Klió 2009/4.

18. évfolyam

XX–XXI. SZÁZAD

Arab identitástudat Dubaiban

Dubait, az Egyesült Arab Emirátusokat alkotó hét tagállam egyikét napjainkban nem az olaj, hanem az ott található fényűzés teszi világszerte ismertté és vonzóvá. Elgondolkodtató, hogy azon a sivatagi területen, ahol nem egészen kétszáz évvel ezelőtt még beduin törzsek vándoroltak, ma luxusépületek kapnak helyet, amelyek közül több kiváló kilátást biztosít a tengerben mesterségesen kialakított szigetcsoportokra. Megdöbbentő, ha mindezekhez hozzávesszük még azt is, hogy ez a kis állam csak az 1970-es évektől rendelkezik szuverén jogokkal, mivel addig a Perzsa-öbölbeli érdekeltségeiket féltve óvó britek közvetett uralma alatt állt.

Tény, hogy az ország a térség egyik legstabilabb politikai rendszerével rendelkezett a XX. század első felében. Az uralkodó al-Maktoum dinasztia és a jelentős kereskedő közösség ugyanis energiáját inkább a gazdaság fejlesztésére koncentrálta, ezért igyekezett elhatárolódni a szomszédos államokban gyakran megmutatkozó konfliktushelyzetektől. Hamis viszont az ezzel kapcsolatban gyakran elhangzó kijelentés, hogy Dubai ezekben az években szoros és harmonikus kapcsolatokat ápolt Nagy-Britanniával is. Ennek igazolására Christopher M. Davidson a nasszerista arab nacionalizmus és a brit gyarmati uralom felületes és leegyszerűsítő megállapításán túllépve vizsgálja az ország identitását.

A tárgyalt korszakhatár megválasztása pont ennek köszönhetően nem véletlenszerű a szerző részéről. Az 1920-as évek végén a gyöngyhalászatban végbement zuhanásszerű hanyatlás és az 1960-as években beköszöntött olajkorszak között eltelt évtizedek gazdasági pangása politikai instabilitást teremtett a sejkségben. Davidson ezzel kapcsolatban külügyi iratokra és visszaemlékezésekre hivatkozva bebizonyítja, hogy a spontánnak tűnő britellenes akciók mögött szervezett helyi csoportok álltak, amelyek akcióikkal egyszerre akarták aláaknázni a britek és az uralkodó család hatalmát.

Állításának igazolására a szerző a XIX. századra nyúlik vissza, amikor is a Bombayben székelő Brit Kelet-Indiai Társaság, érdekeltségei védelmére „békeszerződések” aláírására kényszerítette a lokális uralkodó családokat, akiknek ezt követően a brit helytartók „tanácsait” követve kellett kormányoznia. Dubaiban az al-Maktoum dinasztiával kötötték meg ezt a megállapodást, ami egyszerre emelte őket riválisaik fölé és tette őket Nagy-Britannia helyi képviselőjévé.

Az indirekt irányítás szellemében az angolok politikai uralmukat gazdasági eszközökkel tartották fenn. A piacok korlátozásával és a modern technikák távoltartásával egyfelől növelték az ország elmaradottságát és kiszolgáltatottságát, másrészről a dinasztiának folyósított jövedelemmel biztosították a helyi vezető réteg lojalitását, és ellenőrzésük alatt tartották az ország külkapcsolatainak alakulását. Ez az elv az 1920-as évektől további lendületet kapott, amikor már nemcsak a nyugalom fenntartására vették igénybe, hanem repülőterek létesítését és kizárólagos olajkoncessziók kiadását is kikényszeríthették általa a stratégiailag felértékelődött régióban.

A tanulmány szerzője hangsúlyozza, hogy az al-Maktoum család az angolok által fizetett évi járadékot még az 1930-as években is személyes bevételének tekintette, ezért abból csak minimális összegeket adott tovább a dubai lakosoknak. A konfliktus a gyöngyhalászat hanyatlása és az addigi kereskedő elit gazdasági hatalmának megroppanása után robbant ki. Mind többen kezdték ekkor követelni a külföldről befolyó jövedelmek egyenlőbb elosztását, valamint abból az infrastruktúra fejlesztését és a meggyengült gazdasági élet helyreállításának finanszírozását. A szavakat hamarosan tettek követték: 1934-ben súlyos zavargások törtek ki, négy évvel később pedig a marginalizálódástól tartó prominens kereskedők megpróbáltak reformokat bevezettetni uralkodójukkal és új, a britek felügyeletétől mentes kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni.

A megvalósított elképzelések egyike a konzultatív gyűlés, a madzslisz volt, ami az uralkodói jogkör korlátozása mellett növelte az állam súlyát és szerepét a társadalomban. A testület mindössze egy évig működhetett, mivel az uralkodói család beduin híveivel oszlatta fel, miután az megpróbált határt szabni a dinasztia magáncélú költekezéseinek. Rövid ténykedése ellenére számos előremutató kezdeményezést fogalmazott meg nemcsak a gazdasági élet, hanem a szociális és politikai szerkezet átalakítására (pl. önkormányzatok létrehozása, szociális háló kiterjesztése, vagy iskolák megnyitása). A kudarc ellenére később újra elővették az ekkor született elképzeléseket, és többet bevezettek az elkövetkező évtizedek folyamán.

A brit politikai helytartónak a történtekkel kapcsolatos jelentését idézve a szerző kiemeli, hogy noha a britek számára elfogadhatatlan lett volna egy autonóm politikai mozgalom működése az országban, mégis belpolitikai eseménynek nyilvánították a fejleményeket. A kivárás álláspontjára helyezkedtek emiatt, és nem avatkoztak be az ostromlott uralkodó oldalán. Az 1940–1950-es években viszont az addigi uralkodó–kereskedők ellentéténél sokkal nagyobb kihívással kellett szembesülniük, az arab nacionalizmus ideológiájával. Az iskolákban rengeteg külföldi tanár oktatott, akik közül sokan népszerűsítették diákjaik körében a tananyag mellett ezt az imperialista- és monarchia-ellenes eszmét is. Ugyancsak riasztó jövőképet festettek a külföldi nacionalista hangvételű írások, amelyek egyenesen Nagy-Britannia kirekesztését és a független Arab Öbölállamok Szövetségének létrehozását szorgalmazták.

Az új ideológiára fogékony diákok az 1950-es évek elejétől sorra alakították meg tanáraik bíztatására az egymástól független világi jellegű csoportjaikat. Közülük később sokan csatlakoztak a Megszállt Kelet-Arábia Felszabadítási Frontjához, amely már deklaráltan erőszakos eszközökkel akart „véget vetni a brit kolonializmus uralmának és megdönteni a hatalmat birtokló oligarchiát.” Az 1956-os szuezi krízis tovább mélyítette a válságot és az addig alapvetően fiatal egyének által vallott gondolatok egyre nagyobb befolyással bírtak a dubai tömegre és köztük is az állam életében meghatározó funkciókat ellátó személyekre.

Davidson titkos jelentésekre utalva szemlélteti a britek borúlátó helyzetértékelését ezekben az években. Olyan, az 1953-ban alapított Nemzeti Fronthoz hasonló illegális vagy fedőszervezetek jöttek létre ekkor, amelyek propagandájukkal és kidolgozott akcióikkal az angolok eltávolításán és az őket kiszolgáló al-Maktoum dinasztia leváltásán munkálkodtak, hogy „Arábia az araboké legyen”. Hiába kényszerítették száműzetésbe az egyes vezetőket és oszlattatták fel a tüntetéseket a rendszerhez feltétlenül hűséges beduinokkal. A mozgalommal való mind szélesebb körű azonosulást semmilyen eszközzel sem tudta a hatalom megakadályozni az 1950-es évek második felében. A szerző négy fennkölt hangvételű cikkből vett idézetet is beemelt tanulmányába, hogy minél árnyaltabban tudja érzékeltetni az olvasóval ezt az emelkedett dubai korhangulatot.

A fenyegető helyzetet végül az 1960-as évek közepén végrehajtott politikai és gazdasági átalakulás oldotta meg. Az olajkitermelés beindulásával többszörösére emelkedtek az állami bevételek. A kedvező változások jelentősen gyarapították a recesszió miatt elégedetlenkedő és ezért a nacionalista szervezetekkel szövetkező kereskedőcsaládok vagyonát is, akik emiatt fokozatosan eltávolodtak a számukra egyre terhesebbé váló mozgalmaktól. A gazdag támogatók elvesztésével a fiatal nacionalisták tevékenysége rövid idő alatt ellehetetlenedett, és Davidson megállapítása szerint emiatt az ideológia hanyatlása Dubaiban már jóval a korszakhatárt jelentő 1967-es arab–izraeli háború előtt végbement.

Christopher M. Davidson: Arab Nationalism and British Opposition in Dubai, 1920–66 (Arab nacionalizmus és britellenesség Dubaiban, 1920–66). In: Middle Eastern Studies, Vol. 43. No. 6 (November 2007) 879–892. old.

Prantner Zoltán