Klió 2009/4.

18. évfolyam

XX–XXI. SZÁZAD

A bevándorlás kérdései Spanyolországban 2000 és 2007 között

A jelenkor egyik legfontosabb témája világszerte a migráció. A tudományágak köre, melyek ezt az ősidők óta létező jelenséget vizsgálja, rendkívül széles. Nem véletlen, hogy egy teljesen naprakész tanulmány erről a témáról felkelti a figyelmet. Jelen esetben Spanyolország véges befogadóképességébe és az ezzel kapcsolatos problémák leképződésébe, illetve azok megoldási, kezelési módozataiba tekinthet be az olvasó.

Egy olyan tanulmányról olvashatunk a következőkben, amely feltárja előttünk Spanyolország elmúlt évtizedének egyik legfontosabb szociológiai, gazdasági, politikai problémáját, a bevándorlást. A spanyol népet a terrorizmus és a munkanélküliség után ez a téma nyugtalanítja a legjobban, mint az a helyi sajtókból is kiderül, ami nem csoda, hiszen nemcsak az ország mindennapjait, de a szociális-gazdasági-politikai arculatát is erőteljesen befolyásolja, illetve meghatározza.

Spanyolország a kilencvenes években radikális szerepcserére kényszerült, amikor kibocsátó ország helyett a befogadó ország funkcióját volt kénytelen átvenni. Ma már viszonylag világosan fel lehet vázolni a spanyolországi bevándorlás-politika fejlődésének irányvonalát, amire ez a tanulmány is kísérletet tett. Érveléseit, megfigyeléseit nemcsak pontos és hivatalos adatokkal, felmérésekkel támasztja alá, hanem a döntések megértéséhez szükséges történelmi, politikai kontextus felvázolásával is ellátja az olvasót, ami elengedhetetlen ezen problematika feltárásához.

A könyv témakörén át közelíthető meg a spanyolországi bevándorlás okainak és következményeinek logikája. Először a bevándorló „folyam” összetételét határozza meg, az eredetüket, a legfontosabb kiindulási pontokat. Majd a kormány hozzáállását mutatja be, illetve az intézkedéseket, amelyekkel próbáltak megoldást találni a problémára. Felmerül az illegális bevándorlók által felhalmozott komplikációk, bonyodalmak sora, a menedékjoggal kapcsolatos visszaélések és a család-újraegyesítéssel elérni kívánt vízumkérelmek benyújtásának növekedése. Ezzel párhuzamosan hű képet nyújt az illegális bevándorlás egyidejű növekedéséről, valamint a bevándorlók eltérő kultúrájuk miatti beilleszkedési nehézségeiről és a fogadtatásukról.

A kezdet, avagy Spanyolország élvonalba kerülése, mint befogadó ország

Spanyolországba a tömeges gazdasági célú bevándorlás a kilencvenes évektől indult meg, és máig növekedő tendenciát mutat. 1965 és 1978 között, azaz a Franco-éra második felében, a spanyol alkotmány ratifikálásának évéig összesen 1,3 millió bevándorló érkezett az országba, ami a nagyszámú spanyol emigráció mellett nem számított számottevőnek. A nyolcvanas évektől azonban, mivel a diktatúra vége miatt csökkent a kivándorlók száma, ez az adat hatalmas sebességgel növekedni kezdett, és elérte az évenkénti 17 000 bevándorló számát. Ennek okai között említhető Spanyolország nyitottabbá válása a demokratikus átmenet után, a belépése az Európai Közösségbe (később Európai Unió). A szigorítások enyhítése és a piaci termelés átstrukturálása, újraindítása rengeteg új munkahelyet teremtve tették vonzó hellyé Spanyolországot.

Az ENSZ felmérései szerint Spanyolország 2006-ban a világ tizedik olyan országa, ahol a legtöbb bevándorló él. Ennek politikai vetületét azonban csak 1985-től számíthatjuk. Ugyanis ebben az évben fogadták el az első olyan organikus törvényt, amely a külföldiek jogaival és kötelességeivel foglalkozik. Azonban a hihetetlen növekedés mértéke mellett (csak Spanyolországban 1995 és 2005 között megduplázódott a bevándorlók száma) a jogi háttér megteremtése illetve a probléma kezelése mondhatni gyermekcipőben járt. 2000 és 2005 között mintegy ezer új bevándorló érkezett az országba naponta. A bevándorlók eloszlása az országban diszperzív jellegű, mégis a két legfontosabb városban, Madridban és Barcelonában koncentrálódnak a legtöbben, ahol ma már több mint 100 000 bevándorló él.

A könyv szerint Spanyolország rövid bevándorlással kapcsolatos történelme két szakaszra bontható. Az első a nyolcvanas évekig tartott, amikor a bevándorlók zöme európai volt, habár már ekkor is megjelentek az afrikaiak és az ázsiaiak. A bevándorlás célja azonban pontosan a fordítottja volt a következő szakaszhoz képest. Míg a kilencvenes évektől munkavállalás céljából érkeztek a tömegek, addig a nyolcvanas években a turizmus jelent meg fő célként.

Azonban az illegális bevándorlás már a kezdetektől fogva hangsúlyos volt. A tanulmány szerint az első években az afrikai bevándorlók 33 százaléka, és a latin amerikaiak 22 százaléka nem legális úton jutott el Spanyolországba és tartózkodott ott. A helyzet érdekességét ezen felül még az illegális bevándorlók iskolázottsági szintjében lehet fellelni. 11 százalékuk felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezett.

A második szakasz nagyon frissnek számít még, és igazság szerint ezekben az években jelentek meg az első komoly problémák a bevándorlással kapcsolatban. A bevándorlási „folyam” napirendi ponttá vált a politikai életben. A társadalomban is különféle reakciókat váltott ki, többek között rasszizmust és idegengyűlöletet. Azonban a spanyolokat nem a bevándorlók egyre növekedő száma aggasztja, hanem inkább annak összetétele.

Mindezt egybevéve Spanyolországról elmondható, hogy rendkívül kevés tapasztalattal bír a bevándorlást illetően, próbálkozásai és a kontrollálási rendszere javításra szorul. Az első ilyen intézkedésnek, amit a tanulmány szerzői is bőven taglalnak, egy hihető illetve kivitelezhető legális belépési rendszer létrehozatalának kellene lennie, mert amíg ez nem áll rendelkezésre, addig a spanyol vezetés zöld utat ad az illegális bevándorlásnak. Ugyanis a már Spanyolországban élő/dolgozó külföldiek mindent el fognak követni annak érdekében, hogy családjukat újraegyesítsék. Az utóbbi évek statisztikái is felhívják erre a problémára a figyelmet, mely szerint a Spanyolországban született gyermekek 56 százaléka már bevándorló anyáktól származik.

A bevándorlók – kik és honnan érkeznek Spanyolországba?

A legális és illegális bevándorlók pontos számának, vagy a beáramlás ütemének, összetételének feltérképezése rendkívül nehéz feladat. Valójában a felmérések csupán támpontként szolgálhatnak a becslésben. Az egyik ilyen kiindulási pont lehet a városi névjegyzék, ugyanis ha egy bevándorló bejelenti magát a névjegyzékbe, azzal letelepedési helyet választ magának, amiért cserébe bizonyos jogokat kap, és kötelezettségeket vállal, mint például az iskoláztatáshoz való jogot, vagy az ingyenes egészségügyi ellátást. A 14/2003-as organikus törvény kötelezi a nem uniós államból származó bevándorlókat, hogy kétévente újra be kell jelentkezniük a helyi névjegyzékbe, ami megint csak pontosabb adatokkal szolgálhat a bevándoroltakat illetően. Ezen adatok szerint, amik persze az illegális bevándorlók számáról nem tudnak tájékoztatni minket, 2003-tól meglódult a bejelentettek száma, mind az európai, mind a harmadik országból származókat illetően.

A spanyolországi bevándorlók két fő csoportja egyértelműen azonosítható a pontos adatok hiányának ellenére is. A legtöbben dél-amerikai országokból, leginkább Ecuadorból, Kolumbiából, Argentínából és Bolíviából, illetve Észak-Afrikából, kiemelten Marokkóból érkeznek az országba, ami nem meglepő, ha ezen régiók Spanyolországhoz való történelmi kötődését vesz-szük figyelembe. Őket az európaiak követik a sorban, akik szintén jelentős számban vannak jelen. Míg a románok és a bolgárok egyértelműen gazdasági célból vándoroltak be, addig az Európai Unió más országaiból érkezettek az idősebb korosztályhoz tartoznak és zömében turisztikai érdekeltségűek.

A bevándorlók nemét és életkorát vizsgálva is meglepő eredményeket kapunk, ami rögtön feltárja előttünk a következő évtized egyik másik súlyos problémáját az illegális bevándorlás mellett. A feminizáció kezdete már erre az évtizedre tehető, ugyanis a nyolcvanas, kilencvenes években még meghatározó volt a férfiak többsége a bevándorlók körében. A marokkói bevándorlók legtöbbje még mindig fiatal, életerős férfiakból áll, de a család-újraegyesítés fogalmával egyre több nő és gyerek kerekedik fel, hogy csatlakozzon az évekkel ezelőtt, a jobb életkörülmény és a megélhetés keresése céljából kivándorolt apához.

A bevándorlás kontrolálása érdekében hozott politikai

döntések alakulásának iránya

Mint már említettem, az 1985-ös organikus törvény volt az első olyan jogi intézkedés, amit az egyre növekvő és már-már aggasztó méreteket öltő bevándorlás szabályozására meghoztak, amely szerint korlátozzák az Európai Közösség országaiból történő bevándorlást. Okai között fellelhető a már hetvenes évek óta tartó olajválság, a következményeképpen kialakult gazdasági recessziók, valamint a folyamatosan növekvő munkanélküliség (leginkább a külföldi bevándorlók körében).

Az európai országok kemény kontroll-eszközök bevezetését és a határaik lezárását sürgették annak érdekében, hogy a bevándorlást szinte teljesen „befagyasszák”, mivel becsléseik és felméréseik szerint, a munkaerőpiacaik képtelenek voltak már több kevésbé képzett munkaerő foglalkoztatására és befogadására.

Azonban ez a merev és realitás nélküli hozzáállás nem sokáig oldotta meg a problémát. A kilencvenes évektől egyre nőtt a nyomás a határaikon, és kiderült, hogy a munkaerő-befogadóképességre tett számítások sem állják meg a helyüket. Tehát a döntésük, hogy teljesen elzárkózzanak a bevándorlás engedélyezésének gondolatától, kétszeresen is a visszájára sült el. Nemcsak az olcsó munkaerőben lépett fel hiány, de a bevándorlás sem állt meg, csupán a legális belépési út helyett az illegálisra terelte az erre vállalkozó tömegeket.

Így a kilencvenes évek elejétől új célt fogalmaztak meg: visszaszorítani az illegális bevándorlást és elérni a beléptető rendszer szigorításának moderálását valamint gördülékenyebbé tenni azt. Az ez után elkövetkező időszakot, és a próbálkozásokat hivatottak bemutatni a tanulmány ezen fejezetei, kiemelvén azokat a kulcsfontosságú pontokat, melyek mérföldkőnek számítanak Spanyolország bevándorlás-politikájában.

Az illegális bevándorlás

Spanyolország a kedvező földrajzi fekvése miatt, és mivel az Európai Unió határának számít, szinte tálcán kínálja magát a bevándorláson gondolkodóknak. Van, akiknek végső célként jelenik meg, de vannak, akik ugródeszkának tekintik, hogy eljussanak más uniós országokba.

A tanulmány felhívja a figyelmet az illegális bevándorlás és a fekete piac szoros kapcsolatára, habár nehéz elképzelni ezt mint „vonzó” lehetőséget a munkavállalók számára a rendkívül alacsony bérezés, a kiszámíthatatlanság és a embertelen munkakörülmények miatt. Mégis, elég népszerűnek mondható, ha csak a következő két adatot vesszük figyelembe: a fekete munka Spanyolország GDP-jének 15 százalékát teszi ki, de vannak olyan tanulmányok is, amik ezt inkább 30 százalékra becsülik. A két legfőbb eszköz, amivel a hatóságok megpróbálnak az illegális bevándorlás ellen fellépni, az a szabályozás és a repatriálás.

De hogyan jutnak be az országba? A határátlépés három helyen összpontosul. Az egyik az Észak-Afrikában lévő két spanyol város, Ceuta és Melilla határainál található. Annak ellenére, hogy a városok köré több méter (3–6 m) magas falakat állítottak, amelyeket fegyveres őrök ellenőriznek, újra és újra tömeges illegális határátlépési próbálkozások színhelye. A másik két irány Andalúzia tengerpartjai és a Kanári szigetek, melyeket különböző méretű csónakokban, vagy hajók aljában próbálnak elérni. Azonban ezek az útvonalak nagyon kockázatosak, a bevándorlók az életükkel játszanak, mint ahogy ezt az adatok és a napi sajtóban megjelenő cikkek is mutatják. 2006-ban mintegy hatszázezer afrikai illegális bevándorló vesztette életét. Ennek ellenére egyre többen vállalkoznak erre az útra a kilátástalan helyzetük miatt. A könyv érdekességképpen megemlíti egy olyan szenegáli honlap létezését is, ami tanácsokkal látja el az „utazókat”, többek között arról, hogy merre érdemes indulniuk, mit jelöljenek meg úti célnak, vigyenek-e magukkal okmányokat, vagy hogy előreláthatólag mennyi pénzbe kerül az eljuttatásuk.

Azonban ha a felmérések adatait vizsgáljuk, kiderül, hogy a határ menti letartóztatások és a repatriálás nem elegendő ellenintézkedés. A technikai megoldások mellett számos diplomáciai lépésre szánta el magát Spanyolország, és több harmadik országgal bilaterális szerződéseket kötött (pl.: Marokkó, Mauritánia, Szenegál, Mali, Guinea, Zöld-foki Köztársaság…) az illegális kivándorlás visszaszorításának érdekében, mely szerint összefognak a probléma megoldásának érdekében, és a határ mindkét oldaláról megteszik az óvintézkedéseket. Ezenkívül szenzoros figyelőrendszert állítottak fel (SIVE: Sistema Integrado de Vigilancia Exterior – Külső Integrált Megfigyelőrendszer), amely Algeciras, Murcia, Valencia és a Baleár-szigetek partjai körüli vizeket ellenőrzi, és értesíti a hatóságokat az engedély nélkül kikötő hajókról. Míg 2004-ben még csak 15 675 letartóztatás volt ezeken a határvidékeken, addig ez a szám 2006-ban már 45 096-ra nőtt. A rendszer sikeresnek mondható, nemcsak a letartóztatások számának növekedése, de a tragikus halálesetek csökkentése miatt is. A könyv még két fontos diplomáciai lépést is taglal, amit a hatékonyság növelése érdekében tettek meg. Az egyik a FRONTEX (Agencia Europea de Vigilancia de Fronteras – Határ menti Megfigyelés Európai Ügynöksége) megalapítása, amely az uniós határállamok kontrolrendszerének összehangolásából áll, azaz egy olyan összefogás, amely a közös európai cél érdekében jött létre. A másik a Plan África (Afrika Terv) 2006–2008, ami Spanyolország jelenlétét hivatott biztosítani Afrikában. A terv elég sok célt fogalmaz meg, köztük a demokrácia erősítését a térségben, az emberi jogok betartását, a szegénység elleni harcot és Afrika fejlesztésének tervét. Mint az a könyvből kiderül, Spanyolország igyekszik minden oldalról fellépni az illegális bevándorlás ellen, és nemzetközivé tenni az uniós határok védelmének problémáját.

Hogyan fogadja a spanyol közvélemény a bevándorlókat?

A demokratikus társadalmakban a nép véleménye, akarata igen fontos szerepet játszik a politika alakulásában. Ez nem történik másképp Spanyolországban sem. A nyolcvanas évek óta a spanyol nép véleménye, reagálása a bevándorlással kapcsolatos jogi változtatásokra mintegy katalizátorként befolyásolta a spanyol bevándorlás-politika irányváltoztatásait. A tanulmány szerint ezt tükrözi az is, hogy a politikai pártok szinte a nép véleménye alakulásának a puszta követőiként vannak jelen, két okból is. Az egyik természetesen az újraválasztással kapcsolatos, a másik pedig maga a rendszer demokratikus jellegéből adódik, amely igenis figyelembe veszi a társadalom véleményét.

A spanyol nép véleményéről mindössze a kilencvenes évektől tud beszámolni a könyv. Egy 2005/2006-os felmérés szerint a társadalom 65 százaléka úgy véli, hogy a különböző bőrszínű és kultúrájú személyek egymás mellett élése pozitív jelenség, és mindössze a 15 százaléka szerint negatív. A bíztató adatok ellenére, a spanyolok fele szerint ezek a más származású emberek nem gazdagítják a spanyol kultúrát. Szóval a kezdeti pozitív hozzáállás helyébe lassan beférkőzött az aggodalom, előítélet és kétkedés, ami 2006-ban csúcsosodott ki. A bevándorlás problémája ekkor napi szinten foglalkoztatta a spanyol társadalmat. Azóta valamennyire konszolidálódott a helyzet (valószínűleg a sokkal fenyegetőbb problémák megjelenése miatt, mint a gazdasági válság, munkanélküliség vagy a terrorizmus).

A legnagyobb problémát a spanyol társadalom reagálásában az idegengyűlölet és a rasszizmus megjelenése jelenti, annak ellenére, hogy a spanyolok a többi európai néphez képes rendkívül toleránsnak bizonyulnak. Érdekes, hogy a bevándorlók között készített felmérés ennek pont az ellenkezőjét sejteti a spanyolokról, e szerint ugyanis a 43 százalék ugyanolyan mértékben tartja rasszistának a spanyolokat, mint a többi európai népet. A felmérésekből kiderült az is, hogy az idegengyűlölet többnyire a konzervatívakat jellemzi, és a kor és az iskolai végzettség is meghatározó szerepet játszik a véleményformálásban.

A Központi Szociológiai Intézet szerint, 2005-ben a spanyolok 62 százaléka gondolta úgy, hogy a bevándorlók túl sokan vannak az országban, és csak minden harmadik véli úgy, hogy sokan vannak, de nem túlságosan.

A fenti témák a könyv gerincét alkotják, de emellett számos olyan kérdés merül fel, amelynek kifejtése elengedhetetlen a téma mélyebb vizsgálatához, megértéséhez, mint például a bevándorlók szavazati és iskoláztatáshoz való joga, a munkaerőpiac helyzete vagy a spanyol állampolgárság megszerzésének lehetőségei. A tanulmány komolysága ellenére, könnyed és rendkívül lebilincselő olvasmány, és számtalan hasznos információval szolgál. Egyaránt felhasználható tudományos munkákhoz, és személyes tapasztalatgyűjtésre is. Mégis, legnagyobb értéke, hogy naprakész, friss adatokat nyújt a jelen valóságának megértéséhez.

Hector Cebolla Boado y Amparo González Ferrer: La inmigración en España 2000–2007. De la gestión de flujos a la integración de los inmigrantes (A bevándorlás Spanyolországban, 2000–2007. A bevándorló hullámok fogadásától a bevándorlók integrációjáig) Madrid, 2008, Centro de Estudios Políticos y Constitucionales. 318 old.

Varró Orsolya