a német és az európai politikai kultúrák keretén belül, továbbá a gyarmati és gyarmatbirodalom felbomlása után létrejött világban új utakat teremthet a nemzeti államok építéséről és lebontásáról folyó vitákban.

Peter Saiilins: Natural Frontiers Revisited: France' Boundaries since the Seveilteenth Century (Még egyszer a természetes határokról – Franciaország határai a XVII. század óta). The Amerícan Historical Review, 95. kötet, 5. szám, 1990. december, 1423–1451. old.

Fodor Mihályné