Klió 2010/1.

19. évfolyam

XX. SZÁZAD

„Moszkva kényszerített rá, hogy megtegyük” –

A szovjetek miatt tört ki a hatnapos háború?

Nagy feltűnést keltett szakmai körökben az izraeli szerzőpáros, Isabella Ginor és Gideon Remez 2007-ben kiadott Foxbats over Dimona (Foxbatok Dimona felett) című könyve. A harmadik arab–izraeli háború 40. évfordulóján megjelentetett munkájukban ugyanis nem kevesebb szerepel, mint hogy az Izrael és Egyiptom–Szíria–Jordánia között lezajlott konfliktust a szovjetek tudatosan provokálták ki. A könyvet a Múlt-kor történelmi internetes portál is bemutatta 2007. szeptember 4-én, ezért jelen recenzióban csak utalni szeretnénk a tartalmára. A legfontosabb gondolatok: a szovjeteket megrémítette az Izraelben zajló atomprogram, ezért részletes terveket dolgoztak ki a dimonai atomlétesítmény elpusztítására. 1967-ben meg nem erősített, kétértelmű információkat kaptak, ami szerint a kutatások az utolsó fázisba értek, ezért megkezdték kész elképzeléseik végrehajtását. Nukleáris fegyvereiket Izraelre irányították, készültségbe helyezték stratégiai bombázóikat, felkészítették tengerészgyalogosaikat egy izraeli partraszállásra, majd az akkor még kísérleti stádiumban lévő, szigorúan titkos MÍG-25 vadászgépekeit Dimona fölé küldték, hogy előkészítsék a létesítmény precíz bombázását és/vagy kiprovokálják a zsidó állam támadását. Az események kezdetben elvárásaiknak megfelelően alakultak: Izrael az agresszor szerepét felvállalva meglepetésszerű támadást indított a szomszédos arab államok ellen. Az előre kidolgozott forgatókönyv azonban hat nap alatt haszontalanná vált. A háború ugyanis véget ért addigra, amire a szovjetek direkt módon is beavatkozhattak volna arab szövetségeseik oldalán.

Elgondolásaikat több kritika érte rövid idő alatt, valamint bírálóik számos olyan hiányosságra mutattak rá, ami véleményük szerint megkérdőjelezi a munkában olvasható messzemenő következtetések valóságtartalmát. A szerzők emiatt tovább folytatták kutatásaikat és írásuk publikálása után egy évvel külön tanulmányban tárták a nyilvánosság elé az állításaikat alátámasztó új bizonyítékokat, és magyarázták a problémakör feldolgozásánál alkalmazott metodikai megközelítésüket.

A munka legnagyobb fogyatékosságának a szakértők a megcáfolhatatlan írott dokumentumok hiányát tartották, ezért Ginor és Remez jelen tanulmányában legelőször az archív okiratok és az alternatív források értékét vetették össze. Elismerik ezzel kapcsolatban, hogy kutatásaik során kevésbé támaszkodtak a hozzáférhető szovjet levéltári anyagokra abból a feltételezésből kiindulva, hogy a hivatalos okmányokban vagy nem tüntették fel a hivatalos ideológiával össze nem egyeztethető politikai döntéseket és katonai hadműveleteket, vagy titkos ténykedésük leplezésére hamis papírokat kreáltak az esetleges híresztelések azonnali cáfolására és a szükségtelen vádaskodások elkerülésére. A jelenleg is titkosítás alatt álló, illetve az időközben megsemmisített iratokat a szerzők számos egyéb forrásból próbálták pótolni. Felhasználták például Izrael, az Egyesült Államok és a Varsói Szerződés egykori tagállamainak fennmaradt dokumentumait, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának 1967. június 20-ai zárt ülésén elhangzott Brezsnyev beszédet, vagy azt a soha nem kézbesített levelet, amiben a finnek „felkérik” a szovjeteket, hogy közvetíthessenek közöttük és az izraeliek között. Mindezeknek köszönhetően arra a megállapításra jutnak, hogy az egyértelmű bizonyítékok hiánya nem jelenti feltétlenül adott esemény meg nem történtét. Aprólékos munkával, a részletek kritikus elemzésével hitet tesznek amellett, hogy a véletlenszerű utalásokból rekonstruálni lehet az eddig elfeledett vagy elleplezett folyamatokat.

A szerzők szerint álláspontjukat igazolják a számos szovjet szakértőnek és magas rangú katonai vezetőnek az 1967-es eseményekkel kapcsolatban elhangzott nyilatkozatai is. Ezekből a visszaemlékezésekből véleményük szerint például pontosan rekonstruálni lehet, hogy az akkor még tesztelés alatt álló MÍG-25 vadászgépeket egyiptomi repülőterekről felszállva titokban Izrael fölé küldték felderítésre. Ezt igazolná az az 1967. május 24-én kelt dokumentum is, amely szovjet légi egységek egyiptomi bázisra történő telepítését javasolta azzal a céllal, hogy a konfliktus elmélyülésével az egyiptomi légierő oldalán vessék be őket. Ugyancsak ezt támasztanák alá az izraeli légierő korabeli jelentése, izraeli hírszerző tisztek és elfogó pilóták beszámolói is, amelyek egybehangzóan 70 000 láb magasságban, messze a MÍG-21 maximális repülési magassága felett megfigyelt ellenséges gépekről számoltak be.

Az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal 2007-ben számos, a USS Liberty incidensre vonatkozó dokumentum titkosítását feloldotta és a nyilvánosság elé tárta, amire ugyancsak utal a szerzőpáros. Az 1967. június 8-án izraeli egységek által tévedésből megtámadott amerikai felderítő hajóról küldött utolsó jelentés ugyanis legkevesebb három szovjet hajóról számolt be. Ginor és Remez ebből arra következtet, hogy a szovjet haditengerészet a háború kitörésének pillanatában már a helyszínen tartózkodott, és szorosan nyomon követte az események alakulását.

Az újabban napvilágra került amerikai dokumentumok szerint nemcsak Moszkva, hanem Washington is kidolgozott akciótervvel rendelkezett a konfliktus kiszélesedésnek megfékezésére. A szovjet–arab elképzelésekkel ellentétben viszont az amerikai politikai és katonai vezetők soha nem adtak semmiféle utasítást annak kivitelezésére. Törekvéseiket ehelyett az oroszok távoltartására koncentrálták, aminek érdekében még Izraelt is az Egyiptom oldalán történő beavatkozással fenyegették meg, ha megelőző csapást merne ellene indítani. A szerzőpáros velük ellentétben hangsúlyozza, hogy a szovjet legfelsőbb parancsnokság pontos hadműveleti elképzelésekkel rendelkezett izraeli célpontok lebombázására és az egyiptomi légierőben is rendszeresített TU–16 bombázókból álló légi csapásmérő köteléket vont össze a kijelölt célpontokhoz közel eső kaukázusi repülőterein. Az oroszok eltökéltségének bizonyítására utalnak az ott szolgáló legénység visszaemlékezéséi, amelyek szerint a június 3–4-i hétvégén, azaz még az izraeli támadás megindulása előtt parancsot adtak a titkos tervek végrehajtására. A kivitelezést azonban június 6-án kénytelenek voltak leállítani, amikor az izraeli gépek mindössze pár óra leforgása alatt megsemmisítették az egyiptomi légierő 90%-át. A Kairónak nyújtandó katonai támogatás ebben a helyzetben értelmetlenné vált, ezért törölték a támadási parancsot és azonnali hatállyal hátravezényelték a bombázókat. A kezdeményezés feladása viszont nem jelentett egyúttal teljes visszavonulást. A CIA június 11-én számos forrásból arról értesült, hogy az oroszok tengerészgyalogosokat és ejtőernyősöket szándékoznak bevetni a szírek oldalán, hogy határt szabjanak az izraeliek további előrenyomulásának. A szakértők többsége ezzel kapcsolatban egyetértett abban, hogy minden bizonnyal csak verbális fenyegetésről lehetett szó, ami nélkülözött minden valós szándékot, és csak az oroszokban csalódott arabok megrendült bizalmát próbálta helyreállítani. A szerzők ezzel szemben kiemelik, hogy a szovjet kirohanások mögött bármelyik pillanatban megindítható tengeri- és légidesszant-hadműveletek álltak. Két, kiválóan kiképzett légi elitegység állt ugyanis folyamatos riadókészültségben a konfliktus alatt, amelyet csak azután fújtak le, hogy Izrael elfogadta a tűzszünetet. Mellettük több mint 100 állig felfegyverzett haditengerész kadét várta egy rombolón, hogy partra szálljon Szíriában „az ott tartózkodó szovjet polgári személyek biztonságos evakuálására”. Nekik mindössze 30–40 perccel az akció megindítása előtt törölték az indulási parancsukat. Rajtuk kívül említésre méltó még a part előtt cirkáló tengeralattjárón tartózkodó különleges Specnaz-osztag, amit eredetileg izraeli olajvezetékek és tárolók felrobbantására utasítottak. Mindezekből Ginor és Remez arra a következtetésre jut, hogy a szovjetek már hónapok óta, jóval a közel-keleti helyzet kritikussá válása előtt felkészültek a beavatkozásra, amire csak az izraeliek meglepően gyors győzelme miatt nem került sor.

A titokban felvonultatott erők mellett számos szovjet katonai tanácsadó tartózkodott a Golán fennsíkon kiépített szír állásokban és a Sínai-félszigeten kialakított arcvonalon. A háború alatt az izraeliek birtokába került iratok és a hadifoglyok beszámolói alapján úgy tűnik, hogy ezek a személyek a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem pusztán az események megfigyelői, hanem annak aktív résztvevői is voltak. A szerzőpáros szerint ez újabb bizonyíték a szovjetek szerepvállalására, hiszen orosz katonák közreműködésére kizárólag Moszkva tudtával, ha nem éppen közvetlen utasítására kerülhetett sor.

A publikáció utolsó részében a szerzők annak a kritikusaik által különösen támadott szovjet külügyminiszteri feljegyzésnek a lehetséges hátterét próbálják körvonalazni, ami már 1965-ben az izraeli atomprogram beindításáról számol be. Ginor és Remez számos lehetőséget lát egy ilyen nagy horderejű információ izraeli kiszivárogtatására a szovjetek elrettentésétől egészen a személyes ambíciókig. Mind közül azonban az izraeli belpolitikai életben zajló pártharcokat tartják a legvalószínűbbnek. Az atomkutatások ugyanis komoly vitákat váltottak ki a kormányban és az ellenző tábor a szovjetek nem hivatalos informálásától az egész program leállítását remélte. Törekvéseik viszont nemcsak, hogy kudarcot vallottak, de tudtukon kívül egy olyan láncreakciót is elindítottak általa, ami beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Mindezek részletekbe menő tisztázásához és a szerzőpáros elméletének meggyőző igazolásához azonban megítélésünk szerint még sok egyéb, az eseményekkel összefüggésben álló dokumentum felkutatása és publikálása szükséges.

Isabella Ginor and Gideon Remez: The Six-Day War as a Soviet initiative: new evidence and methodological issues (A szovjetek kezdeményezte hatnapos háború: új bizonyítékok és módszertani eredmények). In: Middle East Review of International Affairs, Vol. 12, No. 3 (September 2008) 17–32. old.

Prantner Zoltán