Klió 2010/2.
19. évfolyam
FEJEZETEK
OROSZORSZÁG ÉS KÖZÉP-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
„Az Isten magasan fenn” – A politika és a politikai kultúra a
XVII. századi Oroszországban
Sashalmi Endre több
könyvben, cikkben foglalkozott az államok kialakulásával, fejlődésével, s e
fejlődés Európa különböző régióiban mutatkozó eltérő vonásaival.[1]
A Pécsi Tudományegyetem Történelmi Intézetének docense ebben a tanulmányában a
XVII. századi oroszországi történelmet tekinti át, összehasonlítva az
államszerveződés kérdéseit a nyugati országokéival. Az időszak elején súlyos
gondok nehezítették az életet Oroszországban: 1598-ban kihalt az uralkodó
dinasztia, a kedvezőtlen éghajlati változásokat éhínségek, lázadások kísérték,
az ál-Dimitrijek közül egy el is foglalta a cári trónt, és lengyel csapatok
garázdálkodtak a Kremlben. Ez a „zavaros időszak” 1613-ig tartott, amikor végre
új cárt választott az országos tanácskozó gyűlés – méghozzá egy egyháziakból,
bojárokból, városiakból, katonákból, sőt parasztokból álló gyűlés. Azt
hihetnénk, hogy egy ilyen összetételű gyűlés megvalósította az „alulról induló
államépítkezés”-t. A szerző szerint azonban ezt a testületet semmiképpen nem
tekinthetjük rendi gyűlésnek. Ennek ugyanis ellentmondanak mind a korszak
ideológiai felfogása, mind pedig a Romanov-családból származó Mihail
megválasztását indokló Megerősítő Okirat mondatai. A dokumentum szerint Mihailt
már az anyja méhében kijelölte Isten az uralkodói posztra, s az országos gyűlés
csak Isten akaratának engedelmeskedett, amikor őt választotta. Mivel pedig a
cár Istentől, s nem a néptől kapta a hatalmát, a nép nem is korlátozhatja azt.
Ezzel helyreállt az autokratikus monarchia. Vagyis a gyűlés küldöttei nem
szabhattak feltételeket a cárnak, csak kérelmekkel fordulhattak hozzá. Fontos
tehát a kérelmek és az országos gyűlés szerepe Moszkvában.
Sashalmi Endre rámutat: a
nyugati országok történetírásában számos olyan kifejezés, elnevezés
használatos, amelynek ez idő tájt nincs meg a megfelelője az orosz államban,
vagy itt más jelent, illetve hiányzik maga a jelenség, szervezet, jogi
kategória, amelyet a kifejezés jelölhetne. Például nemigen tudunk mit kezdeni
az „alulról induló államépítkezés” fogalmával, mert nem voltak
csoportosulások, amelyek kezdeményezhettek volna: nem voltak társadalmi vagy
politikai rendek, sem testületek, céhek; nem használták az universitas/ communitas
elnevezéseket, sőt az alattvaló szót sem, még az 1649-es
Törvénykönyvben sem. Az alattvalókat a cár „orthodox keresztények”-ként
említette. Az „államépítés”, az állam, a gosudarstvo szavak sem
ugyanazt a fogalmat jelölték, mint az etat vagy a state a XVII.
századi Franciaországban és Angliában. A szó egyebek mellett magában foglalja a
közérdek, közjó (public) jelentést, s bár a magán- és a közérdek
között még a kora újkori nyugati államokban sem volt világos választóvonal,
Bodin szerint a király legfőbb kötelessége elősegíteni, hogy a politika a
népközösség (állam) javát szolgálja. Moszkvában a XVII. században nem
különböztették meg a cár köz- és magánérdekeit, ahogy az alattvalók magán- és
közösségi kötelezettségeit sem. Így tehát, Bodin értelmezése szerint Moszkva
nem volt állam, mert ahol nincs közszféra (publique), ott nincs állam (république)
sem. A public, közjó kifejezés orosz megfelelője először egy 1682-es
dokumentumban fordul elő, és az alattvaló, közjó, állam kifejezések csak Péter
idején váltak állandóan használt elemekké. Természetesen Péter igazságos
uralkodásának igazolására.
Paradox módon egy
valamiben a moszkvai berendezkedés modernebbnek tűnik a korabeli nyugati
keresztény államoknál: itt nem voltak testületek, amelyek a cár és a népe közé
álltak volna. Nyugaton már a XIII. században gombamód szaporodtak a különböző
testületek, amelyek a modern állami intézmények előzményeinek tekinthetők, a
moszkvai állam viszont átugrotta ezt az előkészületi fázist. Szerzőnk H.-J.
Torke-val egyetértésben megállapítja, hogy a nyugat-európai
államszerveződés, a társadalom, a jog alakulásának, s általában a nyugati
kereszténység történetének fogalmai egyáltalán nem alkalmazhatók a moszkvai
orosz fejlődésre.
A nemesség mint rend 1785
előtt nem létezett Oroszországban, amikor is kibocsátották az Adománylevél a
nemességnek című dokumentumot, amelyben meghatározták és megerősítették a nemesség
kiváltságait és kötelességeit. A dvorjányin „az udvarban szolgálatot
teljesítő” alkalmasint a nemest jelentette. 1762-ig kötelessége volt a cárt
szolgálni, Nagy Péter idejétől már azt hangoztatták – legalábbis a hivatalos
szövegek –, hogy az államot (goszudarsztvo) kell szolgálnia. Az egyes
társadalmi csoportokat a szolgálatai szerint különböztették meg: minél
fontosabb szolgálatot teljesített, minél közelebb állt a cárhoz, annál
magasabban állt a társadalmi ranglétrán. Az 1762-es oklevél nem tette kötelezővé
a szolgálatot a nemesség számára, de „elvárta, hogy a társadalom minden tagja a
cárt szolgálja”. A dvorjányin inkább kiváltságnak tekintette ezt a szolgálatot,
semmint tehernek, de a társadalom alacsonyabb rétegeitől ez nem volt elvárható,
így nem is alakultak ki rendek, azaz hivatalosan körülhatárolt társadalmi
csoportok; még maga a fogalom is csak a XIX. század második negyedében merült
fel. A testületek hiányán nem kell csodálkozni, mert ez a fogalom nemigen fér
össze a szolgálat fogalmával; a korporatizmus ugyanis bizonyos önállóságot
jelent egyes társadalmi csoportok számára bizonyos tevékenységekben.
Az azért bizonyos, hogy a
XVII. századi orosz földön kezdetleges testületi kötődések és regionális
azonosságtudat még vidéken is kialakultak, főleg a katonaság körében. Egyes
történészek szerint a helyi autonómia még erősebb is volt, mint a
centralizáció, különösen a nem oroszok lakta vidékeken, a határok közelében. De
bármennyire fontosak is voltak ezek a helyi autonómiák, testületek (melyek a belarusziai
városokban álltak legközelebb a nyugati korporatizmushoz), politikailag nem
értékelhetőek: nem voltak hatással az autokrata kormányzat ténykedésére. Nem
vezettek erős, a jogrendszerbe beépülő helyi és regionális intézményekhez, sem
valami helyi lojalitáshoz, amely felülemelkedett volna a „nemzeti” lojalitáson.
A Nyugaton használt autonómia fogalmának itt nem volt jelentősége, mert egy
nagyobb közösség, a vallási jellegű orosz ortodox közösség emelkedett
minden partikuláris érdek fölé. Ez egyesítette és határozta meg a moszkvai
állam politikai kultúráját – írja Sashalmi Endre. Péter cár hadsereg- és
közigazgatási reformjai még az éppen születőben lévő korporációs kötelékeket is
megsemmisítette, és mindinkább „egységesített államot” teremtett.
Nyugaton a későbbi
intézményi állam kialakulása a gombamód szaporodó különböző testületek,
egyesületek, céhek, városi önkormányzatok létrejöttével kezdődött, s ezzel
párhuzamosan folyt. A korporatizmus mellett a nyugati államszerveződés másik
vonása a regionalizmus volt, mely átszőtte a társadalmat. A Moszkvai Államban
egyik sem volt jellemző. Nem beszélhetünk rendi államról, és abszolút
monarchiáról sem. Moszkvában autokrácia volt, amely ráadásul nem a
jogi-intézményi akadályok legyőzésével jött létre, mint Nyugaton az abszolút
monarchia, mert a rendi államokra jellemző jogi-intézményi akadályok itt eleve
nem léteztek. A moszkvai autokrácia – a szerző meghatározása szerint – „olyan
politikai rendszer, amelyben az Isten által kijelölt uralkodó hatalmát nem
korlátozza sem testület, sem jog (sem a pozitív jog, sem az alapvető jogok, sem
a természetjog, stb.), sem szerződések, egyezmények, sem bármiféle eskü. Az
egyetlen korlát, amit az uralkodó elismer, az isteni törvény, amelyet viszont
az uralkodó maga értelmez” (138.o.). A nagy különbségek sem jelentik azonban
azt, hogy a Moszkvai Állam fejlődése nem illeszthető be az európai fejlődés
folytonosságába - egy másik nézőpontból, mégpedig az állami infrastruktúra
szempontjából. Ez azt jelenti, hogy, mint például Anglia az 1700-as évek
elejére, Oroszország is fiskális-militarista állammá fejlődött a péteri
reformok következtében, vagyis megnövekedett a kormányzati apparátusa, az
adórendszere, és a hadereje. Nem volna helyes viszont már a XVI. századi
Moszkvai Oroszországot fiskális-militarista államnak tekintenünk.
Miféle ideológia
igazolta, támasztotta alá a cár hatalmát? A politikai gondolkodás,
politikaelmélet fogalmak teljesen ismeretlenek voltak Moszkvában, még a
lengyelből átvett politika szó is csak az 1660-as években fordult elő
először. Az uralkodói hatalomról gondolkoztak ugyan az emberek, de kizárólag
vallási összefüggésekben. Az ideológia itt nem jogi-racionalisztikus, mint
Nyugaton, hanem vallási-profetikus. A szóhasználat a Bibliából való, főleg az
Ótestamentumból, és Szent Pálnak a szavaiból, melyekkel a hatalomnak való
engedelmességre int (Rómaiakhoz, 13.) Az ideológiát röviden, szinte
közmondás-szerűen fogalmazza meg a Bibliából való idézet: „A cár szíve Isten
kezében van”. Ebből – a nyugati ideológiával összehasonlítva – teljességgel
hiányzik a filozófiai elvontság. A moszkvai ideológia éppen azért nem lehetett
abszolutista, mert az abszolút monarchia elmélete értelmében a királyi hatalmat
jogi-filozófiai elvek támasztották alá. Az uralkodó eszerint független volt
mindenféle intézménytől, és fölötte állt a pozitív jognak, hogy elősegíthesse a
közjó érvényesülését, de hatalmát korlátozták az alapvető jogok, a természetjog
és az isteni jog. Abszolút hatalma azt jelentette, törvényeket hozhat, tetszése
szerint adót vethet ki; hatalmát intézmények nem korlátozták. Ebből következik,
hogy a jog uralma és az abszolút hatalom nem zárják ki, inkább kiegészítik
egymást.
A moszkvai uralkodói
ideológiából hiányzott a jog uralma. Nem ismert jogi korlátokat, kivéve az
isteni jogét. Egyáltalán: Moszkvában nem voltak jogászok, nem volt jogtudomány.
Az átlagemberek nem összetartozó politikai egységeket alkottak, hanem isteni
keresztény közösséget. Az uralkodás nem jogra vagy államszervezetre alapult,
hanem úgy gondolták, a cár az ortodox keresztények Isten által rendelt szigorú,
de könyörületes atyja. Természetesen a cárt is kötötték bizonyos normák:
gondoskodnia kellett ortodox alattvalóiról, fenn kellett tartania a rendet, meg
kellett védenie az ortodoxiát. Ezek a normák nem jogi, hanem etikai-vallási
jellegűek voltak, és szerzőnk úgy véli, nem is korlátoknak kell tekintenünk,
hanem elvárásoknak. Ezeket a cárral szemben fennálló elvárásokat, persze, soha
nem fektették le jogszerűen, nem vették bele a koronázási eskü szövegébe, semmiféle
pacta conventa-szerű szerződésbe, mint Nyugaton. Ehelyett inkább vallási
képekbe és rítusokba foglalták, és a papok figyelmeztetéseibe, melyek a
trónörökösöknek készített „tükrökre” emlékeztettek.
A moszkvai isteni jog
azonban több volt, mint pusztán a király istentől eredő joga. A Nagy Péterre
vonatkozó isteni jogtól eltérően a XVII. században ez az uralkodó vallási
kötelességeire vonatkozott elsősorban, nem a világiakra. A cár nem Isten
képviselője, hanem személyén keresztül maga Isten cselekszik, a cár akarata
Isten akarata. Ebből az ideológiából hiányzott az állam, a köz és a szolgálat
fogalma. Mivel a hatalmat azonosították a cár személyével, nem létezhetett
elvont korona-koncepció sem, éppen ezért jelenhettek meg válságos időkben
álcárok.
A szerző megjegyzi, hogy
bármilyen meghökkentő is, furcsa módon éppen ez az ideológia hagyott
lehetőséget az alulról induló kezdeményezéseknek, a kollektív petícióknak,
gyűléseknek, végső soron a felkeléseknek. És bár ezek nem rengették meg az
autokráciát, befolyásuk mégis érvényesült az 1649. évi törvénykönyvben.
Felmerül a kérdés, hogyan
kormányozták ezt a hatalmas birodalmat. Az 1640-es években mindössze 837
fizetett hivatalnok dolgozott a kancelláriákon, és 774 a helyi hivatalokban,
azaz összesen 1611 ember intézte az ügyeket Oroszországban. Igaz, ez a szám a
század végére közel a háromszorosára emelkedett, mégis nagyon csekély, hiszen
ugyanekkor a kisebb területű, de kb. kétszer annyi lakosú Franciaországban 65
ezer hivatalnok működött.
Sashalmi
Endre további kéréseket tesz fel: hogyan jutott információkhoz az ország
helyzetét illetően a központi kormányzat; melyek voltak a politikai
kommunikáció és az integráció eszközei; hatottak-e a helyi követelések a
törvényhozásra? Választ a kérvények és a
gyűlések tanulmányozása adhat.
A petíciók szerepe a
Moszkvai Államban hasonló volt a Nyugaton benyújtott panaszokéihoz. P.
Blickle azt állapította meg, hogy az alattvalóknak a régi Európában joguk
volt a panaszkodásra, és joguk volt választ kapni a panaszukra. Ez politikai
hatalmat jelentett számukra, melyet soha nem vitattak, és mindig is alkalmaztak
a gyakorlatban. A panaszok benyújtásával, képviseleti intézményeik révén az
alattvalók erősen befolyásolták a törvényhozási folyamatot, s a törvényeket. Mi
volt a helyzet a Moszkvai Államban? Itt
is fontos része volt a politikai kultúrának a kérelem, a petíció, de
felfogásbeli különbség volt a panasz és a petíció között. Az orosz kérelmet cselobitnaja
gramotának hívták, ami azt jelenti: (a padló) homlokkal érintés(e), s arra
a szertartásos üdvözlésre utal, amit mindenkitől elvártak az uralkodó
jelenlétében. A petíció tehát alázatos írott kérelem volt, állandósult
formulákkal. 1550 táján kancelláriát is alapítottak a petíciók fogadására. A
cárhoz általában kegyelemért fordultak helyi tisztségviselők, egyének és
olykor, többnyire a katonaság köréből, közösségek. Ez utóbbiak jöhetnek a
leginkább számításba, ha az alulról induló államépítés eszközét keressük. A
kollektív petíciók nemcsak fontos csatornái voltak a politikai kommunikációnak,
hanem hasonlíthatók a gravaminához. A kérelmeket magának a cárnak
címezték, és rendszerint alázatosan kérték a cár irgalmát. A cár és az egyének, illetve közösségek között
fennálló közvetlen kapcsolat egyfelől azt mutatja, hogy nem voltak ügyintéző
szervek, másfelől azt, hogy lényeges volt fizikailag hozzáférni az uralkodóhoz.
A moszkvai politikai kultúrában nem létezett tehát az uralkodó fizikai,
„természetes testét” és „politikai testét” megkülönböztető felfogás.
A petíciónak három
állandósult része volt. Először megszólította a cárt a kérelmező, bemutatta
sajátmagát, majd hozzátette a bet cselom (’petíció’) formulát. A legnagyobb
alázatosság és a személyes kapcsolat hangján szólt, sajátmagát kicsinek,
gyereknek, a cár árvájának tűntette fel. Ezután következett maga a kérelem
tárgya, a cárnak tett korábbi szolgálatok megemlítésével. A záró formula
rendszerint ez volt: „Uralkodó, Cár!” „Kegyelmezz! Jutalmazz meg!” Olykor:
„Tégy, ahogy Isten akarja!” „Ahogy Isten a szívednek sugallja!” - a moszkvai
vallási ideológiának megfelelően. A tanulmány szerzője szerint a petíciókban
sűrítve megtaláljuk a moszkvai állam ideológiájának jellemzőit: a szolgálat
elvét, a „politikai” közösség patrimoniális (nem intézményesített) jellegét, a
cár isteni sugallatát és a cár jóakaratába vetett hitet. A kérelmezés joga
azonban nem azonos a ius murmurandival. A kérelmező csupán alázatosan
kérhet, bízhat a cár jóakaratában, de nem lehet jogos elvárása, hogy sérelmére
orvoslást kapjon. A petíció alapvetően különbözik tehát a gravaminától.
A cár és alattvalói közé
sem közbenjárók, sem intézmények nem ékelődtek be, s a kettőjük közti
kapcsolatot a petíciók illetve a jó cárba vetett hit működtette. A hivatalos
ideológia hangoztatta is, hogy a cár jóságos, hogy ő az igazság forrása.
Érdekes észrevétele Sashalmi Endrének, hogy ezt a hitet még erősítették az
orosz nyelv véletlenül nagyon hasonló kifejezései is: pravity
’kormányozni’, pravda ’igazság’; pravity v pravdu ’igazságosan
kormányozni’. Az a gondolat, hogy a cár igazságos védelmezője a kis embereknek,
a XVII. század elejére már elfogadott gondolat, bevett formula volt, mint ahogy
az is, hogy a kérelmezők az „erős” emberekkel szemben vártak intézkedést.
Az 1649. évi törvénykönyv
megtiltotta, hogy az alattvalók személyesen a cárnak küldjék petícióikat. A
tilalom megszegőire botozás vagy börtön várt. A kérelmeket ezután az illetékes
kancelláriára kellett benyújtani. A régi szokás azonban annyira mélyen
gyökerezett a népben, hogy még 1905-ben is küldtek petíciókat a cárnak.
Ami „az egész föld
(ország)gyűlését” illeti, a moszkvai gyűlések nem hasonlítanak a Nyugat rendi
gyűléseihez, bár annyiban mégis, hogy eleinte indokolt mindkét esetben többes
számot használni. Több, különálló gyűlésről lehetett szó. Az oroszoknál a XVII.
században nem a jogköre változott az országos gyűlésnek, hanem csupán az
összetétele. A szobor (országos gyűlés) eredetileg az egyházi tanácsot
jelentette, később szélesebb társadalmi csoportok adták a tagjait, bojárok,
katonák, időnként városi lakosok. N.S. Kollmann szerint ezek a gyűlések
a moszkvai állam ideológiájának megfelelően személyes konzultációt
közvetítettek a cár és népe között; nem voltak formális intézmények, nem
képviseltek nem létező rendeket. Nem szólhattak bele az adó ügyeibe és a
törvénykezésbe. Leginkább azért hívták össze őket, hogy információt kapjanak a
vidék állapotáról, hogy kihirdessék a kormány rendelkezéseit, és hogy
lecsendesítsék a társadalmi nyugtalanságokat.
Az országos tanácskozó
gyűlések és petíciók olykor kölcsönösen hatottak egymásra, úgy, ahogy Nyugaton
a rendi gyűlések és a panaszok. Az oroszoknál a legrégibb kollektív petíció a
katonaság köréből, 1637-ből maradt fenn, ezután már számos keletkezett.
Érdekes, hogy a kollektív petíciókban javaslat is volt a kifogásolt helyzet
megoldására. Még érdekesebb, hogy a moszkvai kormány minden petíció esetében
összehívta az országos gyűlést, egészen a század közepéig. 1648-ban a cár
elutasította, hogy a személyesen neki küldött petíciókkal foglalkozzék, ekkor
kitört a nagy moszkvai felkelés. Ezt lecsendesítendő a cár kétszer is
összehívta az országos gyűlést, a másodikon azután kibocsátották az 1649. évi
törvénykönyvet. A törvények 967 cikkelyének 8,5 százaléka az alulról jövő
javaslatokat tartalmazza. Azaz az ilyen gyűléseken nem vették semmibe a népi
kezdeményezéseket. Azonban e gyűlések nem jogokat gyakoroltak, hanem csak
kötelességet teljesítettek. A szolgálat, nem pedig a jogosultság kapcsolta
össze a petíciót az országos gyűléssel; nem létezett sem a képviselet, sem a
politikai egyetértés eszméje. A gyűlések működését nem támasztották alá
elméleti iránymutatások, például nem ismerték a nyugati parlamentarizmus fő
elvét: „ami mindenkit érint, azt jóvá kell hagynia mindenkinek”. Amennyiben az
országos gyűlések időnként befolyásolhatták a törvénykezést vagy a kormány
politikáját, azt soha nem erre jogosultként tették, az nem volt a jogalkotási
folyamat része, csupán alázatos kérést terjeszthettek elő, amit aztán a cár
vagy figyelembe vett vagy nem.
A törvénykönyv ugyanekkor
jól szervezett rendőrállam elvéről beszélt, amely diadalmaskodni fog
Oroszországban 1700 után. Ilyenformán a jog iránti érdeklődés ébredése szorosan
együtt alakult ki a felismeréssel, hogy a jog eszköz lehet a társadalom
megrendszabályozására. A jog ilyen fajta felfogásának tartós következményei
lettek ebben a jogi hagyományokat nem ismerő országban: a jogot leértékelték az
ügyintézés kényelmét szolgáló eszközzé.
Sashalmi Endre tanulmánya nagyon alaposan, sok
oldalról járja körül a XVII. századi orosz államfejlődés kérdéseit, folytonosan
összehasonlítva azt a nyugati államok rendszerével.
A sokrétű elemzésből
képet kapunk az orosz államvezetés és politikai kultúra ideológiai, jogi,
intézményi jellemzőiről, és mindezeknek a nyelvi kifejezésekben való érzékletes
tükröződéséről. A valamikor Szűcs Jenő által felvetett gondolatok (Vázlat
Európa három történeti régiójáról, Bp. 1983.) Sashalmi Endre tanulmányában
kiteljesednek, így igen sokat megtudunk, megértünk a Nyugat és az orosz Kelet
közötti különbségek kialakulásáról, lényegéről. A tanulmányt nagyon ajánlhatjuk
történelem szakos tanároknak, egyetemistáknak, és persze minden más
érdeklődőnek.
Sashalmi Endre: „God is high up, the Tsar is far away”. The Nature
of Polity and Political Culture in Seventeenth-Century Russia. A Comparative
View. („Az Isten magasan van, a cár meg messze”. Az államvezetés és a politikai
kultúra a XVII. századi Oroszországban. Összehasonlító elemzés.) In: Wim
Blockmans, André Holenstein, stb. szerk.: Empowering Interactions, Political
Cultures and the Emergence of the State in Europe, 1300-1900. (Ashgate, 2009.
338 old.) 131-147. old.
Fodor
Mihályné