Klió 2010/1.

19. évfolyam

KORA ÚJKOR

A XVII. századi válság kérdésének áttekintése.

Válság, kronológia és az európai társadalomtörténet körvonalazódása

A The American Historical Review Fóruma rendszeresen vitára bocsát egy-egy történelmi témát, és közli a hozzászólásokat. A 2008. októberi számban a XVII. századi általános válság kérdése volt a téma. (A kötethez rövid bevezetőt Christopher Hill írt.)

Az előzményekről, azaz a II. világháború után kezdődött nagyszabású vitáról Jonathan Dewald történész professzor (University of Buffalo, State University of New York), a The European Nobility, 1400-1800; a Lost Worlds: The Emergence of French Social History, 1815-1970, és más munkák szerzője nyújt lényegre törő összefoglalást.

A XVII. századi válság iránt immár fél évszázada óriási az érdeklődés. 1954 óta 99 könyv, tanulmány jelent meg róla. Az alapkérdés az, milyen körülmények, feltételek jöttek létre a XVII. században, amelyek következtében Európa a XVIII-XIX. században nagymértékű iparosodásával és birodalmi terjeszkedésével uralmi helyzetbe került a világon.

Dewald professzor azt tekinti át, hogyan közelítették meg a kérdést angol, amerikai történetírók, marxisták és nem marxisták, és hogyan az Annales-iskola kutatói. A vita során számos gondolat, nézőpont, kutatási módszer, és sokféle vélemény merült fel.

A válság fogalmát a korszak kapcsán először a francia Paul Hazard irodalomtudós említi 1932-ben. 1938-ban az amerikai történész, Roger Merriman utal rá, 1954-ben a Sorbonne tanára, Roland Mousnier pedig már kifejezetten a XVII. század összetett, politikai, társadalmi és kulturális kríziséről értekezik. Ezeknél sokkal nagyobb hatása volt Eric Hobsbawm két írásának, melyek 1954-ben a Past and Present folyóiratban jelentek meg. Hobsbawm azt állapította meg, hogy a válság gazdasági, egyszersmind társadalmi jelenség volt, országhatárokon átterjedt, és az élet sok területét érintette. Öt évvel később Hugh Trevor-Roper is általánosnak tartotta a krízist. Ettől fogva már hivatalosan is általános válságról szólt a vita. A Past and Present arra ösztönözte a történészeket, hogy mondják el véleményüket, valóban volt-e általános válság a XVII. század közepén, és miben nyilvánult meg. A felhívásra számos válasz, tanulmány érkezett, ezek összegyűjtve olvashatók Trevor Aston (szerk.): Crisis in Europe, 1560–1660. (Garden City, N. Y., 1967) című munkájában.

Az eredeti kérdés azonban még ma is kérdés. Mivel járult hozzá Európa az általános, globális modernizálódáshoz? Jonathan Israel 2001-ben megjelent könyvében azt állapítja meg, hogy bár a reneszánsz és a reformáció változásokat jelentett, de a teológiai szemléletre, a hierarchiára és egyházi fennhatóságra épült rend továbbra is fennmaradt. Igazi, gyökeres változást a XVII. század példátlan zűrzavara hozott; ez a válság tényleg általános volt, ebből született meg a globális modern világ. Hobsbawm, a lelkes marxista – írja róla Dewald – úgy vélte, a XVII. században tűntek el az akadályok a kapitalista fejlődés útjából, de a burzsoá gazdaság és társadalom kialakulása sok konfliktussal járt, sok vesztese is volt. Bár 1956, majd 1989 után már nem mindenben fogadták el a történészek Hobsbawm nézeteit, de sok tekintetben hozzá hasonlóan vélekedtek még az olyan nem marxisták is, mint Lawrence Stone és Neil Smelser is. Először is vele együtt vallották, hogy összefüggés van a társadalmi változás és a politikai válság között, s hogy a jelentős társadalmi változások erőszakkal járnak együtt. Másodszor: Hobsbawm és liberális társadalomtudós kortársai úgy vélték, a modernizáció alapvetően egységesítő folyamat. Strukturalista szemléletükből következően úgy látták, a fejlődés folyamán mind bonyolultabb lesz a társadalom struktúrája; azaz párhuzamosan együtt fejlődnek az egyes elemek, s ezek – a politikai, gazdasági szervezetek, a vallás, a magánkapcsolatok, a nevelés, a család stb. – mind összetettebbek lesznek.

1976-ban Jan de Vries szólt hozzá a témához. Azt gondolta, az európai gazdaságtörténetnek hosszabb távon a válság a mozgató rugója. Ahhoz, hogy a termelőerők produktivitását növelni lehessen, meg kellett változtatni a társadalmi struktúrát, meg kellett szabadítani a kis termelőket, helyi piacokat, falusi közigazgatásokat a helyi kötöttségektől, hogy bekapcsolódhassanak a szélesebb keretek között működő regionális és nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. Ezt a feladatot a XVII. század kemény körülményei, a háborúk, a súlyos adók, csődök, éhínségek végezték el. A XVIII. század már új körülmények között indulhatott: a piac szabályozta a munkaerő áramlását, a nagy agrárvállalkozások megfelelő tőkével rendelkeztek, és képesek voltak ellátni a növekvő létszámú nem agrár népességet. A liberális gazdaságtörténészek e ponton ugyanazt tanították, mint a marxisták, csak eltérő erkölcsi tanulságokkal.

Hogyan látták a XVII. századot a franciák? Voltaire, Jean Jaures, Lucien Febvre, valamint a hagyományos gondolkodásúak egyaránt dicső időszaknak tekintették XIII., XIV. Lajos korát. Francois Simiand történeti szociológus másként vélekedett; ő a társadalom szempontjait is bevonta a hagyományos történettudatba. Írásaival nagy hatást gyakorolt az Annales-csoportra, Febvre-re és Maurice Halbwachs-ra is. Simiand az árak viselkedését vizsgálta a kora újkorban, s megállapította, hogy – az országok különbségei ellenére – az árak együtt mozogtak Nyugat-Európában. Az árak emelkedő szakaszai egy évszázadig is eltartottak, s ezeket ugyanannyi ideig tartó áresési vagy stagnálási szakaszok követték. Az áremelkedési fázis profitot hozott, a csökkenés ideje viszont hatékonyságra, technológiai újításokra, jobb munkaszervezésre ösztönzött. Simiand megállapítja, hogy az áremelkedési fázis először a XVII. század közepén fordult át árcsökkenésbe, melynek következtében kivásárlás révén a gazdagok kezén koncentrálódtak a paraszti földek, a manufaktúrákban szintén létrejött a cégek koncentrációja és új technológiákat alkalmaztak. Mindezen változások szükségesek voltak az általános konszolidációhoz. Simiand véleménye szerint a nagy változásokban szinte semmi jelentősége nem volt az osztályok közti konfliktusoknak, és a technológiai újítások is csak másodlagos fontosságúak voltak. A hosszú távú árváltozások ciklusai a fontosak, ezek a gazdasági rendszer mozgatói. A ciklusokat viszont külső, olykor véletlen tényezők befolyásolják. A XVI. században az amerikai ezüst Európába áramlása hozta meg hosszú időre a monetáris bőséget, majd az ezüstfolyam elapadása az ellenkezőjét, a XVII. században.

Simiand elgondolása, kutatási módszere új utat jelentett a történettudományban. Legfőbb követői Febvre és Marc Bloch voltak. Bloch maga is úgy vélte, az európai történelmet, a gazdasági fejlődést az árváltozások hosszú szakaszainak ritmikus váltakozása uralja. Simiand és követői, mind az Annales-ben, mind a Past and Presentben úgy látták, 1650 nem a gazdasági süllyedés kezdetét jelentette, hanem inkább a társadalmi struktúra megváltozásának kezdeti pillanata volt. Fernand Braudel a Mediterráneumról 1949-ben megjelent munkájában Simiand elveire támaszkodott, de abban különbözött tőle, hogy míg Simiand a XVII. századi defláció teremtő, ösztönző hatását hangsúlyozta, Braudel viszont a gyógyíthatatlan sebeket, melyeket a gazdagok és szegények között növekvő szakadék okozott.

Az 1950-es évek közepén Pierre és Huguette Chaunu a spanyolok Amerikával folytatott kereskedelméről írtak (Money, Prices and Conjuncture). Ők is önálló értéknek tekintették a beáramló nemesfémeket, melyek elapadása az árak stagnálását eredményezte. Bár Simiand-hoz hasonlóan a változások motorjának ők is a pénzt tartották, de vizsgálták azt is, milyen hatással van a pénz az élet más elemeire, pl. minden ember engedelmeskedik-e a gazdasági ciklus ritmusának. Mind Simiand, mind a két Chaunu úgy vélték, az európai történelemre nagy hatással voltak az amerikai társadalmi folyamatok.

A francia történészek azt elfogadták Hobsbawm-tól, hogy a XVII. század közepe fordulópont volt a történelemben, de pl. Frédéric Mauro kifogásolta, hogy Hobsbawm kevés számot adott meg, nem figyelt a pénz és a hitel szerepére. A francia társadalomtörténészek a monetáris szempontokat hangsúlyozták a XVII. század kapcsán, és kétségbe vonták az osztálykülönbségek és az osztályharc jelentőségét.

1960-ban jelent meg Pierre Goubert könyve, a Beauvais et le Beauvaisis. Ebben Simiand nyomán a közszükségleti cikkek árát követte, de a XVII. századi válságot Simiand-tól eltérő módon magyarázta. Elvetette a gazdasági újítások szerepének hangsúlyozását, szerinte az árak esése éppen a gazdaság hanyatlásának, a termelés csökkenésének volt a jele, következménye. Továbbá az évszázados időtartamú fázisok helyett Goubert a rövid időnként váltakozó áremelkedéseket -csökkenéseket tartotta fontosaknak, mert ezek a XVII. századi élet alap struktúráját alakították. Azonnali következményeik voltak, ráadásul a század közepe után egyre gyakrabban előfordultak. Goubert az ártörténet társadalmi hatását is másként látta, mint Simiand. Míg Simiand szerint a bérből élők sikeresen megvédték pozícióikat az árak hanyatlása idején, Goubert úgy látta, ekkor a vagyonosok gazdagodtak, a szegények pedig az éhhalál közelébe jutottak. A jelenségre Simiand szociológiai magyarázatot talált, Goubert a természetre hagyatkozott. Szerinte a gyakran bekövetkezett árcsökkenéseket a változó időjárás és a szabályozatlan, bőséges népszaporodás okozta.

A két történész véleménye eltért abban is, hogy míg Simiand úgy látta, a XVII. században ugyanazok az erők működtek, mint a XX-ban, vagyis a piac és a pénz kölcsönhatása érvényesült, Goubert azt gondolta, a XVII. századi Franciaország alapvetően különbözött a jelenkoritól. Elmaradott társadalom volt, melyet a természet erői irányítottak. A legfontosabb terület a mezőgazdaság volt, s ha rossz termés volt, ez az élet minden területére kihatott.

Egy másik Annales-történész, Emmanuel Le Roy Ladurie 1966-ban s később megjelent munkáiban a XVII. századi gazdasági válság megértéséhez szintén jó módszernek tartotta az árváltozások vizsgálatát, de nem fogadta el, hogy az árcsökkenések gazdasági újításokra ösztönöztek volna, vagy hogy a század bajait a piac, az árak és a pénzbőség vagy pénzhiány okozta. Szerinte a század társadalomtörténetét az időjárás és a demográfiai viszonyok határozták meg: az előbbi a jó vagy rossz termést hozta, az utóbbi meghatározta, hány szájat kell etetni. A rossz idő, rossz termés következtében az élet került veszélybe, s egy új-malthusiánusi elv szabályozta a kora újkori társadalmat.

Denis Richet 1968-as áttekintésében megállapította, hogy a kora újkori gazdasági fejlődést elmaradott és fejlett zónákkal lehet ábrázolni. A francia vidéken például „a hanyatlás siralmas időszakai” (1042. old.) csak stagnálási szakaszokkal váltakoztak. Eközben a városokban fellendült a munka, megkezdődött a tőke eredeti felhalmozása. Ezzel létrejött a duális társadalom, modern és tradicionális szektorral. A XVII. századi francia társadalom vizsgálata hozzásegíthet a mai tradicionális társadalmak megértéséhez is.

A brit és a francia történészek között az 1970-es évekre némely dolgokban egyetértés alakult ki, pl. egyformán látták a válság jelenségeit, időpontjait. Abban is megegyeztek, hogy a közösség ügyei átlépték a politikai határokat, tehát már valódi európai történelmet kell írni. Úgy látták, hogy a pre-indusztriális társadalmak alapjaikban hasonlóak egymáshoz, viszont éles a határvonal az iparosodás előtti és a modern társadalmak között, és alapvető változások kellenek az egyikből a másikba átlépéshez. Más tekintetben azonban különböző véleményen voltak: a britek a korszak strukturális változásait hangsúlyozták, a franciák a tradicionalizmusát. A téma ráirányította a figyelmet arra, hogy a XVII. századi körülmények és a XX. századi fejlődő térségek körülményei hasonlóak lehetnek. Smelser szerint a válság feltételezhetően éppúgy része a XX. század modernizációs folyamatának, mint ahogy az volt a XVII. században. Érdekes, hogy míg Hobsbawm marxista nézőpontot képviselt, Goubert és Le Roy Ladurie alternatívát kínáltak a marxizmussal szemben, Pierre Chaunu pedig konzervatívként szólalt meg, a válság megítélésében azonban oly nagy volt az egyetértés, hogy elmosódtak a véleménykülönbségek a politikai radikális, liberális és konzervatív felfogású történészek, társadalomtudósok között.

Ez a konszenzus az 1970-es évek óta felbomlóban van. Ennek okait a történészek felfogásában bekövetkezett változásokban kell keresnünk.

1. Azóta a történészek és más gondolkodók kihátráltak a „strukturális funkcionalizmus” 50-es években divatos amerikai szociológiai modellje mögül, vagy lazábban kezelik azt. Sokuk ma a társadalmi élet elemeit viszonylag önállónak látják, azaz kétségbe vonják, hogy kapcsolat van a politika, kultúra, társadalmi és gazdasági viszonyok között. A strukturalizmustól való eltávolodás a legvilágosabban a politikára vonatkozó véleményekben követhető nyomon. Hobsbawm és társai még úgy vélték, hogy a politikai nyugtalanság súlyos társadalmi bajokkal van összefüggésben. A revizionista gondolkodók szerint viszont a politikai erők önállóan mozognak, éppen ezért nem hiszik, hogy társadalmi okai lettek volna az angol és a francia forradalomnak. A politika, mondják, a saját logikája szerint működik. 1959-ben Trevor-Roper kifejtette, hogy a XVII. század válságát a társadalmi elit politikai hatalomért vívott küzdelme okozta, nem pedig a társadalom, gazdaság szerkezetében végbement változások. Mások, pl. J. H. Elliott, vagy H. G. Koenigsberger rámutattak, hogy társadalmi lázongások máskor is voltak, nemcsak a XVII. században, sőt ez normális jellemzője volt mindenkor a kora újkornak.

2. Ma másként látják az elit szerepét, helyét a korabeli társadalomban, s azt is, hogyan hatottak rá az események. Míg Lawrence Stone 1965-ben még úgy vélte, Anglia súlyos válságon ment át a XVII. században, 1984-ben már azt írta, a földbirtokos elit sikeresen megőrizte a nevét, birtokait, pozícióját, válsága csupán egy véletlen volt, és sokkal kisebb hatással volt rá, mint a reformáció. Eszerint a XVII. század többé már nem volt vízválasztó a középkor és az újkor között.

3. 1970 előtt a történészek úgy látták, a válság leginkább a demográfiai hanyatlásban mutatkozott meg. A születések számának csökkenése és a halálozási adatok növekedése éppen a XVII. század közepén volt kiugró. A tendencia csak a XVIII. században fordult meg. Ezt a neo-malthusiánus modellt ma már túlzottan leegyszerűsítettnek tartják. Van, aki kétségbe vonja, hogy a népesedés problémája egyenes összefüggésben volna a táplálkozással és a betegségekkel (E. A. Wrigley). Mások szerint a járványok és más mortalitási okok autonóm biológiai tényezők. Ismét mások a XVII. századi lehűlést okolják, de mindez nem jelenti azt, hogy a gazdasági tényezők nem játszottak szerepet a válságban. Az egyre nyilvánvalóbb, hogy általános válság helyett ma már többszörös, összetett válságról kell beszélnünk.

A történészek gondolkodásában a legnagyobb változás a kapitalizmus és a modernség értelmezésében történt. Hobsbawm úgy gondolta, a premodern és modern társadalmakat egymásra épülő különbségek sora választja el egymástól. Modernnek az iparosodott társadalom számít, de az iparosodásnak egész sor feltétele van, nevezetesen a burzsoá társadalom gyakorlata és szervezete szükséges hozzá, s ez először láthatóan a XVII. században jelent meg. Ma azonban már nem látjuk ennyire világosan körülhatárolt jelenségnek a modernséget, nem világos, milyen elemek alkotják, azok között milyen viszony van, és nem tudjuk élesen kijelölni a kezdetét sem. Már a válság-elmélet sem tűnik kielégítő magyarázatnak a modernség felé történő átmenet megértéséhez.

Fraçois Simiand, Marc Bloch és Jan de Vries úgy gondolták, a változás a mezőgazdaságban kezdődött. Azzal, hogy meglazult a parasztok kapcsolata a földhöz, megszilárdult a nagybérleti gazdálkodás, és új technológiát vezettek be, megnőttek a terméseredmények, és egyre több ipari munkást tudtak ellátni. Ma azonban többen kétségbe vonják, hogy a nagy gazdaságok termelékenyebbek, mint a kicsik, vagy hogy a vidéki társadalmi változások egyáltalán hozzájárultak Európa iparosításához. Még fontosabb, hogy a történészek a tekintetben is elbizonytalanodtak, hogy a brit iparosítás volt-e valóban az európai fejlődés legfőbb oka, elindítója. Ugyanis a szemük előtt volt a holland példa: ott nem voltak gyárak, sem gőzgépek, mégis magas termelési eredményeket értek el - emberi munkával. Ezt de Vries és Ad van der Woude állapították meg. Ebből az következik, hogy az iparosítás nem a lényege a modernitásnak, hanem csak egy eleme. A brit ipari forradalmat is kezdték másként látni: nem forradalom volt ez, hanem fokozatosan, lassan végbemenő folyamat. A valódi iparosítás csak a XIX. század elején következett be. E.A. Wrigley azt javasolta, különböztessük meg a szervesen fejlődő gazdaságot (organic economy), amely a föld adta energiával és szerves anyagokkal működik, a nem szerves anyagokra, a szénre, vasra alapuló gazdaságoktól. Mivel a föld területe korlátozott, a második fajta energiaforrásokkal dolgozó társadalom érhetett el gazdasági fejlődést. Wrigley elméletéből többen azt szűrték le, hogy csak a szénre, fémekre és az új technológiákra, gőzgépekre épülő gazdaságok teremthettek új gazdasági rendszert, és a társadalmi kapcsolatok, értékek, tulajdonviszonyok, államszerkezetek változásai jelentéktelenek voltak a folyamatban.

Az Ázsia történelmével foglalkozó tudósok az európaihoz hasonlónak látták a földrészükön lezajló fejlődést. Jack A. Goldstone megállapította, hogy mindkét helyen agrár országokról van szó, mindkét esetben hosszabb ideig tartó gyors fejlődési szakaszok tapasztalhatók, majd 1680 után Kína gazdasága épp olyan gyorsan fejlődött, mint Hollandiáé és Britanniáé. Vagyis szerinte a preindusztriális társadalmak nem voltak statikusak, mint ahogy az Anneles-kör gondolta. Ellenkezőleg: mozdulatlan technológiai rendszerben, azaz preindusztriális körülmények között is lehetséges volt valódi gazdasági felvirágzás (efflorescence), de igazi áttörést, modern gazdasági növekedést csak a XIX. század közepe hozott a vasúttal és a széntüzeléssel. A politikai lázadások szerinte inkább a szervesen alakuló társadalmak korlátait jelezték, semmint fordulópontot a modernitás történelmében. E korlátok mindenütt jelen voltak egész Eurázsiában.

R.. Bin Wong és Kenneth Pomeranz megállapították, hogy az organikus gazdaságról éppen Angliában tértek át elsőként az ásványi anyagokra épülő gazdaságra, de Wong szerint ez csupán véletlen volt, nem Anglia kapitalista gazdasága vagy burzsoá társadalmi struktúrája alakította így. Körülbelül 1800-ig Európa és Kína gazdasága hasonlóan működött, és még jóval 1800 után is magasabb volt az életszínvonal Kínában és Japánban, mint Nyugat-Európában. Mindez megingatja azt a korábbi felfogást, miszerint az Európa és a világ más részei közti különbség oka e területek különböző belső minőségében keresendő. Nem, az eltérés csak később jelent meg Európában, és külső erők, tényezők okozták, nem pedig a kontinens kultúrája és társadalmi rendje. E kiinduló pontból nézve a XVII. századi válság elveszti a jelentőségét mint társadalmi, történelmi esemény. Goldstone szemében a válság csak megmutatta, hogy minden XVII. századi eurázsiai államnak azonos struktúrája volt, azonos erők alakították, s a fejlődési ciklusnak ezen a fokán minden pre-indusztiális társadalom átment. Vagyis Wong és Pomeranz a XVII. századot csupán a pre-indusztriális társadalom egy fejlődési szakaszának tekintették, amelynek nem volt köze a XIX. századi iparosításhoz.

Összefoglalásul J. Dewald megállapítja, hogy a történészek zavarban vannak Európa modernizációja kérdésében. Európa 1650 és 1850 között vezető szerepre tett szert a világon, ám e siker hagyományos magyarázatai ellentmondóak, bizonytalanok. Érdekes, hogy a téma a II. világháború után került igazán a vizsgálódások középpontjába, addig a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás foglalkoztatta a kutatókat. A változás oka, mondja Dewald, hogy a gyarmati helyzetből felszabadult országok gondja a kultúra helyett a társadalmi kérdésekre irányította a figyelmet.

A XVII. századi válságról két alapvető felfogás jelentkezett. Hobsbawm és követői szerint e század döntő fordulatot jelentett a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamatában. Új társadalmi struktúra keletkezett – elsősorban Angliában, kevésbé jellemzően másutt is – és ez lehetőséget teremtett a gazdasági fellendülésre. Az Annales-kör viszont úgy látta, a XVII. századi válság arra mutatott rá, hogy a preindusztriális társadalmakat tartós elmaradás jellemezte.

Ma másként látják, bonyolultabbnak tartják a kutatók a korszakot. Figyelembe veszik az Európán kívül létező régiók tanulságait, és rámutatnak a preindusztriális társadalmak változatosságára és kreativitására is. A komplexitás felismerése széttörte a krízis-gondolat által egységesített koncepciót, és lerombolta a hitet, hogy a kora újkori Európa hozzájárulhat a gazdasági és társadalmi fejlődés másutt előforduló problémáinak megértéséhez. Ma már számos történész ismét egymással össze nem függő események soraként kezeli a XVII. századi válságot, melyeknek nincs kihatásuk a mára. Azok térnek el ettől, akik a szellemi és kulturális történelem területéből indulnak ki, mint pl. J. Israel, és Goldstone. Ők az egyetemes modernizálódás alapját a XVII. századi kultúrában, tudományban látták.

Az új, globális történetírás a gyarmatosításban, a birodalmi kizsákmányolásban, az imperializmusban látja annak magyarázatát, hogy Európa saját külön útra térhetett. Gyarmatai élesen elkülönítették más régióktól. Ez az eltérés egyszerre politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi jelenség volt. Hobsbawm szerint „a XVII. századi válság legnagyobb vívmánya a gyarmatosítás egy új formájának”, az ültetvényes gazdálkodásnak bevezetése volt (1051. old.). Ennek révén volt képes Európa gazdasági terjeszkedésre, s hatalmas haszon megszerzésére. A szerző szerint a történészek feladata, hogy újra elővegyék Európa agresszivitásának kérdését, és megvizsgálják, hogyan függött össze az itteni válság a másutt való terjeszkedéssel.

Jonathan Dewald: Crisis, Chronology, and the Shape of European Social History (Válság, időrend és az európai társadalomtörténet (ki)alakulása) The American Historical Review, 113. kötet, 4. szám, 2008. október, 1029–1052.

Válság és katasztrófa – A XVII. századi általános válság mai szemmel

Geoffrey Parker elismert történész professzor az Ohioi Állami Egyetemen. A korszakról írott munkái (The Military Revolution: Military Innovation and the Rise of the West, 1500-1800, 1988; és The Grand Strategy of Philip II, 1998) számos hazai és külföldi tudományos és állami kitüntetést hoztak számára.

Tanulmánya elején számba veszi, miért is tartják általános válságnak, ami a XVII. század közepén történt. Ekkor, szinte egyszerre, több állam omlott össze, mint korábban valaha; erre a sorsra jutott a Ming-Kína, a Lengyel-Litván Államszövetség, a Spanyol Monarchia; a Stuart-birodalomban és amerikai gyarmatain mindenfelé lázadások voltak, 1648-ban városi lázongások kezdődtek Oroszországban, Franciaországot a Fronde gyengítette, Isztambulban megfojtották Ibrahim szultánt, Londonban kivégezték I. Károlyt. Az 1650-es években Svédország és Dánia is közel állt a forradalomhoz, Skócia és Írország elvesztették a függetlenségüket, a Holland Köztársaság egészen új kormányzati formát választott, és a világ akkor leggazdagabb országában, a Mughal Birodalomban letartóztatták az uralkodót, és két éves polgárháború következett.

Soha nem volt egy időben annyi felkelés a világon, mint a XVII. század közepén. Néhány példa: Kínában az 1610-es években 10 alkalommal tört ki fegyveres lázadás, az 1630-as években pedig már több mint 80 alkalommal, és 160 tartományt, több mint 1 millió embert érintett. Japánban 40 nagyobb és 200 kisebb felkelést számláltak 1590 és 1642 között, s az 1637-38-as lázadásban 25000 ember vett részt. Hasonlóan magas számok (és táblázatok a tanulmány 1055-56-57. oldalain) mutatják az elégedetlenséget az 1600-as évek első felében a Német Birodalomban, Svájcban, Angliában, Franciaországban.

A válság harmadik tényezője a rengeteg háború volt a XVII. században. 1618 és 78 között alig voltak békés évei egy-egy államnak. Valahol mindig háború dúlt Európában. De nem volt ez másképp Kínában és a Mughal birodalmakban sem; az Oszmán Birodalom csupán hét békés évet élvezhetett ebben az időben. Ráadásul sokkal hosszabb ideig tartottak a háborúk (pl. harminc évig), mint azelőtt. A háború volt immár a szokásos megoldás a hazai és a nemzetközi problémákra – állapítja meg Parker.

Végül, az emberi halandóság példátlan méreteket öltött a század folyamán az északi féltekén. Kínában a Ming-dinasztia után a Quing-dinasztia uralomra kerülése „a lakosság több mint a felének pusztulásával” járt (1056. old.). Csak Szecsuán területén ez a váltás egy millió életbe került. Német földön óriási, 20-45 %-os veszteségeket okozott a harmincéves háború. Franciaországban a Fronde-mozgalmak után valaki ezt írta: „a világ harmada kihalt” (1057. old.). Thomas Hobbes a Leviathanban arról panaszkodott, az ipar hozadéka bizonytalan, nincs kultúra, nincs hajózás, sem árubehozatal, nincs építkezés, nincs művészet, nincs társadalom. Egy párizsi bíró 1652-ben úgy gondolta, elérkezett az utolsó ítélet ideje. XIV. Lajos nagybátyja egyenesen kijelentette, a monarchiának vége. Kínában a megművelt föld 1602-ben még 191 millió acre volt, 1645-ben már csak 67 millió. Shandong tartományban az 1630-as években az ép férfiak száma 40 000 volt, 1670-re ez a szám csupán csak 9 000. Ugyanez idő alatt a lakott települések száma 85-ről 31-re apadt. A borzalmas népességpusztulást Parker azzal magyarázza, hogy az általános válság akkor érte az északi féltekét, amikor az már túlnépesedett, s nem tudta eltartani ezt a tömeget. Kína egyik tartományában például 1200 fő/ km2 volt a népsűrűség! Londonban szintén rengeteg ember zsúfolódott össze. Ekkor több országban felkelés tört ki. Vajon miért?

A kortársak egy része természetfölötti erőknek tulajdonította a háborúkat, ínségeket. Mások Isten büntetését látták bennük, pl. a színpadokon bemutatott szodomiáért. Voltak, akik az ördögöt és a boszorkányokat okolták, Skóciában hozzá is láttak a boszorkányüldözéshez, és az 1649–50-es éhínség idején nagyon sok boszorkányt kivégeztek. Az 1639. június 1-i napfogyatkozás, és az 1618-19 telén megjelent különösen fényes üstökös szintén nagy bajok, háborúk megjóslására adtak lehetőséget. Az üstököst birodalmak felbomlását jelző égi jelenségnek tartották Kínában, Indiában, Oroszországban és az Oszmán Birodalomban is. Volt, aki a harmincéves háború előrejelzését olvasta ki belőle.

A kortársak közül többen az éghajlat változását tekintették a bajok okának. Kasztíliában, Andalúziában 1647-ben igen nagyon lehűlt az idő, és nagyon rossz volt a termés. Emiatt zavargásoktól kellett tartani. Már ekkor globális lehűlésre gyanakodtak, hiszen Egyiptomban olykor már bundát kellett viselni, és Kínában is azt észlelték, hogy megváltozott az éghajlat. Voltaire az 1740-es években írott hosszú esszéjében arra a következtetésre jutott, hogy az emberek gondolkodására három dolog hat erősen: az éghajlat, a kormány és a vallás. 1967-ben Le Roy Ladurie ugyan összegyűjtötte az éghajlat változásainak adatait, de úgy gondolta, a hosszú válságnak más oka volt, mert „teljesen abszurd lenne” például a Fronde-ot a meteorológiai körülményekkel magyarázni. Parker viszont úgy véli, az utóbbi negyven évben annyi új adat került a kutatók látókörébe, hogy megerősödött a feltevés: szoros összefüggés van a klíma és a katasztrófák között. Az adatok humán (írottak és szájhagyományok, számszerű információk, képi közlések, epigráfiai és archeológiai források) és naturális kategóriába (jégsapkákban és gleccserekben megőrzött jelek, a gleccserek mozgása, hátrahagyott üledéke, a pollenek, sprórák lerakódásai és a fák évgyűrűi) sorolhatók.

A XVII. század tekintetében a „humán archívum” rendkívül gazdag. Szicíliában például az 1647-es lázadást megelőző szárazságról és éhínségről tucatnyi kortárs készített részletes feljegyzést. Írországban 20 000 oldalt megtölt annak a 2600 protestáns férfinak és 600 asszonynak a bíróság előtt tett vallomása, akiket 1641-ben, három nagyon gyenge aratás után a katolikusok megerőszakoltak, kiraboltak, megöltek, vagy akik tanúi voltak ilyen cselekményeknek. Kínában, Jiangnanban egy tudós rekonstruálni akarta az 1660-as években a Ming-uralomról a Quing-uralomra áttérés keserves időszakát, és hetven elbeszélést, elbeszélőt talált, amivel, akivel konzultálhatott.

Mindezt bőséges adatokkal egészíti ki a „természeti archívum”. A klímakutatók a fent említett adatokból biztosan tudják, hogy az 1640-es években rendkívüli hideg, és rendkívül hosszú szárazságok voltak az egész világon. A szokatlanul nagy hidegről több feljegyzés maradt fenn Amerikából, Japánból, Kínából. Európából nem különben: Skandináviában a valaha volt leghidegebb telet 1641-42-ben tapasztalták, az Alpokban a gleccserek soha nem látott mértékig terjeszkedtek, Macedóniában rengeteg eső és hó esett, Kelet-Franciaországban a hideg nyár miatt alig volt termés. Magyarországon szokatlanul esősek és hidegek voltak a nyarak ebben az évtizedben. A német országutakon 1640 augusztusában három ember halálra fagyott.1641-42-43-ban annyira hidegek voltak a telek, hogy a klímakutatók „kis jégkorszak”-ról beszélnek.

Az 1640-es években ugyanekkor számos területen rendkívül hosszúak voltak a száraz időszakok. A Mexikó völgyében két egymás utáni nyáron nem volt eső, nagyon drága lett a kukorica, Istenhez könyörögtek esőért, „mielőtt mindenki elpusztulna” (1069. old.). A Fülöp-szigeteken 1642-ben nem termett rizs, mert 8 hónapig nem esett eső. Az Indonéz-szigeteken 1643 és 1671 között négy évszázad leghosszabb szárazságát szenvedték el az emberek. Kínában 1640–41-ben rendkívüli volt a szárazság, Afrikában a Níluson és a Csád-tavon a valaha volt legalacsonyabb vízszintet mérték. Európában Katalóniában és Madridban 1640-ben, 41-ben körmeneteken könyörögtek esőért.

Vajon mi volt az oka az időjárás ilyen rendellenességeinek? Két természeti jelenség. Az egyik: a napenergia kétezer év legalacsonyabb szintjére csökkent. Sokkal kisebb volt a napfolttevékenység, mint bármikor máskor. 1645 és 1715 között alig 100 napfolt jelent meg, míg a XX. században 60 év alatt 100 000 napfoltot tapasztaltunk. A nap energiájának lecsökkenését az is jelezte, hogy ritkán lehetett északi fényt látni, és a teljes napfogyatkozáskor máskor látható ragyogó fénykorona szintén eltűnt. Mindez alacsony hőmérsékletet és extrém időjárást eredményezett a Földön. A másik jelenség az volt, hogy az északi féltekén Barcelonától Koreáig porfelhőt, „porfátylat” láttak az égen az emberek. A nap fénye homályos, sápadt, olykor vöröses volt. Ezt sorozatos vulkánkitörések okozták. 1638 és 1644 között a Csendes-óceán térségében 12 nagyobb kitörés volt, mindegyik az Egyenlítő közelében, s a porfelhők a legsűrűbben lakott területek fölött takarták el a nap fényét, csökkentve a földi hőmérsékletet.

Nemcsak a hőmérséklet lett alacsonyabb a Földön, hanem más időjárási változások is bekövetkeztek. Normális körülmények között a Közép-Ázsia fölött felszálló meleg levegő helyébe Amerika felől betódul a monszunesőket hozó keleti szél, és áztatja Kelet- és Délkelet-Ázsiát. Ha azonban kisebb a nap energiája, nem melegszik fel a levegő a sokáig hó alatt maradt Közép-Ázsia fölött, a nagy esők áttevődnek Közép- és Dél-Amerikába, Ázsia keleti részei pedig szárazságtól szenvednek. Ez az El Nino jelenség, ami Európába például kemény teleket hoz. Az El Nino jelenség általában ötévente fordul elő, a XVII. század közepén viszont 1640, 41, 47, 50, 52, 55 és 61-ben tapasztalták. Mindannyiszor rendkívüli időjárást hozott. A kevesebb napenergia további hatása volt, hogy a sűrűbben lakott északi féltekén, lévén, hogy az hosszabb ideig volt hó és jég alatt, s ez visszaverte a napsugarakat az űrbe, még nagyobb volt a lehűlés. Néhány példa a XVII. század közepéről: a befagyott Boszporuszon gyalog át lehetett menni Európából Ázsiába; az óriási áradások elmosták a Kába kő falait Mekkában; a Kis Belt-szoroson lovon és ágyukkal is át lehetett kelni.

Geoffrey Parker megjegyzi, hogy ugyan nem helyes minden válsághelyzetért az időjárást okolni, de számos esetben kimutatható, hogy ez volt a közvetlen ok. Például az 1637-es portugáliai lázadás a szárazság és a magas kenyérár miatt tört ki; hasonló volt a katalóniai lázongások oka 1640-ben; az oszakai zendülést a rizs hiánya váltotta ki 1642-ben, és az 1641-es ír felkelést három katasztrofális aratás előzte meg, stb. A leglátványosabb példa arra, hogy az időjárás súlyos bajokat okozhat, az 1637-es skóciai lázadás volt. Ekkor példátlan szárazság pusztított a vidéken, nem volt élelmiszer. Ráadásul ugyanekkor tette kötelezővé I. Károly Skóciában az angol imakönyv használatát. Nem csoda, hogy lázadás tört ki. Az 1640-es években viszont az esős, hideg nyarak miatt nem volt jó termés, ekkor a skót seregek szándékosan tartózkodtak a határtól délre, angol területen, hogy minél több élelmiszerhez, illetve váltságdíjhoz jussanak. I. Károly ragaszkodása „az egységes kormányzáshoz az egész monarchiában”, párosulva a kis jégkorszak pusztításaival az állam összeomlásához vezetett. Beigazolódott Voltaire tétele, hogy a lázadásokat a XVII. század közepén a kormány, a vallás és az éghajlat együttesen okozták.

Mindemellett az általános válságot még három más tényező is előidézhette. Ilyen lehetett valami váratlan esemény, mint például 1637-ben az edinburgh-i Szent Giles Katedrálisban kitört „barbár zűrzavar”, melyet asszonyok okoztak kiabálással, tapssal, mellyel az új imakönyv ellen tüntettek. Ezzel kezdődött el a skót felkelés. Terjedhetett a lázongás egy példa követésével is: így terjedt át az elégedetlenség Skóciából Írországra, majd Angliára. Más esetben a meg nem alkuvás, a makacsság vitte előbbre a lázadók ügyét, pl. I. Károly viselkedése a polgárháború idején és a bíróság előtt.

Az általános válság tárgyalásánál mindenesetre nem hagyható figyelmen kívül az időjárás hatása. A témáról Le Roy Ladurie írt a közelmúltban könyvet, méghozzá összehasonlítót: Comparative Human History of Climate (I. kötet: 2005, II. kötet: 2006).

Az angol nyelvű tudós világ meglehetős közönnyel fogadta e munkát: talán, mert franciául íródott, vagy talán azért, mert vonakodik elismerni, a klíma komoly hatással van az emberiség történetére. Nem szívesen foglalkozik az ember a számára kellemetlen dolgokkal, pl. ma alig tesz valamit az emberiség egyenlítői Afrika súlyos elsivatagosodása és az ottani háborúk, éhínségek ellen sem, vagy a Katrina hurrikánhoz hasonló katasztrófák ellen sem. Hogy volnánk akkor felkészülve valami globális katasztrófára? Mit kellene tennünk? - teszi fel a kérdést Parker. Meg kell próbálni előre jelezni a bajokat a mutatkozó jelekből, és tanulni kell a múltból. A múltban egyetlen globális kataklizmát élt át az emberiség, amelyről bőven maradt fenn feljegyzés, s ez a XVII. század közepén történt.

Geoffrey Parker: Crisis and Catastrophe: The Global Crisis of the Seventeenth Century Reconsidered (Válság és katasztrófa - A XVII. századi általános válság újabb áttekintése) The American Historical Review, 113. kötet, 4. szám, 2008 október, 1053-1079. old.

A XVII. századi válság Kelet-Ázsiából nézve

A vita kezdetén még csak európai válságról beszéltek a történészek, bár a felfedezők, utazók, és főleg a jezsuita hittérítők beszámolóiból már a XVII. században is tudtak róla, hogy Ázsiában is hasonlóak a gondok; G. Parker szavaival: „lázadás belül, támadás kívülről”. Az európaiak figyelme akkor fordult erőteljesebben Ázsia felé, mikor híre érkezett, Kínát elfoglalták a mandzsuk.

A Közép-Birodalom idején Kína tíz nagyobb régiója a fejlődés különböző szintjein állt, azonban az 1630-as évekre általánossá lett a hanyatlás. Az északnyugati területek mindig is szegények voltak, rossz termések, alig valami kézműipar, csekély kereskedelem, alig valami városiasodás jellemezte. Ezzel ellentétben a Jangce-folyó alsó folyása mentén elterülő régió délkeleten a hal és rizs földje volt, azaz földi paradicsomnak számított sok folyójával, csatornájával, többszöri aratásával, a vízi utak használatával. Virágzott a kézműipar, sűrű volt a városhálózat. A legnagyobb város Szucso (Suzhou) volt. Mivel a kereskedelmet és ipart gyengébben adóztatták, a lakosság a földművelésből oda menekült. A város a XVII. század elejére igen fejlett központ lett, boltjaiban mindent meg lehetett kapni, kertjei messze földön híresek voltak. Közben a fővárost Nankingból Pekingbe költöztették, ezzel elvált egymástól a politikai és a gazdasági, kulturális központ. Ez utóbbi Szucso maradt. A rizst a Jangce-folyón hozta magának messziről, és saját gyártású gyapot- és selyemáruival kereskedett. Kína lakossága 1400 és 1600 között 65–73 millióról 205 millióra növekedett.

A birodalomban közben működési zavarokat idézett elő az, hogy miközben mind a lélekszám, mind a piacok bővültek, a régi Ming-bürokrácia viszont maradt olyan, amilyennek megalkották, kicsi állam a nagy társadalomhoz képest. A feszültségeket egyesek reformokkal akarták volna oldani, mások reformellenesek voltak. Mindez nem érződött Szucsoban; 1600-ban félmillió ember lakta, s híres volt mind a fogyasztói gazdagságáról, mind szellemi erejéről.

Ekkor azonban rosszra fordultak a dolgok. A Ming-uralom (1368–1644) utolsó évtizedeiben sorozatosan (1633-, 34-, 35-, 36- és 38-ban) alig termett valami. Ezért 1638-ban Szucso egyik peremkerületében a bérlők lázadásban törtek ki, kirabolták a rizsboltokat és a kikötőt. Erre betiltották az exportot, mire a termelők csökkentették gabona szállítmányaikat a Yangzi folyón. 1639-re magasra felszökött a gabona ára, ehhez hozzájött a szárazság, sáskajárás, rossz termés, járvány, és 1641-44 között a rendkívüli aszály. 1642-ben már terjedő kannibalizmusról, lakatlanná vált házakról, tönkrement gazdaságokról írt egy szucsoi lakos.

Kínában másutt még rosszabb volt a helyzet.

Ugyanekkor hasonló bajok mutatkoztak másutt is a világon. A történészek felteszik a kérdést: hasznos itt az analógia, és vajon nem a mai gondokat vetítjük-e vissza a múltba. M. Marmé azt mondja, a XVII. századi események nemcsak összehasonlíthatók, hanem ugyanazon jelenségnek a részei. Az általános válságot valamilyen közös okok válthatták ki, ilyenek lehettek az arany-, ezüstfolyam egyenetlensége, az éghajlatváltozás és a népszaporodás keltette feszítő erő.

A nemesfémek áramlásáról J. Dewald és W. S. Atwell munkáiból sokat megtudhatunk. A Ming-dinasztia bukását több tényező okozhatta: túl sok réz aprópénzt bocsátott ki a kormány, dívott a pénzhamisítás, erre bevonták az ezüstpénzeket, mások elraktározták azt, továbbá kevesebb ezüstöt hoztak be Japánból. De ez csak egy eleme volt a válság okainak. Nem lehetett igazán hathatós ok a népsűrűség sem, mert egyrészt a nagyon sűrűn lakott vidékeket sem érintette mindegyiket a válság, másrészt a korábban sújtott vidékek ilyen feszítő erő nélkül is képesek voltak ellátni sokkal nagyobb létszámú lakosságot. Tehát a neo-malthusianus modellt e vizsgálatoknál nem lehet alkalmazni.

A szerző azon töpreng, vajon kevésbé kell-e figyelni a nyomorúságra, amit a rossz idő, gyenge aratás az egyéneknek okoz, és sokkal inkább arra a hatásra-e, amit a státus quot fenntartani akaró államra gyakorol azáltal, hogy elveszi/megtagadja tőle az alapvető nyersanyagokat, forrásokat. Ami az Alsó-Jangce-vidéket illeti, sokkal több nyomorúság fordulhat elő öntelt politikai rendszere nélkül is, míg politikai nyugtalanság támadhat, és támad is az időjárástól teljesen független okokból is. Az idők nagy részében ez a világ nagyon ki volt szolgáltatva az elemek szeszélyeinek. És, ahogy Dewald emlékeztet rá, a harcok állandó jellemzői voltak a régi időknek. Ami szokatlan volt, az az, hogy a XVII. század közepén e harcokat azonos időben nem tudták elfojtani a világ távoli sarkaiban. Hasznos azonban megkülönböztetni az általános hanyatlást a széleskörű nyomortól. Azt mondhatjuk, hogy Suzhou 1644-ig nem volt válságban. Volt ugyan erőszak, de szigorúan csak gazdasági, és nem politikai célokra vonatkozott. Az Alsó-Jangce-vidék makrorégió, bár voltak benne feszültségek, életképes maradt mindaddig, amíg a Ming-uralom össze nem omlott.

Itt kell megemlíteni, hogy a makrorégió beágyazottsága egy birodalmi rendszerbe, mely fölé emelkedik a helyi körülményeknek, és meghatározza a helyi válaszokat, jelentősnek bizonyult. A romló körülmények és parasztfelkelések másutt súlyosbították a helyzetet. A kereskedelmi utakat tönkretették, a korábbi piacok megszűntek. Az állam ilyen esetben további pluszadókat tett rá a már eddig is magas adókra, s ez újabb feszültség forrása volt. Sem a társadalmi, sem a politikai struktúra nem volt képes szembenézni a kihívással, nem tudott annyi emberi és anyagi forrást előteremteni, ami szükséges lett volna, s ez így volt egyszerre, azonos időben Kínában, a Brit-szigeteken, Franciaországban, Oroszországban, a Habsburg és az Ottomán Birodalomban, azaz általános válságról lehet beszélni.

Két kivétel mégis volt: a Holland Köztársaság és a Tokugawa Japán. Vajon miért, holott az időjárásuk nagyon hasonló volt a brit szigetekéhez illetve Közép-Kínáéhoz, mindkét ország sűrűn lakott volt, és Japánban még alacsonyabb is volt az életszínvonal, mint a Jangce deltájában. Hogy mégis elkerülték a válságot, annak szerzőnk szerint az a magyarázata, hogy például Japán el tudta fojtani a lázadásokat, ugyanis lefegyverezte a közembereket, és 5–7 százalékra emelte a szamurájok létszámát. Emellett elkülönítette egymástól a civileket és a fegyvereseket. Kínában viszont nem volt elég erő a feszültségek fékentartására, így 1644-től nagy szolgalázadások, mandzsu-hódítás, a Ming-uralom védelmének álcázott banditizmus, varkocs-felkelések, majd a Tajwanról támadó Ming-haderők betörései tették tönkre a Jangce alsó folyása mentén lakók életét. Ha viszont Japánt odaszámítjuk, akkor Ázsiában nem volt általános a válság; emellett Kínában sem csak stagnálásról volt szó, hanem voltak szervezési és technológiai újítások is. A Quing-uralom alatt idővel normalizálódtak a körülmények, a népesség létszáma megemelkedett: 1850-ben már 380 millió volt a lélekszám. Ezzel egyidejűleg újraéled a piacgazdaság, erősen centralizáltan, a központban ismét Szucsoval. És mivel a legbonyolultabb premodern társadalmakban, így Kínában is együtt léteztek a megélhetési feltételek, a piac- és a parancsgazdálkodás, ez utóbbi nyújtott annyit, éppen csak annyit, hogy fenn tudták tartani a rendet, a dinamizmusban az egyensúlyt. Ennek következtében a piac képes volt terjeszkedni, s ezzel a smith-i gyarapodási modellel páratlan virágzást ért el a kínai Szucso központ, ahogy más területek is a válság utáni szakaszban a hosszú XVIII. században.

Mivel az egyes országoknak eltérők voltak az adottságaik, másképpen is oldották meg válságos helyzetüket a XVII. században. Jiangnanban, mert kevés volt a nyersanyaguk, ám sok az emberük, jól képzett munkaerőt hoztak létre, Angliában viszont csekélyebb számú népesség mellett a könnyen hozzáférhető szénre és vasra építettek. Európa tengeren túli terjeszkedéssel jutott elegendő élelmiszerhez, szőni való alapanyaghoz és más nyersanyaghoz, ami nélkül épp olyan nyersanyag-szegény maradt volna, mint Ázsia bizonyos részei. A válság évei után mind Nyugat-Európa, mind Kína birodalomépítésbe kezdett, de míg a Mandzsu Birodalom terjeszkedése kevés nyersanyagot hozott, Európában igen jelentős volt az Újvilág beáramló ezüstje és élelmiszere. Különbözőek voltak tehát a válságra adott válaszok.

Miután ma már nem úgy tekintünk az angol polgári forradalomra és az ipari forradalomra, ahogyan Hobsbawm tette, már felhasználhatjuk azoknak az országoknak a tapasztalatait is, amelyek nem tették meg „a döntő lépést a világot átformáló kapitalista vállalkozások felé”. De ha Dewald szerint a lényeg a modernitás, mennyire fontos ez Kelet-Ázsia történelmében? Nem arra kell-e jutnunk végül, hogy „a globális modernitás” egyedülállóan európai válasz volt a közös katasztrófára?

Li Bozhong azt állapítja meg, hogy a Ming-Quing kori Jiangnan sok tekintetben (nagy népsűrűség, kevés nyersanyag, képzett munkaerő, sűrű kereskedelmi hálózat) sokkal inkább Hollandiához hasonlított, nem pedig Angliához. Márpedig a Holland Köztársaságot de Vries és Woude egyaránt „az első modern gazdaságnak” tartották. Gary Hamilton szociológus a Nyugathoz és Japánhoz hasonlítva szintén „nem kevésbé valódi kapitalista útnak” tartja, amit Kína akár az imperializmus korában, akár manapság bejár. Ha figyelembe vesszük az egymás után jelentkező kelet-ázsiai „csodákat”, azon töprengünk, hogy a válasz, amit a Középbirodalom a XVII. századi válságra adott, nem valami saját, a modernség alternatív útján indította-e el az országot.

Végül a szerző megjegyzése: a kérdésre, hogy mit tanulhatunk a múlttól, nézzük meg Szucso példáját. A romló körülmények rövid vagy középtávon gyakran a gazdag területeknek, gazdag rétegeknek kedveznek. Eszerint a kiváltságosok helyzete valamilyen mértékben (előre) jelezheti, hol tartunk. A XVII. századi válság tanulmányozása azonban nem ad választ a XXI. századi gondok minden részletére.

Michael Marmé: Locating Linkages or Painting Bull’s-Eyes around Bullet Holes? An East Asian Perspective on the Seventeenth-Century Crisis (Meghatározni a kapcsolatokat, avagy céltáblát festeni a találat mögé? – A XVII. századi válság kelet-ázsiai nézőpontból) The American Historical Review, 113. kötet, 4. szám, 2008 október, 1080-1089. old.

A válság – használható kategória-e a poszt-társadalomtudományi történeti elemzések számára?

Amikor a XVII. századi válságról szóló viták a tetőpontjukra értek, 1971-ben Randolph Starn egy tanulmányt közölt a Past and Presentben. Ebben szinte vissza felé lépett a vitában, mert magát a válság fogalmát vette szemügyre. J. B. Shank, a Minnesotai Egyetem történésze napjainkban szintén a válság fogalmát járja körül, s arra a kérdésre keres feleletet, hogy e fogalom vajon felhasználható-e a történelmi elemzésekben. Kiindulópontjai: milyen koncepción és historiográfiai alapokon került a válság fogalma a XVII. század általános jellemzésének a középpontjába?, és milyen elemzői értéke van e fogalomnak a történészek számára? Visszatekintve a vitára, láthatjuk, hogy a „válság” kikristályosító, katalizátor szerepet töltött be a társadalomtörténetet kialakulásában.

Először a „krízis”, válság szónak az eredetével (görög „krisis”, ’megkülönböztetés’ vagy ’döntés’) és jelentésmódosulásával (Thukididésznél az athéni pestisjárvánnyal, majd Hippokratesznél már a testi stabilitással, betegségekkel kapcsolatban fordul elő) foglalkozik a szerző. Galénusz idején igen gyakran szerepel a szó az orvosi szövegekben, ellenben a klasszikus és középkori történeti témájú írásokban alig bukkan fel. A reneszánsz idején jön újra használatba, de ismét csak orvosi szövegekben. A kora újkorból még továbbra is csak szűk szakmai használatára vannak adataink, és még sem Jean Nicot francia szótárában (1606), sem a Florentine Accademia della Crusca: Il Vocabolario-jában (1612) nem szerepel a krízis szó. Salvatore Battaglia viszont a Grande dizionario della lingua italianá-ban (1970) XVII. századi szövegeket idéz, melyek egyének közti lelki (azaz erkölcsi) válságokról, és a közönség és a politikai közösség (politikai) válságairól szólnak.

A fordulatot az hozta, hogy 1600-ra az egyénnek és a közösségnek új értelmezése jött létre az európai res publicá-n belül, mégpedig a korszak új természettudományi terminológiájának átvétele segítségével. A korábban orvosi szövegekben használt válság szó a XVIII. században bekerült a humán tudományokba. Az Oxford English Dictionary érzékletesen mutatja a szó jelentésfejlődését: egy 1603-beli idézetben orvosi-asztrológiai összefüggésben használták, mondván, a csillagok állása komoly változást jelez az emberi körülményekben. 1659-ben már parlamenti krízisről beszéltek, 1715-ben pedig az egyház és az állam nagy válságáról. A francia FRANTEXT nyelvi adatbázis és az olasz Carlo Battisti és Giovanni Alessio Dizionario etimologico italiano szintén hasonló fejlődési utat jelez, melyet a „válság” szó az orvosi jelentéstől az erkölcsiig, majd a XIX. században a politikai és közgazdasági jelentésig bejárt. E szó dokumentálja tehát, hogy a XVII. században egyszerre jött létre a társadalomtudomány, és annak keretén belül a válság szó új értelmezése.

A válság szó Marx munkája nyomán vált a XVII. század általános válságának leírására alkalmazott kifejezéssé. Hobsbawn 1954-ben a válságnak főleg a gazdasági elemeire fordított figyelmet, az ő munkásságát folytatva Hugh Trevor-Roper és Theodore Rabb már kiterjesztette a vizsgálódást a politikára és a kultúrára. Ezzel megerősítették, hogy a társadalomtudományi módszerek, fogalmak alkalmazhatók a történelmi elemzésekben, így a válságok kérdésében is. Ebben általános volt az egyetértés a tudósok között. Kialakult az a felfogás, hogy a társadalom (így a XVII. századi társadalom is) az emberi testhez hasonlítható képződmény, ezért éppen olyan tudományos módszerekkel vizsgálható, mint más természetbeli test. Szerzőnk szerint azonban hibás a két dolog összevetése, ugyanis az emberi test meghatározott és véges a maga fizikai és időbeli létezésében, de mikor és hol vannak egy társadalom végső határai. Továbbá mit kezdjünk azzal, hogy ha a társadalom globális jelenség, akkor annak nincs speciális analitikai értéke az európai történelem számára, ha viszont helyi, európai entitás, akkor nem beszélhetünk koherens természeti rendszerről.

A szerzőnek még számos egyéb kételye és ellenvetése van. Például nem fogadja el, hogy a társadalom valami különálló, „rajtunk kívül létező világ”, valami természeti képződmény, amely csak arra vár, hogy felfedezzük. A társadalom inkább koncepcionális keret, melyet a tudósok írtak le saját tapasztalataik és elméleti feltevéseik összegyúrásával. Michel Foucault nyomán Bruno Latour, Keith Baker és mások, és maga a szerző is, úgy vélik, a társadalom XVII. századi fogalom, ekkor alakult ki új tudományos felfogás az egyén és a közösség fogalmairól, és ezt a folyamatot elősegítette az új természettudományok fogalmainak, nyelvezetének átvétele. A válságtörténet, mint a társadalomtudományi történeti analízis egyik kategóriája az embertudományok átfogó történetének egyik eleme lett.

J. B. Shank végül, szkepticizmusa ellenére, úgy véli, a válság fogalmának használata nem teljesen félrevezető a társadalmi változások tanulmányozása és leírása során. Randolph Starnra hivatkozik, aki felhívta a figyelmet arra, hogy Thukididész nemcsak orvosi értelemben használta a kpisis, válság szót, hanem a klasszikus dráma felépítésével kapcsolatban retorikai szerepben is. „Starn számára Thukididész – azzal, hogy kétféle értelemben, orvosi fogalomként, és drámai retorikai jelentéssel alkalmazta a válság szót – rámutatott a fogalom szélesebb körű történetére, amelyben CLIO két arca, a tudományos és a retorikai, összhangban mutatkozik meg” (1097. old.) Shank azzal zárja értekezését, hogy bár a válság inkább metaforikus, retorikai elem, s nem a tudomány, a determinista objektivitás eszköze, mégis nagyszerű eredménnyel alapozta rá például Antonio Negri a Descartes-ról szóló elemzését. Élni lehet tehát vele, de nem kell tudományos szigorral számításba venni, és rugalmasan kell értékelni a mai használatát.

J. B. Shank: Crisis: A Useful Category of Post-Social Scientific Historical Analysis? (Használható kategória-e a válság a poszt-társadalomtudományi történelmi elemzésekben?) The American Historical Review, 113. kötet, 4. szám, 2008 október, 1091–1099. old.

Fodor Mihályné