Klió 2010/2.

19. évfolyam

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

Hamlet álarcai. A dán királyfi a történelmi emlékezetben

A Shakespeare-kutatás angol nyelvű szakirodalmának egyik alapvető kiadványa a Harold Bloom által írt és megjelentett Shakespeare Through the Ages című sorozat. Bloom korábbi munkáiban részletesen foglalkozik Shakespeare művészetével, kiemelt figyelmet szentelve Hamlet alakjának. Hamlet karakteréről korábban írt már Bloom az 1998-ban megjelent Shakespeare: The Invention of the Human, illetve a 2003-ban publikált Hamlet: Poem unlimitied című munkáiban. A Shakespeare Through the Ages sorozat azonban kötetenként vizsgálja egy-egy Shakespeare-dráma interpretációjának történetét a XVII. századtól egészen napjainkig. Valamennyi kötet szerkezete azonos: Bloom válogatást ad közre a Shakespeare-műveket kritizáló irodalmárok és műkedvelők írásaiból. Az egymást követő évszázadokban keletkezett írásokat egy-egy rövid bevezető esszé előzi meg, amelyben Bloom ismerteti az adott korszak irodalmi, művészeti, stilisztikai jellemzőit.

A Shakespeare-drámák magyarázatát századokon át végigkísérő sorozat 2008-ban megjelent kötete Hamlet alakját veszi górcső alá, s követve a sorozat korábbi darabjait, ebben is a hivatásos, az irodalmi kánonhoz ragaszkodó kritika mellett válogatást ad a szerző a Hamletet értelmező műkedvelők írásaiból is. A bevezetésben a szerző azt vallja céljáról, hogy szeretné bemutatni a mű és olvasó kapcsolatát, az interpretációk korszakonkénti változását, fejlődését, s ezt elsősorban Hamlet karakterének koronkénti változása révén kívánja érzékeltetni. Noha ez a törekvés markáns, mégis a dráma egészének vizsgálata elkerülhetetlen a főhős történetileg változó képének megrajzolásakor.

A Shakespeare-kutatók számára ismert tény, hogy a dán herceg tragédiája valójában a romantika idején került az érdeklődés középpontjába. Bloom magyarázatként Hamlet sírkertben elhangzott monológját jelöli meg ennek okaként, illetve ezt mint romantikus képet aposztrofálja. Hivatkozik William Hazlitt megállapítására, amely ezt a sírkertben játszódó képet a középkori memento mori- és haláltánc-ábrázolásokra vezeti vissza. Itt a szerző arra a meglepő kapcsolódásra utal, amely a mű és olvasó, pontosabban Hamlet és az olvasó között létesül, a amely szerint a dán herceg alakja azonosul az olvasó vagy színházban ülő néző személyével. Hasonlatos mindez a középkorból ismert Everyman jelenségéhez, a Fekete Herceg vagyis a Halál képéhez. Bloom az ilyen hasonlatok mellett Hamlet karakterének fő jellemzőjeként emeli ki a herceg egoizmusát és páratlan zsenialitását egyaránt, párhuzamba állítva Don Quijote alakjával.

Ezek a hasonlatok és párhuzamok segítik a szerzőt abban, hogy pszichológiai képet fessen Hamletről és új kifejezést bevezetve Hamlet-komplexusról beszéljen, amelynek magyarázata Oidipusz tragédiájából eredeztethető. A kötet egyik alapvető gondolata a Hamletben mint drámában és személyiségben található ellentmondások keresése és magyarázatuk. Bloom e szűrőn át is figyeli Hamlet alakját. Kérdéses a dráma szerkezete, amely valójában Coleridge szerint nem is igen sorolható semmilyen műfajba, mivel az áttöri az irodalmi kánonként ismert tér, idő és cselekmény hármas egységének követelményét. Hogyan is vélekednek erről a Hamletet bíráló írások a XII. századtól egészen napjainkig? Erre próbál választ adni öt évszázad ismert írójának és irodalmi személyiségének véleménye által a szerző. A kötet második részében kezdődik a dráma történeti értelmezéseinek vizsgálata.

Bloom dráma- és színháztörténeti adatokkal ellátott bevezetéseiben számtalan irodalmi adatot és kuriózumot mutat fel a Hamlet-olvasatok XVII. századi történetében. A shakespeare-i kanon kb. 1600–1601-re datálja a Hamlet Globe-színházban tartott bemutatóját, így azt vélnénk, hogy ekkortól kezdődnek a Hamlet-olvasatok, kritikák. Ez azonban sokkal régebbi, hiszen ahogy Bloom is írja, Hamlet alakja már korábban megjelent az Erzsébet kori színpadon. 1589-ben Thomas Nashe a Robert Greene Menaphon című művének előszavában említi azt a korai darabot, melyben már feltűnik Hamlet. Nashe szerint ez nem aratott sikert. Ezt a hamleti alakot a revenge-drámák (bosszú-drámák) alakjaihoz méri a XVII. századi kritikus. Valójában a senecai revenge-drámákhoz képest ez a Shakespeare előtti Hamlet-alakítás gyenge volt, írja Philip Henslowe egy 1594-es előadásról. Természetesen ezek az írások nem mondhatók modern értelemben vett kritikáknak, ezeknek ideje csak a XVIII. században jött el. Ezek inkább csak szemtanúk feljegyzései, naplójegyzetek, erősen szubjektív vélemények. Az első valóban rangos elemzés 1605-ben a Ben Jonson, George Chapman és John Marston által közösen írt kötetben, az Eastward-ban található.

A Shakespeare előtti Hamlet-téma szövegvándorlása François Belleforest francia történész munkájával illusztrálható. Az általa 1570-ben összegyűjtött és publikált tragikus történeteket egy ismeretlen fordította angolra, s azt követően került Shakespeare repertoárjába.

Hamlet-olvasatok azonban nemcsak drámákban, feljegyzésekben és leírásokban jelennek meg, hanem temetéseken is. Bloom forrása egy névtelen szerző versikéje 1619-ből: Temetési elégia Richard Burbage halálára. A szerző szerint Burbage Shakespeare társulatának egyik leghíresebb színésze volt, aki játszotta az összes nagy Shakespeare-szerepet, beleértve Hamletet is, így nem véletlen, hogy az elégiában Burbage Hamlethez hasonlóan beugrik Ophelia sírjába.

A Hamlet kritikája új műfajokban is megjelenik, például a naplókban, ahogy ezt Samuel Pepys 1661–1668 között vezetett naplója is bizonyítja. Pepys szubjektív véleményt közöl korának londoni felsőbb köreiről és mellékesen megemlékezik egy Hamlet előadásról is, amelyről nemtetszését fejezi ki. Hasonló kritikákat olvashatunk 1679-ben John Drydentől is, aki Bloom szerint az első lényeges színháztörténeti kritikát írta az egyik Hamlet-előadásról.

A kritikák, a különféle olvasatok a XVIII. században kezdtek markánsan és észrevehetően két ágra válni Bloom szerint. Az egyik ág a színészi alakítást bíráló kritika (pl. Thomas Betterton írásai 1635–1710 között), a másik ágként pedig megjelennek a Shakespeare-kiadványok, amelyekben már Shakespeare zsenialitása és drámai jellemábrázolása kerül a figyelem középpontjába. Bloom szerint 1709-ben Nicholas Rowe az első, aki kritikai kiadásként publikálta Shakespeare műveit. 1734-ben Voltaire némileg elítélően ír a Letters Concerning the English Nation című művének On Tragedy fejezetében Hamletről és a drámáról. Henry Fielding 1749-ben a Tom Jones-ban ad szubjektív észrevételeket, különlegesség, hogy ezt egy regényben elbeszélve teszi. Lawrence Sterne 1768-ban ugyancsak említi Hamletet az Érzékeny utazások-ban, s itt már a kor szentimentalizmusához igazodva elismerően vall Hamletről. Bloom e századot Goethe 1795-ben megjelent Wilhelm Meisters tanulóéveiben közölt Hamlet-bírálatának szövegével zárja.

A XIX. századról szólva Bloom a nagyromantikusok Hamletről szóló írásait gyűjtötte egybe. 1809-ben Schlegel vallott a legelismerőbben a drámáról és benne a királyfi jelleméről, majd 1818-ban Coleridge, 1845-ben pedig Edgar Allen Poe folytatta ezt a vonalat. Némileg meglepő módon 1860-ban Turgenyev szólt róla elismerően, amikor Hamlet és Don Quijote alakját állította egymás mellé, s bennük a két örök emberi típust vélte felismerni (The Two Eternal Human Types). Ezek a vélemények mind a romantika ízlésének megfelelően, példaként, laudált műként vallottak Hamletről.

Bloom szerint a XX. századra Hamlet interpretációja, kritikai olvasata rendkívül szerteágazóvá vált a kor technikai vívmányainak és szellemi, filozófiai iskolainak köszönhetően. Új forrásként említi az 1900-as világkiállításon bemutatott Hamlet-filmet. A leghatásosabb Shakespeare-kritikák, az irodalmi, akadémikus körökben keletkeztek, mint, G. B. Shaw, Walter de la Mare elemzése. Bloom szerint a legfontosabb kritikus A. C. Bradley, aki Shakespeare darabjait szerkezetük és drámai karaktereik pszichológiája alapján vizsgálja. Itt kerül előtérbe a pszichológia, Freud írása Hamlettel kapcsolatban. Hamlet alakja tudományos vitává nőtte ki magát e századra. Míg a romantika Schlegel és Coleridge elmélete alapján Hamletet saját maga áldozatának tekintette, addig Freud és Bradley újabb értelmezése szerint Hamlet tragédiája nem önmagában rejlik, hanem Gertrúdban, a Hamlet-komplexusban. A XX. századi írások gyűjteményét Harold C. Goddard (The Meaning of Shakespeare), Margaret Fergusson (Hamlet) és végül magának Bloomnak 1990-ben kiadott Introduction from Hamlet – Major Literary Characters című tanulmánya zárja.

A kötet végén a legújabb korról, a XXI. század Hamlet-értelmezéseiről is kapunk egy tömör áttekintést. Az már kuriózumnak számít, hogy ekkorra jelennek meg olyan írások, melyek politikai kérdésekkel kapcsolják össze Hamlet alakját, kivetítve mindezt napjaink eseményeire. Itt említ Bloom két publikáciot (Adrian A. Husain: Politics and Genre in Hamlet – Identity and Power, 2005, illetve Linda Charnes: Hamlet`s Heirs: Shakespeare and the Politics of a New Millenium, 2006), amelyek a New York elleni szeptember 11-i terrorista támadást is hamleti pszichológiai jelenségként próbálják magyarázni.

A XXI. századra tehát Hamlet számtalan álarcot öltött. Bloom összegzése szerint Hamlet alakja napjainkban is jelen van, jelenünkben is él, Hamlet személyében magunkat láthatjuk, ezért nem tartja meglepőnek, hogy a dán herceg alakja öt évszázada foglalkoztatja az írástudókat, s alakja egyre színesedik a róla szóló elképzelések, a tudós és műkedvelő magyarázatok tükrében.

Harold Bloom: Shakespeare Through the Ages. (Shakespeare korszakokon át). Hamlet. Infobase Publishing, New York, 2008, 450 p.

Antal Anikó Zsuzsanna