Klió 2010/2.

19. évfolyam

rule

 

JELENKOR

 

Peenemünde, 1936–2004

 

A német titkos fegyverek történetét az utóbbi két évtizedben már számos német és más idegen nyelvű kötetben feldolgozták. A német rakéták történetét hadtörténeti szempontból ismertető kötetek széleskörű érdeklődésnek örvendenek, így nem csoda, hogy az utóbbi években számos, a témát több-kevesebb sikerrel feldolgozó munka látott napvilágot. Volkhard Bode és Gerhard Kaiser a német rakétatörténet elismert kutatói. Kutatásaik igen sokrétűek, korábban több tanulmányt, tudományos igényességű munkát készítettek el a német rakétafejlesztések fő színhelyével, Peenemündével kapcsolatban. Az alább ismertetett kötet első változata 1995-ben jelent meg, azóta több nyelven, több kiadást megélt már. A 2008-ban, hatodik kiadásban megjelent kötet a szerzőpáros legújabb kutatási eredményeinek összegzése, a korábbi kiadások átszerkesztett, aktualizált változata.

A peenemündei rakétabázis mintegy hetven éves történetét feldolgozó kötet valódi unikumnak tekinthető a témával foglalkozó publikációk sorában. Jóllehet a kötet címe pusztán helytörténeti elemzésre utalhat, valójában azonban sokkal több ennél. A szerzők – a Peenemünde-történet hosszas elemzése mellett – a német rakétafejlesztések, és rakétakutatók eredményeinek átfogó ismertetésére vállalkoztak. A tizenhárom fejezetre tagolódó munkát rövid bevezető rész előzi meg, melynek célja a figyelemfelkeltés. A szerzőpáros előzetes, a német rakétafejlesztésekkel kapcsolatos fontos információkkal hívja fel az olvasó figyelmét arra, miért is érdemes a Peenemünde-történettel közelebbről megismerkednünk. Az első fejezet a német rakétakutatások legkorábbi, 1927 és 1936 közötti előzményeivel foglalkozik. Részletesen szóba kerülnek a korai német kutatások kulcsfigurái: Rudolf Nebel, Hermann Oberth, Klaus Riedel, Max Valier, Johannes Winkler és a fiatal Wernher von Braun. A korai német rakétakutatásoknak két fő színhelye volt: Berlin-Tegel és Kummersdorf-West. A kutatások, melyek legfontosabb célkitűzése a folyékony hajtóanyagú rakéták megalkotása volt, kis csoportokban – legtöbbször egymástól függetlenül – szervezett és egyesületi keretek között folytak.[1] A „Mirak” és „Aggregat” elnevezésű rakéták első típusainak megalkotása után nyilvánvalóvá vált a kutatócsoportok számára, hogy a tökéletes rakétahajtómű megalkotásához új, a korábbiaknál sokkal nagyobb, technikailag jóval felszereltebb rakétabázisra van szükség. A német rakétafejlesztések egyre inkább a nemzetiszocialista vezetés – azon belül is a Hermann Göring által felállított Luftwaffe – kezébe kerültek. Óriási összegeket invesztáltak a kutatásokba, amelynek egyik fontos eredménye a Balti-tenger partján – 1936-ban – felállított peenemündei kísérleti telep lett. Peenemünde kiépítésének és a rakétafegyver tökéletesítésének hat éves (1936-1942) történetével foglalkozik a kötet második fejezete. A rakéta haditechnikai leírásait tartalmazó részben részletesen olvashatunk a peenemündei hétköznapokról, a kutatócsoport szervezeti felépítéséről, és arról, miként sikerült a külvilágtól elzárt, szinte megközelíthetetlen titkos helyszínt bekapcsolni a Harmadik Birodalom vérkeringésébe. A szerzők a fejezetben hosszasan fejtegetik a rakétamérnökök nem egyszer katasztrófával járó kísérleteit, és többször szóba hozzák a korszakhatárként kezelhető 1942. október 3-i, A4-es rakétákkal végrehajtott kísérletezések tetőpontját. A részsikereken felbuzdult mérnökök további kutatásokra, és a rakétafegyver tökéletesítésére szánták el magukat. A nemzetiszocialista vezetés ugyanakkor a rakétaprogram eredményei alapján elérkezettnek látta az időt a szériagyártás megindításához. Az ilyen formán kialakult érdekellentétek végére ideiglenesen Peenemünde lebombázása tett pontot. Külön fejezetben kapnak helyet a Peenemündével kapcsolatos szövetséges hírszerzések, és az angol Királyi Légierő (RAF) által 1943. augusztus 18-án végrehajtott bombázások.[2] A rakétagyár elleni akcióban 733-an[3] – több mérnök, pl. Walter Thiel – vesztették életüket. Emellett óriási kár érte a német nagyrakéta programot: több hónapra le kellett állni a fejlesztésekkel és a termeléssel.

A negyedik fejezetben a szerzők a rakétafegyverek tesztelését taglalják. Tematikusan összefoglalják az Fi 103-as – később a propagandában V1-nek nevezett – repülőbombával és az A4-es rakétával – későbbi V2-es – végzett próbákat. A németországi kísérleti telepek elhagyása után lengyel területen – főleg Blizna és Tuchola térségében – folytak a rakétatesztelések. A korábbi kísérletekkel ellentétben olyan új helyszínek kaptak ezzel főszerepet, ahol a rakétatesztelések már nem vízfelületen, hanem szilárd talajon folyhattak.

Peenemünde lebombázás után Adolf Hitler és Albert Speer amellett döntöttek, hogy az A4-es rakéta sorozatgyártásába egyre több, kényszermunkára ítélt foglyot „invesztálnak”. Nordhausenben, ahol a nácik egy földalatti alagútrendszerből álló rakétagyárat alakítottak ki, létrehozták a Dora koncentrációs tábort, ahol mintegy 60 ezer foglyot dolgoztattak. Az embertelen munka következtében csaknem 20 ezer ember vesztette életét.[4]

A Dora-tábor 1943 és 1945 közötti történetét az ötödik fejezet vázolja fel, míg a könyv következő fejezetében a német csodafegyverek éles bevetése kapott helyet. A szerzők – a rakétafegyverek bevetése kapcsán – hosszasan tárgyalják a német rakétamérnökök felelősségét, és ismertetik Wernher von Braun 1944 novemberében elhangzott szavait, melyeket az angol területek ellen bevetett, első V2-es rakéták becsapódása után fogalmazott meg: „Das hätte nie geschehen sollen […] Ich habe immer gehofft, der Krieg würde vorbei sein, bevor sie eine A4 gegen ein lebendes Ziel starten. Wir haben unsere Rakete gebaut, um das Tor zu anderen Welten zu öffnen, nicht, um Verwüstungen auf dieser Erde anzurichten.”[5] Von Braun A4-es rakétáinak éles bevetésére 1944 szeptemberétől, az első számú megtorlófegyverek (V1) harcászati alkalmazására pedig 1944 júniusától került sor. Szerzőink átfogó képet adnak a rakéták bevetését megelőző haditechnikai előkészületekről, a német különleges egységekről és rengeteg számadattal szolgálnak a kilőtt rakéták, a sebesültek és a halálos áldozatok számát illetően. A V1-es rakétatámadások fő célpontjai angol és belga területek voltak, ugyanakkor a V2-offenzíva Anglia, Belgium, Franciaország, Hollandia és Németország (remageni híd) ellen irányult. Wernher von Braun rakétái azonban nem menthették meg az elvesztett háborút. A Harmadik Birodalom területét elfoglalták a szövetségesek, a németországi rakétafejlesztések – amelyek titkos körökben még 1945 februárjában is folytak – megszűntek létezni. Az Usedom szigetén található peenemündei rakétabázis – amelyet a németek 1944 végétől, 1945 elejétől fokozatosan kiürítettek – 1945 májusában a szovjet hadsereg fennhatósága alá került. Jóllehet Peenemünde szovjet kézre került, azonban a vezető kutatók – akik a peenemündei műszaki dokumentációk nagy részét magukkal vitték – önként adták meg magukat az amerikaiaknak.[6]

A szövetségesek által feltárt német titkos fegyverek új irányvonalat adtak a náci fejlesztésekhez képest fejletlennek mondható nyugat-európai, tengerentúli és szovjet rakétakutatásoknak. A kötet nyolcadik fejezete átfogóan elemzi az 1945 és 1948 közötti, német mintára alapozó amerikai, brit, és szovjet V2-es kísérleteket. A szövetségesek – elsősorban az angolok és a szovjetek – 1945-től összegyűjtötték a német területen maradt tudósokat és rakétatechnikai szakembereket, majd együttműködésre késztették őket új megbízóikkal. Az új, titkos fejlesztési munkálatokra és tesztkilövésekre először német területen, később az USA-ban, Angliában és a Szovjetunióban került sor. Kétségtelen tény, hogy a peenemündei kutatók, mérnökök, és tudósok elit része 1946-tól Texas és Új-Mexikó térségében állt újra munkába. Peenemünde ideje ezzel lejárt. A német rakétakutatások korábbi színhelye, ami a második világháború előtt a csúcstechnika központja volt, végnapjait élte. A megszálló szovjet erők a korábban lebombázott rakétabázist 1945 és 1948 között elemeire bontották szét.

A szerzők külön fejezetben ismertetik Peenemünde 1951 és 1989 közötti történetét. Peenemünde a második világháború után hat esztendővel ismét a német katonai erők kezébe került, a keletnémet vezetés hamar felismerte a helyszín kiváló stratégiai helyzetét. 1951-től a korábbi tengeri rendőrségből (Seepolizei der DDR) átalakított, katonailag szervezett haditengerészeti egységek (új nevén „Volkspolizei See”) lepték el az egykori rakétabázist. Ezzel új fejezet kezdődött Peenemünde történetében. A keleti flottabázis, amely egyébként a szovjet és lengyel flottával szoros együttműködésben állt, egyre több fiatal tiszt és civil foglalkoztatott új munkaadója lett. A peenemündei flottabázis feladata Wilhelm Ehm altengernagy megfogalmazásában a következőként hangzott: „Seegrenzen der sozialistischen Ostseestaaten zu sichern und Aggressionshandlungen gemeinsam abzuwehren.”[7] Az említett feladat végrehajtásához az egyesített flotta modernizálására volt szükség, amelyre 1956 és 1961 között került sor. 1961-re mintegy hetven modern hadihajó – partvédelmi hajók, aknatelepítő- és aknakereső hadihajók, torpedóhajók és tengeralattjárók semlegesítésére bevethető cirkálók – állt Peenemünde rendelkezésére. 1962 novemberétől a rakétafegyverek ismét visszatértek a korábbi rakétabázisra: a peenemündei kikötőben szovjet rakétahordozó hajók[8] vetettek horgonyt, és emellett több – szovjet rakéták kilövésére alkalmas – rakétakilövő állást telepítettek a Peenemünde környéki erdőkbe. A peenemündei kikötő és környéke ezzel ismét olyan titkos helyszínné vált, ahová szinte lehetetlen volt a civil lakosság számára a belépés. Az 1970-es évek végén, és a ’80-as évek elején a Varsói Szerződés országai több közös hadgyakorlaton vettek részt a Peenemündéhez közel eső Karlshagen és Nordspitze szigete között elhúzódó partszakaszon.[9] A hadgyakorlatok egyértelmű célja a közös katonai együttműködés és az egyesített szocialista erő demonstrációja volt.

A tenger védelme mellett a légvédelem fejlesztése sem maradhatott el. 1961-ben befejeződött a peenemündei reptér építése és a kilencedik repülőezred korábbi székhelyéről – Drewitz és Cottbus térségéből – Peenemündébe tette át székhelyét. A flottabázisként működő térség így 1961-től egyúttal légi támaszpontként is funkcionált. A légierő feladata az észak-nyugati irányból érkező légi támadások semlegesítése, és kulcsfontosságú keletnémet pozíciók (tengeri kikötők, ipari területek, a greifswaldi nukleáris erőmű és a keletnémet főváros, Berlin) védelme lett. A szovjetekkel való együttműködés eredményeként – az évek során – kiváló szovjet vadászpilóták, valamint több MIG–21 (13 F) és MÍG–23 típusú vadászgép érkezett a légi támaszpontra. Peenemünde a légvédelmi rendszer kiépítése mellett a tengerészettel folytatott közös hadgyakorlatok színtere lett. A katonai repülőtér olyan szimbolikus helyszínné vált, ahol a ’80-as években Erich Honecker több neves, európai politikust is vendégül látott. A szocialista blokk bomlásának folyamata azonban Peenemündét is elérte: 1989. szeptember 28-án[10] szállt fel a bevethető 44 darab[11] MiG-23-as vadászgép közül az utolsó Peenemünde repteréről. A vadászrepülők mintegy három évtizedes (1961-1989) peenemündei története ezzel véget ért. A kötetben külön fejezet ismerteti a flottabázisként és légi támaszpontként működő Peenemünde leszerelését. A leszerelés mintegy két év alatt (1989–1990) ment végbe, melynek során a katonai hadianyagot, a fegyverzetet, a katonai járműveket, a hadihajók nagy részét és a légierő vadászgépeit is kiselejtezték, értékesítették. Így került például a keletnémet hadihajók nagy része Uruguay, Málta, Lettország és Indonézia tulajdonába. A ’90-es évek elejétől megkezdődött a peenemündei partszakasz katonai munícióktól való megtisztítása, és a terep aknamentesítése.

A tizenkettedik fejezet a leszerelést követő évek elképzeléseit, projektjeit vizsgálja. 1991 és 1996 között különböző elképzelések (szabadidőközpont illetve vitorlás kikötő kialakítása, ipari központ megépítése, űrutazási centrum tervének kidolgozása)[12] láttak napvilágot Peenemündével kapcsolatban. Az említett elképzelések sorra csődöt mondtak, azonban létrejött egy történészekből, egykori katonai tisztekből, érdeklődőkből álló olyan egyesület (Historische Verein Peenemünde e. V.), amely Peenemünde történetének kívánt emléket állítani. Az egyesület tagjai 1996. március 21-én[13] saját szemükkel lehettek tanúi egy fontos események: Peenemündében kitűzték az egyesített Németország lobogóját – a hatvan esztendős katonai megszállás formálisan is véget ért, Peenemünde a civil lakosság számára megnyitott terület lett.

A kötet befejező fejezetében a szerzők Peenemünde 1996 és 2004 közötti történetével foglalkoznak. A munka érdemi részét lezáró oldalakon helyet kapnak a kisközséggel kapcsolatos legújabb projektek, tervezetek és a Mecklenburg-Vorpommern tartomány kultuszminisztériumával kapcsolatos együttműködés lehetőségei. Az olvasó a könyv múzeumi kiadvány jelleget öltő utolsó oldalain a peenemündei Történeti-műszaki Információs Centrum[14] és a hozzá kapcsolódó mintegy 5000 négyzetméter alapterületű múzeum felújításának történetével, és annak különböző szolgáltatásaival ismerkedhet meg. A Peenemünde történetét bemutató épületkomplexum – mely többek között magába foglalja Mecklenburg-Vorpommern legnagyobb műszaki emlékművét: a korábbi rakétabázis erőművét (Peenemünder Kraftwerk) valamint a Tengeralattjáró Múzeumot – méltó emléket állít az 1936 előtt ismeretlen halászfalunak.

Összegzésként megállapítható, hogy Volkhard Bode és Gerhard Kaiser munkája rendkívül olvasmányos, jó stílusú tudományos szakmunka. A rengeteg képet, térképvázlatot és archív felvételeket tartalmazó kötetet terjedelmes függelék zárja, amely egy időrendi táblázatot, részletes személynévmutatót és bibliográfiai tájékoztatót is tartalmaz. Kiválóan megszerkesztett munka, a legújabb kutatási eredmények összegzése, ami bizonyítékként szolgálhat a kötet újszerűségét illetően. A Bode-Kaiser szerzőpáros megvalósította szándékát, ugyanis a tárgyalt témakörről új információkkal szolgál a német, de a külföldi olvasóközönség számára is. Olyan munkát tart kezében az olvasó, melyet jelen sorok szerzője bátran mer ajánlani éppúgy a témával foglalkozó kutatók, mint a téma iránt érdeklődő nagyközönség számára.   

 

Volkhard Bode–Gerhard Kaiser: Raketenspuren. Peenemünde 1936–2004. (Rakétanyomok. Peenemünde, 1936–2004.) Ch. Links Verlag, Berlin, 2008. 212 old.

 

Somogyi Ferenc   

 



[1] . Somogyi Ferenc: Wernher von Braun és a két világháború közötti német rakétafejlesztések. Szkholion. 2009. 2. 79–80.

 

[2] . A témához lásd M. Middlebrok: The Peenemünde Raid. The Night of 17.–18. August 1943. London, 2004.

 

[3] . Az utóbbi számadathoz lásd V. Bode–G. Kaiser: Raketenspuren. Peenemünde 1936–2004. 70.

 

[4] . A Dora-táborban dolgoztatott, és elpusztult foglyok számát illetően eltérő számadatokról olvashatunk a témával foglalkozó német szakirodalomban. A fent említett számadatok a recezens által ismertetett könyv szerzőinek becslése. A Dora koncentrációs táborra vonatkozóan lásd pl. A. Fiedermann–T. Hess–M. Jäger: Das Konzentrationslager Mittelbau Dora: Ein historischer Abriss. Berlin/Bonn, 1993.; J. C. Wagner: Produktion des Todes. Das KZ Mittelbau-Dora. Göttingen, 2004.

 

[5] . „Ennek soha nem kellett volna megtörténnie. […] Mindig is reméltem, hogy a háború még azelőtt véget ér, mielőtt egy A4-es rakétát élő célpont ellen kilőnék. Azért építettük meg a rakétánkat, hogy megnyissuk vele az új világokhoz vezető kaput, és nem azért, hogy hozzájáruljunk vele a Föld elpusztításához.” (fordította S. F.) Idézi V. Bode: i. m. 106.

 

[6]    A vezető rakétamérnökök 1945 elején Wernher von Braun vezetésével a bajorországi Oberjoch városba menekültek, ahol Magnus von Braun (W. v. Braun testvére) közbenjárásával a 44. amerikai gyaloghadosztálynak megadták magukat. Lásd V. Bode: i. m. 131–132. A kutatókat és a peenemündei titkos iratokat az Egyesült Államokba szállították. A peenemündei dokumentációs iratok nagy része csak 1989 után került vissza Németországba.

 

[7]    „A balti-tengeri szocialista államok tengeri határaink védelme, és az agressziós cselekmények közös elhárítása.” (fordította S. F.) Idézi V. Bode: i. m. 166.

 

[8] . A 205-ös típusú szovjet rakétahordozó hajókat (Osa) a szovjetek fejlesztették ki és látták el a P–15 típusú szovjet rakétákkal. Lásd V. Bode: i. m. 167–168. Az említett hadihajók szolgálatba állítása a keletnémet tengeri erők felfegyverzésének fontos állomását képezte. 

 

[9] . Erre vonatkozóan lásd A. Dietrich: Peenemünde und die Marine. Peenemünde, 1994.

 

[10]. V. Bode: i. m. 176.

 

[11]. Az említett számadathoz lásd W. Kopenhagen: Die andere deutsche Luftwaffe. 57.

 

[12]. Az űrutazási centrum megépítésének terve már a rendszerváltás előtt is felvetődött. Az eredeti elképzelés szerint 1992. október 3-án – az A4-es rakéta világűrbe emelkedésének ötvenedik évfordulóján – nyitották volna meg az említett komplexumot, azonban a tervből végül semmi nem lett.

 

[13]. V. Bode: i. m. 192.

 

[14]. Az intézmény hivatalos német elnevezése: Historisch-technisches Informationszentrum Peenemünde.