Klió 1992/1.

1. évfolyam

Tanulmányok a lengyel nemesség történetéből

I. M. Sczaniecki a lengyel nemesség eredetét és kialakulását tekinti át röviden. A középkori lengyel berendezkedést feudálisnak minősíti, annak ellenére, hogy nem volt senior-vazallus viszony és nem terjedt e! a feudum típusú hűbérbirtok. Így a lengyel feudalizmus intézményei különböztek a nyugat-európaiaktól. Ugyanakkor a lengyel társadalom a XIII–XIV. századtól sok, a nyugatival rokon vonást (nemesi nagybirtok kialakulása, jobbágy-földesúri viszony általánossá válása, a privilegizált városok megjelenése) is hordozott.

A szerző a továbbiakban azokkal a különleges jellemvonásokkal foglalkozik, amelyek megkülönböztették a középkori lengyel struktúrát a nyugatitól. Két kérdéskörre helyezi a hangsúlyt: 1. a nemesi birtok jellegére, 2. minden nemesnek közvetlenül az uralkodótól való függésére.

1. A magán nagybirtok a XIII. században terjedt el Lengyelországban és a nagybirtokosság a XIV. század közepére már egy zárt a „irre militari” (hadi jogon) privilégiumokat szerzett katonáskodó rétegei alkotott. A nagybirtokosság az uralkodóktól ún. örökjogon, vagyis teljes tulajdonként (allódium) kapta birtokait.

Az uralkodó joga a földelidegenítések ellenőrzésére a család lehetséges követelésének biztosítékaként csak későn' alakult ki: a XVI. századtól tilos végrendeleti úton örökíteni a birtokot.

A magánbirtokok elterjedéséhez a birtokosok privilégiumszerzése párosult. A privilégiumok rendszere szilárdította meg a birtokosság társadalmi státusát. A kiváltságolt birtokra a katonai szolgálatkötelezettsége nem vált általánossá, mindig részleges maradt. A „hadi jogon” szerzett kiváltságok viszont általánosan elterjedtek és „leszálltak” a kisebb birtokosokra is. A XIV. század végétől az „egyenjogúság” eszménye alapján minden nemesi cím öröklődővé vált. Ezután nem a „hadi jogon” bírt föld, hanem a születés lett a nemesi kiváltságok forrása.

2. Lengyelországban – ellentétben Nyugat-Európával – nem alakultak ki a nemességnek jogilag egymástól elkülöníthető rétegei, vagyis nem született nemesi hierarchia a privilégiumok alapján, mert a privilégiumok egyformákká váltak. Ez abból adódott, hogy minden nemes közvetlenül az uralkodó alá tartozott. Amikor a XIV. században a korona felszámolta a területi széttagoltságot, eltűnt a király és a nemesség között álló réteg, a volt fejedelmek és kiszolgálóik rétege. Nem született külön privilégiumokkal rendelkező arisztokrácia. Így tehát a XIV–XV. században területileg egységesülő Lengyelországban jogilag egységes nemesség alakult ki, s ezt a sajátos vonását a lengyel nemesség a következő évszázadban is megőrizte, amikor kiépítette a „nemesi köztársaság” államát.

A nemesség azonos jogállású szerkezetét a címerhasználat is tükrözi. A címerek Nyugat-Európához képest csak későn, a XIV–XV. századtól terjedtek el. A címer Lengyelországban általában nem egyetlen család megkülönböztető jele volt. Ugyanazt a címert több tucat család is használhatta. Kevés az olyan címer, amelyet egyetlen család birtokolt. A több család által használt azonos címer nem a vérrokonságból származott, hanem a banderiális katonáskodásból. A nagybirtokos címerét, a bandériumában szolgáló szegény nemes is használta, kifejezve azonos jogállását.

Összegzésül a szerző megállapítja, hogy a XV. század végéig a nemesség soraiba viszonylag könnyű volt bejutni, az állam alig ellenőrizte a kialakulás folyamatát. Miután felduzzadt a lengyel nemesség és a XVI. században a politikai hatalmat is birtokába vette, leállt a nemesítés folyamata. A nemesség kezdett elzárkózni, s megnehezítette a nemessé válást. A nemesség zöme egyre inkább azonos jogállás megőrzésére koncentrált a nagybirtokosok ellentétes törekvéseivel, a külön privilégiumok szerzésével szemben. Ez részlegesen sikeres volt a XVI. században, a hatalmas birtokok kialakulását viszont nem lehetett megakadályozni.

II. A. Wyczanski a XVI–XVIII. századi jogilag egységes lengyel nemesség társadalmi szerkezetét, vagyis függőleges irányú rétegződését, a hierarchiáját elemzi. A nemesi társadalom vertikális tagozódása kihatott a horizontálisra is: az azonos jogállás elve és gyakorlata csorbát szenvedhetett a szegény nemesség és az újonnan nemesítettek körében. Például a paraszt módjára saját földjüket művelő nemeseknek a XVI. századtól adót kellett fizetniük, a XVIII. század végén pedig megszűnt közvetlen részvételi joguk a szejmikeken (tartományi rendi gyűléseken). 1669-től az újonnan nemesített családok csak három nemzedék múlva viselhettek köztisztséget.

A vertikális tagozódást alapvetően a birtokviszonyok határozták meg. A birtokmegoszlás valóságos felmérése a nemességkutatás egyik nagy problémája. Nincs olyan egyedül üdvözítő módszer, amely alkalmas lenne. Ráadásul a földbirtok nagysága és a földből származó jövedelem között nem mindig volt közvetlen megfelelés.

A nemesség hármas – kis-, közép- és főnemesség – felosztása sokáig a birtokok, falvak vagy falurészek számbavételén alapult. A nemesség 60 %-át kitevő kisnemességnek vagy egyáltalán nem volt birtoka vagy legfeljebb egy-egy falutöredékkel rendelkezett. A körülbelül jó száz családból álló főnemesség több tucat, sőt Litvániában több száz falvat birtokolt családonként. Köznemeseknek pedig az számított, akiknek egy vagy néhány faluja volt. Ez a felosztás csak megközelítőleges, a falvak száma nem mindig tükrözte a tényleges vagyoni állapotot. Ezért a telkek után fizetett paraszti adó számbavétele is fontos.

A szerző a krakkói Vajdaság 947 nemesi birtok paraszti telkeiből 1563/65-ben beszedett adók alapján osztályozza a nemesség vagyoni viszonyait. A nemesség 10 %-át alkotó leggazdagabb birtokosok földjéről az évi adó 54,7 %-a került ki, míg a legszegényebb 10 %-ának birtokairól csupán 0,2 %-a. A vajdaság leggazdagabb és legszegényebb nemese között hét ezerszeres volt a jövedelemkülönbség. A köznemesi kategória is rendkívül differenciált volt belülről, s a XVII–XVIII. században felgyorsult birtokainak elaprózódása.

A megközelítőleg azonos jogállásból adódóan a lengyel nemességen belül alig volt szokásban hercegi, márki, grófi vagy bárói címet viselni. Helyette volt viszont bőven ún. címzetes területi tisztség, amely még a széttagolódás korából maradt fenn és burjánzott el. Minden nemes akart valamilyen címzetes területi tisztséget viselni. A nemesi címek hierarchiája helyett a tisztviselői címek hierarchiája alakult ki. A főtisztségek (helytartó, comes stb.) csak a leggazdagabb nemesekre voltak fenntartva.

A köz- és kisnemesség vagyoni elszegényedése társadalmi függőségekhez vezetett a nemességen belül. Jobb esetben a kisnemes udvarnok vagy jószágigazgató lett egy vagyonos birtokosnál. Más esetben a főnemesi udvarok egyszerűen eltartottak egy csomó szegény nemest kliensség fejében.

A társdalmi szerkezetet a javakon, jövedelmeken, tisztségeken és függőségi szálakon túl a presztízs is befolyásolta. A család hírneve, „ősi múltja” sokat számított. A gazdag családok sokszor római, görög vagy szarmata múltat „kutattak” fel maguknak.

A XVI–XVIII, századi lengyel nemesség az „egy és ugyanazon nemesség”, az egységes jogállású nemesség eszményét megtartotta, ám vagyoni, hivatali állapota és presztízse tekintetében rendkívül hierarchizált struktúrákat alkottak.

III. St. Grodziski tanuímánya a XV–XVIII. századi lengyel nemesség kötelességeivel és politikai jogaival foglalkozik. Mielőtt a szerző a nemesség politikai súlyát elemezné, két fontos sajátosságra hívja fel az olvasó figyelmét. 1. Becslések szerint a XVII. század közepén a nemesség a népesség 8–10 %-át tette ki, sőt Mazóviában, ahol az új főváros, Varsó feküdt, a népesség 20 %-át is elérte. Ez a magas arány egyedülálló volt Európában, s különös súlyt adott a nemességnek. 2. A nemesi rendnek az előző századokban kivívott azonos jogállása fennmaradt. A mágnások azon kísérletei, hogy jogokban elkülönüljenek a nemesség zömétől, csődöt mondtak. Az azonos jogállás azonban kisebb csorbákat mégis szenvedett. A teljesen birtoktalan vagy paraszti birtokon élő nemes adóköteles lett, megfosztatott a köztisztségek viselésének jogától és nem kellett katonáskodnia. Jogvesztése nem örökletes volt: ha megfelelő birtokokat szerzett, automatikusan visszanyerte összes nemesi kiváltságát.

Ez az óriás létszámú és azonos jogokkal rendelkező nemesség a XVI. századra az államban európai viszonylatban egyedülálló súlyra tett szert. Jogai mellett azonban kötelezettségei is maradtak: a füstpénz fizetése jobbágyaik birtokáról, a háborúban való részvétel, a törvények tisztelete és az uralkodónak a bírósági kérvényekben rangjának megfelelő szólítása. A kötelezettségek ilyenfajta tömörítése abból eredt, hogy a lengyel jogszokások nem tettek különbséget a király személyével és az állammal (a koronával) szembeni kötelezettségek között.

A nemesi kötelezettségek és jogok egymással kölcsönhatásban alakultak, változtak. A királyválasztási jog kialakulásával lehetőség nyűt a királytól való esküvételre a nemesi jogokra vonatkozóan a koronázás alkalmával. A lengyel nemesség fenntartotta a más európai országokban már feledésbe merült ellenállási jogot és 1573-ban a „Henrik-féle artikulusokban” ismét megerősítette az uralkodóval. A nemesnek a király iránti hűsegét csak akkor kell betartania, ha az uralkodó nem szegi meg a koronázáskor tett esküjét. A nemesnek nem annyira az uralkodóval szembeni, hanem a törvénnyel szembeni engedelmessége a lényeges. A törvénynek azonban a király is épp úgy alávetett, mint minden nemes.

Ez a törvénynek való egyforma alávetés fejezte ki a „nemesi demokráciát”. A XVI. század végétől a demokrácia kezdett az oligokrácia fele fejlődni, a nagybirtokos nemesség hatalmának növekedése miatt. A törvénnyel szembeni egyforma engedelmesség elve kicsorbult.

A fegyverforgatás kötelezettsége Lengyelországban a kora újkorban is fennmaradt, mert a nemesi felkelést nem váltotta fel a zsoldos katonaság alkalmazása. A hadiszolgálat kötelezettsége azonban változó fogalom volt, s a kötelezettség korlátozódott. A híres 1374-es kassai statútum csak védekező háború esetére kötelezte az egész nemességet hadba szállni. 1545-től a király csak az országgyűléssel együtt dönthetett háborúról és a haderő felállításáról. 1496-től már csak az országgyűlést illette ez a jog. 1573-ban lerövidítették a nemesi felkelés maximális időtartamát. A nemesi hadviselés a XVII. századra elértéktelenedett.

A nemesség kötelezettségeit és a jogait tartalmazó könyvecskében a kötelezettségek jegyzéke meglehetősen- kurta, a jogoké meglehetősen bőséges volt. A megfogalmazott jogok négy osztályba sorolhatóak: 1. gazdasági kiváltságok; 2. igazságszolgáltatási kiváltságok; 3. politikai kiváltságok; 4. tiszteletbeli kiváltságok.

1. A nemesi vagyonszerzésre és birtoklásra vonatkozó jogok már a XV. század végén kikristályosodtak. 1496-os országgyűlési törvény megtiltotta a polgároknak a földbirtokvásárlást. Az egyházi javakat ugyan nem tudta szekularizálni, de az egyházi méltóságokat kisajátította magának, így a birtoklásra vonatkozó kizárólagos nemesi jog érvényesült. A XV. században a nemesi földek immunitás-jogot nyertek. 1573-ban eltörölték az uralkodói bányaregálékat, s ezzel a bányakincsek jövedelmei csak a nemest illették meg. Az immunitási jog a nemesi házra is érvényesült: például tilos volt házkutatást tartani nemesember házában.

1374-től a lengyel nemesség teljes adómentességet élvezett. Csak a paraszti telkek után járt adó az államnak. Az adómentességhez fokozatosan vámmentesség is párosult a XV. századtól. Csupán igazolnia kellett a nemesnek a portéka urasági földről való származását. Természetesen voltak földesúri monopoljogok (italmérésre, mészárszéktartásra stb.) is.

A gazdasági előjogok utolsó csoportja a polgárság jogainak korlátozásából származott. 1550-től a nemes szabadon vásárolhatott városi ingatlant, s városlakó lehetett anélkül, hogy érvényesültek volna rá a városi jogok. A nemesség 1565-ben a városi kereskedők élelmiszerexportáló jogát is megszüntette.

2. Nem bírtak kisebb jelentőséggel az igazságszolgáltatási privilégiumok sem, bár számuk kevesebb volt, mint a gazdaságiaké. A XV. század közepétől nemes csak nemesi bíróság előtt volt köteles tetteiért felelni. 1578-ban a Korona Törvényszéke felállításával a nemesség a legfelsőbb bíráskodást is kivette a király kezéből.

Ítélethozatal előtt a nemest nem lehetett letartóztatni, még felségsértési váddal sem. Az 1422-től érvényesülő személyi sérthetetlenség joga a nemesi szabadságjogok egyik legértékesebbje volt.

3. A politikai privilégiumok kiszélesedése a XIV. század közepétől kezdődött azzal, hogy tartományi áüami tisztségeket csak a tartományban élő nemesek tölthettek be, életük végéig. Udvari tisztségeket szintén csak nemesek viselhettek. 1433 után egyházi főméltóságot sem kaphatott meg a nemesemberen kívül más származású.

A szenátusból és alsóházból álló országgyűlés is kizárólag nemesi intézmény volt. A lengyel polgárságnak nem sikerült országos képviseleti jogot szereznie. 1505-ben kimondatott az országgyűlésen a híres „Semmi újat a nemességről a nemesség nélkül” elv. Ezzel a nemesség elérte, hogy saját maga által, saját maga számára biztosítsa a törvényhozói hatalmat, s megteremtse az „aranyszabadság” korát.

A szabad királyválasztás a Jagelló-ház kihalása (1573) után vált teljessé. Ekkor fogalmazódott meg véglegesen a már említett, az uralkodónak a nemességgel szembeni felelőssége is.

Sarkalatos politikai privilégiummá vált az ún. szabad szavazat (vox libera) gyakorlata, mely két fontos jogot érvényesített. Egyrészt az országgyűléseken a törvénytervezetek tárgyalásánál a kisebbségnek ellenállási joga volt a többséggel szemben. „Mindenki számára kötelező törvényt csak mindenki egyetértésével lehet hozni”. Másrészt magában foglalta a véleménynyilvánítás szabadságát is.

A „szabad választás – szabad szavazat” intézményét a nemesség a politikai szabadság legbecsesebb védelmezőjének nyilvánította. A szabad és egyhangú szavazás eszménye azonban a XVII. század közpére eltorzult az ún. liberum vetó gyakorlatában. A liberum vetó alkalmazása megbénította az állam működését és hozzájárult bukásához.

4. A tiszteletbeli kiváltságok arra szolgáltak, hogy a nemest megkülönböztessék a világ előtt minden más státuszú embertől. Így kardot és megfelelő díszes öltözéket csak nemes viselhetett. A városlakó nemes viszont nem űzhetett polgári foglalkozást, nehogy méltatlan legyen „lovagi” hivatásához.

Lengyelországot tehát a XVI. századtól joggal nevezték Európában „nemesi köztársaságnak”, amely a környező országok nemességének szimpátiáját élvezte.

A tanulmány lezárásaként a szerző hangsúlyozza, hogy a „nemesi köztársaság” történeti megítélése nem lehet egyoldalú. A történeti valóságnak ellentmond, ha csak azt hangsúlyozzuk, hogy a nemesi szabadságjogok a lengyel állain pusztulásához vezettek. A valósághoz tartozik annak hangsúlyozása is, hogy a XVIII. század végétől a nemesi szabadságjogok kiterjesztése más társadalmi rétegekre, elindította a nemesi jogoknak polgári szabadságjogokká való átfejlődését. Ezt a pozitív fejlődést szakítottak meg a szomszédos abszolutista rendszerek hódítása, amely a lengyel állam pusztulásához vezetett.

I. Michal Sczaniecki: Les origines et la formation de la Noblesse polonaise an Moyen áge. (A lengyel nemesség eredete és kialakulása a középkoAan, in. Acta Poloniae Historíca XXXVI. köt. 1977., 101–108. old.

II. Andrzej Wyczanski: La structure de la noblesse polonaise au XVI–XVII. riédes (Remarquues methodiques) A lengyel nemesség szerkezete a XVI–XVIII. században. Methodikai megjegyzések, in. Acta PoUniae Historica XXXVI. köt. 1977., 109–117.old.)

III. Stanistaw Grodziski: Les devoires et les droits politiques de la noblesse polonaise (A lengyel nemesség kötelességei és politikai jogai in Acta Poloniae Historica XXXVI. köt. 1977., 163–176.old.

Az Acta Poliniae Historica, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének 195S-ban alapított folyóirata.

A tanulmányokat az 1975-ös lublini lengyel-francia nemességtörténeti konferencia előadási anyagából válogattuk. Jelentőségüket az adja, hogy feltárják a közép- és koraújkori Európa egyik legnagyobb nemesi társadalmának kialakulását, fejlődési sajátosságait és szerepét a lengyel „nemesi köztársaság” intézményeinek kialakításában.

Papp Imre