Klió 2009/4.
18. évfolyam
XX–XXI. SZÁZAD
Két elfeledett Stauffenberg: egy ókortörténész fivér és egy
feleség
Jelen írás két könyvet ismertet, egy
ókortörténész tudományos igénnyel megírt életrajzát és egy feleség/anya életét
leánya tollából. Miért kívánkoznak együvé? Mert az összekötő kapocs Claus von
Stauffenberg (1907–1944), a Hitler ellen 1944. július 20-án megkísérelt, ám
kudarcba fulladt robbantásos merénylet végrehajtója. A tudományos monográfia
tárgyát képező ókortörténész: Alexander von Stauffenberg, a merénylet esetéjén
kivégzett Claus bátyja. A családi krónikában leánya által megírt anya: Nina von
Stauffenberg, a világtörténelmet megfordítani kívánó Claus felesége.
I. A marburgi egyetem 2008 április elején
önálló konferenciával emlékezett meg néhány nappal korábban elhunyt
ókortörténész professzoráról, Karl Christről (1923–2008), aki harminc
éven át működött a Phillips-Universität tudós tanáraként. Karl Christ
ókortörténészként mind a római történelem,[1] mind a német
ókortudomány történetének kutatása terén maradandót alkotott.[2]
Karl Christ utolsó monográfiája az ókortörténész-költő, Alexander von
Stauffenberg életét és munkásságát dolgozza fel.[3]
A von Stauffenberg név hírnevéről történész
körökben elsősorban Claus és Berthold von Stauffenberg – Alexander fivérei –,
az 1944. július 20-án, a Wolfsschanzén Hitler ellen elkövetett,
Walkür-hadműveletként ismert sikertelen merénylet vezető személyiségei
gondoskodtak, akiket a merénylet után ki is végeztek.[4] Claus és
Bertold mellett Alexander neve, a költő és tudós – nem lévén a tettek embere –
feledésbe merült, s ezt a hiányt igyekszik most pótolni Karl Christ
monográfiája.
A grófi család sarja, Alexander Schenk von
Stauffenberg – ahogy ikerbátyja, Berthold is – 1905. március 15-én született Stuttgartban,
Alfred Schenk von Stauffenberg gróf és felesége, Caroline (született von
Üxküll-Gyllenband grófnő) gyermekeként. A magántanulóként végzett elemi iskola
után gimnáziumi tanulmányait, amelyek során költői és zenei tehetsége már korán
megmutatkozott, a stuttgarti Eberhard-Ludwigs-Gymnasiumban abszolválta.
1923-ban beiratkozott a heidelbergi egyetem jogi fakultására, ám a következő
szemeszterben már a klasszikus ókortudomány hallgatói között találjuk. E
tanulmányait utóbb Jenában, Münchenben és Halléban egészítette ki, ahol
1926-ban szerzett diplomát, majd 1931-ben a würzburgi egyetemen ókortörténetből
habilitált II. Hieronról írott dolgozatával. Gießenben és Würzburgban tanított,
majd 1936-ban szintén Würzburgban kapta meg a magántanári, 1941-ben pedig a
nyilvános rendes tanári kinevezést. Egyetemi éveitől kezdve egészen haláláig
jelentős hatást fejtett ki rá a Stefan Georgéval kötött barátság,
illetve a George-kör szellemisége. 1937. augusztus 11-én feleségül vette a
nagypolgári családból született, zsidó származású Melitta Schillert, akit –
származását „megbocsátva” – az egyik legkiválóbb női pilótaként tartottak
számon a Harmadik Birodalomban Hanna Reitsch mellett. (1944 májusában Melitta von
Stauffenberget bízták meg a Berlin-Gatowban létrehozott Versuchsstelle für
Flugsondergeräte technikai és tudományos vezetésével.) 1939-ben tartalékos tisztként
reaktiválták, ám frontszolgálatra csak 1942-ben hívták be a tüzérséghez.
Sztálingrádnál megsebesült, és würzburgi betegszabadsága idején kapott meghívást
a straßburgi egyetem ókortörténeti tanszékére, amit azonban hamarosan el
kellett hagynia, és ismét a keleti fronton találta magát. 1943 végén ismét
megsebesült, s lábadozása idején írta meg Stefan George költői ihletettségű
méltató opusát (Tod des Meisters).
1944 júliusában Athénban szolgált főhadnagyként,
ám a fivérei által megkísérelt merénylet után Berlinbe rendelték, ahol –
elutasítva az egyiptomi menekülés lehetőségét – meg is jelent. Claus és
Berthold családját,[5]
valamint Alexandert és feleségét ún. Sippenhaft alá helyezték. (A
Sippenhaft fogalmát a náci rezsim a középkori német jogrendszer azon intézményéből
merítette – és torzította el megfélemlítő célzattal –, amely szerint az
elkövető családjának tagjai felelnek családtagjuk deliktumaiért.[6])
Alexandert többször kihallgatták, de nem találtak arra nézvést bizonyítékot,
hogy tudott volna a puccskísérletről. Ennek ellenére „díszfogolyként”
koncentrációstáborba zárták, majd egyik lágerből a másikba helyezték, de
mindvégig egyéni őrizetesként. Feleségét, Melittát – kriegswichtige
Testpilotin lévén – hat hét után szabadon engedték, akinek így lehetősége
nyílott arra, hogy kapcsolatot tartson családja tagjaival. Melitta gépét a
háború utolsó hónapjaiban lőtte le egy amerikai vadászgép. Karl Christ
valószínűsíti, hogy Melitta e repülőútja során férjét szerette volna valamiképpen
a KL-ből kiszabadítani – ám e feltételezést további forrásokkal nem támasztja
alá.[7]
A világháborút
követően Alexander von Stauffenberg ismét a költészetnek és a tudománynak
szentelhette magát, Homerost, Aiskhylost és Pindarost fordított, valamint a
háborús ellenállás hőseinek, köztük fivéreinek, Bertoldnak és Clausnak állított
irodalmi emléket. 1948-tól 1964. január 27-én bekövetkezett haláláig a müncheni
Ludwig-Maximilians-Universität ókortörténész professzoraként működött.[8]
(A nemzetiszocialista elkötelezettségű Helmut Berve utódjává nevezték ki
1948-ban, Berve azonban 1949-től mint außerplanmäßiger Professor
működött tovább az egyetemen, így a kettejük közötti ütközések
elkerülhetetlenné váltak.)
Munkásságát tekintve – ahogy Karl Christ
megjegyzi – mindvégig Stefan George és ókorász mestere, Wilhelm Weber
bűvöletében élt, s magát inkább költőként, semmint tudósként határozta meg.
(Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy George – amint ez a levelezésből kitűnik
– Alexandernél többre értékelte a két másik von Stauffenberg-fiút.) A müncheni
évek vonatkozásában a szerző behatóbban foglalkozik mind tudományos
munkásságával, mind a szakma jeles képviselőivel (Friedrich Klingner, Rudolf Pfeiffer, Siegfried Lauffer, Uvo
Hölscher)
fenntartott kapcsolataival. Mindebből világossá válik, hogy Alexander von
Stauffenberg élete végéig – tudatos választása és vállalása alapján – bizonyos
mértékig kívülálló maradt. Stefan George hatása Alexander von Stauffenberg
életművében nem csupán az antikvitás általános megítélése, tudósi
történelemszemlélete és módszertana, hanem nyelvezete és kutatói koncepciója
szempontjából is egyértelműen kimutatható. Tudományterületén a George-kör
terminológiájához való hűség idegenítette el a szakma fő vonulatától, a háború
utáni Németországban pedig – ókorásztól szokatlan határozottsággal – az
adenaueri politika és a hidegháborús fegyverkezéssel szemben megfogalmazott
éles kritikája miatt szigetelődött el társadalmilag.
A kötet végén egy Alexander von Stauffenberg leányával,
Gudula Knerr-Stauffenberggel folytatott beszélgetés olvasható, amely számos
személyes adalékkal, érdekességgel egészíti ki az előző fejezetekben vázolt
személyiség- és pályaképet. Szintén e beszélgetés alapján kérdőjelezhetjük meg
azon, eddig általánosan elfogadott nézetet, miszerint Alexander von
Stauffenberget fivérei nem avatták be a Hitler elleni merénylet tervébe. E
ponton Karl Christ monográfiája önellentmondásba keveredik, hiszen a szerző
azon communis opiniót teszi magáévá, miszerint Alexander nem tudott
fivérei tervéről, ám a kötet végén olvasható beszélgetés ennek az ellenkezőjét
látszik bizonyítani.
Alexander
von Stauffenberg tudományos érdeklődését leginkább a késő antikvitás, Szicília
és Graecia magna története kötötte le. Ennek megfelelően foglalkozott Malalas
szövegének kiadásával,[9] II. Hieron uralkodásával,[10] Szicília archaikus és preklasszikus
kori történetével,[11] illetve antik és népvándorlás kori
témákkal – az ezekkel foglalkozó tanulmányai önálló kötetekben is napvilágot
láttak.[12] Költőként, illetve műfordítóként
szintén megtalálta egyéni, ám mindvégig a George-kör által determinált hangját,
az e körtől átvett ortográfiára is kiterjedően.[13]
Az
ókortörténész, Karl Christ monográfiája természetesen Alexander von
Stauffenberget mint ókortörténészt elemzi és láttatja, s elemzi munkásságát
tudós alapossággal. Ezen elemzést ehelyütt nem feladatunk rekonstruálni, az
ismertetett kötetről azonban leszögezhetjük: nem csupán ókortörténészek és
tudománytörténészek számára értékes olvasmány, hanem a II. világháború kutatói
számára is érdekes és hasznos kiegészítő munka a szakirodalomban más és más
aspektusból oly gyakran elemzett Stauffenberg-család történetéhez.
II. A másik könyv nem tudományos igénnyel
íródott monográfia, hanem emlékeken és családi dokumentumokon alapuló életrajz,
a leány (Konstanze von Schulthess született von Stauffenberg) életrajza anyjáról, Nina
von Stauffenberg grófnőről, a Hitler ellen sikertelen merényletet megkísérlő és
még a merénylet estéjén, 1944. július 20-án kivégzett Claus von Stauffenberg
feleségéről/özvegyéről.[14]
Nina
von Lerchenfeld, a kötet főszereplője Gustav von Lerchenfeld báró és Anna von
Stackelberg bárónő gyermekeként látta meg a napvilágot 1913-ban. Későbbi férjét
tizenhat esztendős korában ismerte meg, az eljegyzésre 1930-ban, a
házasságkötésre pedig 1933-ban Bambergben került sor. Öt gyermekük született: Berthold Maria Schenk Graf von Stauffenberg (1934), Heimeran Schenk Graf von Stauffenberg (1936), Franz Ludwig Schenk Graf von Stauffenberg (1938), Valerie von l’Estocq (1940–1966) és anyja
életrajzának szerzője, Konstanze von Schulthess (1945), aki édesapját már nem
ismerhette meg.
A szerző családi dokumentumok és elbeszélések alapján rajzolja meg anyja portréját, ám számos ponton kitér családja XVIII. századba visszanyúló történetére is, amit még az anya vetett papírra a ’60-as években családi krónika gyanánt. Leszámol azzal az általánosan elterjedt képpel, miszerint Nina tudott/tudhatott valamit ugyan a Hitler elleni merénylet előkészületeiről, ám férje a részletekbe nem avatta be a Harmadik Birodalom kívánalmainak megfelelően a „Kinder–Kirche–Küche”-hármasságában élő naiv feleségét. Ezen álnaivitást – amit a történészek is nagy előszeretettel voltak hajlamosak elhinni – Nina von Stauffenbergnek akkor kellett magára öltenie, amikor a sikertelen merénylet és férje kivégzése után a családot Sippenhaft alá vették. Gyermekeinek apjuk tévedéséről beszélt, amiért halállal kellett lakolnia, és felszólította őket, hogy legyenek hálásak a gondviselésnek, amiért megóvta a Führer életét. Számolt azzal, hogy a gyermekeket is ki fogják hallgatni, és biztos akart lenni abban, hogy a „megfelelő” mondatok akkor is eszükbe fognak jutni. Nagy valószínűséggel e tettetett naivitás mentette meg saját és családja életét.
Az
állapotos Ninát a ravensbrücki lágerbe vitték és egyéni őrizetbe (Einzelhaft)
helyezték, és egy Frankfurt an der Oder-i náci szülőotthonban hozta világra
1945. január 17-én ötödik gyermekét, az életrajz szerzőjét. A
Stauffenberg-gyermekeket a vezetés meggyőződéses nemzetiszocialista szülőkkel
akarta örökbe fogadtatni, a merénylő özvegyét pedig őriztette mint esetlegesen
hadifogságba esett magasabb rangú katonákért cserébe adható túszt. A háború
után a család életben maradt tagjai Lautlingenben, a családi birokon találkozhattak
ismét. Nina von Stauffenberg élete végéig a von Lerchenfeld család bamberi
házában élt, aktív lokálpatriótaként szerepet vállalt Bamberg műemlékeinek
védelmében, amiért több hivatalos elismerést is kapott. Nina von Stauffenberg
kilencvenkét éves korában, fia Bamberg mellett fekvő kirchlauteri kastélyában
halt meg, 2006-ban.
A
fényképekkel gazdagon illusztrált, a családi levelezésből és anekdotakincsből
bőven merítő munka – amint már említettük – nem történész által, sokkal inkább
a történész számára (is) íródott érdekfeszítő, drámaisággal és humorral megírt
portré, amely értékes adalékokkal járul hozzá a világtörténelem leképeződéséhez
a mikrotörténelem szintjén.
Karl Christ: Der andere Stauffenberg. Der Historiker und
Dichter Alexander von Stauffenberg. (A más[ik] Stauffenberg. A történész és
költő: Alexander von Stauffenberg.) München, C.H. Beck, 2008. 201 old.
Konstanze von Schulthess: Nina Schenk Gräfin von
Stauffenberg. Ein Porträt. (Nina Schenk von Stauffenberg grófnő. Portré.)
München, Pendo, 2008. 224 old.
Nótári Tamás