Klió 2010/2.
19. évfolyam
ÓKOR
A gyermekek világa az antikvitásban
A gyermekkor vizsgálata az antik
társadalomtörténetnek nem csupán érdekes, hanem felettébb fontos része is,
egészen az utóbbi évtizedekig mégis kevés
figyelmet szenteltek neki a kutatók. Főképpen az 1980-as évektől kezdődően
azonban egyre-másra jelentek meg a nemzetközi szakirodalomban a görög és a
római családdal, ezen belül a gyermekeknek a családon és a társadalmon belüli
helyzetével, életük megannyi aspektusával foglalkozó munkák. Mindez nyilvánvaló
összefüggésben áll általában a hétköznapi kultúra iránti érdeklődés
megélénkülésével, illetve azzal a felismeréssel, hogy a mindennapok világának
kutatása egy adott történelmi korszak megismerésének nélkülözhetetlen
feltétele.
Annika Backe-Dahmen feldolgozása tehát
csupán egyike a számos gyermekkorral foglalkozó könyvnek, bizonyos erényei
mégis kiemelik azok közül: átfogó képet nyújt mind a görög, mind a római
gyermekkorról a Kr. e. VIII. század végétől a Kr. u. V. századig; megbízható,
széleskörű forrásismereten alapuló tudományos munka, ugyanakkor könnyen
áttekinthető, olvasmányos és érdekes, nem utolsó sorban nagyszerű képanyaggal
illusztrált könyv (akárcsak valamennyi, az Antike Welt című klasszika-archeológiai
folyóirat könyvsorozatában megjelent mű).
Ahogyan a szerzőnő
hangsúlyozza: az antik gyermekek életkörülményeinek rekonstrukciója olyan
puzzle, amelynek darabkáit klasszika-archeológusok, ókortörténészek,
filológusok, antropológusok kitartó munkával gyűjtik össze, ugyanakkor sohasem
rakható ki ezekből teljes kép. Biztos és pontos ismeretek helyett – a jelenkor
kutatóinak minden igyekezete ellenére – sokszor kénytelenek vagyunk megelégedni
feltevésekkel és következtetésekkel. Ám a szükségképpen hiányos kép is vonzó,
tanulságos és elgondolkodtató: anélkül, hogy az antik és a modern kultúra
közötti nem jelentéktelen különbséget elmosnánk, tagadhatatlan, hogy sok
jelenség – mutatis mutandis – kétezer év múltán is „aktuális”.
A könyv bizonyos témák köré
csoportosítva rendezi el anyagát, a görög és a római gyermekek életét mintegy
párhuzamba állítva. Foglalkozik a születéssel, a gyermekek családon belüli
helyzetével, az őket érintő állami intézkedésekkel, a nevelés és oktatás
kérdésével csakúgy, mint a gyermekrabszolgaság, a pederasztia és a
gyermekhalandóság problémájával.
Az antik szerzők ránk
maradt műveikben meglehetősen csekély figyelmet szentelnek a gyermekeknek,
annál beszédesebbek a képzőművészeti ábrázolások. Igaz, az archaikus görög
vázaképeken, síremlékeken a gyermekek többnyire egy sztereotip jelenet – a
háborúba induló apa búcsúzik a családjától – mellékes szereplőjeként, mintegy
statisztaként tűnnek fel, ahogyan testük arányai is inkább kisméretű felnőttre
emlékeztetnek. Mindez azonban nem az érdektelenség és a közömbösség jele,
ahogyan azt a kutatók sokáig vélték. Inkább arról van szó, hogy ezek az
ábrázolások nem konkrét szituációt örökítenek meg, hanem egy általános érvényű,
időtlen élethelyzetet reprezentálnak. Az ikonográfia a klasszikus és főleg a
hellénisztikus korban változik meg gyökeresen: megszaporodnak a játékaikba
mélyedő, gyermeki testarányokat mutató fiúk és lányok ábrázolásai. Emellett, a
korszakra jellemző, egyfajta művészi konvenciót tükröző jelenetek mellett
ugyanakkor feltűnnek a családi életből vett pillanatfelvételek is (pl. néhány
hónaposnak látszó kisgyermek toalettszéken ül, szülei gyengéd pillantásától
övezve mászni tanul). A római gyermekek – Augustus propagandájának szerves
részeként – a Kr. e. I. század végétől láthatóak nagyobb számban képzőművészeti
ábrázolásokon.
A házasság célja és
értelme mind a görögök, mind a rómaiak számára a minél bőségesebb gyermekáldás
volt. Már az esküvői ceremónia számos eleme is egyértelmű utalás volt erre
mindkét kultúrában. A család életének legnagyobb eseménye tehát kétségkívül a
gyermek születése volt, egyszersmind a legveszedelmesebb élethelyzet mind az
anya, mind a gyermek számára. Statisztikák ugyan nincsenek, de egyes becslések
szerint a rossz higiénés viszonyok, a hiányos orvosi ismeretek és a járványos
megbetegedések miatt a gyermekeknek kb. 30 százaléka nem érte meg az egyéves
kort, és alig 50 százaléka jutott túl élete első tíz évén. Síremlékek sokasága
tanúskodik a szülés következtében elhunyt fiatal anyák és gyermekük tragédiájáról.
Érthető, hogy az antikvitásban egész sor istenséget tiszteltek, akiknek
feladata a várandós nők védelme, a szülés sikerességének biztosítása és a már
megszületett gyermek fejlődésének segítése volt (Eileithüia, Héra, Artemisz a
görögöknél, Iuno, Lucina, Diana, Rumina, Abeona, Adeona, Edula, Ossipago stb. a
rómaiaknál). A gyermekeket óvták az ókoriak hite szerint az apotropaikus
(bajelhárító) funkciót betöltő amulettek, amelyekkel születéskor és más ünnepi
alkalmakkor ajándékozták meg őket szüleik, rokonaik. (A római ábrázolásokról
jól ismert bullát, tulajdonképpen azt a tokot, amelyben magát az amulettet
elhelyezték csak szabad születésű gyermekek viselhették). Ám nem minden világra
jött gyermeket fogadtak szívesen: a magzatelhajtás különféle lehetséges
módozatairól már a Corpus Hippocraticum részletesen értekezett. Mindez
nem számított büntetendőnek, feltéve, hogy az apa beleegyezésével került rá
sor, ellenkező esetben Rómában a Kr. u. I. század közepétől száműzetést szabtak
ki az elkövetőre, ha ő maga a beavatkozás következtében meghalt, a segítőjére.
A születésszabályozás másik elterjedt módszere a már megszületett gyermek
elpusztítása és a gyermekkitevés. Az utóbbira sokszor a család mélységes
szegénysége kényszerítette az apát, esetenként a vagyon további
felaprózódásának az elkerülése, vagy ha már volt leánygyermek, akkor az
pecsételte meg a sok kiadással járó újabb leány sorsát. Máskor erőszak
áldozatává lett leányanyák és prostituáltak szabadultak meg így nemkívánatos
gyermeküktől. A Római Birodalomban egészen a császárkor végéig a pater
familias (családapa) magánügyeként kezelték a gyermekkitevést, csupán a IV.
század végétől volt büntetendő, ám ennek ellenére a gyakorlatban még sokáig
érvényben maradt. A testi hibával született gyermekeket rendszerint vagy
kitették, vagy megölték. Rómában – ahol a rendellenességet mutató újszülöttet
az emberek és az istenek közötti összhang (pax deorum) megbomlását
mutató rossz jelnek tekintették – egyenesen senatusi határozat írta elő az
ilyen gyermek elpusztítását, de aligha hihetjük, hogy erre kivétel nélkül
minden esetben sor került. Az I–II. századból származnak az első olyan
források, amelyek határozottan felemelik szavukat az expositio ellen.
Hasonló véleményt fogalmaznak meg némely keresztény szerzők, így Tertullianus
(II. század), aki a gyermek élethez való joga mellett érvelt, vagy Augustinus
(IV–V. század), aki – legalábbis részben – rehabilitálta a fogyatékossággal
született gyermekeket, mint akik maguk
is az isteni terv részei.
Az apa mind az ókori
Görögországban, mind Rómában csekély szerepet játszott gyermekei nevelésében. A
kicsiket életük első éveiben anyjuk, dajkájuk és a szolgálók gondoskodása vette
körül. Az apa csak néhány év múlva válik fontossá a fiúgyermek számára,
amikor bizonyos alkalmakhoz kötődően megkezdi annak bevezetését a társadalmi
életbe. (A lányok nevelése továbbra is a női szférára korlátozódott.) Különös
ellentmondás, hogy míg a szabadok az ókorban magától értetődően megvetették a
rabszolgákat, legdrágább kincsük, saját gyermekük nevelését éppen rájuk bízták:
a szoptatós dajka többnyire éppúgy rabszolga volt, mint a gyermeket iskolába
kísérő, őt mindenféle rossz hatástól óvó paidagógosz/paedagogus is.
A könyv külön fejezetet
szentel a család, ezen belül a gyermekek életét érintő törvényi szabályozásnak.
Áttekinti a Drakón, Szolón és Periklész nevéhez kapcsolódó törvényeket és ezek
történeti összefüggéseit éppúgy, mint a római jog megfelelő passzusait. Ezek
mindenekelőtt a polgárjog és az örökösödés témaköréhez kapcsolódtak, illetve a
rossz demográfiai helyzet javítását igyekeztek előmozdítani. Ide tartoznak
például Augustus nevezetes családjogi törvényei, így a ius liberorum, amely
különös előnyökhöz juttatta a szabadon született háromgyermekes apákat és
anyákat éppúgy, mint a négygyermekes felszabadítottakat. A ius liberorum
a birodalom nyugati felében az V., a keleti felében egészen Iustinianusig (VI.
század) érvényben maradt.
A legtöbb párhuzamot az
antikvitás és a jelenkor gyermekei között nyilvánvalóan a gyermekjátékokról szóló
fejezetet olvasva fedezhetjük fel. A vázaképektől a szarkofágokig, a
terrakottáktól a falfestményekig sok ábrázolását ismerjük ennek a témának,
ahogyan az antik irodalom is gyakorta tett róla említést. Sajnos a római
Suetoniusnak (Kr. u. II. század első fele) a gyermekek játékairól szóló könyve
(Liber de lusibus puerorum) nem maradt ránk, de pusztán a mű címe is
bizonyítja, a rómaiak különös jelentőséget tulajdonítottak a játéknak. Míg
Platón egyenesen veszedelmesnek ítélte a játék közben megmutatkozó
kreativitást, addig a római retorikatanár, Quintilianus (Kr. u. I. század) úgy
vélte, hogy játék közben lehet felismerni a gyermek intellektuális és erkölcsi
sajátosságait. Ő maga azt ajánlotta, hogy kiskorban a tanulás is legyen játék:
„kérdezzék is és dicsérjék is, és mindig örüljön, ha tudott valamit; ha olykor
ő maga nem akar tanulni, tanítsunk valaki mást, hogy irigykedjék; versenyezzen,
és gondolja azt, hogy ő győz gyakrabban; jutalmakkal is serkenteni kell,
amelyekre fogékony az életkor” (Krupp József fordítása). A legkedveltebbek a
dióval, csontkockákkal, különféle labdákkal űzött játékok voltak[1], görög
vázaképek tanúskodnak a jojóról és az ephedrismos nevű mókás játékról,
régészeti leletek bizonyítják, hogy a kislányok az ókorban is szerettek
babázni. Görög sírsztélék, római síroltárok –és reliefek gyakorta ábrázolnak
gyermekeket kedvenc állataikkal: madarakkal, kutyákkal. Az önfeledt játékhoz
sokszor semmilyen eszközre nem volt – nincs – szükség: a legmegkapóbb
ábrázolások egyike az a római bronzérme Marcus Aurelius császár korából (Kr. u.
161–180), amelynek hátoldalán egy szatír láthatóan boldogan kacagó kisgyermekét
hintáztatja a lábfején.
A játékok a gyermekkor
velejárói: a gyermekkorból a felnőttkorba való rituális átlépés (rite de
passage) együtt járt azzal, hogy meg kellett válni tőlük. A görög gyerekek
gyakran egy hajtinccsel együtt Artemisznek, illetve Hermésznek ajánlották fel
őket, a római fiúk a gyermeki ruhájukkal (toga praetexta) együtt a házi
isteneknek, a Laroknak vagy Vestának. A lányok számára a felnőtté válást az
esküvőjük jelentette: a nagy nap előtti estén váltak meg babájuktól,
kockáiktól. Ha egy gyermek ezt a fontos eseményt nem érhette meg, játékait
magával vitte a sírba.
A nevelés témakörén belül
manapság leginkább az iskolára gondolunk. A mai értelemben vett, az állam által
életre hívott és finanszírozott intézmény az antikvitásban nem létezett,
ahogyan iskolaépület, tanárképzés és iskolakötelezettség sem. A tanulás –
akárcsak a játék – leginkább a tehetős felső társadalmi réteg gyermekeinek a
kiváltsága volt. Egyrészt nekik nem kellett dolgozniuk, másrészt az ő szüleik
voltak képesek kifizetni a tandíjat. Számukra ugyanakkor későbbi társadalmi
(politikai-katonai) szerepük betöltésének elengedhetetlen feltétele volt
bizonyos ismeretek, képességek és egyfajta morális értékrend elsajátítása.
Backe-Dahmen egészen a homéroszi kortól kezdve (Kr. e. VIII–VII. század) nyomon követi a
görög képzési és nevelési rendszert – külön fejezetet szentelve az eltérő képet
mutató Spártának –, melynek legfőbb elemei (olvasás, írás, számolás, költők
felolvasása, zene, tánc, sport) a klasszikus korra kanonizálódtak. A rómaiak a
Kr. e. III. századtól a görög képzési modellt vették át és alkalmazták azt a
helyi viszonyoknak és igényeknek megfelelően, így kimaradt belőle a zene és az
atlétika. Egyébiránt mind a görög, mind a római „iskola” háromszintű képzést
foglalt magában: elemi ismeretek (olvasás, írás, számolás), antik szerzők (római
gyerekek számára görögök is!) olvasása, végül a legmagasabb szint a
filozófiai-rétorikai ismeretek elsajátítása, amely Rómában beható jogi
tanulmányokkal társult. Magát a tanítási módszert forrásaink monotonnak és
lélekölőnek írják le. A tanítók, akiknek társadalmi presztízse igen alacsony
volt – legalább is az elemi oktatás szintjén –, gyakran éltek a testi fenyítés
eszközével. A legtehetősebbek magántanítót alkalmaztak, a többiek leginkább
valamilyen közterületen, piacon gyűltek a tanító köré, miközben egy
paidagógosz/paedagogus vigyázott rájuk, és gondoskodott róla, hogy a rábízott
gyermek biztonságban jusson el az iskolába és térjen onnan haza. Mindez főként
a fiúk képzésére volt érvényes; a lányoknak mindenekelőtt a háztartás
vezetéséhez szükséges praktikus ismereteket, valamint a szövés tudományát
kellett elsajátítaniuk, az ókori Görögország leányainak az illendő (!) táncban
is kellett magukat gyakorolniuk.
A görög-római mitológia
neves gyermekalakjainak szentelt fejezet, valamint a gyermekeknek a kultikus
cselekményekben és rítusokban betöltött szerepét vizsgáló összefoglalások után
a szerzőnő a téma legkomorabb aspektusait veszi sorra. A beszédes címek: Gyermekmunka – szolgagyermekek, Szép fiúk,
udvarló férfiak – a görög pederasztia, A római fiúszerelem egy különleges
példája, …’legyen neked könnyű a föld’ – a gyermekhalandóságról,
Temetési szokások, A gyász ideje, nekrológok és egy hang a sírból, Emlékezés a
boldog napokra – görög gyermekek síremlékei, Reménykedés egy jobb túlvilági
életben – római gyermekek síremlékei. Mindennél beszédesebbek a képek: a
megalázó munkát végző görög rabszolgagyerekek a vázaképeken, a megfélemlített
ember gesztusait mutató római kisfiú, aki talán újabb fenyítéstől tartva
behúzott vállakkal, félénken néz fölfelé – valószínűleg a gazdájára –, a
lámpást tartó gyermek, aki késő éjszakáig vár az utcán lakomázó urára és
összeroskad a fáradságtól, egy mumifikálódott kéz, benne az érmével, amellyel a
szülők látták el a hosszú útra induló gyermeküket, kislány, aki kezében kedves
madarával vidáman mosolyog, vagy a boldog időket idézve elmélyülten kockázik.
Megszívlelendő
gondolattal zárja könyvét Annika Backe-Dahmen: minél több hasonlóságot vél
felfedezni a modern szemlélő a gyermekekkel való bánásmódot illetően saját kora
és az antikvitás között, minél inkább hallani véli a múltból a gyermekhangok
visszhangját, annál erősebben érzi a különbséget a jelenkor és ama kultúrák
életkörülményei között, amelyektől több mint kétezer év választja el.
Annika Backe-Dahmen: Die Welt der Kinder in der Antike (A
gyermekek világa az antikvitásban). Verlag Philipp von Zabern, Mainz am Rhein
2008 (Zaberns Bildbände zur Archäologie, Sonderbände der ANTIKEN WELT), 152
oldal 70 színes és 28 fekete-fehér fényképpel
Szekeres Csilla