Klió 2010/2.

19. évfolyam

JELENKOR

Milíciák háborúja Libanonban

A „Közel-Kelet Párizsaként” vagy „Közel-Kelet Svájcaként” emlegetett Libanonban 1975-ben egyértelműen véget ért az addigi viszonylagos jólét. A gazdasági világválság hatására megbomlott a kényes társadalmi egyensúly és olyan tizenöt éven át húzódó polgárháború robbant ki, ami még napjainkban is érezteti hatásait az ország belpolitikai életében. A konfliktus a résztvevők céljai, etnikai és vallási hovatartozása miatt rendkívül összetett volt, amit csak tovább bonyolítottak az egyes felek oldalán felsorakozó külföldi szervezetek és államok. Különösen elismerésre méltó emiatt Tony Badran törekvése, amikor tanulmányában jellemzi a szembenálló feleket, elemzi a háború eseményeit és azok hátterét, valamint ismerteti a kortárs libanoni helyzetre gyakorolt következményeit.

A szerző legelőször a háború természetét és menetét veszi górcső alá. Rögtön egy, a tudományos életben gyakran felbukkanó kérdésre keresi a választ: vajon „mások” helyettesítő háborúja zajlott ekkor, amiben a harcoló libanoniak mindössze csak eszközök voltak, vagy valóban beszélhetünk „libanoni polgárháborúról”, amibe az érintett külső államok akarva–akaratlanul belesodródtak. Felelete kompromisszumos. A külső tényezők nemcsak folyamatosan jelen voltak, de adott időszakokban egyenesen sorsdöntő jelentőségűek voltak. Elég ezzel kapcsolatban utalni a bejrúti kormánytól független palesztin jelenlétre, a harcoló egységeknek juttatott külföldi utánpótlásra, vagy Izrael, Szíria, Irán és Irak direkt beavatkozására. A konfliktus mindezek ellenére alapvetően mégis libanoniak között zajlott. Pártjaik következetesen elszabotáltak minden rájuk nézve kedvezőtlen megoldási kísérletet, miközben a megerősödő milíciáknak köszönhetően lassan olyan helyzet alakult ki, amelyben a háború már önálló életet élt. Katonai szempontból patthelyzet alakult ki, mivel a résztvevő csoportok közül egy se volt képes arra, hogy döntő vereséget mérjen ellenfeleire. Statikus állóháború jött létre, amit sem az összecsapások intenzitásának növekedése, sem a résztvevők számának növekedése, sem pedig az újabb és újabb fegyverek bevetése sem tudott kimozdítani a holtpontról. Az ország ennek következtében különféle vallási csoportok, valamint szíriaiak és izraeliek által ellenőrzött részekre hullott szét az 1980-as évek közepére.

A következő fejezetben Badran felvázolja a háborúban részt vevő fontosabb erőket. Az összecsapások kitörésekor a szembenálló felek három főbb csoportot alkottak: konzervatív-jobboldali keresztények, revizionista muszlimok és az utóbbiakat támogató különféle palesztin erők. A szerző a konfliktus összetettsége miatt nem éri be ezzel a leegyszerűsítő besorolással és részletekbe menően elemzi az egyes táborok különféle irányzatait. A Libanoni Erők részletezésekor olyan konzervatív keresztény pártok létrejöttét és tevékenységét ismerteti, mint a Nemzeti Liberális Párt „tigrisei”, az al-Tanzim (Szervezet), a Cédrusok Őrei és a keresztény erők gerincét alkotó falangisták. Megállapítja, hogy többségük a palesztinok jordániai elűzése és libanoni áttelepülése miatt már az 1970-es évek elejétől tudatosan készült a harcra, így 1975-re némelyikük már több ezer kiképzett és kézifegyverekkel rendelkező harcosnak parancsolt. A falangistákkal kapcsolatban külön kiemeli, hogy a függetlenségükhöz ragaszkodó milíciákkal való gyors és brutális leszámolást követően döntő befolyással rendelkeztek az egyesített katonai vezetésben, kiváló katonai felszereléssel ellátott félkatonai egységeik pedig rövid idő alatt rettegetté váltak az utcai harcokban. Az általuk ellenőrzött területeken szuverén hatalmat gyakoroltak 1990-ig, amikor is a szír hadsereg támadása miatt kénytelenek voltak elfogadni a háború lezárására és a politikai élet helyreállítására megkötött Taifi Egyezményt, valamint beszolgáltatni a birtokukban lévő fegyvereket.

A palesztinokkal szövetkező ellenfeleik, a baloldalinak vagy haladó erőknek is nevezett revizionisták 1972-ben alapították meg szervezetüket, a Nemzeti Mozgalmat a többségében drúzok alkotta Haladó Szocialista Párt vezetésével. Utóbbi egy mindössze 3000–5000 fős, ugyanakkor rendkívül hatékony milíciát állított fel, ami mindvégig döntő szerepet játszott a háború alatt. A mozgalom másik jelentős erejét a szinte az összes fronton harcoló Libanoni Kommunista Párt harcosai jelentették, akiket sokszor vetettek be a drúzokkal közös alakulatokban. Említésre méltó erőt jelentettek mellettük még a síitákra nagy hatást gyakorló Kommunista Akciószervezet, a palesztinok által kiképzett és Líbia anyagi segítségét élvező Murabitun szunnita harcosai, a Nemzeti Mozgalom kulcsfontosságú utánpótlási bázisának számító Szidónt védelmező nasszerista milícia, a libanoni fegyveres erők által is támogatott Arab Libanon Hadserege, vagy az 1970-es évek elejére radikális ideológiai váltást végrehajtó Szír Népi Nacionalista Párt, amit Damaszkusz a libanoni ellenfeleivel való leszámolásra használt fel. A felsorolás messze nem teljes, hiszen mellettük még számtalan egyéb nasszerista, nacionalista és szocialista elveket valló félkatonai egység működött és tartott ellenőrzése alatt egy–egy városnegyedet vagy akár csak egy utcát. A képet tovább színezték a különböző külföldi arab kormányok befolyása alatt álló különféle palesztin szervezetek.

A kezdetben a baloldali és palesztin csoportokhoz kötődő síiták viszonylag későn alakították ki saját arculatukat és kapcsolódtak be önállóan a küzdelembe. Kényes és veszélyes helyzetüket Badran találóan egy háromszög középpontjához hasonlítja, amelynek ellentétes pontjaiban a palesztinokat, az izraelieket és a konzervatív erőket helyezi el. Egyik legjelentősebb milíciájuk a szírek legfőbb szövetségesének számító és emiatt később a palesztinokkal is szembeforduló Amal volt. A rosszul megszervezett és az öszszecsapásokban rendre gyengén teljesítő mozgalomnak 1982-ben veszélyes riválisa alakult saját táborán belül az Iránhoz kötődő radikális Hezbollah személyében. Utóbbit az országban állomásozó izraeli és nemzetközi erők ellen intézett öngyilkos merényletei és túszejtő akciói rövid idő alatt hírhedtté tették. A két síita szervezet 1987-től egymással is véres háborút vívott, és csak a szírek beavatkozása mentette meg az Amalt a teljes megsemmisüléstől. A Hezbollah erejét jól érzékelteti az is, hogy a háború lezárulta után az egyetlen milíciának számított, ami megtarthatta fegyvereit, hogy tovább folytathassa Izrael-ellenes harcát.

A szerző a következő szakaszban a harcosok által használt fegyvereket és a beszerzési lehetőségeket ismerteti. Korábbi munkákban megfogalmazott gondolatokra utalva kiemeli, hogy a szembenállók lényegében hasonló fegyvereket használtak, ami nagyban hozzájárult a háború elhúzódásához. A kezdeti összecsapásokat még nemegyszer elavult könnyűfegyverekkel vívták meg, ezért már az első tűzszünetet kihasználva a táborok intenzíven kutattak modernebb és nagyobb pusztító erővel rendelkező fegyverek beszerzési forrásai után. A szállítók esetében nem volt szempont annak ideológiája, így egyaránt érkeztek felszerelések a szocialista és nyugati országokból, Izraelből és az arab államokból. A milicisták – közülük is különösen a keresztények – ütőképességét tovább növelte a libanoni hadsereg felbomlása is, mivel a szimpatizáló reguláris alakulatok csatlakozásával birtokukba került azok eszköztára, gépjárműparkja és kommunikációs hálózata is. A revizionisták szerencséjére a velük szorosan együttműködő palesztinok kiváló kelet-európai kapcsolatokkal rendelkeztek, így nem jelentett különösebb problémát számukra a szükséges készletek – nemegyszer tankok, rakétavetők, tüzérségi lövegek vagy lég- és páncélelhárító fegyverek – megszerzése és híveik kiképzése.

A negyedik fejezetben a küzdelmek helyszínéről és az alkalmazott taktikákról olvashatunk érdekes elemzést. Badran már az elején leszögezi, hogy a stratégiát nagyban befolyásolta az a tény, hogy a többségében lakott területeken zajló összecsapásokat kis távolságról, sokszor házról házra vagy alagutakban vívták meg. A célpontok ellen gyakran 4–6 fős, AK-47 gépkarabélyokkal és RPG gránátvetővel felszerelt rohamosztagokat vetettek be, amelyeket páncélozott járműveken elhelyezett közepes és könnyűfegyverekkel fedeztek. Badran a csaták jellemzésén túl olyan a libanoni konfliktusra jellemző esetet is felidéz, amikor a harceszközöket nem kizárólag eredeti funkciójuknak megfelelően használták. A gépkocsira szerelt légelhárító lövegek például hamar rettegetté váltak az ellenséges rohamok visszaverése vagy a megerősített állások leküzdése során nyújtott teljesítményük alapján, az átalakított Sneb föld-levegő rakéta pedig páncélelhárítóként nyújtott kiváló teljesítményt.

Az utolsó szakaszban a Hezbollah aktuális tevékenysége és annak értékelése szerepel. A szerző hangsúlyozza, hogy több szempontból is komoly problémaforrást jelent a bejrúti kormány számára. Már pusztán fennállása komoly veszély a sérülékeny libanoni rendszerre és magában rejti egy fundamentalista fordulat kockázatát. Ehhez járul az Izraellel vívott önálló háborúja vagy a különböző libanoni közösségek közötti feszültség enyhülésének akadályozása, ami már számos krízishelyzetet váltott ki a háború befejezését követően. Legutóbbira 2008 májusában került sor, amikor a milícia előbb kiszorította síita riválisait Bejrút nyugati részéről, majd támadást indított a drúzok ellen. Badran számos, a korábbi háborúban alkalmazott taktikára és fegyvertípusra hívja fel ezzel kapcsolatban a figyelmet. Újra megjelentek a gránátvetővel és géppisztolyokkal felszerelt, kis létszámú rohamcsapatok, a barikádokkal ellepett utcákon magányos orvlövészek keltettek rettegést, a szembenállók kölcsönösen túszokat szedtek, a Hezbollah gépesített egységei pedig rakéta és tüzérségi támogatótűzzel árasztották el a drúzt állásokat, amikor gyalogságuk elakadt. A drúzok viszont nemcsak, hogy érzékeny veszteségeket okozva kitartottak, hanem a segítségükre siető szövetségeseikkel és a hadsereggel együttműködve meghátrálásra tudták kényszeríteni a Hezbollah aktivistáit. Ezt követően a szerző felteszi tanulmányának kulcskérdését: ilyen előzmények után elképzelhető, hogy a háború esetleges kiújulásával újabb patthelyzet jön létre, vagy egyenesen már a központi hatalom széthullásától kell tartani?

Tony Badran: Lebanon’s Militia Wars (Libanon milicista háborúi). In: Middle East Review of International Affairs, Vol. 12. No. 2 (June 2008) 84–109. o.

Prantner Zoltán