Klió 2010/2.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS KÖZÉP-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Migrációs folyamatok a Vajdaságban 1919–1948 között

Egy etnikailag meglehetősen kevert összetételű térség, a Vajdaság 1919 és 1948 közötti demográfiai és migrációs folyamatainak felvázolására tett kísérletet Željko Bjeljac és Vesna Lukić, a Szerb Tudományos Akadémia „Jovan Cvijić” Földrajztudományi Intézetének két tudományos munkatársa a Coloradói Egyetem mára sajnos már megszűnt folyóiratának, az East European Quaterly 2008/1-es számában. A szerzőpáros abból indul ki, hogy a Vajdaság hagyományosan befogadó területnek számít, ahol a lakosság etnikai összetétele mind a mai napig meglehetősen heterogén. Ennek legfőbb történelmi okának azt tartják, hogy a sík terület jó gazdasági lehetőségekkel rendelkezik, amely mindig is vonzotta a letelepedőket. Nem mulasztják azonban el azt sem megemlíteni, hogy az államhatárok változásai a térséget gyakran migrációs központtá tették, ahol a bevándorlás mellett a történelem folyamán többször szervezett telepítésre is sor került. A jelenlegi demográfiai folyamatok ezeknek a történelmi eseményeknek a következményei.

A tanulmány három fejezetre tagolva vizsgálja a Vajdaságban 1919–1948 között végbement etnikai-demográfiai folyamatokat. Az első fejezet az I. világháborút követő időszakot öleli fel egészen 1931-ig. A második fejezet a jugoszláv királyság 1941-es felbomlását követő demográfiai változásokat vizsgálja a második világháború végéig, míg a harmadik fejezet közvetlenül a világégést követően végbement folyamatok összefüggéseinek megállapítására tesz kísérletet. A szerzők pusztán technikai okokból, az adatok jobb összehasonlítása végett a tanulmányban végig a titói Jugoszláviába Szerbia autonóm tartományaként betagozódó Vajdaság közigazgatási határai közötti népességi adatokkal számolnak, ezért más, a témával foglalkozó munkákhoz viszonyítva lehet számbeli eltérés.

A szerzőpáros megállapítása szerint az I. világháború egyes nemzetek számára az önálló állam létrejöttét jelentette – mint például Lengyelország esetében, de meglepő módon a szerzők Magyarországot is ide sorolják, minden bizonnyal nemzetállam értelemben –, míg más nemzetek számára (Románia és Jugoszlávia) több problémát is felvetett. A szerzők vélhetően szintén etnikai problémákra gondoltak fenti megállapításukkal, amit az is megerősít, hogy leszögezik, abszolút számokat véve figyelembe, a Szovjet-unió után Jugoszláviában volt a legnagyobb a kisebbségek létszáma.

A két világháború közötti Jugoszláviában két alkalommal, 1921-ben és 1931-ben került sor népszámlálásra. Az összeírásokból kiderül, hogy 1921-ben az 1945 utáni Vajdaság területén 1 529 426 fő élt, ami az 1910-es, még a Monarchia alatt megrendezett összeíráshoz képest 23 671 fős növekedést jelentett. A természetes növekedés 32 805 fő volt, amit az elvándorlások 9134 fővel csökkentettek. A Vajdaságon belül lebontva, a Bácskában 752 ezren (ez a Vajdaság összlakosságának 49,2 százalékát jelentette), a Bánátban 540 ezren (35,3 százalék), a Szerémségben 236 ezren (15,5 százalék) éltek. A tanulmány szerzői a statisztikai adatokat vizsgálva úgy vélik, hogy annak ellenére, hogy az államhatárok megváltozásával tömeges emigrációt vártak, összességében még sem volt nagy az etnikai változás a térségben. A magyarokat és a románokat kivéve a többi etnikai csoport növelte a létszámát, ami a horvátok esetében extrém arányokat öltött. Ennek hátterében az húzódhatott meg, hogy a bunyevácok ekkortól kezdték magukat horvátoknak tekinteni. A magyarok létszámának csökkenésében az értelmiség és a volt kormányzati alkalmazottak elköltözését vélik meghúzódni. Arra azonban a szerzők nem térnek ki, hogy százalékos arányaiban és a vajdasági magyarság összlétszámához viszonyítva mekkora is volt ez az elvándorlás. A. Sajti Enikő 2004-ben megjelent „Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947” című monográfiájában levéltári források alapján megállapítja, hogy az 1910-es népszámlálás adataihoz képest 420 ezerről 378 ezerre csökkent 1921-re a bácskai, bánáti és baranyai magyarság száma. (16. o.) Ez mindenképp jelentős, több mint 40 ezres csökkenést jelentett. A tanulmány szerzői egyébként a magyarságéhoz hasonló okokkal magyarázták a románság létszámának csökkenését is.

Nagyobb összehasonlításra adott lehetőséget a szerzők számára a két világháború közti népszámlálási adatok összevetése. A statisztikai adatok alapján megállapították, hogy az 1921–1931 közti tíz évben 93 ezer fővel nőtt a Vajdaság létszáma. Ennek hátterében egyértelműen az 1919-ben kezdődött agrárreformot és a hozzá kapcsolódó kolonizációs mozgalmat vélték meghúzódni. A jugoszláv hatóságoknak az agrárreformmal több, egymással szorosan összefüggő célja volt. A földreform gazdasági célja mindenképp az volt, hogy jobb életkörülményeket biztosítsanak a földnélküli parasztoknak és eliminálják az eltérő fejlettségű területek közti gazdasági különbségeket. Az agrárreform társadalmi céljaiként a szerzőpáros egyrészt hangsúlyozza, hogy a rendszer teljesíteni kívánta a háborús önkénteseknek, a harcokban elesettek özvegyeinek és árváinak tett ígéreteit. Másrészt úgy vélik, hogy a reform elsődleges társadalmi célja mégiscsak az volt, hogy elejét vegyék a szocialista eszmék terjedésének. A szerzők a társadalmi célokkal szorosan összefüggőnek tartják a nemzeti célokat, vagyis a nem délszláv nemzetiségűek kizárását a mezőgazdasági tulajdonviszonyokból. A Vajdaságban pedig speciális célként jelentkezett, hogy növeljék a szláv-ság létszámát. Ennek következtében húszezer család telepedett le a Vajdaságban, ami körülbelül százezer telepest jelentett. Ez az 1931-es cenzusban a Vajdaság összlakosságának 6 százalékát tette ki. A telepítés révén 130 új település jött létre: 64 Bácskában, 42 a Bánátban és 24 a Szerémségben. A telepítés legkevésbé a Szerémségben éreztette hatását, amit a szerzők az ottani birtokstruktúrával magyaráznak. Itt a telepesek (a lakosság 3,4 százaléka) zömmel már meglévő falvakba költöztek, az új telepes falvak pedig elsősorban Vukovar, Ruma, Šid és Sremska Mitrovica (Szávaszentdemeter) térségében jöttek létre.

A Szerémségénél jelentősebb kolonizációs folyamat ment végbe a Bácskában, ahol az 1931-es népszámlálás szerint a teljes lakosság 4,1 százaléka volt telepes. Az ellentmondásos adatok miatt, a családok száma és átlagos nagyságuk alapján a szerzők 32,5 ezer főre teszik a telepesek itteni tényleges számát, ami meglátásuk szerint a kormány szándékai ellenére kevésbé változtatta meg a Bácska etnikai összetételét. A telepesek zömmel a Monarchia szerb etnikai többségű térségeiből érkeztek, és a nagybirtokokra, valamint a közösségi, állami és egyházi tulajdonban lévő földekre telepedtek le. Az új települések elsősorban Újvidék, Szabadka és Topolya (Bačka Topolja) környékén jöttek létre. A korábbi tulajdonosok ellenállása miatt számos nehézség is övezte a telepítési folyamatot, elsősorban Topolyán és Szabadkán. Az atrocitások milyenségét azonban a szerzők nem részletezik.

A telepítéseket hasonló incidensek a Bánátban is kísérték, elsősorban a német földbirtokosok ellenállása miatt. A szerzők külön hangsúlyozzák, hogy a Bánátban a földreform okai közül különösen a nemzeti és a társadalmi okok voltak a meghatározóak. Habár a telepesek számát itt sem ismerjük pontosan, becslések alapján a tanulmány szerzői azt valamivel kevesebb mint 11 ezer családra, megközelítőleg 55 ezer főre teszik. Ez a terület lakosságának 9,3 százalékát jelentette.

A telepítések hivatalosan 1930-ban fejeződtek be, anélkül, hogy a kormányzat kielégítően elérte volna a nemzeti és társadalmi-politikai célokat. Emiatt újabb telepítéseket terveztek, egyrészt a német nemzetiségű lakosság földtulajdona ellen, másrészt azért, hogy szláv népességet telepítsenek a jugoszláv–magyar határ közelébe. Ez azonban nem valósult meg. A kudarc okaként a szerzők azt hozzák fel, hogy a telepítések felújítását a helyi funkcionáriusok kezdeményezték, mintegy tiltakozásként a kormányzat németbarát politikája ellen. Ez azonban ellentétes volt a belgrádi kormányzat külpolitikai érdekeivel. A kudarc további okát a szerzők abban látják, hogy időközben kitört a második világháború.

A szerzők részletesen vizsgálják, hogy miként hatottak a telepítések a Vajdaság etnikai struktúrájára. Ezt azonban csak nehezen tartják meghatározhatónak, elsősorban amiatt, hogy nem rendelkeznek olyan pontos adatokkal, amelyek a magyarok és a németek elvándorlását részleteznék. Az elvándorlásról ugyanis a két világháború közti korszakban csak Jugoszlávia egészére vonatkozó felmérések készültek, de a kivándorlók etnikai szerkezetét ezek nem részletezik. A szerzők szerint további problémát jelent, hogy teljesen pontosan a telepesek etnikai összetétele sem ismert, habár minden bizonnyal többségüket a szerbek adták. Kiindulópontként ezért az 1931. március 31-i állapot alapján készült népszámlálás adatai szolgálnak. A cenzus (hasonlóan az 1921. évihez) a nemzeti-nemzetiségi hovatartozást nem firtatta, de ívein a vallás mellett az anyanyelvre is rákérdezett, igaz, a délszláv nemzetiségűekre a jugoszláv kategóriát alkalmazta. Szerbekkel, horvátokkal és szlovénekkel külön nem számoltak. Ezek a statisztikai adatok azonban sokáig elérhetetlenek voltak a kutatók számára. Igaz, hogy belső publikáció formájában 1945-ben megjelentek, de nyilvánosságra csak 2004-ben hozták őket.

Az anyanyelvet figyelembe véve 1931-ben a Vajdaság lakosságának 44,9 százalékát a szerbek, horvátok és a szlovének alkották. Magyar a lakosság 22,82 százaléka, német a lakosság 20,01 százaléka volt. A kisebbségek közül ezt követően a szerzők a németséget vizsgálták részletesebben. Részben amiatt, hogy 1931-re vonatkozó wiesbadeni adat is ismert. A jugoszláv statisztika szerint a németek a Bácska lakosságának 21,9 százalékát, a Bánátban a lakosság 20,7 százalékát, a Szerémségben 12,6 százalékát alkották. A német számsorok ezzel szemben valamivel magasabbra, 23,6, 22,6 és 14,7 százalékra teszik a németek arányát. A magyarokra vonatkozóan a tanulmány mindössze annyit említ meg, hogy a német, román és szlovák kisebbséghez hasonlóan létszámuk csökkent. Ezt az anyanyelv szerinti összetételt bemutató táblázat adataival egészíthetjük ki. Eszerint a Bácskában 269 ezer, a Bánátban 92,5 ezer, a Szerémségben 10,7 ezer magyar élt, a Vajdaságban tehát megközelítőleg összesen 372 ezer fő.

A fenti nemzetiségek létszámának csökkenését a szerzők egyedül a kivándorlásnak tudják be, de ezt adatok alapján csak a Vajdaság egészére vonatkoztatva tudták vizsgálni. Megállapításuk szerint a kivándorlás hátterében legtöbbször gazdasági okok húzódtak meg. Ezt azzal is alátámasztják, hogy az anyaországba csak a kivándorlók tizede költözött. Újabb érvként azt hozzák fel, hogy a németek a kivándorlóknak csak 20, a magyarok pedig ennél is kevesebb, csak 10 százalékát jelentették. Arra azonban a szerzők nem térnek ki, hogy a földreformot követő kisemmizések miatt 1920–1930 között 15 ezer magyar vándorolt ki a tengerentúlra vagy Európa más országaiba (Sajti id. mű 141. o.)

Miután a szerzők részletesen elemezték a két világháború közti demográfiai folyamatokat, tanulmányuk következő egységében a második világháború alatt végbement etnikai és demográfiai folyamatokat vizsgálják. Mielőtt a statisztikai adatok elemzésébe kezdenének, megállapítják, hogy számos nehézséggel kell a kutatónak szembenéznie, ha a fenti időszakban végbement változásokra kíváncsi. Az adatgyűjtést megnehezíti, hogy 1931 után csak 1948-ban volt újabb népszámlálás. További nehézséget okoz, hogy Jugoszlávia 1941-es felbomlása után a térség három adminisztratív egységbe került: Bácskát Magyarországhoz, Szerémséget a Független Horvát Államhoz csatolták, a Bánátban pedig német katonai közigazgatást vezettek be. Közvetlenül a világháború után pedig a németek többsége emigrált, és erős volt a fejletlen jugoszláv területekről érkező bevándorlás. Emiatt nehézséget jelent a természetes növekedés, az emigráció aránya és etnikai összetételének felbecsülése.

A szerzők úgy látják, hogy a világháború alatt a Szerémségben történt a legtöbb változás: a terület népességének 11,3 százalékát vesztette el. Helyükre Hercegovinából érkeztek horvátok, akik részben a világháborút követően is ott maradtak. A Bácskából internálták az 1918 utáni telepeseket, helyükre pedig bukovinai székelyeket telepítettek. Számszerűen 2856 családot 13 256 fővel. A székelyeket 31 településre telepítették szét, elsősorban Újvidék, Topolya, Zombor és Kula környékén. A szerzők megemlítik, hogy a Bácska etnikai összetételének átalakulását eredményezte, hogy letelepítettek több magyar vitézi családot, Közép-Szerbiából pedig több mint háromezren települtek le a Bácskában vagy a magyar állam területére. 1941-ben a magyar hatóságok a független horvát állammal lakosságcseréről szóló megállapodást írtak alá, a németektől pedig 15 személy deportálására kértek engedélyt, amit a német hatóságok megtagadtak. Az elűzött szerbek számára vonatkozóan a szerzők megemlítik, hogy 35 ezer ember elűzéséről van említés, a kérdés további részletezésével azonban nem foglalkoznak.

A tanulmány harmadik, befejező része az 1945 utáni migrációs folyamatokat vázolja fel. A háború utáni első, 1948-as népszámlálás először számolt a Vajdasággal egyetlen területi-adminisztratív egységként és 1 millió 640 ezer 757 fős népességet mutatott. Ez az ezt megelőző, 1931-es jugoszláv népszámláláshoz képest közel 18 ezer fős növekedést jelentett. A szerzők a növekedés hátterében az újabb agrárreformot és telepítési törvényt vélik meghúzódni, amelynek keretében a fejletlenebb jugoszláv területekről jelentős bevándorlásra került sor. Ez a folyamat, amit a szerzők külön térképpel is szemléltetnek, ellensúlyozta a háborús veszteséget és a német valamint a magyar lakosság kivándorlását. A két nemzetiség közül a szerzők ismételten a németekkel foglalkoznak részletesebben. Közvetlenül a világháború vége előtt a visszavonuló német csapatokkal mintegy 240 ezer németet evakuáltak jugoszláv területről. Titóék 1946 elején további 110 ezer német kitelepítését akarták elérni Németország szovjet zónájába, ezt azonban Moszkva megtagadta. Ennek ellenére megkísérelték áttelepítésüket; többeket azonban visszafordítottak, majd pedig lezárták előlük az osztrák-magyar határt. A szerzők a német kisebbség számarányának csökkenéséről megállapítják, hogy a kollektív bűnösség vádjával 360 ezer németet űztek el Jugoszláviából. Ezáltal a Vajdaság területén élő németek aránya drasztikus mértékben 1,8 százalékra csökkent. A szerzőpáros a kitelepítések mellett a németség csökkenésének további okát abban látja, hogy a háborúban többeket meggyilkoltak és sokan eltűntek közülük. Demográfiai magyarázatként hozzák fel, hogy a természetes növekedés a németek körében végig alacsonyabb volt a többi népcsoporthoz képest. A szerzők azt is feltételezik, hogy a világháborút követő meghurcoltatások miatt voltak olyanok is, akik a népszámláláskor nem merték magukat németként meghatározni. Ezt számukra megkönnyítette a több magyar–német vegyesházasság is. Miközben a szerzők részletesen ismertetik a németek létszámának változását és annak okait, a magyarok kivándorlásáról és a jugoszláv-magyar lakosságcsere tervéről nem írnak. Mindössze annyit említenek meg, hogy Romániát és Csehszlovákiát is beleértve 315 ezer magyar hagyta el eredeti lakóhelyét és költözött Magyarországra.

A kivándorlás mellett a szerzőpáros részletesen, az egyes térségekre lebontva ismerteti, hogy a telepítések miként befolyásolták a Vajdaság demográfiai struktúráját. A telepítések legnagyobb hatását abban látják, hogy amellett, hogy ellensúlyozták egyes nemzetiségek kivándorlását, lerakták a jelenlegi tulajdonosi struktúra alapjait. A vonatkozó törvény 25–35 hektáros földtulajdont engedélyezett, és tagköztársaságonként letelepedési kvótákat állapított meg. Sőt, azt is megszabták, hogy melyik köztársaságból hova telepedhettek le. A Boszniából érkezettek több mint fele Észak-Bánátban talált új otthonra, de jelentős számban kerültek Bácska nyugati és déli részeire is, a montenegróiak szinte kizárólag Bácskába kerültek (96,4 százalékuk), míg a horvátok 80 százalékát Nyugat-Bácskában telepítették le. A Macedóniából érkezettek nagy többsége (közel 90 százalék) Dél-Bánátban telepedett le, de ide érkezett a szlovének nagy többsége is. Közép-Szerbiából pedig szinte egyenlő arányban kerültek Dél-Bánátba (47,9 százalék) és Nyugat-Bácskába (44,1 százalék). A Vajdaságban a hatóságok 62 ezer házat konfiskáltak el a telepesek számára. Az újonnan érkezőket 114 településre osztották szét. Ebből 51 volt a Bácskában, 52 a Bánátban, míg a Szerémségben csak 13 település volt érintett. Összességében azonban csak négy település – Bački Petrovac (Petrőc), Beočin, Novi Kneževac (Törökkanizsa) és Kovačica (Antalfalva) – nem volt érintett a folyamatban. A Vajdaságba végül több mint 36 ezer család, vagyis 216 ezer fő telepedett be. Többségük (62,8 százalék) Boszniából és Horvátországból érkezett. A szerzők azonban megemlítik, hogy előfordult, hogy a Vajdaság határain belül került sor áttelepítésre, sőt az is előfordult, hogy a földnélküliek eredeti lakóhelyükön kaptak földet. A telepítések hatása a szerzők szerint azonban nem csak létszámában volt jelentős: a betelepülők saját nyelvüket és szokásaikat is magukkal hozták. Előfordult, hogy egyes településeket is átneveztek, az új nevek általában a betelepülők eredeti lakóhelyére vagy valamely háborús hősre utaltak. A szerzőpáros azt is megemlíti, hogy a szokatlan életkörülmények miatt arra is volt példa, hogy a telepesek közül inkább visszaköltöztek a hegyekbe.

Miután a szerzők általánosságban vizsgálták a betelepülések Vajdaságra gyakorolt hatását, a továbbiakban a Bácskára, a Bánátra és a Szerémségre lebontva végezték el mindezt. Megállapítják, hogy a telepeseket a legnagyobb számban a Bácskában telepítették le (58 százalék), míg a Bánátba 36,7 százalékuk, a Szerémségbe pedig csak 5,2 százalékuk került. Ennek köszönhetően a Bácskában az 1931-es népszámlásához viszonyítva több mint 20 ezres népességnövekedéssel számolhatunk. Az elvándorlás ellenére a természetes szaporulat és a betelepítések révén a Bánátban is nőtt a lakosság létszáma (16 ezer fővel), a Szerémség lakossága azonban közel 20 ezer fővel csökkent. A szerzők az utóbbi kedvezőtlen folyamat hátterében a háborús veszteségeket és az emigrálást vélik meghúzódni. További okot jelentett, hogy a betelepítések a régiót kevésbé érintették, miközben sokan inkább a nagyvárosokba, elsősorban Újvidékre és Belgrádba költöztek. A fentebb már említett etnikai változások mellett a szerzők röviden arra is kitérnek, hogy a németek és a magyarok mellett a horvátok és a szlovákok száma és aránya is csökkenést mutat a háború után.

A tanulmány összefoglalásaként Željko Bjeljac és Vesna Lukić a Vajdaság vonatkozásában három főbb migrációs okot állapít meg: a telepítések hatását, a németek tömeges távozását és más nemzetiségek emigrációját. Ezeket a tényezőket tekintik azoknak az okoknak, amelyek alapvetően határozták meg a vajdasági népesség nagyságát és etnikai összetételét. A népmozgások ellenére a Vajdaság még mindig Európa egyik legheterogénebb etnikai területének tekinthető, ahol továbbra is 22 nemzetiség él. A szerzők úgy látják, hogy a második világháborút követő demográfiai folyamatok sok tekintetben az 1996–2001-es szerb menekültáradatot is befolyásolták. A menekültek többsége ugyanis a Vajdaságban telepedett le, éppen azokba a körzetekbe, ahova a második világháború után az azonos térségből érkezők kerültek. Az egybeesést a szerzők egyébként a távolság ellenére fennmaradó rokoni, baráti kötelékeknek tudják be.

A belgrádi akadémia két munkatársa tanulmányában a Vajdaságban a két világháborút megelőző, közte zajló és azt követő demográfiai, etnikai folyamatokat vázolta fel. A statisztikai adatok részletes ismertetése (amelyet több táblázat és egy az 1945 utáni migrációs irányokat mutató térkép egészít ki) mellett az elérhető statisztikai adatoknak megfelelően a mögöttes folyamatokat is figyelemmel kísérték, anélkül, hogy annak pozitív vagy negatív jellegében állást foglalnának. A tanulmány meglátásunk szerint azt a célt is jól szolgálja, hogy a külföldi, szerbül nem vagy csak keveset értő demográfusokkal, kutatókkal és az érdeklődőkkel is megismertesse a témával kapcsolatos kurrens szerbiai kutatási eredményeket.

Željko Bjeljac and Vesna Lukić: Migrations on the Territory of Vojvodina Between 1919 and 1948 (Népességmozgás a Vajdaság területén 1919–1948 között). In: East European Quaterly 2008/1. 69–93. o.

Vukman Péter