Klió 2010/1.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

Oroszország Állami Dumája mint historiográfiai probléma

K. I. Mogilevszkij, R. A. Ciuncsuk és V. V. Selohajev az Állami Dumák működése óta eltelt száz év róluk szóló történetírását tekinti át. Megállapítják, hogy a megjelent közel hatezer publikáció ellenére az orosz történészek ideológiai és politikai követelmények alapján elemezték az intézményeket és máig nem született komplex, összefoglaló munka a négy Állami Duma történetéről. Így a szerzők írásukban a tematika historiográfiájának elméleti és módszertani alapkérdéseit és a közeljövő kutatási feladatait vázolják fel. Rámutatnak, hogy a szakirodalomban az új témafelvetést nyújtó művek fontosak, amelyekben modern historiográfiai és forrás-feldolgozási eljárásokkal találkozunk.

Az oroszországi dumákról szóló historiográfiában két alapszakaszt különíthetünk el: az 1917 októbere előtti és a szovjet periódust, de emellett lényeges az utóbbi 15–20 év posztszovjet történetírása. Az első periódust az ideológiai pluralizmus, míg a másodikat a dumákról szóló kutatásokban a bolsevik, lenini alapelvek dominanciája jellemezte. A szovjet történészek a bolsevikok dumabeli és azon kívüli szerepére összpontosítottak, elhanyagolva a konzervatív és a liberális frakciókat, így nem nyújthattak objektív képet az Állami Dumák működéséről. A szerzők szerint az 1960-as évek közepéig, az „új irányzat” feltűnéséig a dumákról a szovjet szakemberek nagyrészt egyoldalú, sematikus, hiányos és eltorzított műveket írtak. Onnantól viszont vita indult az oroszországi politikai rendszer „alkotmányos szakasza” jellegéről, elkezdődött a nem proletár pártok és frakciók kutatása, és alaposabban elemezték a dumaválasztásokat és a törvényhozási munkát. A szerzők azonban hozzáteszik, hogy továbbra is hiányzott a konceptuálisan rendszerezett, átfogó historiográfiai elemzés, ami – a nóvumok ellenére – megnehezítette azt, hogy feltáruljon a dumáknak a törvényalkotási folyamatban játszott szerepe és az, hogy az intézmények mennyiben járultak hozzá, hogy az ország elmozduljon a polgári társadalom és a jogállam irányába. A szovjet korszakban a döntően átideologizált és átpolitizált művek sokaságában valójában inkább kivételnek számítottak az új szemléletű alkotások.

Az 1917 októbere előtti korszak és az emigráns történetírás pluralizmusa, a konzervatív, liberális és szocialista államépítési modellekkel, a szerzők szerint mintegy folytatódott a posztszovjet korszakban, amihez azonban hozzáteszik, hogy számos kérdés máig vitatott maradt. Így az oroszországi politikai rendszer típusa, jellege, fejlődési irányainak értékelése és a XX. század eleji képviseleti intézmények hatékonyságának tisztázása. A szovjet korszakban a marxi–lenini paradigma érvényesülése mintegy béklyóba zárta a dumákról szóló historiográfiát, ezzel szemben az első és a harmadik szakasz pluralizmusa nagyban hozzájárult a szaktudományos eredmények gyarapodásához. Az 1917 októbere előtti periódusban jött létre az a széles forrásbázis, amelyre lényegében mindhárom szakaszban támaszkodhattak az oroszországi történészek.

A konzervatív szakembereknek el kellett fogadniuk, hogy „a cár akaratából” működhettek a dumák, azonban „a parlament” tevékenységét kritikusan és szkeptikusan szemlélték, mivel szerintük az ellentétes volt az orosz nemzeti hagyományokkal és nem fejezte ki „a nép véleményét”. A konzervatív történészek és publicisták az egyeduralom változatlansága mellett érveltek, kétségbe vonva a dumák törvényhozói jogkörét. Az előbbiek miatt az intézményekkel kapcsolatban legfeljebb egy-egy területen alkothattak valós képet. A különböző szocialista irányzatokat képviselő szerzők műveiben – igaz eltérő hangsúlyokkal – a dumák negatív értékelése tárul elénk. A trudovikok és az eszerek az agrárkérdésre fókuszáltak, a bolsevikok élesen bírálták a jobboldali és a liberális frakciókat, míg a mensevikek és az eneszek az ellenzéki tevékenységet a forradalmi mozgalom szempontjából szemlélték. Egyesítette őket azonban az, hogy bírálták a dumaválasztások módját, a működési rendet és az intézmények korlátozott jogkörét. Megjegyzendő, hogy nemcsak a dumákat értékelték kritikusan, hanem a nyugati parlamentarizmust is. A szerzők rámutatnak, hogy a bolsevik történetírói hagyományt folytatta a szovjet történettudomány.

A dumák munkáját legreálisabban a liberális személyiségek értékelték. Az 1905. okt. 17-i kiáltványt és az Alaptörvények új redakcióját az alkotmányosság felé tett első lépésnek tartották. Úgy vélték, hogy a duma majd teljes értékű parlamentté válik. A liberális jogtudósok és a kadet párt vezetői (pl. P. N. Miljukov, P. B. Sztruve és V. D. Nabokov) alaposan, összehasonlító módon elemezték a dumák munkáját, az ott folyó vitákat. 1907-ben és 1916-ban tanulmánykötetek jelentek meg az I. Állami Dumáról neves kadet szakemberek (így A. I. Kaminka, M. M. Vinaver, V. M. Gesszen és A. A. Kaufman) jogi, politikai és gazdasági írásaival. Az oktobrista vezető és történész V. I. Gerje a dumai parlamentarizmusnak az alkotmányos rendben játszott szerepét vizsgálta. Az 1917 előtti szakaszban és az emigrációban jelent meg a dumákról szóló memoárok többsége a cári hivatalnokok, az intézmények vezetői és a különböző pártállású politikusok tollából.

A szovjet történetírás a dumákat „a rendszer fortélyának és a forradalmi mozgalmat levezető csatornáknak” tekintette. Az 1905. évi kiáltvány és az Alaptörvények eszerint nem voltak alkotmányos aktusok, a dumaválasztások és a dumák működése antidemokratikus módon folyt, a konzervatív és liberális frakciók pedig reakciós tevékenységet folytattak. A párt elvárásai szerinti sematikus megközelítések először az 1950-es évek második felében és a következő évtized elején kezdtek árnyaltabbá válni és tematikailag bővülni. 1957-ben dokumentumkötet jelent meg az Állami Dumáról, mélyebben kezdték elemezni a dumaválasztásokat, a nem bolsevik frakciók munkáját, a dumák és a cári rendszer 1906 és 1914 közötti megrendülése összefüggéseit. Az 1970-es évektől vita indult a képviseleti intézményeknek a birodalmon belül elfoglalt helyéről. Az előbbiekhez kapcsolódnak Je. D. Csermenszkij, A. Ja. Avreh, V. Sz. Gyakin, Ju. B. Szolovjov és Sz. V. Tyutyukin korabeli írásai. A hruscsovi „olvadás időszakában” teret nyert a liberális pártok és a neonarodnyik irányzatok kutatása V. V. Selohajev és D. A. Kolesznyicsenko révén. Az 1980-as évektől jelentek meg azok a művek, amelyekben regionálisan taglalták a dumai tematikát. A jelzett hibák ellenére a szerzők szerint nem szabad lebecsülni a szovjet historiográfiát. Rámutatnak, hogy mind a forrásbázis, mind a tematika bővült; megalapozva a további kutatásokat és bizonyos fokig szétfeszítve az ideológiai korlátokat.

A posztkommunista szakaszban az orosz történészek új források bevonásával kezdték vizsgálni a dumáknak a vitatott „alkotmányos szakaszban” betöltött szerepét. A szerzők kiemelik O. G. Maliseva monográfiáját, amelyben a szerző a felülről történő orosz modernizációval kapcsolatban rámutatott, hogy a dumák utat nyitottak a parlamentáris demokrácia felé. Az I. Állami Duma idején kialakultak a törvényhozási normák, a II. Dumában a pártfrakciók révén ezek bővültek és átkerültek a gyakorlatba, a III. és a IV. Duma pedig elősegítette a monarchia stabilizálódását. Maliseva szerint azonban a polgári társadalom és a demokratikus hagyományok gyengesége miatt a dumák – noha tényleges törvényhozási intézmények lettek – „korlátozott hasznosságú, idegen képződmények” maradtak a sajátos úton modernizálódó orosz politikai rendszerben, és nem hasonlítottak más országok parlamentjeire. Az előbbiek alapján terminológiai vita bontakozott ki az oroszországi „duma-monarchiáról”.

Az új orosz történetírás a dumák működésének elemzésével ért el lényeges eredményeket. V. A. Demin pl. tartalmas és újszerű művet írt a dumák és az állami intézmények közötti egyeztetési eljárásokról és a dumán belüli jogi procedúrákról. A. F. Szmirnov részletesen elemezte a dumai küldötteknek a plenáris üléseken a kormányjavaslatokkal kapcsolatos állásfoglalásait. Ő a képviseleti intézmény „cselekvésképtelenségére” is utalt. V. G. Koskigyko a dumák törvényhozói munkáját vizsgálva a küldöttek gyakorlati tevékenységére, politikai és szakmai jellemzésére összpontosított. Miután az I. és a II. Duma a kormány törvénytervezeteinek csak kis részét fogadta el, majd hagyta jóvá az Államtanács és a cár, a szerző szerint az új orosz törvényhozási gépezet rossz hatásfokkal működött. Az újabb kutatásokban feltárult a dumai frakciók társadalmi összetétele és a kormányzati bel- és külpolitikához és a benyújtott törvényjavaslatokhoz való viszonyulásuk. V. A. Kozbanyenko az első két duma munkáját vizsgálva mutatta be, mi valósult meg a pártprogramokból a döntéshozatal során. D. V. Aronov monográfiájában a dumák liberális frakcióinak munkáját elemezte. Ők a liberális modernizáció orosz modelljét kívánták realizálni, számukra a kiindulási pontokat az emberi jogokon nyugvó alapkategóriák jelentették, amelyeket, eltérően a többi irányzattól, egyedül formáltak át „a dumai törvényhozási gyakorlat nyelvére”. Aronov ugyanakkor kiemelte, hogy az orosz liberálisok elvetették a meglévő társadalmi intézmények gyökeres átalakítását. I. K. Kirjanov művében az oroszországi homo politicus megjelenését és a duma személyi összetételét vizsgálta.

Az új oroszországi történetírásban is folytatódott a dumai választási kampányok elemzése, viszont újdonságként jelent meg a birodalom nem orosz népei jogtudata, politikai kultúrája és a dumák nemzetiségi frakciói tevékenységének bemutatása. N. B. Szelunszkajánál és svéd szerzőtársánál először találkozhatunk az I. és a II. Duma elektorai szociális származásának és politikai prioritásainak összekapcsolt elemzésével és az adatok számítógépes feldolgozásával. A bemutatott historiográfiai áttekintés Az Orosz Birodalom Állami Dumája (1906–1917) című enciklopédiával zárul. A könyv szerzői öt témakört (társadalmi-politikai fogalmak, a dumaválasztások és a működés jogi bázisa, a dumák felépítése, a frakciók és csoportok és a küldöttek életrajzai) tekintettek át. Feltárták a dumák működésének bonyolult procedurális és személyi folyamatait és tényezőit. Ugyanakkor az általunk tárgyalt historiográfiai szemle szerzői hiányolják, illetve felületesnek ítélik a dumai bizottságok, az egyes küldöttek munkája, a dumák nemzetközi kapcsolatai, a végrehajtó szervekkel történő egyeztetések, a modernizációs hatékonyság, a politikai elit és a pártok kialakulásában a dumák szerepének vizsgálatát.

A bemutatott historiográfiai tematikát a szerzők azzal zárják, hogy rámutatnak az új módszereken nyugvó, komplex, összoroszországi elemzések fontosságára, amelyekben jobban feltárulhat a dumák hatása a tömegek politikai tudatának alakulására és a korabeli oroszországi pártrendszerre.

K. I. Mogilevszkij, R. A. Ciuncsuk, V. V. Selohajev: Goszudarsztvennaja duma Rosszii kak isztoriograficseszkaja problema (Oroszország Állami Dumája mint historiográfiai probléma). Voproszi Isztorii. 2007. 11. 3–17. o.

Kurunczi Jenő