Klió 2010/1.

19. évfolyam

KORA ÚJKOR

A fiskális-katonai állam a tizennyolcadik századi Európában. Tanulmányok P. G. M. Dickson tiszteletére

Az Ashgate Kiadó által gondozott kötet egy újabb darabja annak a − ma már csak egyedül az angol nyelvű munkákat figyelembe véve is − szinte áttekinthetetlen mennyiségűre duzzadt szakirodalomnak, amely az európai államok koraújkori fejlődéstörténetével foglalkozik, s amelynek nagy lökést a Charles Tilly szerkesztette, The Formation of National States in Western Europe (Princeton, 1975) című könyv adott.

Jelen kötet főcíme és az alcímben szereplő dedikáció közt természetesen szoros összefüggés van. John Brewer 1988-as művét ugyanis (The Sinews of Power: War, Money and the English State, 1688-1783, London, 1989), melynek megjelenése után a „fiskális-katonai állam” bevett terminus technicus-szá vált a történeti szakirodalomban, éppen P. G. M. Dickson 21 évvel azelőtt megjelent − az 1688–1756 közti angol pénzügyekkel foglalkozó − könyve inspirálta, amint azt Brewer művének előszavában egyértelműen leszögezte. Dickson később, a brit történészektől általában szokatlanul, nem ragadt meg Anglia történeténél, hanem alapkutatást végzett a Mária Terézia-korabeli Habsburg Monarchia pénzügyei terén is, melynek eredményeit egy azóta is alapműnek számító kétkötetes monográfiában tette közzé 1987-ben (Finance and Government under Maria Theresia, 1740–1780, Oxford).

A bevezetővel együtt 8 tanulmányt 8 ismert szerző írta: ezek közül 6 esettanulmány (melyek közül a Franciaországról szóló részt, kivételként, egy szerzőpáros jegyzi), egy pedig a korabeli államrendszert, mint az államfejlődés kontextusát világítja meg. A fejezetcímek a következők: 1, A fiskális-katonai állam a „hosszú” tizennyolcadik században; 2, A fiskális-katonai állam és a nemzetközi rivalizálás a hosszú tizennyolcadik században; 3, A Habsburg Monarchia: a „katonai-fiskális államtól” a „militarizációig”; 4, Poroszország mint fiskális-katonai állam, 1640–1806; 5, Oroszország mint fiskális-katonai állam, 1689–1825; 6, A francia gyakorlat, 1661–1815; 7, A brit fiskális állam győzelme és kibontakozása: adózás a forradalmi és a napóleoni Franciaország elleni háborúkra 1793–1815; 8, A Savoyai fiskális-katonai állam a hosszú tizennyolcadik században.

Úgy gondoljuk, hogy az olvasó legtöbbet az első három valamint az utolsó fejezetből profitálhat: az első két fejezet a historiográfia és a kontextus miatt fontos, míg a harmadik a magyar történelemmel való szoros kapcsolódás okán, végül pedig a Savoyáról írt részt azért érdemes kiemelni, mert egyfelől e kérdés kevésbé ismert, másfelől viszont Savoya, avagy a Szárd-Piemonti Királyság, a későbbi olasz egység miatt megkerülhetetlen.

A bevezetőt író Christopher Storrs szerint (aki egyben a Savoyáról szóló tanulmányt is jegyzi) e könyv azért tekinthető hiánypótlónak, mert bár születtek ugyan szép számmal monográfiák a kérdéskörben, de azok vagy egy-egy nagyobb országot vizsgáltak külön- külön, vagy ha komparatív jellegűek voltak, akkor túlságosan nagy periódust öleltek fel (mint a Richard Bonney szerkesztette, The Rise of the Fiscal State in Europe c. 1200–1815, Oxford, 1999 mű), másrészt pedig nem voltak egységesek a vizsgálat szempontrendszerének tekintetében. Jelen kötetben viszont a haderő létszáma mellett alapvető szempont a bevételek és a kiadások számbavétele, a jövedelmek beszedésének módozatai, valamint annak megállapítása, hogy milyen volt a hadikiadások részesedése. Továbbá önálló fejezetet kapott a háborúk és a nemzetközi kapcsolatok áttekintése, minthogy „ezek állnak annak a jelenségnek a középpontjában, amit fiskális-katonai államnak nevezünk”.

A „hosszú XVIII. század” (1688–1815) az ismétlődő és nagy költségeket felemésztő háborúk kora volt, ugyanakkor a korábbi időkkel szemben nagyobb tudományos érdeklődés mutatkozott a fiskális-katonai jellegű problémák (pl. az egyes államok katonai erejének és erőforrásainak pontos számbavétele) iránt, s magának a közvélemény jelenségének a kialakulásában is jelentős szerepet játszottak a pénzügyi- és adókérdések. A XVIII. században, persze, nem minden állam volt fiskális-katonai állam, de a vezető hatalmak mindegyikéről elmondható ez. Tehát: 1., nagy létszámú (az 1500-as évek elejéhez képest legalább négyszer akkora) hadsereggel és bizonyos esetekben hajóhaddal rendelkeztek békeidőben is, 2., megnőtt a hivatalviselők létszáma, akiknek fő feladata 3., az erőforrások felmérése mellett elsősorban a lakosságra kirótt, megnövekedett adóterhek behajtása, adminisztrációja volt, de sokszor még ez sem bizonyult elégnek a fegyveres erők finanszírozására, melyhez 4., bel-vagy külföldi kölcsönöket is igénybe vettek, a kényszerkölcsönök és az 5., egyházak fokozódó megadóztatása mellett. Nagy vonalakban ezek a fiskális-katonai állam fő jellemzői, azaz másként fogalmazva ezekkel a kihívásokkal szembesültek a korabeli mozaikszerű-dinasztikus államok.

Fiskális-katonai állam volt a szerkesztő szerint Spanyolország is, melyről mint nagyhatalomról eredetileg szintén tervben volt egy tanulmány, de ez végül nem készült el, s ezért rá hárult a feladat, hogy röviden vázolja Spanyolország XVIII. századi helyzetét ebben a vonatkozásban. Storrs kiemeli, hogy a XVIII. század elejétől a Bourbon Spanyolországban az Aragóniai Korona országainak sokkal nagyobb mértékben kellett hozzájárulniuk a monarchia költségeihez (ami annak következménye volt, hogy V. Fülöp a hódítás jogán erősen megnyirbálta privilégiumaikat, mivel ellenfelét támogatták a spanyol örökösödési háborúban, 1701–1714), bár továbbra is Kasztília viselte a terhek fő részét. A XVIII. században a hadseregszervezés új alapra helyeződött a tartományok ezredeinek felállításával, s jelentős volt a flottafejlesztés is. Ugyanakkor más tengeri hatalmakhoz hasonlóan a hétéves háborúban (1756–63) Spanyolország is arra kényszerült, hogy a „fiskális-katonai állam kulcselemeit – az állandó hadsereget és ennek az új adókkal történő finanszírozását – kiterjessze Spanyol Amerikára is”. A spanyol monarchia gazdasági erejét és jelentős európai hatalomként való fennmaradását azonban az roppantotta össze, hogy az 1790-es évektől a brit tengeri erő elvágta az anyaországot az amerikai gyarmatoktól, amelyek elvesztése véglegessé vált 1825-re. Bár Spanyolország fiskális-katonai állam volt, ereje túlságosan is a gyarmatoktól függött, ami megpecsételt sorsát – szól Storrs konklúziója. Spanyolország példája azt mutatja, hogy Franciaország, Anglia esetében sem kerülhető meg a fiskális-katonai állam fejlődésének más, ugyancsak kurrens historiográfiai trendekkel való összekapcsolása, úgy mint a globalizáció és a birodalmi tematika.

Néhány történész nemcsak a fiskális-katonai állam kifejezést, hanem ennek fordítottját, a „katonai-fiskális állam” terminust is használja: van aki úgy, hogy ennek különösebb jelentőséget tulajdonítana, van aki viszont azt érti ezalatt, hogy némely, az erőforrások tekintetében jelentéktelen fejedelem, mint pl. Hessen –Kasselé, azzal tett szert jövedelemre, hogy áruba bocsátotta a XVIII. században alattvalói egy részét mint katonákat a brit fiskális-katonai államnak, amely így a fejedelemséget finanszírozta. Ugyanakkor felvetődött egyesek részéről az is, hogy bizonyos államokat célszerűbb lenne „fiskális-flotta államoknak” nevezni, különösképpen Angliát, de részben Spanyolországot és Franciaországot is – ez azonban véleményünk szerint inkább felesleges terminológiai szőrszálhasogatás.

A terminológia, persze, más szempontból igen fontos, amint arra Hamish Scott tanulmánya (2. tanulmány) rámutat. Honnan is ered és mikor jelent meg az a kifejezés, hogy büdzsé, amely nélkül elképzelhetetlen a mai állam? Ez éppen a fiskális-katonai állam fejleménye, ugyanis az eredetileg bőrtáskát jelentő angol budget szót valószínűleg 1733-ban használták először modern értelemben, egy Walpole-t kritizáló pamfletben. Nem véletlen tehát, hogy Nagy-Britanniában a költségvetési dokumentációt egy erre rendszeresített bőrtáskában szokás megmutatni a sajtónak – amint az néhány éve Magyarországon is divatba jött. Általánosan a XVIII. század utolsó harmadában terjedt el a köznapi használatban a budget szó új jelentésében, közben pedig az 1760-as években Franciaországban is megjelent, ahol szintén az 1780–90-es évekre vált bevett terminussá, hogy aztán elterjedjen egész Európában.

Költségvetést azonban már ennél sokkal korábban készítettek, legelőször a skandináv államokban: az 1620-as évektől Svédországban, 1662-től pedig Dániában (ebben az időben Norvégia is Dániához tartozott). Számba vették a különböző jogcímeken befolyó jövedelmeket és azokat meghatározott kiadási tételekhez rendelték. Alapvetően a XVIII. század volt az, amikor más államok is átvették ezt a gyakorlatot „bár akkor is csak habozva és részlegesen” (Anglia viszont már az 1690-es évektől). A fejlődés nem volt egyenes vonalú: pl. Oroszországban Nagy Péter vezette be 1724-ben, hogy aztán a halála után mindjárt elenyésszen, és csak Nagy Katalin alatt váljon általánossá, és e tekintetben Oroszország nem számított kivételnek. Ami a költségvetés bevezetését akadályozta sok országban, „az egy olyan miniszternek vagy igazgatási szervnek a hiánya volt, aki/amely minden bevételért és kiadásért felelős lett volna”, másrészt az ún. kettős könyvelés átvételének hiánya az állami szférában, bármennyire korán ismert volt is ez az üzleti szférában.

Ezután Scott részletesen elemzi a nemzetközi kapcsolatokat meghatározó tényezőket, a hadseregek létszámának és hadikiadásoknak az alakulását.

A spanyol örökösödési háborút egy emberöltőnyi békésebb korszak követte, ami részint az államok kimerülésének, részint annak következménye volt, hogy több nagyhatalom esetében dinasztikus problémák jelentkeztek (Hannoveri–ház trónra kerülése Angliában (1714), régensség Franciaországban (1723-ig), leányági örökösödés elismertetése a Habsburg Monarchiában, amelyek belső lekötöttséget jelentettek. Jellemzője volt még a „hosszú XVIII. századnak”, hogy „az intenzív és költséges háborúkat – 1688–1713/1714, 1739–1763, 1787–1815 – tartós általános békeidőszakok követték”, továbbá „1714–1741 valamint 1763–1792 közt nem volt olyan általános háború, amelyben több mint két európai nagyhatalom vett volna részt, bár mindkét időszakban fontos kétoldalú konfliktusok zajlottak le”.

Scott részletesebben ír az Egyesült Tartományokról, amely fiskális-katonai állam volt már az utrechti béke idejére, mégis a spanyol örökösödési háború költségei annyira megroppantották, hogy ezt a státust nem tudta 1713 után fenntartani, ami ahhoz vezetett, hogy befolyása is megszűnt az európai nagypolitikára. A hollandok hadserege 1713-ban még 90 ezer volt, 1715-ben már csak 40 ezer, míg 1717-ben 34 ezer, s csak a „hattyúdal” volt az osztrák örökösödési háborúban (1740–48) egy rövid ideig a 84 ezer fő. 1713 után, felhagyva az aktív külpolitikával, a hollandok megelégedtek azzal, hogy a Spanyol Németalföldből immár Osztrák Németalfölddé lett területen épült erődökben, valamint az ott állomásozó osztrák csapatokban és a határaikat garantáló nemzetközi egyezményben lássák a biztonság garanciáját. A hétéves háborúban azonban a gyengeség egyértelmű jele volt, hogy semlegességüket deklarálták.

Michael Hochedlinger tanulmányát a Habsburg Monarchiáról azzal indítja, hogy az etatista történészek általában nem foglalkoznak az osztrák Habsburgok által uralt területekkel, amikor az „államépítés”, „abszolutizmus” témái (köztük a „fiskális-katonai állam” problematikája) kerülnek terítékre. Annak ellenére, hogy Dickson (a már idézett munkájában) leszögezte: a felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsa „a fiskális és katonai erő biztosításával volt elsődlegesen elfoglalva, inkább, mint az alattvalók jólétével”. A szerző azt állítja, hogy az 1780-as években a Habsburg Monarchia erősen „militarizált” állam volt, amelyet csak Poroszország előzött meg! A militarizáció (amit határozottan megkülönböztet a militarizmustól, ez utóbbi alatt értve a „katonai formák és értékek dominanciáját egy adott társadalomban”) nézete szerint nem más, „mint a koraújkori államnak illetve fiskális és gazdasági rendszerének a háborúra és a védelemre való orientációja”, továbbá „a hadiszektor (tudatos) felhasználása a belső modernizációra”. Ennek alapján szerinte a tipikus nyugati-európai illetve a kelet-közép-európai valamint kelet-európai államok közt a különbségek „nem minőségi, hanem mennyiségi jellegűek”. A szerző, összhangban az előbbiekkel, ugyanakkor megkérdőjelezi azt az álláspontot is, amely a Habsburg Monarchiát alapvetően „békés és defenzív karakterűnek állítja be” valamint a „háborús” Poroszországgal való szembeállítását is – e jelenséget összefoglalóan a „Habsburg mítosz” elnevezéssel illeti.

Ami miatt a Habsburg Monarchia kiesik az etatista történészek látóköréből, annak oka nem más (véli a szerző), mint a dinasztia által uralt territóriumok erős heterogenitása – éppen ezért nem is nagyon használják a történészek e sokszínű terület-konglomerátumra az állam szót, sőt, Tim Blanning egyenesen „a modern állam ellenpólusának” tartja azt. A szerző helyesen jegyzi meg viszont, hogy semmi különös nincs ebből a szempontból a kora-újkori Habsburg Monarchiában, amely ugyanúgy mozaikszerű dinasztikus állam volt, mint kortársai. Ugyanakkor legfeljebb viszonylagosan mondható fejletlennek, véli Hochedlinger, és egyenesen úgy fogalmaz, hogy az 1740-es évektől egy közel fél évszázados reformtevékenység eredményeként a Habsburg Monarchia a felvilágosult reformokat bevezető államok közül a legfejlettebbé vált.

A Savoyáról írt tanulmány szerzője, Storrs, aki mint említettük egyben a kötet szerkesztője is, hangsúlyozza, hogy a fiskális-katonai állam modelljét, mint értelmezései keretet, eleddig többnyire csak a nagyhatalmakra alkalmazták, s a kis államok vizsgálatát mellőzték abban a tekintetben, hogy miként finanszírozták ezek a háborúikat, illetve, hogy milyen hatása volt a háborúknak a kormányzatukra. Pedig Storrs szerint a kis államok esete tipikusabb, már csak azért is, mert sokkal több létezett belőlük, mint a vezető hatalmakból. Ezen XVIII. századi kis államok egyike volt a savoyai állam, amelynek története páratlanul sikeres volt Itáliában, sok szempontból pedig párhuzamba állítható Brandenburg-Poroszország felemelkedésével. Valóban, az uralkodók ügyes politikája, a királyi cím közel egy időben történő megszerezése (Poroszország esetében 1701-ben), majd Itália illetve Németország egyesítése a XIX. század második felében, kézenfekvő párhuzamok.

A XVII. század végén a Savoyai herceg egy, a korban tipikus dinasztikus állam felett uralkodott, melynek alkotórészei a Savoyai Hercegség, a Piemonti Fejedelemség, Aosta Hercegsége valamint a Nizzai Grófság voltak. Uralkodója, II. Viktor Amadeus, ügyes politikájának köszönhetően hamarosan megszerezte a királyi címet: 1713-1720 közt Szicília királya volt, majd helyette megkapta a gazdaságilag szegényebb Szardíniát, de ennek királyi címével együtt (1720). A királyi címmel járó rangemelkedés és az erőgyarapodás azt jelezte, hogy Savoya, „második vonalbeli hatalommá vált”, s kiválva a francia érdekszférából úgy tekintettek rá, mint a francia terjeszkedést megakadályozni hivatott egyik államra.

Savoya sikere több tényezőn múlott. Egyrészt az uralt területek egymással érintkező, viszonylag kompakt egységet alkottak (kivéve persze Szicíliát majd Szardíniát), és bár nem voltak túl gazdagok − Piemont volt a legjelentősebb kb. 1,5 millió lakossal 1734-ben, ahonnan jelentős mennyiségű feldolgozott selymet exportáltak −, elegendő erőforrást biztosítottak (számottevő társadalmi ellenállás nélkül) ahhoz, hogy az uralkodók megfelelő katonai potenciál birtokában legyenek. Az állam hadserege 1690-ben még csak 8670 fő volt, de az 1696–1730 közti időszakban már 22–24 00 fő közt mozgott, míg 1734-ben 40 ezerre rúgott, 1747-ben pedig a legmagasabban állt az egész évszázadban 55 ezer fővel, majd az 1770-es, 1780-as években 35 ezer fő körül stabilizálódott. Azaz békeidőben is több mint négyszerese volt a létszám a XVIII. század utolsó harmadában, mint száz évvel korábban. A felemelkedés fontos tényezője volt másrészt, hogy a területek stratégiailag fontos helyen feküdtek, mivel az Alpokon keresztül vezető utakat ellenőrizhették az uralkodók egy olyan korban, „amelyet a Bourbonok és Habsburgok közti háború uralt”. Végül pedig 1748 előtt döntőnek bizonyult az állam uralkodóinak tehetsége: a kormányzat hatékonyságát a bizonyára francia mintára létrehozott intendánsok biztosították a XVII. század végétől, melyek a század közepére az igazgatás és az adóbehajtás központi funkcionáriusai lettek.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy az Oroszországgal foglalkozó tanulmány, szemben a többivel, véleményünk szerint túlságosan is középszerűre sikeredett, pedig a szerző, Janet Hartley, elismert ruszista és már publikált kiváló munkát e korszakból. Számos megállapítása ugyanakkor nemcsak meghökkentően hat, de önellentmondásokkal is tarkított. Szól a szerző a Nagy Péter által létrehozott balti flotta létszámáról és jelentőségéről (melyről jegyezzük meg, hogy Péter uralkodásának végére már nagyobb volt, mint a svéd és a dán flotta együttvéve). Az orosz hadsereg kapcsán annak létszámát 1712-ben 174 ezer főre, 1764-ben 140 ezerre, 1791-ben 394 ezerre teszi a kutatások alapján, amely azonban a napóleoni háborúk végére elérte a 700 ezer főt. Ugyanakkor I. Sándor egyik tisztjét idézi, aki úgy fogalmazott, hogy a hadsereg minden 5–6 évben tulajdonképpen megújította magát a hatalmas veszteségek miatt, amelyek a harcokban elesettek és a betegségekben elhunytak nagy számából eredtek! A hadikiadásokról Hartely azt írja, hogy azok „akár békében, akár háborúban, ritkán mentek a nettó költségvetés ötven százaléka alá”, az adók tekintetében pedig viszonylag részletesen tárgyalja, hogy milyen fontos áttörést jelentett a Nagy Péter által bevezetett fejadó.

Mindezek ellenére a szerző így vonja meg már a bevezetőben a konklúziót: Oroszország csak „gyenge jellegzetességeit fejlesztette ki a fiskális-katonai államnak. Oroszország katonai állam csak abban az értelemben volt, hogy szinte állandóan harcban állt, és ez nagy költségeket rótt az országra (a pénzügyek és az emberi erőforrások tekintetében), melyeket a kormányzat kész volt viselni. De a kormányzat és a társadalom nem volt militarizált ennek következtében. Nem zajlottak le alapvető intézményi vagy politikai változások, bár az állam számos fiskális és ipari politikát átvett annak érdekében, hogy sikeresen háborúzzon…” E következtetések nagy részével a magunk részéről aligha tudunk egyetérteni, különösen az 1689–1725 közti időszak vonatkozásában, melyet külön egységként kellett volna tárgyalni.

Ch. Storrs (ed.) The Fiscal-Military State in Eighteenth-Century Europe. Essays in Honour of P. G. M. Dickson (A fiskális-katonai állam a tizennyolcadik századi Európában. Tanulmányok P. G. M. Dickson tiszteletére) Ashgate, 2009, 245 o.

 

Sashalmi Endre