Klió 2010/2.

19. évfolyam

ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK AZ ÁLLAMRÓL

Egymást erősítő interakciók – Az európai államfejlődés új szempontból történő vizsgálata

Az európai államok kialakulása és fejlődése iránt érdeklődő olvasó egy igen gazdag tematikájú, széles kronológiai skálán mozgó, érdekes és meglehetősen új szempontú megközelítéssel készült tanulmánykötetet vehet kezébe.

A szerkesztőgárda tagjai e kutatási területen jelentős publikációkat jegyző történészek. Wim Blockmans a Leideni Egyetemen a középkori történelem professzora, aki a 12 kötetes, öt nyelven megjelent A nyugati civilizáció gyökerei (The Roots of Western Civilization, 1992–94) valamint a hétkötetes A modern állam eredete Európában (Origins of the Modern State in Europe, Oxford University Press, Presses Universiteuires de France, 1995–99) című sorozat egyik főszerkesztője volt. André Holenstein a koraújkori Svájc történetének valamint a régiók összehasonlító tanulmányozásának professzora a Berni Egyetemen, míg Jon Mathieu a Luzerni Egyetemen működik.

A kötet szerzői számos országból kerültek ki, a szerkesztőkkel együtt számokban kifejezve a következőképpen alakulnak az arányok: Svájcot 9, Németországot 6, az Amerikai Egyesült Államokat és Olaszországot 2-2, Franciaországot, Svédországot, Portugáliát, Hollandiát és hazánkat egy-egy történész képviseli. Az egyes szerzők nevét a tanulmányok egyenkénti bemutatásánál említjük meg.

Az igényes kivitelezésű, kemény borítóba kötött könyvnek már a címlapja is impozáns, fekete-fehér ábrával illusztrált, melyen Jerónimo de Alcalá átadja a Michoacánról írt jelentést Új-Spanyolország alkirályának, Antonio de Mendozának. Az 1541-es keltezésű kép bal oldalán egy szerzetes látható, aki az alkirálynak átnyújt egy munkát, mögötte Michoacán idős indián lakosai, akik Cynthia Stone szerint az információs kötet valódi szerzői. A kép jobb oldalán az alkirály látható, mögötte egy függöny, mely egy piros tunikás indián elöljáró kontúrjait takarja, talán a legfőbb indián elöljáróét. E kép betekintést nyújt számunkra a kommunikáció és a bizalom sokrétű struktúrájára, mely egyaránt magába foglalja az uralkodó vágyát a kormányzott terület megismeréséről, ugyanakkor az alattvalóknak a király iránti bizalmát, mely önkéntes információadásra is ösztönzi őket.

A tanulmánykötet tagolása igen logikus megfontolást mutat. A szerkesztők a kötet elején egyenként bemutatják a kötetben szereplő tanulmányok szerzőit, azok kutatási területét, fontosabb publikációit. Ezután következik az írások rövid kivonata, majd a kötet előszavában a szerzőgárda a könyv apropójáról ír. A bevezető keretében André Holenstein historiográfiai áttekintést ad az eddigi kutatási szempontokról és magyarázza az újszerű megközelítés szükségességét. Mindezek után következnek az esettanulmányok, melyeket négy fejezetre bontva rendszereztek a szerkesztők, először földrajzi szempontból, majd azon belül kronológiai rendben követik egymást a lábjegyzetekkel bőségesen ellátott írások. A negyedik részben szereplő kisebb terjedelmű írások kivételt képeznek az esettanulmányok sorában, mivel ezek historiográfiai, módszertani és elméleti aspektusból vizsgálják a témát, nem ritkán vitatkozva egymással; majd a kötetet egy szójegyzék zárja.

A kötet a 2005 szeptemberében Asconában (Svájc), „Államépítés alulról: Európa 1300–1900” (Statebuilding from below: Europe 1300–1900) címmel rendezett nemzetközi konferencián elhangzott előadások egy részét tartalmazza. A bőséges választékból a szerkesztők szelektálni kényszerültek, melynek szempontját az alulról jövő kezdeményezések fontossága adta.

A szerkesztők megjegyzik, hogy aki jelen volt a konferencián, tapasztalhatta, hogy egy-két tanulmánynak módosult a tartalma az elhangzott előadáshoz képest, mivel az igen termékeny viták revízióra késztettek egyes történészeket. A konferencia és a kötet célja is az, hogy az európai államok történetében a felülről lefelé (top-down) és az alulról felfelé (bottom-up) mutató folyamatokat újragondolja és átértékelje. Mindezt igyekszik úgy megvalósítani, hogy többféle megközelítést tár az olvasó elé, melyek nem feltétlenül állnak egymással összhangban, bár mindegyik arra helyezi a hangsúlyt, hogy miként lehet kiválasztani egy termékeny perspektívát az államépítés folyamatának megértése érdekében.

André Holenstein a kötet bevezető tanulmányában az államépítés kizárólagosan egyirányú, felülről lefelé irányuló folyamatának érvényét igyekszik megcáfolni. Felhívja a figyelmet arra, hogy a helyi lakosság kezdeményezései és a központi hatalom helyi képviselőivel való interakciói hatnak az államfejlődésre. A kommunikációs folyamatoknak fontos szerepe van, mivel a lakosság érdekeinek artikulálásával befolyásolni tudja a közvetítőként köztük jelenlévő központi hatalom hivatalviselőit, ezáltal a törvényhozást és végső soron az államfejlődést. Ezen egymást erősítő interakciókból mind a közösségek, mind pedig az állam hasznot húztak, mindkét fél hatalma erősödött: az állam kiszélesítette legitimációját, míg a csoportérdekek képviselői támogatást kaptak a központi hatalomtól. A koraújkori államfejlődés kapcsán tehát sokrétű, fragmentált struktúrát kell vizsgálnunk, benne a helyi kezdeményezések által létrehozott gildék, testületek, konfraternitások, rendek és hasonló érdekcsoportok szerepét, melyeknek szerepük volt az államépítési folyamatokban is.

Tekintsük át röviden, miről is szólnak az egyes esettanulmányok!

Az első részben szereplő írások Nyugat-Európa történelmére vonatkoznak. Roberto Leggero Északnyugat-Itália folyómenti és tóparti közösségeinek helyi politikai szerkezetét és identitását vizsgálja a XII–XIV. században, Giorgio Chittolini Lombardia XV. századi, alulról építkező kormányzati modelljét veszi górcső alá. Ezután Bertrand Forclaz a helyi konfliktusok és a politikai hatalom kapcsolatát a Pápai Állam területén vizsgáló tanulmánya következik. Caroline Castiglione a falvak kérvényei és a nemesasszonyok igazságszolgáltatása kapcsán a kegyelem politikájáról ír a XVIII. századi Róma környékéről, majd Roy Garré cikkében a törvényalkotás dinamikájának folyamatáról és a szokásjognak a koraújkori Itália jogtudományában betöltött szerepéről olvashatunk.

A második fejezet Közép-és Kelet-Európa területére fókuszál. Simon Teuscher Bern területi igazgatásának működését vizsgálja 1420–1450 között, az alulról érkező kérvények és az azokra felülről jövő válaszok tükrében. Randolph C. Head az olvasási szokások közösségi gyakorlatával foglalkozik Torgau és Graubünden területén a 1520–1660 közti periódusban. Ebben a fejezetben kapott helyet egyedüli magyar történészként Sashalmi Endre tanulmánya, aki nem a nyugati kultúrkör területén vizsgálódik. A szerző a XVII. századi Oroszország államigazgatásának természetét és politikai kultúráját vizsgálja komparatív módszerrel. Az alulról történő államfejlődés szempontjának teret engedve a különböző társadalmi csoportok aktivitását nézi, melyek megjelenési formája változatos: a kollektív kérvények megfogalmazásában, a gyűléseken és felkelésekben való részvételben öltött testet.

Az egyetlen tanulmány, mely hazánk történetével kapcsolatos, Stefan Brakensiek munkája, aki a hatalom és az alattvalók kommunikációját vizsgálja Csehország, Magyarország és a Szent Német Birodalom tekintetében, 1650–1800 között. Feltárja, hogy az alattvalók miként vettek részt a politikai folyamatokban: egyrészt az uralkodóval való konfliktusaik, másrészt a megegyezéses tárgyalásokon alapuló folyamatok hatottak az államfejlődésre. Daniel Schläppi a XVI–XVII. századi Svájc történetének államépítési folyamatát tekinti át a testületi tulajdon és a közös források szerepének vizsgálatával. Niels Grüne a XVIII. század második felére fókuszálva vizsgálja a Rajnai Palotagrófság területén a kormányzat beavatkozására irányuló helyi követeléseket, mely szerint a társadalmi csoportok konfliktusai államépítő tényezőként jelennek meg. Sandro Guzzi-Heeb hőse Joseph-Samuel Farinet, a híres hamisító, aki több mint két évtizedig bujkált az itáliai és svájci rendőrség elől. A híres szélhámos bujdosásának történetét nemcsak novella, de mozifilm is megörökítette. Kalandjainak vizsgálata kapcsán a szerző azt állítja, hogy a törvényen kívül helyezett embert a társadalom megvédi, mivel a számkivetett valamiképpen az ő érzéseit is kifejezi. Eric Hobsbawm definíciójával élve, ezt a társadalmi banditizmus jelenségeként értelmezhetjük, Guzzi-Heeb szerint azonban érdemes ezt a kérdést az állam funkcionálásának egy speciális tüneteként értelmezni. A szerző javasolja egy újfajta államfogalom bevezetését, melyet ő az „alpesi mikroállam” névvel illetne. Bár Valais-t 1848-ban integrálták a svájci államszövetségbe, a lakosság nagy részének ellenállása és az intézmények iránti bizalmatlanság egy pénzügyileg és politikailag gyenge, cselekvőképességében korlátozott államot hozott létre. Az intézményi struktúra gyengesége azt eredményezte, hogy a hatalomgyakorlás érdekében megerősödtek a személyes és családi kapcsolatok, a pártfogás intézménye, s ezzel Farinet kalandjai igazolják, hogy e jelenség nem archaikus motívum, hiszen a XIX. század végén is megfigyelhető. Az állam egyik logikus alternatívája – a személyek közti együttműködés a rokoni hálózat és a patronátusi rendszeren belül – nem feltétlenül vezet a politikai és gazdasági modernizáció kudarcához; sőt elmondható, hogy az intézmények fejlődésével összekapcsolódva az államfejlődés alakulását gyökeresen befolyásolja, korlátozva és manipulálva az intézményeket és azok képviselőit. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy a „banditizmus” kifejezés használatát helytelen csakis a „primitív” társadalmakra korlátozni, ugyanis Farinet közvetlen segítői azok a kereskedők és vállalkozók voltak, akik minden adandó lehetőséget megragadtak az innovatív szektorban.

A harmadik részben az Észak- és Nyugat-Európa történelmére vonatkozó tanulmányok kaptak helyet. Vincent Challet azt vizsgálja, hogy a késő középkori francia parasztfelkelések legitimációjában miként jelenik meg a közügyekre való hivatkozás. Adelaide Millán da Costa Portugália középkori államfejlődését elemzi, hangsúlyt helyezve azon királyi törekvésekre, melyek a helyi hatalmakkal való együttműködést szorgalmazzák. Arndt Brendecke a Spanyol Birodalom központi intézményeit és azoknak a helyi viszonyokról való informáltságát mutatja be. E tanulmányhoz szorosan kapcsolódik a címlapon szereplő ábra, melyet a szerző részletesen elemez, és az Indiák Spanyol Tanácsához befutó, a helyi viszonyokról számot adó információkat is bemutatja. A tanács politikai célja, hogy a gyarmatról származó lehető legtöbb információval rendelkezzen, melynek megszerzésére számos fejlett technikát felhasznált (kérdőívek és írásbeli beszámolók). Mats Hallenberg tanulmánya a XVII. századi Svédország helyi konfliktusaira és azoknak az intézményi változásokban jelentkező hatására fókuszál. E fejezet utolsó tanulmányaként Reemda Tieben a keleti fríz területeken megfigyelhető, a rendek közreműködésével zajló államépítési folyamatokról szóló elemzését olvashatjuk az 1611–1744 közötti periódusra vonatkozóan.

A negyedik fejezet az államfejlődés történetírásának hagyományaival és a fogalmak tisztázásával kapcsolatos vitákat tartalmazza, ami leginkább megfelel a szerkesztők azon igyekezetének, hogy több szempontból közelítsék meg az államok kialakulásának folyamatát, nem tekintve végcélnak az egybehangzó vélemény kiformálódását.

Wim Blockmans kutatástörténeti vázlatában kiemeli, hogy az államfejlődést vizsgáló korábbi kutatások jellemzően az uralkodóra összpontosítottak, őt tekintve az államépítés folyamata elsődleges tényezőjének. A perszonalizáció – az uralkodó személyének és az állam történelmének összekapcsolása – és az ehhez hasonló top-down interpretációk az ipari forradalom előtti korban túlértékelték az uralkodók hatalmát, és alulbecsülték az alattvalók által kezdeményezett forradalmak és ellenállási mozgalmak kreatív hatását, mely az államhatalom megosztásához vezetett. Nem tartja helyénvalónak, hogy az államok területét állandónak tekintették, és az államfejlődés vizsgálatakor kizárólag belső tényezőket tartottak szem előtt. A dinasztikus államok és a birodalmak történetének vizsgálata kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy az egyes államok integrálása nem hozott magával homogenizációt, mivel a kisebb egységek fenntartották korábbi helyi vagy regionális hatalmukat, ekképpen befolyásolva a nagyobb rendszer alakulását. Az egységesítést nemcsak a közlekedési nehézségek akadályozták, de a népesség ellenálló magatartása is. Blockmans tehát az alulról építkező szemléletet tekinti az új kutatások megfelelő szempontjának, mivel a helyi kezdeményezések hatására megalakuló szervezetek (gilde, testvériség, városliga, mesta stb.) gazdasági, kereskedelmi és biztonsági célokat szolgáltak, és sokkal korábban létrejöttek, mintsem az uralkodó egyáltalán arra gondolt volna, hogy az ilyen jellegű ügyekbe beavatkozzék.

Peter Blickle is az államfejlődéssel kapcsolatos kutatástörténetről ad rövid vázlatot, megerősítve a kötet koncepcióját, mely szerint az alulról történő szemléletnek több figyelmet kell szentelni a következőkben. Az előző két kutató nézetével élesen szemben áll Wolfgang Reinhard koncepciója, aki kétségbe vonja az alulról történő államfejlődés vizsgálatának célszerűségét. Tanulmányában kiegészítő észrevételeket tesz, és alapvető módszertani kifogásokat emel, melyek reményei szerint a vizsgálatok fókuszának megváltozásához vezetnek. Javasolja nemcsak a helyi szervek, hanem az állami központ mikrotörténeti szempontú vizsgálatát, az egyház és egyházi személyek politikai életben játszott szerepének megfelelő megvilágításba helyezését, az uralkodó és alattvalók közti interakciók feltételei változásának vizsgálatát. Ösztönzi, hogy a kutatók fordítsanak figyelmet az uralkodó és az alattvalók által használt nyelv és szimbólumok használatára, azok jelentésbeli különbségeire, a népi felkelések és mozgalmak valamint az államhatalom ellen indított perek vizsgálatára. Majdnem mindenben egyetért André Holenstein érveivel, azonban következtetését nem tartja elég radikálisnak. Nyolc pontba szedve igyekszik lerombolni az alulról építkező állam eszméjét, melyet röviden összegzünk: az alattvalók cselekedeteik által nem építettek semmit, főképp nem államot; a lakosság és az uralkodók közti interakciók nélkülöztek mindenféle speciális irányt, bár néhány esetben hatással voltak az állam szerkezetére. Reinhard szerint még az uralkodóknak sem állt szándékában államot építeni, mindössze központi hatalmuk kiterjesztését kívánták elérni, és ha ez sikerült, annak mellékterméke volt az állam kialakulása. Az alattvalók tevékenységükkel számos különböző érdeket szolgáltak, de mindenekelőtt a saját érdekeiket képviselték és nem az államét; a szerző szerint a helyi és a központi érdekek egybeesése pusztán a véletlen művének tekinthető és ritka kivételként fordult elő. Reinhard magának az „alulról építkező állam” fogalmának koncepcióját is kétértelműnek és megtévesztőnek tartja, mivel azt sugallja e kifejezés, hogy a modern állam az államépítési folyamat eredménye, ugyanakkor a politikai szervezetek különböző formáira használja az állam fogalmát, holott azok egyáltalán nem voltak államok. A szerző bevallja, hogy nem voltak teljesen hatás nélkül valók az alattvalók cselekedetei az állam szerkezetére nézve, de csak nagyon korlátozott fokú hatásukat ismeri el. Összefoglalva azt mondja, hogy az alulról történő államépítés nem volt széleskörűen elterjedt, mert nem szolgálta az alattvalók érdekeit és meg is haladta volna képességeiket. Azt sem javasolja, hogy a történetírásban eddig uralkodó felülről irányított államépítés koncepciójának fogalmát felcseréljük az alulról építkező mítosszal, hiszen közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy ez utóbbi az előbbinek egy variációja. Ehelyett „az államigazgatás állam nélküli fogalmi mitológájának” vizsgálatát ajánlja, mely szerint a modern állam az európai állam elkorcsosult fajtája. Működéséről elmondható, hogy a polgárok és alattvalók nem törekednek annak támogatására, vagy szerkezetének javítására, sokkal inkább elnyomottak, akiket a hatalom birtokosai is kihasználnak. Mégis megfigyelhető, hogy az elnyomásnak való sikeres ellenállással és az államhatalom tevékenységének felhasználásával el tudták érni, hogy az eredményt a saját javukra fordítsák. Ezt a fajta történelmi koncepciót javasolja Reinhard az alulról épülő állam helyébe.

Jon Mathieu a Wolfgang Reinhard által kifejtett pontokra reflektál, s célja kiegyensúlyozott nézet kifejtése. Vitába száll Reinharddal: az államépítés felülről történő nézetét nem tartja meggyőzőnek, s Reinhard korábbi írásaiból idézve cáfolja nézetét. Szerinte nem célszerű egyik aspektus kizárólagossága mellett sem kardoskodni, hiszen az egyes államok fejlődése igen változatos képet mutat, és egyaránt megfigyelhetők a felülről, a hatalom részéről való építkezés és az alattvalók részéről való kezdeményezések is, melyek befolyásolták a politikai szerkezet, tehát az államfejlődés alakulását is. Mathieu szerint Reinhard fejtegetésének legnagyobb kudarca, hogy valójában nem is megy szembe az államépítés alulról való aspektusával, hiszen az alattvalók tevékenységéről írva állítja, hogy bár saját érdekeiket képviselik, olykor az egybeesik az államérdekkel, ráadásul Reinhard a tanulmányának címében szereplő célkitűzés ellenére valójában nem az alulról felfelé tartó folyamatokat vizsgálja, hanem az államot illetve az állam-központú kutatásokat. Ez az oka annak, hogy a bevezetőben olvasható holensteini nézetekkel többnyire egyetért, bár szerinte nem elég radikális Holenstein következtetése. Itt jegyzi meg Mathieu, hogy a konferencia más célkitűzéssel jegyezte el magát, mely sokkal szerényebb és sokkal realisztikusabb: annak kérdésével kezdődött ugyanis, hogy van-e valamiféle egyensúly a társadalmi erők különböző csoportjai és tényezői között az európai államfejlődés történetében. Azt a kérdést tettük fel magunknak - mondja –, hogy felül tudjuk-e vizsgálni a top-down és bottom-up erők közti kapcsolatot, mivel elődeink az elitek szerepét túlbecsülték, a népi kezdeményezéseket pedig alulértékelték.

Ugyanebben a fejezetben még két tanulmány kapott helyet, Barbara Stollberg-Rilinger és Angelo Torre vázlata. Előbbi a kommunikációs elmélet hatását vizsgálja a koraújkori államépítési folyamatokban és az intézmények kialakulását, állandósulását a kommunikációs gyakorlatok eredményeként értelmezi. Angelo Torre az egymást erősítő interakciók és az egymásba fonódó hatásköröket vizsgálja. A központosítás vagy az ellenállás egyoldalú folyamatainak vizsgálata helyett a különböző társadalmi és jogszolgáltató csoportok, valamint a politikai tényezők és az állam egymást keresztező legitimitásának kölcsönhatását helyezi középpontba. Az államépítés folyamata szerinte is kommunikációs folyamatként értelmezhető, nem pedig a korlátozások elrendelésének vizsgálatával.

A konferencián számos érdekes esettanulmány és diszkusszió kapott nyilvánosságot, tehát az újfajta megközelítés termékenynek bizonyult, bár a végkövetkeztetés megvonása az olvasó és a történésztársadalom feladata.

Wim Blockmans, André Holenstein, Jon Mathieu (szerk.): Empowering Interactions, Political Cultures and the Emergence of the State in Europe 1300–1900, , (Egymást erősítő interakciók, politikai kultúrák és az állam kialakulása Európában 1300–1900 között), Ashgate, 2009. 338 p.

Pálffy Margit