Klió 2010/1.

19. évfolyam

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET ÉS HISTORIOGRÁFIA

A Lincoln-kutatók éve

Ez év februárjában rövidke e-mailt kaptam egy amerikai professzor ismerősömtől, aki — ismerve tudományos érdeklődésemet — pusztán ennyit írt: „Micsoda év ez egy Lincoln-kutatónak!”

Az Egyesült Államokban az idén ünnepelik Abraham Lincoln, a mítikus „Nagy Rabszolgafelszabadító” születésének kétszázadik évfordulóját, ami különleges jelentőséget nyert azáltal, hogy egybeesett Barack Obama, az Egyesült Államok első színes bőrű elnökének beiktatásával. Sokan ezt Lincoln munkássága betetőzésének tartják, ahogyan Obama is nagyon tudatosan használta a Lincoln-örökség motívumát elnökválasztási kampánya során. Beiktatási szlogenje, a „Szabadság Újjászületése” is Lincolntól származik.

Abraham Lincoln kétségtelenül az amerikai történelem egyik legnépszerűbb alakja, akinek életéről, elnökségéről több ezer tudományos és népszerűsítő kötet látott napvilágot, s ez a szám évről-évre elképesztő gyorsasággal gyarapszik. Jogos tehát a kérdés, hogy a Lincoln-bicentenárium kapcsán milyen művekkel bővült a Lincoln-kánon az elmúlt hónapokban: rövid ismertetésemben a legfontosabb új Lincoln-művek közül mutatok be hármat.

Minden generációnak megvan a maga reprezentatív Lincoln-biográfiája. A legutóbbi nagy jelentőségű életrajz David Herbert Donald: Lincoln (New York: Touchstone, 1995) című műve volt, amely 1995-ben, tehát csaknem másfél évtizede jelent meg. Éppen itt volt hát az ideje, hogy az újabb történész nemzedék egy képviselője is hozzájáruljon a Lincoln-stúdiumokhoz a maga interpretációjával, s ki más vállalkozhatott volna erre, mint Michael Burlingame, Donald talán legelismertett tanítványa, a Connecticut College May Buckley Sadowski professor emeritusa. Burlingame tizenhárom könyvet írt vagy szerkesztett, amelyek közül talán az 1994-ben megjelent The Inner World of Abraham Lincoln (Urbana: University of Illinois Press, 1994) című munkája a legfigyelemreméltóbb, amelyben érdekesen ötvözi a pszichológia és a történelem eszköztárát, hogy betekintést nyújthasson Lincoln magánszférájába. Ez azonban az olyan források hiánya miatt, amelyek nem Lincolnhoz a politikushoz, hanem a magánemberhez kapcsolódnak, nem sikerült, talán nem is sikerülhetett, maradéktalanul.

A Johns Hopkins University Press gondozásában megjelent Abraham Lincoln: A Life című kétkötetes műve csaknem 2000 oldal terjedelmű, s a roppant munka – hasonlóan Burlingame eddigi könyveihez – rendkívül alapos elsődleges és másodlagos forráskutatásra épül, olyannyira, hogy a szerző és kiadója úgy döntött, a terjedelmi korlátok miatt külön internetes oldalon teszik közzé a könyv masszív, több mint háromszáz oldalas jegyzet-apparátusát, ezáltal folyamatosan frissíthetővé is téve azt.

Burlingame jó stílusban ír, azonban a szöveg helyenként eléggé nehezen „emészthető”, s jellemző rá, hogy csupán tényeket sorol fel kronológiai sorrendben, olvasóira bízva az interpretáció korántsem könnyű feladatát. Előző könyvére építve szívesen vállalkozik viszont pszichológiai elemzésre, s a freudi analízis ebből a kötetből sem hiányzik: a pszichoanalízis eszköztárával deríti fel Lincoln kapcsolatát apjával, s részletesen tárgyalja John Wilkes Booth pszichológiai motivációit is Lincoln meggyilkolására.

Mindenképpen kritikai megjegyzést érdemel Burlingame forráskezelése, ami tekintve jegyzetelése kínosan aprólékos voltát, szőrszálhasogatásnak tűnhet. Szembeötlő azonban, hogy a szerző sokszor olyan forrásokra támaszkodik, s ad nekik hitelt fenntartások nélkül, amelyek jó néhány évtizeddel a polgárháború után, akár már a XX. században láttak napvilágot. Ugyanígy, nagymértékben William Herndon beszámolóira hagyatkozva építi fel például a Lincoln-házasságról alkotott képét, noha köztudomású, hogy Herndon gyűlölte Mary Todd Lincolnt. Ekképpen a figyelmes olvasó számára kevéssé meggyőző Burlingame érvelése, hogy Lincoln „családi erőszak” áldozata volt hosszú éveken át.

Találunk azonban olyan kérdést is, amellyel kapcsolatban Burlingame nem alkot véleményt, noha erre nagy szükség lenne. 2005-ben jelent meg C. A. Tripp: The Intimate World of Abraham Lincoln (New York: Free Press, 2005) című műve, amely bevezette a kvázi tudományos életbe a homoszexuális Lincoln teóriát. Abban a legtöbb kutató egyetért, hogy Tripp tudománytalan műve a történetírás megcsúfolása: szelektív forráskezeléssel, történeti tények figyelmen kívül hagyásával, félreinformálással ácsolja össze a homoszexuális Lincoln képét. Ennek ellenére felvetése forgószélként tört be a köztudatba, s számos olyan kérdést vetett fel, amely akadémiai diskurzus tárgya is lehet. Burlingame azonban nem tárgyalja Lincoln szexuális orientációját, s egyáltalán nem tesz említést arról, hogy Lincoln egy ágyban aludt David Dericksonnal, testőrsége parancsnokával, amely még a katonai századáról szóló könyvekbe is bekerült. Természetesen önmagában ez nem feltétlenül támasztja alá Lincoln homoerotikus érdeklődését, azonban a kérdések megfelelő, XIX. századi kontextusban való vizsgálatával Burlingame adós marad.

A másodlagos forrásokat illetően Burlingame viszonylag keveset idéz mások munkáiból, inkább saját könyveit helyezi előtérbe, ami veszélyesnek tűnik, tekintve a Lincoln-irodalom könyvtárnyi méretét.

Összességében az Abraham Lincoln: A Life monumentálisnak tűnik, s a mögötte álló 11 éves kutatómunkát és számszerű forrásfelhasználást tekintve mindenképpen az, ám a Lincoln pályafutását alaposan ismerők számára kevés újdonságot tartogat.

A Lincoln-bicentenárium évében szintén Lincoln-életrajzot jelentetett meg a Random House kiadó. Ronald C. White Jr. A. Lincoln: A Biography című könyve terjedelmét tekintve „mindössze” 800 oldalt tesz ki, azonban nem csak ilyen szempontból kevésbé grandiózus, mint Burlingame könyve. White Lincolnja valahogyan élesebb kontúrokkal rajzolódik ki elénk, ám ez is kevés ahhoz, hogy a könyv felülmúlja David Herbert Donald jelenleg minden bizonnyal legjobb egykötetes Lincoln életrajzát. White ráadásul bizonyos témák tárgyalásánál bántóan felületes, s számos kérdést is megválaszolatlanul hagy (csak egyet kiemelve: hogyan lehetett a későbbi Nagy Rabszolgafelszabadító legjobb barátja maga is rabszolgatartó ültetvényes?).

White műve feltűnően azt a vonalat követi, amely Gary Wills: Lincoln at Gettysburg: The Words that Remade America (New York: Simon and Schuster,1992) című művével kezdődött. Ezen irányzat képviselői elsősorban Lincoln beszédeit és írásait elemzik, s Lincoln sikerében nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azoknak, mint például párt- és kormányzati politizálásának, ami természetesen túlzás. Ahogyan Sean Wilentz helyesen megjegyezte: „Miután mítizálták, most nagy a veszélye, hogy Lincolnt esztétizálni fogják”, s a Lincoln életműre könnyen az angol irodalmi tanszékek csaphatnak le.

White műve nagyon fontos abból a szempontból, hogy a „zseniális szónok”, Lincoln képét valamelyest lerombolva bemutatja, milyen hosszú és fáradságos munkát jelentett neki beszédeit megírni, így sokkal inkább intellektuális alaposságát emelve ki, mint briliáns gyorsaságát.

White kimerítően tárgyalja a vallás szerepét Lincoln életében. A fiatal korában a vallás iránt kevés érdeklődést mutató Lincoln 1862 után egyre több vallásos utalást tett beszédeiben-írásaiban, ami következhetett abból, hogy a polgárháború idején feleségével együtt mind gyakrabban járt templomba, különösen kisfiuk, Willie 1862-es halálát követően. White azonban cáfolja azt a felvetést, hogy Lincoln a civil vallás megteremtője lett volna, s helyette viktoriánus kételkedőként ábrázolja, aki igyekezett legalább részben megérteni a felfoghatatlant. Ettől valószínűleg teljesen függetlenül, a klerikális nyelvezet bizonyos elemeit is beépítette beszédeibe.

Az év egyik legígéretesebb könyve John Stauffer: Giants című műve, amely – az amerikai történetírásban jelenleg roppant népszerű – párhuzamos életrajzi elemzés formájában vizsgálja Abraham Lincoln és Frederick Douglass kapcsolatát. Douglass a polgárháború időszakának legjelentősebb afro-amerikai politikusa volt, maga is szökött rabszolga, az abolicionizmus radikális szószólója, s kapcsolatuk – amely kölcsönös tiszteleten alapult – tradicionálisan olyan ábrázolást kap, amelyben Douglass, a radikális társadalmi reformer nagymértékben befolyásolta a feketék emancipációjában inkább konzervatív nézeteket valló Lincolnt.

Stauffer abban látja a legfontosabb párhuzamot, hogy mindkét politikus alacsony sorból kiemelkedve vált országos szinten is meghatározó személyiséggé (self-made man), s elfelejti azt, hogy Lincoln korának tehetséges, fiatal, ambiciózus csoportját képviselte, míg Douglass pályafutása rendkívüli kivételnek számított az afro-amerikai közösségen belül: bármilyen összehasonlítás egy fehér és egy fekete között ebből a szempontból felületes és erőltetett.

Ennél nagyobb problémát jelent, hogy Stauffer erős késztetést érez arra, hogy a két férfi szexuális érdeklődését is összevesse, s megkérdőjelezhető történeti bizonyítékok alapján, mindkettőjüknél homoerotikus tendenciákat vél felfedezni. Ezt Douglassnél, aki nős volt, s rosszul sikerült házasságán kívül legalább három nővel is hosszabb ideig tartó kapcsolatban élt, semmilyen módon nem tudja alátámasztani, míg Lincolnnál, noha jogos kérdéseket vet fel, szintén képtelen bizonyítani, hogy gyengéd szálak fűzték legjobb barátjához, Joshua F. Speedhez. Forrásos bizonyítékok hiányában Stauffer konklúziója, „Nincs okunk feltételezni, hogy Lincoln és Speed között nem volt testi kapcsolat”, igencsak ingatag lábakon áll, s az olvasó késztetést érez visszakérdezni: „s mi alapján van okunk azt feltételezni, hogy volt?”

Ezek mellett Stauffer helyenként teljesen rossz következtetéseket von le Lincoln politikájáról és a rabszolgaság jövőjéről alkotott képéről. A Legfelső Bíróság Északon nagy felháborodást kiváltó ún. Dred Scott-ügyben hozott döntése (kimondta, hogy Dred Scottnak, mint rabszolgának nincs joga bírósághoz fordulni, csupán tulajdontárgyként jelölte meg státuszát, és kijelentette, hogy a rabszolgatartók bárhová magukkal vihetik rabszolgáikat az Egyesült Államokban) kapcsán megjegyzi, hogy Lincoln „elutasította a bíróságot, mint a legfelső igazságszolgáltatási szervet”, sőt „megtagadta az Alkotmányt és a jogi precedenst, s a Függetlenségi Nyilatkozatot nevezte a kormányzat alappillérének”. Ez Lincoln, a republikánus politikus beszédeit-írásait ismerve, teljesen képtelen állítás. Lincoln számára mind az Alkotmány, mind pedig a Függetlenségi Nyilatkozat szent dokumentumok voltak, amelyek garantálták az alkotmányos jogrend fennmaradását, amelyet elnökként többször is fő céljaként aposztrofált. Hasonlóképpen, esze ágában sem volt a Legfelső Bíróság létjogosultságát megkérdőjelezni, ehelyett azt tette, amire elnökként alkotmányos joga nyílt: a megüresedő bírói helyeket feltöltve (elnöksége alatt öt új tagot is kinevezhetett a testületbe) hosszú távon demokratikus módon változtathatta meg a Dred Scott-döntést.

A tengernyi Lincoln irodalomból csupán apró cseppeket emelhettem ki. Arra azonban mindenképpen alkalmasnak vélem ezeknek a könyveknek a rövid bemutatását, hogy érzékeltessem: a Lincoln-stúdiumok messze vannak attól, hogy a kutatók konszenzusra juthassanak akár az olyan központi témák tárgyalásánál is, mint a rabszolgafelszabadítás kérdése, s ezt még érdekesebbé teszik az amerikai társadalom jelenét meghatározó problémákból eredő kérdések által kiváltott történelmi válaszkeresések. A Lincolnnal kapcsolatos kutatások most kezdődő újabb korszaka még több izgalmas történeti vita ígéretét hordozza magában.

Michael Burlingame. Abraham Lincoln: A Life (Abraham Lincoln – Egy élet). Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2008. 1976 oldal; Ronald C. White Jr. A. Lincoln: A Biography (A. Lincoln – életrajz). New York: Random House, 2009. 796 oldal; John Stauffer. Giants: The Parallel Lives of Frederick Douglass and Abraham Lincoln (Óriások – Frederick Douglass és Abraham Lincolt párhuzamos élete). New York: Twelve, 2008. 432 oldal.

Vida István Kornél