Klió 2010/2.

19. évfolyam

rule

 

JELENKOR

 

A német ejtőernyősök

 

Örvendetes tényező, hogy a 2000-es évekkel kezdődő folyamatban kiváló német hadtörténészek megújítják a már korábban keletkezett, főként harci cselekményeket bemutató könyvészeti szakirodalmat. Tekintélyes művek születtek, mind terjedelemre, mind szakmai kutatásra nézve. Ilyen munka ez is (606 oldal), mely a német ejtőernyős csapatok történetét dolgozza fel a krétai harcokkal bezárólag. A szerző már az első sorokban egyértelművé teszi, hogy ez a mű részmunka, nem teljesen saját alkotás. Dr. Günter Roth volt a munka „szellemi rektora”, segítője Fritz Eckert dandártábornoknak, aki haláláig munkálkodott az anyagok összeállításán. Halála után kérték fel Karl-Heinz Gollát a készen álló részek kidolgozására.

Hogy mennyire nehéz munkát kellett elvégeznie, jól jelzi az, hogy a német katonai ügyek eredeti dokumentumai nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. Ez különösen igaz az alsóbb parancsnoki szintre. Szerencsésebb esetben az ejtőernyős fegyvernem katonái benyomásaikat és tapasztalataikat többféle módon papírra vetették, így a meglévő hivatalos dokumentumok mellett egy széles kiegészítő információs bázisból lehet meríteni. Megfelelő forráskritikával kezelve, ezek az anyagok a hivatalos papírok fehér foltjait gyakran lefedik, vagy az ott található hibákat és szépítéseket velük korrigálni lehet. A szerző nagy segítségére voltak még azok a háború után készített hivatalos tanulmányok, amiket az egykori ellenségek készítettek. Az objektivitásra való törekvés ezeknél a munkáknál kiemelt szerepet kapott. Emellett Karl-Heinz Golla nem sajnálta a fáradtságot, és a még élő ejtőernyősöket felkereste, hogy tőlük választ kaphasson a fegyvernemmel kapcsolatos kérdéseire. Jelentős segítséget kapott többek között Heinz Trettner, szolgálatban lévő tábornoktól is, aki hadműveleti törzstisztként (1 a) az ejtőernyős csapatok létrehozásától 1941-ig részt vett a döntésekben és nélkülözhetetlen segítséget nyújtott.

A könyv ezekből a részekből állt össze; igyekezett pótolni a Wehrmacht ejtőernyős csapatainak már meglévő irodalmában lévő hiányosságokat, vagy helyesbíteni annak hibáit. Legnagyobb előnye, hogy kompromisszumot képez az eseménytörténeti és alakulattörténeti munkák között, felhasználva a mindkét harcoló félről rendelkezésre álló dokumentumokat. Nem volt rá lehetőség, hogy a szövetséges oldalt is olyan részletesen mutassa be, mint a németet, hiszen akkor több kötetesre rúgott volna a könyv(ek) terjedelme, ám a legfontosabb forrásmunkák felhasználásával sikerült a másik oldal harccselekményeit és alakulatait bemutatni, színvonalvesztés nélkül. A szerző célja az volt, hogy egy alapművet alkosson a Fallschirmjägerek történetéről 1936 – 1941 között, a német hadtörténeti irodalom számára, amit a jelenkor is használhat. Elmondható, hogy kezdeményezése sikerrel járt.

A korábbi munkák úttörő szerepet játszottak, mivel először írták meg a német ejtőernyősök részvételét a harcokban, azonban a nagyszámú felhasználható forrást nem építették be műveikbe. Ezek főként eseménytörténeti jellegű hadtörténeti alkotások voltak. Az elsők között tett most kísérlet a szerző arra, hogy számszerűsítse az egyes ejtőernyős alegységek hadrendi és valós létszámát, ugyanezt megtéve az ellenséges erőkkel is. Árnyalja a korábban egyoldalúan csak győzedelmesként, vagy vesztesként ábrázolt ejtőernyősök képét. A könyv újdonságát a nagyszámú, pontosan hivatkozott forrás adja. Olvashatóságát jelentősen segíti, hogy lábjegyzetelt, így nem kényszerít fáradságos és állandó hátralapozgatásra, elősegítve a gyorsabb és jobb megértést. Szakszerű módon megrajzolt, pontos bevetési- és áttekintő vázlatok, térképek segítik a hadmozdulatok végigkövetését. Ennek létrehozásában nagy szerepe volt Dr. Günther Roth dandártábornoknak. Ezek a könyv végében találhatóak, a felhasznált forrás- és irodalomjegyzékkel együtt. A képanyag három nagy csoportból állt össze: a Német Ejtőernyősök Szövetségének freiburgi archívumából, egykori ejtőernyősök birtokában lévő képekből és az Australia War Memorial Krétáról a háború után készített fotóiból. A Wehrmacht első ejtőernyős iskolájának kiképzéséről készült képeket ráadásul először publikálták a szakirodalomban. Az ejtőernyős csapatok tiszti és altiszti kara képgyűjteményének ismételt kiadásától a szerző eltekintett, hiszen az több már publikációban megjelent.

A fontosabb parancsnokok katonai előmeneteléről alapos képet kaphatunk a lábjegyzetekben. Megismerhetjük Kurt Studentnek, az ejtőernyős csapatok megteremtőjének motivációit és döntéseinek hátterét is. Minden fejezet, az utolsóval bezárólag (Merkur hadművelet: 353-559. p.), aprólékosan, precízen kimunkált rész, törekszik a már akkor is kaotikus harctéri történésekből, lassan 65 év távlatából, tisztább képet alkotni. Mivel kétkötetes, részletes, frontokra lebontott munkájában már feldolgozta Hans-Martin Stimpel[1] az ejtőernyősök részvételét 1942-től kezdve a különböző hadszíntereken, így adódott a téma lezárása a Merkur hadművelet végével.

Az olvasó megismerkedhet a német Fallschirmjägerek létrehozásának körülményeivel, és legsikeresebb hadműveleti részvételeivel. Maga a könyv öt fejezetre tagolódik, számos alfejezettel. A fejezetek következőképp követik egymást: 1.: a német ejtőernyős csapatok létrejötte 1936–1939; 2.: az ejtőernyősök a Lengyelország elleni hadjárat utáni és a Nyugat elleni hadjárat közötti időszakban; 3.: az ejtőernyős csapatok bevetései a nyugati hadjáratban; 4.: az ejtőernyősök a hollandiai bevetés és a balkáni hadjárat utáni időszakban; 5.: az ejtőernyős csapatok a Kréta szigetén lezajlott harcokban.

Az egyes hadjáratok ismertetésének végét elemzés követi a fejezetek végén. Kiderül, hogy az ejtőernyősök első harci alkalmazása Európában közel sem ment olyan simán, ahogy az a korábbi művek olvasása során alakulhatott ki az olvasókban.

Az első fejezeten belül képet kaphatunk az ejtőernyős fegyvernem létrejöttéről.  Rövid kitekintést tesz a szerző a katonai ejtőernyőzés első világháborús előzményeiről, meghatározó kezdeményezőiről, valamint a két világháború közötti szovjet fejlesztések jelentőségéről. A felállítás éveivel kezdődő alfejezetben a „Göring tábornok” ezred (Regiment General Göring) létrehozását ismerhetjük meg, melyet a „Berlini tartományi rendőrségi csoportból”(Landespolizeigruppe Berlin) hoztak létre: ez az alakulat szolgálta alapját az első német ejtőernyős egységnek. Az már kevésbé ismert tény, hogy semmilyen alappal, illetve tapasztalattal nem rendelkeztek a németek az ejtőernyős katonák szervezeti felépítése, kiképzése és bevetési koncepciója terén. Mindent kísérletezéssel, saját erőből kellett megteremteni. 1936-ban állították fel az első ejtőernyős-lövész[2] iskolát, Immans százados vezetésével. Őt, és még kb. 20 főt, Diete körzeti rendőrparancsnok képezte ki, mivel ő rendelkezett a civil életből ejtőernyős ugró tapasztalattal.

A kiképzéshez megfelelő ejtőernyők is kellettek. A repülőgépek mentőernyői kialakításuk és viselési módjuk miatt (többnyire ülőernyők voltak) nem feleltek meg a katonai alkalmazásra, ezért kellett kifejleszteni a 27 II S 20 típusú mentőernyőből az RZ 1-et, az RZ[3] ejtőernyő család első típusát. A német doktrína szerint az ejtőernyősök alacsony ugrási magasságon, bekötve hajtották végre ugrásaikat, hogy ne szóródjanak szét. Az RZ ernyőcsalád alapjául választott típus sajátossága miatt csak bekötött ugrást lehetett vele végrehajtani, valamint meg kellett tanulni – gyakorlatok révén – a helyes testtartást, hogy a kioldáskor fellépő erőhatásokat csökkentsék. Az ejtőernyők rövid ismertetése és jellemzői után képet kaphatunk az ejtőernyősök speciális egyenruhájáról és rangjelzéseiről, ami megkülönböztette őket a többi fegyvernemtől. Megismerhetjük az ejtőernyősök fő szállítógépének, a Junkers Ju-52-nek technikai paramétereit, valamint azt, hogy az egykori civil utasszállítót át kellett alakítani, hogy megfeleljen ejtőernyős ledobásra (törzs megerősítése, üzemanyagtartályok védelme, nagyobb ajtó), minek következtében hatótávolsága és hasznos szállítható terhelése csökkent.

A Csehország ellen tervezet hadmozdulatok részeként, a cseh erődvonal feltörésére kívánták alkalmazni az ejtőernyős és légideszant csapatokból létrehozott magasabb egységet, a 7. légi hadosztályt. [4] Ez a hadosztály egy komplex egységet alkotott, a már meglévő ejtőernyős egységekkel, tehervitorlázókkal, a Heer reguláris, ám szállítógépekkel történő deszantolásra kiképzett, és a hadosztály alárendeltségébe utalt ezredével[5], valamint a paramilitáris Feldherrnhalle SA-ezreddel (SA-Standarte „Feldherrnhalle”). Ehhez kiegészítésként szállítógépek, felderítők és csatarepülőgépek tartoztak. Parancsnokként 1938. július 4-én Kurt Studentet nevezték ki. Karl-Heinz Golla Student visszaemlékezése mellett törzsében dolgozó tisztek visszaemlékezéseivel, interjúival, fennmaradt hivatalos forrásokkal igyekszik objektív képet alkotni róla, illetve visszaemlékezésének pontatlanságait, szubjektív véleményét korrigálni.

A Szudéta-vidék békés elfoglalásával elmaradt az ejtőernyősök bevetése. Ezután a hadosztályt megfosztották a 16. gyalogezredtől, az SA-ezredtől, és a Heer ejtőernyős zászlóalja is visszakerült a Heer parancsnoksága alá. A Heer vezetésében erős kételyeket fogalmaztak meg a mélyen, számszerűleg nagyobb és elszánt ellenség hátában bevetendő, nagyobb csapattestek hadműveleteinek kivitelezhetőségével kapcsolatban. A Luftwaffe vezetése részéről sem lehetett támogatásra számítani, a teljes sebességgel zajló repülő-, légvédelmi- és légi híradócsapatok felállítása miatt. A szervezési kérdések körét olyan forrásidézetek gazdagítják, mint az 1938 novemberében kiadott OKW utasítás az ejtőernyős- és légideszant csapatok alkalmazási irányelveiről. Ebből megismerhetjük, hogy miként kívánták bevetni őket, milyen alárendeltségbe kerültek a béke, valamint a háború idején.

A második fejezetben tárgyalja a szerző a második világháború kitörésétől a nyugati hadjáratig terjedő időszakot.

Megtudhatjuk, hogy Lengyelország lerohanásakor az ejtőernyősöket biztosító feladatokon[6] kívül ugróbevetésre nem vetették be, emiatt jelentős volt a magukat régi csapattestükhöz visszakérők száma. Majd a „Sárga hadművelet” (Fall Gelb) tervezésének hátterét ismerhetjük meg. A bevetésre felkészített Koch rohamosztag (Sturmabteilung Koch) fedőnevét több alkalommal megváltoztatták, először „Friedrichshafen kísérleti osztály” (Versuchsabteilung Friedrichshafen), majd „propaganda-léggömb szakasz” (Propaganda-Ballonzug) elnevezést kapott, hogy valódi feladatát elrejtsék. A megfelelő felkészítés és titoktartás ellenére a Heer vezérkari tisztjei – von Reichenau tüzérségi tábornok, von Brauchitsch – erős fenntartással viszonyultak a légideszant hadművelet sikeréhez, merő kalandnak minősítve azt. Az előkészületek során nyilvánvalóvá vált, hogy a belgiumi célpontok – az Ebben Emael-erőd és a Kanne-, Vorenhoven-, Veldwezelt-hidak – nagy száma miatt a „Holland erőd” (Reduit National) elleni tehervitorlázó-bevetésre nem jut elegendő vitorlázó, mivel a Koch rohamcsoport prioritást élvezett a már legyártott vitorlázók terén. A támadási időpontot többször is elhalasztották – nov. 15., nov. 22., dec. 3., majd karácsony utánra – végül január 20-án végérvényesen tavaszra halasztották a hadműveletek megindítását.

Ezután sor kerül a Dánia és Norvégia elleni hadjáratban végrehajtott ejtőernyős harci cselekmények részletezésére. A bevetések során előfordult – például Sola repülőtere ellen végrehajtott ugrásoknál – a rendkívül alacsony, 70 (!) méteres ugrómagasság is. Ez persze megnövelte az ugrósérülések számát. Fontos kiemelni az első, igen mostoha körülmények között lefolytatott harcoknál, hogy az ejtőernyősök nem voltak felszerelve megfelelő téli álcaruhával és meleg öltözettel. A kommunikáció technikai problémái – hogy nem lehetett a repülő erőkkel kommunikálni a földről – jelentősen hátráltatták a harcok megvívását. Norvégiában pl. Stavangernél – azért sikerült alacsony veszteségek mellett elfoglalni a repülőteret, mert az ellenség egyáltalán nem készült fel ilyen jellegű támadásokra. Ez persze nem kisebbíti az ejtőernyősök katonai teljesítményét. Sikerült bebizonyítania a katonai vezetésnek, hogy az újonnan felállított fegyvernem rendelkezik a szükséges képességekkel, hogy a kitűzött feladatokat teljesítse.

A következő fejezetben rendkívül alapos módon mutatja be a szerző az ejtőernyős csapatok Hollandia és Belgium elleni hadjáratban való részvételét. Belgiumban a jól kiképzett Koch rohamosztag sikerrel vette be a modern Eben-Emael erődrendszert, köszönhetően a tehervitorlázókkal történő meglepetés erejének, valamint az üreges (kumulatív) töltetek alkalmazásának. Hollandiánál alkalmaztak először a második világháború folyamán a német ejtőernyősök megtévesztő támadásokat bábuk ledobásával, mellyel ténylegesen zavarták a holland elhárítást és hozzájárultak a háborúban elharapózó mítosz kialakulásához, hogy álruhába beöltözött német katonákat dobnak le. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a németek ténylegesen alkalmaztak idegen egyenruhába beöltöztetett alakulatokat a Hollandia elleni támadás kezdetén. Maastrichtnél a 100. különleges felhasználású gyalogos zászlóalj (Infanterie Bataillon zur besonderen Verwendung 100) hadicsele, hogy holland egyenruhába beöltözve foglalják el a hidakat, nem vált be.

A harmadik fejezetben a norvégiai harcokat tárja az olvasó elé a szerző. Az ejtőernyősök mellett, a 138. hegyivadász ezred 2. századának 65 katonája és egy tisztje is végrehajtott ejtőernyős ugrást, mindenféle ejtőernyős előképzés nélkül! Az ejtőernyősök rögtön több nehézséggel találták szembe magukat. Az ejtőernyős ruházat nem volt megfelelő a hideg körülmények közötti harcra és védelemre, ráadásul hiányzott a téli álcázó ruházat is. Meglepő, hogy a német légi fölény ellenére nem volt kísérővadász támogatása a szállítógépeknek, minek következtében az elesett, vagy megsebesült ejtőernyősök veszteségének 70 százalékát az ellenséges vadászgépek okozták.

A szervezeti változásokat jól ábrázolja a soron következő alfejezet, melyből megtudhatjuk, hogy az ejtőernyős csapatnem dinamikus fejlődésen ment keresztül az 1940-es sikerek után. Rengeteg újonc jelentkezett, bőven lehetett válogatni a rendelkezésre álló emberanyagból. Megismerhetjük az ejtőernyős ezredek felépítését és parancsnokait, valamint az újabb technikai fejlesztéseket a fegyvernemnél. Az ejtőernyős tüzérség löveganyaga is technikai fejlődésen ment keresztül. Új, modern fegyverzetet kezdtek el kiszállítani az ütegeknek, mint a forradalmian új L. G. 40.[7] Az ernyőt is fejlesztették: az RZ 1-et kezdte leváltani a fejlettebb RZ 16. Egységesítették az addig 3 féle formában létezett ledobó konténert is, így az olyan érzékeny technikát is, mint a híradó századoknál rendszeresített 80 wattos rádió, gond nélkül tudták ledobni.

Az ejtőernyős csapat szerepkörét ismertető részben kiderül, hogy az Anglia elleni „Oroszlánfóka” hadművelet tervezésében sokkal nagyobb szerepet kaptak volna az ejtőernyős erők. Ezek után több, tervezett, ám nem megvalósult haditervet ismerhetünk meg. Ilyen volt a Felix-hadművelet, Gibraltár, valamint az Attila hadművelet, Dél-Franciaország elfoglalására.

Az utolsó fejezet előtti rész a Korintoszi-csatornán átívelő híd elfoglalásának történetét elemzi. Kezdetben, „Hannibal-hadművelet” fedőnévvel Lemnos szigetét tervezték elfoglalni légideszant támadással, mivel feltételezhető volt, hogy onnan egy esetleges brit támadás érhetné a Görögországban előrenyomuló Heer erők bal szárnyát. Miután Görögországot elfoglalták, a szigetet a Heer partraszálló deszanttal foglalta el. Mivel a kijelölt, ún. „Süssmann különítményt” nem vetették be, rendelkezésre állt a következő bevetésre, a Korinthoszi-csatorna elfoglalására. Kiváló lehetőség nyílt arra, hogy a visszavonuló brit erőket csapdába ejtsék a csatorna elfoglalásával. Ez a hadművelet jól példázza mindazokat a nehézségeket kisebb léptékben, amikkel az ejtőernyősöknek szembe kellett nézni Krétán. Nem állt rendelkezésre elegendő szállítógép, ezért nem lehetett egy hullámot kialakítani, ezért az első hullám vitorlázókkal, a második szállítógépekkel szállt fel. Az üzemanyag mennyisége is kevés volt, Romániából kellett csővezetéken szállítani. A támadás első része sikeres volt: ez az ugrott részek közötti kitűnő rádiókapcsolatnak volt köszönhető. A légi támadást nyújtó VIII. légi hadtesttel is problémamentes volt a kommunikáció: a pontos időzítésnek köszönhetően közvetlenül a Stuka-támadás után érkezett az első hullám. A hidat sikerült épségben elfoglalni, ám a hídon felhalmozott robbanóanyag máig nem tisztázott behatás miatt felrobbant. Bár a brit erők nagy része már átkelt a hídon a támadás idejére, így is sikerült számos egység visszavonulását megakadályozni; a megerősített 2. ejtőernyős ezred a híd 900–1000 fős védelmét ki tudta iktatni.

Az utolsó fejezet a Merkur-hadműveletet ismerteti kimerítő és a szerzőtől megszokott módon. Herkulesi erőfeszítéseket kellett tennie a Luftwaffe földi kiszolgáló személyzetének, hogy a hadianyagot, ledobó konténereket és üzemanyagot a kijelölt szükségrepülőterekre eljuttassák. Ráadásul mindez nem akadályozhatta a Szovjetunió elleni támadás előkészítését, nem vonhatott el onnan repülőerőket tartósan. Minél hamarabb le kellett bonyolítani a hadműveletet. A VIII. hadtest parancsnoka, Freiherr von Richthofen repülő tábornok és Kurt Student altábornagy között ellentétek léptek fel az ejtőernyősök bevetésével és a tervezett ledobási zónákkal kapcsolatban, ami rányomta bélyegét a további együttműködésre. A bevetések során a már korábban fellépő, megoldatlan problémák hatványozva jelentkeztek, egyes ledobási zónákban csaknem katasztrófához vezetve. Az elégtelen légi felderítés és hírszerzés jelentősen alábecsülte a sziget brit és görög védelmét, valamint a lakosság hozzáállását a támadókhoz. Az ejtőernyőkön nem voltak gyorszárak, az ejtőernyősök nem tudták gyorsan leoldani azokat, így sokuk lelte halálát, miközben a hevederzetével bajlódott. Egyes csapatrészeket egyenesen az új-zélandi vagy ausztrál alakulatokra dobtak, emiatt a katonák 80–90 százaléka az első percekben elesett, vagy megsebesülve kiesett a további harcokból. A három célpont megválasztásával és az elégtelen szállítókapacitással szétaprózták az ejtőernyős erőket, így alulszámított egységekkel kívánta bevenni Student és vezérkara a célokat. A megelőző légicsapások nem iktatták ki a légvédelmet, hanem figyelmeztették a közelgő támadásra. A védelem helyzete ennek ellenére nem volt irigylésre méltó. Sir Bernard Freyberg, a sziget megbízott parancsnoka, egy esetleges tengerről történő támadásra is felkészülve erőit megosztotta és visszatartotta, hogy megfelelő ellenlépéseket tudjon tenni, ha ez bekövetkezne. Emiatt a gyakran tétlenül várakozó erők nem kapcsolódhattak be a harcokba. Stimpel, angol forrásokra hivatkozva többször megállapítja, hogy az új-zélandi parancsnokok nem rendelkeztek tiszta képpel az egyes támadási szektorokat illetően, valamint a gyenge és bizonytalan kommunikáció miatt a csatatér és a főhadiszállás között késéssel érkeztek az adatok, miközben a helyzet folyamatosan változott. Mai szóval élve nem rendelkeztek „valós idejű információval”. Ezzel a problémával a németek is küszködtek, a rádióeszközök kiesése miatt az Athénban lévő Luftwaffe parancsnokság alig rendelkezett használható képpel a valós helyzetet illetően. Brit oldalon az információhiányból adódóan bizonytalan, valamint a tengeri támadással még mindig számoló parancsnokok nem rendeltek az első nap éjszakáján támadást, ezért a folyamatosan szállított csapaterősítések következtében az erőfölény német oldalra billent.

A krétai csata címet viselő, utolsó alfejezet összegzi a légideszant-invázió sikereit, valamint az ejtőernyős csapatok későbbi sorsára vonatkozó sorsdöntő lépéseket veszi számba. Kréta elfoglalása egyértelműen Hitler döntése következtében történhetett meg. Ez azonban nem hosszas mérlegelés, hanem inkább intuitív határozat volt: a sziget elfoglalását támogatók (Göring, Student) meg tudták győzni, hogy a rendelkezésükre álló erőkkel és eszközzel el tudják foglalni azt. Hitlertől, a Barbarossa-hadművelet előkészületei közben, távol állt Göring elképzelése, hogy a szigetet ugródeszkaként használhatnák a Szuezi-csatorna elfoglalásához. Student nem tudott csapatának hadműveleti szerepet kiharcolni a Szovjetunió elleni hadjáratban. Törekvései ellenére sem volt képes befolyással lenni sem az OKW-ra, az OKH-ra, sőt magára Hitlerre sem. Ejtőernyőseinek morálja miatti aggodalma és ambíciója is közrejátszhatott abban, hogy a Göring által javasolt lehetőséget elfogadja.

Majd mindegyik értekezés kiemeli a rendkívül magas veszteségeket. A szerző felhasználta a Német Ejtőernyősök Szövetségének munkáit, melyek a magasabb parancsnokságok jelentéseit igyekeztek pontosítani. Ebből kiindulva megállapítható, hogy 3162 ejtőernyős vesztette életét Kréta szigetén. Ehhez jön még a kb. 1600 regisztrált ejtőernyős sebesült, közülük 200–300 fő a harcok után életét vesztette a kórházakban. Ez a hibás vezetési döntések tükrében igen tragikusnak tűnik, főleg akkor, ha összevetjük a szintén bevetett, repülőkkel deszantolt 5. hegyi hadosztály veszteségeivel. A hadosztály 1133 fős veszteséget (321 elesett, 324 eltűnt és 488 sebesült) szenvedett. A német támadásnak mégis hadtörténeti jelentősége volt. Elsőként szálltak meg egy szigetet a német ejtőernyősök a Luftwaffe – logisztikai és harci – támogatásával. Igazi inváziót hajtottak végre a levegőből. Ennek hatására kezdték el rohamosan fejleszteni a brit és az amerikai légideszant alakulatokat. A tragikum a szigetért lefolytatott harcokban az, hogy a német és a brit vezetés csak mellékhadszíntérként tekintett az itt folyó eseményekre. A katonák voltak azok, akik az igazi áldozatokat hozták.

 

Karl-Heinz Golla: Die deutsche Fallschirmtruppe 1936-1941 (A német ejtőernyősök, 1936–1941). Verlag E. S. Mittler & Sohn, Hamburg –Berlin–Bonn, 2006. 606 o.

 

Reszegi Zsolt

 



[1] . Hans-Martin Stimpel: Die deutsche Fallschirmtruppe 1942–1945: Einsätze auf Kriegsschauplätzen im Osten und Westen. Mittler & Sohn, Hamburg–Berlin–Bonn, 2001., Einsätze auf den Kriegsschauplätzen im Süden. Mittler & Sohn, Hamburg–Berlin–Bonn, 2005.

 

[2] . 1939-ig az iratokban kétféle megnevezés létezett az ejtőernyősökre. Ez főleg a kiképzési metódusuk eltérő voltát is mutatta, mivel a Heer és a Luftwaffe külön ejtőernyős alakulattal rendelkezett. Ettől függetlenül az ejtőernyősöket hol Fallschirm-Infanterie-nek (ejtőernyős gyalogságnak), hol Fallschirmjägernek (ejtőernyős vadász) nevezték. Előfordul még a Fallschirm-Jäger megnevezés is. 1939-után azonban csak az ejtőernyős vadász (Fallschirmjäger) névvel illették a létrehozott hadosztály ejtőernyővel ugró katonáit. 

 

[3] . RZ: Rückenfallschirm mit Zwangsauslösung = kényszerkioldásos háternyő. A számozás azt, jelzi, hogy hányadik fejlesztés került csapatszolgálatba.

 

[4] . Flieger Division 7 = 7. légi hadosztály.

 

[5] . 16. gyalogezred (Infanterie-Regiment 16). Később a 22. gyaloghadosztályt, melynek része volt a gyalogezred, a 7. légi hadosztály parancsnoksága alá vonták.

 

[6] . Például Pulawy-Deblin térségében, valamint Sucha uradalomnál.

 

[7] . L. G. 40 = Leichtgeschütz 40: hátrasiklás nélküli, német fejlesztésű ágyú.