Klió 2009/4.
18. évfolyam
HISTORIOGRÁFIA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET
Nemzetiségi csoportok egymás tükrében
Az olvasó egy olyan
Oldenburgban kiadott könyvet tart a kezében, amelyben német nyelven először
jelentek meg sztereotípiakutatással kapcsolatos tanulmányok német és lengyel
szerzők tollából. A munka szerzőinek többsége történész, akiknek kutatásait
nyelvészettel és irodalomtudománnyal foglalkozó szakemberek egészítik ki. A
szerkesztő, Hans Henning Hahn oldenburgi történészprofesszor
bevezetőjéből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a könyv egy 1994-ben megrendezett
konferencia referátumait tartalmazza, hanem azt is, hogy Lengyelországban már
két évtizedes múltra tekint vissza a sztereotípiakutatás, míg Németországban
csak az 1990-es években kezdtek el a történészek e témával foglalkozni. Hahn
vázolja a történeti sztereotípiakutatás fő kérdéseit (Milyen hatással vannak a
sztereotípiák a társadalomra? Hogyan változnak? Mennyiben tekinthetjük a
sztereotípiákat a társadalmak belső igényének, illetve kollektív félelmei
kifejeződésének?) és kutatási részterületeit (nemzetépítés és sztereotípiák,
sztereotípiák mint politikai eszközök, sztereotípiák és kultúrtranszfer). A
tanulmányokat – eltérő témáik és eltérő sztereotípia-fogalom használatuk[1]
ellenére – kötetté is az szervezi, hogy
ezen kérdésekre igyekeznek válaszolni. Sokszínű tematikája folytán a kötet nem
tagolódik fejezetekre.
A következőkben a nyelvészeti és irodalmi témák
kivételével a történeti tanulmányokat mutatjuk be.
Gerald Glaubitz munkájában az utazók
sztereotípiáit és azok eredetét, illetve hatását mutatja be. Tanulmányának első
fele elméleti jellegű, második részében találhatja az olvasó a példákat. Az
utazó szempontjából a sztereotípiák fontos szerepet töltenek be: segítenek a
külföldre látogató identitásának megőrzésében. Identitásunknak többféle
forrását különböztethetjük meg: mikrokörnyezetünknek, szocializációnknak is
meghatározó szerepe van, de makrokörnyezetünk, kultúránk is befolyásolja, így
identitásunk sokrétű részét képezi a család és a régió, míg absztraktabb
összetevője a nemzet. Glaubitz kutatásai alapján az utazó kétféleképpen
dolgozhatja föl észleléseit egy idegen nemzetről: vagy megerősödnek benne a
sokszor negatív s így az elhatárolódást elősegítő sztereotípiái, vagy pedig
legalább részben átformálja előítéleteit új tapasztalatai alapján. A szerző
példáiból kiderül, hogy inkább az előbbi a gyakori. Ezt a szerző kitűnően
szemlélteti többek között Johann Wolfgang Goethe itáliai utazásával vagy a
„forradalmi turizmussal”, amikor az utazók az 1917-es orosz forradalomról
pozitív képet festettek, s később sem ismerték fel benne a diktatórikus
vonásokat.
Kazimierz Maliszewski kutatási témájául a
XVII–XVIII. századi lengyel kézzel írott újságokat választotta, mivel ezek
véleménye szerint elvezetnek a legősibb lengyel mítoszokhoz, előítéletekhez és
sztereotípiákhoz, gyakran erős érzelmekkel telítettek, s stílusukra jellemzők a
szlogenek, klisék, amelyek létrehozására ismertségük miatt a sztereotípiák a
legalkalmasabbak. Ezekből a lapokból nem csak az udvari életet, pletykákat
ismerheti meg az olvasó, hanem a szerzők értékítéleteit is a politikai-katonai
eseményekkel és a szomszédos népekkel kapcsolatban. A német államok megítélése
mindenekelőtt vallási szempontoktól függött. A leggyakrabban Szászországról
olvashatunk, aminek elsődleges oka a lengyel–szász unió 1697 és 1763 között.
Ennek a protestáns hercegségnek a bemutatása erősen sematikus a tárgyalt
forrásokban, és a lengyelek a fő feladatnak a rekatolizálását tekintették. Az
ugyancsak protestáns, s ezért negatívan megjelenített Brandenburgra már a XVII.
század végén is mint veszélyes ellenségre tekintettek a lengyelek. Német
nyelvterülettel kapcsolatosan kifejezetten pozitív képet csak a Habsburgok
birodalmáról állapít meg Maliszewski. Ugyancsak negatív képzeteket társítottak
a lengyelek az oszmán törökökhöz, akik a lengyelek római katolikus szemüvegén
keresztül pogányok, kegyetlenek, aljasak és züllöttek. Az oroszokról is az a
kép élt a lengyel kollektív tudatban, hogy félig barbár, inkább ázsiai, mint
európai nép, rabló, fosztogató. A svédek az elemzett kéziratok alapján
szegények, agresszorok, az „észak farkasai”, evangélikus vallásuk miatt pedig
„Isten nélküli emberek”. Ezek a sztereotípiák mutatják, hogy a lengyelek
tudatát mennyire a félelem határozta meg a vizsgált időszakban. Maliszewski
kiemeli, hogy a lengyelek önképe viszont az általa vizsgált források alapján
nem olyan egyértelműen pozitív, mint ahogy azt a korábbi kutatások sugallták.
Zsidóellenes sztereotípiákat és azok többrétű
funkcióit tárta fel cikkében Evelyn Lampe Karl Marx „A zsidókérdéshez”
című munkájának elemzésekor. Marx ezen cikkének eddigi vizsgálatainak
bemutatása után a szerző rögzíti, hogy Marx érvrendszerének kiindulási pontja a
zsidósággal kapcsolatos közismert, gazdasági tevékenységeikre vonatkoztatott
sztereotípiák, amelyek illettek a kortársak előismereteinek rendszerébe, s így
Marx érvelése is beilleszthetőbbé vált. Marxnál a zsidó vallás a polgári társadalom
fő jellemzőjének, az egoizmusnak az álcájává válik, s érvelésének a végére a
zsidóságról kialakított képe már mentes a vallási jellemzőktől, számára a
zsidót csak materializmusa határozza meg. Ezek után Marx leszögezi, hogy a
zsidóemancipáció lényege az, hogy a keresztények változtak zsidókká, tehát
közöttük is eluralkodott a pénz, a zsidók szelleme. Így Marx a zsidót
elválasztja minden valós vonatkozásától, szabadon használható jelzővé teszi. A
kereszténységet a zsidó vallás tökéletesedéseként értelmezi, így a
kereszténység, melyet egyenlővé tesz a polgári társadalommal, egyben az
egoizmus beteljesedése is, s a kereszténységet a jól ismert zsidóellenes
sztereotípiákkal támadja. Megoldásként eljut a polgári társadalom és a zsidó
vallás eltörléséig, de a kereszténység megszüntetésének célját explicit módon
nem mondja ki, mert míg a zsidóság támadása a kortársaknál pozitív reakciókat
váltott ki, a kereszténységé negatív megítélés alá esett volna. A tanulmány
logikus gondolatmenetének segítségével láthatjuk, hogy Marx a konkrétan a
zsidókra vonatkozó sztereotípiákat hogyan absztrahálja, hogyan bővíti
jelentésüket, amivel lehetőséget ad arra is – mert újra meg újra visszatér a
zsidókról szóló közismert észlelésekre –, hogy az egyes zsidó vallású embereket
a társadalom nem zsidó tagjai démonizálják.
Kazimierz Wajda immár a nyomtatott lengyel
sajtóban keresi a németekről kialakult sztereotípiákat egy olyan időszakban
(1871–1914), amikor a lengyel–német ellentétek kiéleződtek. Vizsgálata szerint
az egységes Németország kikiáltását követő első években a németekről alkotott
kép pozitív vagy negatív mivoltát a sajtóorgánumok pártállása befolyásolta, s
egymás mellett párhuzamosan élt mindkét kép. Majd a „Kulturkampf” és a
lengyelellenes törvények megszületése következtében a németekről a negatív
sztereotípiák terjedtek el, akiket már nem szorgalmasnak, takarékosnak,
fegyelmezettnek észleltek, hanem világuralomra törő ellenségként, s ekkor már
nem volt meghatározó, hogy az adott lap milyen politikai eszméket vallott.
Ugyancsak a publicisztikai műfajokat választotta
forrásául Marek Chamot, aki a lengyelek önképét vizsgálja, illetve a
lengyelek németekről és oroszokról alkotott sztereotípiáit, s kitér az oroszok
lengyelekről kialakított képére is. A lengyelek önképének többféle formáját
különíti el Chamot, melyek azonos mítoszokból (szarmata származás, a katolikus
vallás kiemelkedő szerepe, „a kereszténység védőbástyája”) táplálkoznak, s
céljuk is ugyanaz: a lakosság mobilizálása a politikai ellenállásra. A
Poroszországhoz került területeken inkább a posztromantikus nemzetkép fejlődött
ki, aminek fontos összetevője a szláv és szarmata származás tudata, a
békeszeretet, melyek mind a lengyel nép különlegességeként értendők. Az orosz
területeken a lengyel autosztereotípiák közül a meghatározó a hősies lengyel
felkelő alakja. Mindemellett élt még egy olyan önkép is, ami szerint a
lengyelek gyávák, tétlenek, ezek az elemek a szerző következtetése szerint
azonban ugyancsak a lengyelek mobilizálását szolgálták. A németekről kialakult
előítéletekkel kapcsolatban a szerző a fentebb bemutatott tanulmányhoz képest
nem tesz új megállapítást, de újra összegzi az oroszokról élő kortárs
vélekedéseket is, melyek szerint ez a nép korrupt, rabló s nem szívesen
dolgozik. Ezek a tulajdonságok talán értelmezhetők azoknak a XVII–XVIII.
századi sztereotípiáknak átalakult formáiként, melyeket Maliszewski mutatott be
írásában. Chamot vizsgálata alapján az oroszok lengyelképe sem volt pozitívabb:
eszerint a lengyelek gőgösek, becstelenek, hencegők és demokraták, ami az
oroszok értékrendszerében igen negatív megítélést jelent.
Andreas Heimann cikke az egyetlen, amely
nem nemzetiségi sztereotípiákról szól, hanem egy másfajta nézőpontból megítélt
és elítélt csoportról, a homoszexuálisokról a Német Császárság időszakában. A
homoszexuálisokhoz való viszony gyökerei Heimann szerint azonosak, mint a
zsidóellenességé, alapjait a német társadalmi változásokban kell keresnünk. A
homoszexuálisokra a nemzet egészségének veszélyeztetőjeként tekintettek, s
felelőssé tették őket azért, mert a népesség száma egyre jobban csökkent, s ez
az ország katonai erejét fenyegette. A homoszexuális férfiakat nemcsak
betegnek, perverznek tekintették, hanem nőiesnek és puhánynak is. Ezen
előítéletek megszilárdulását nemcsak a porosz törvények segítették elő, hanem a
korabeli szociálpszichológusok többségének elméletei és a társadalom
értékrendje is, aminek középpontjában a polgári házasság és az ösztönök
kontrollja állt. A tanulmány bemutatja a homoszexuálisokkal szembeni előítéletek
ellen és a büntethetőségük megszüntetésért folyó küzdelmet, de a szerző
megjegyzi, hogy a sztereotípiák győztek, aminek egyik szomorú bizonyítéka a
holokauszt, illetve az, hogy a homoszexualitás büntethetőségéről szóló
paragrafus a német büntetőtörvénykönyvben 1994-ig benne maradt.
A kötet záró tanulmányaként olvashatjuk Hahn
írását a sztereotípiakutatás elméleti kérdéseiről. Bevezetéséhez hasonlóan
ebben a tanulmányában is összegzi a történeti sztereotípiakutatás fő feladatait
és a nemzeti sztereotípiák előfordulási formáit. Ezeket kiegészítve
összefoglalja a sztereotípiák kialakulására kedvező társadalmi-gazdasági
körülményeket, illetve a sztereotípiák szociálpszichológiai megközelítését. A
nemzeti sztereotípiákkal kapcsolatban pedig annak magyarázatát vázolja, hogy
ezek az észlelések miért változtak meg, miért gyarapodtak a XIX. században.
Befejező gondolataiban az oktatás szerepét hangsúlyozza, mivel a megfelelő
történelmi nevelés lehet az ellenszere annak, hogy világunkat csak túlzó és
leegyszerűsítő sztereotípiákkal tudjuk leírni.
A másik konferenciakötet, amelyet bemutatásra
kiválasztottam, egy két évvel későbbi, 1996-ban Lipcsében megtartott rendezvény
referátumait tartalmazza. A témaválasztás a sztereotípiakutatás szemszögéből
nézve szerencsés, hiszen Erdély – nemzetiségi összetétele miatt – sok új
eredménnyel kecsegtető vizsgálódási terület lehet. A szerkesztők, Konrad
Gündisch, Wolfgang Höpken, Michael Markel német, román és magyar
történészek, levéltárosok, irodalomtudománnyal foglalkozók és középiskolai
tanárok előadásait tették közzé úgy, hogy a kötetet két részre osztották: első
felében történelmi kutatások eredményeit olvashatjuk, a másodikban pedig az
irodalomtudomány kutatási eredményeiről értesülhetünk, ugyanakkor a
pszichológiai megközelítés és megalapozottság kevésbé jellemzi ezt a kiadványt,
mint a fentebb bemutatott munkát. A következőkben ebből a könyvből is csak a
történelmi tárgyú dolgozatokat ismertetem.
Wolfgang Höpken bevezető tanulmányában
felvázolja a kutatás addig elért eredményeit, s leszögezi, hogy a történeti
sztereotípiakutatás annak ellenére, hogy az első ilyen témájú konferenciákat
már az 1980-as évek elején tartották, még ma is új tudományágnak számít, s a
kelet-közép- és dél-európai régióban fontos eredményekkel szolgálhat.
Válaszokat keres arra a kérdésre, hogy miért válik egyre aktuálisabb témává a
sztereotípiakutatás. Véleménye szerint a szocialista rendszerek felbomlása és
annak nyomán a látens ellentétek újra felszínre kerülése és megerősödése,
illetve a politikai rendszer felbomlását követő orientációs krízis mind
hozzájárult ahhoz, hogy egyre sürgetőbbé lett a nemzetiségi sztereotípiák
tudományos vizsgálata. A nemzetiségi sztereotípiák kialakulása fő tényezőjeként
– a nemzetépítési folyamatokon kívül – egyfajta társadalmi krízist nevez meg, a
modernizációt, amely gazdasági, társadalmi és mentális megrázkódtatásokat
okozott, és amit a gazdasági válságok csak növeltek. Mindemellett a XIX. század
emberének meg kellett tapasztalnia a feudális társadalmi keretek felbomlását,
identitása elbizonytalanodott, ezért önképét úgy erősítette, hogy másokat
leértékelt, s a meglévő etnikai sztereotípiák politizálása is végbement. A
szerző, miután meggyőzően bemutatta, s a szakirodalomból merített példákkal
illusztrálta, hogy a sztereotípiakutatás mennyire aktuális kutatási irányzat,
kijelöli a történész feladatait is, akinek nemcsak a nemzeti sztereotípiákat,
de azok hatását, társadalomtörténeti kereteit, azokat a társadalmi rétegeket,
ahol előfordulnak, illetve ezen rétegek érdekeit is elemeznie kell, de
hangsúlyozza, hogy a téma kutatója több problémával is szembesülhet (például: a
forrásbázis kiválasztása, a romantika túlpszichologizálásának öröksége és az
irodalomtudomány főként leíró jellegű kutatásai).
Höpken gondolatébresztő és kutatásra ösztönző
tanulmányát Klaus Heitmann írása követi, aki Rudolf Bergner
(1860–1899) erdélyi szász szerző románságképét mutatja be. Forrása, illetve
Bergner bemutatása után tér rá a románokról kialakult sztereotípiákra, amelyek
ennél az írónál pozitívak, de Heitmann is hangsúlyozza, hogy ilyen szempontból
Bergner kivételnek számít a XIX. század második felében. Az erdélyi szász
szerző elveti a románsággal kapcsolatban kialakult kegyetlenség mítoszát,
véleménye szerint a románok is intelligensek, és a román nőket nagyon vonzónak
tartja, de a román értelmiséget kritikával is illeti: nem tartja helyesnek a
latinizálást, s elveti a dáko-román kontinuitáselméletet is. Heitmann elemzése
egy értelmiségi másokról alkotott képére fókuszál, így a kortárs szász
véleményekre csak annyiban következtethetünk, hogy azok vélhetően ellentétesek
a Bergnernél olvasottakkal.
Simion Retegan a német egység román
sajtóban való megjelenítését vizsgálja 1848 és 1871 között. Kiindulópontja az
1848-ban a német egységhez fűzött román remények felvázolása. A románok nagy
érdeklődéssel követték a frankfurti parlamenti eseményeket, csodálattal
figyelték az egységesítési folyamatot, s a lapokban a németekről alkotott
tipikus sztereotípiákat olvashatjuk, mint például szorgalom, rendszeretet,
vallásosság, de Poroszországgal kapcsolatban negatívumként már ekkor megjelenik
militarizmusa. Az erdélyi román sajtóra 1867-ig jellemző volt a Habsburgokkal
szemben lojális magatartás, a porosz–osztrák háború alatt poroszellenes
hangvételűek a megjelent cikkek, de egyben kifejezik a románság reményét, hogy
osztrák győzelem esetén elmaradhat az osztrák–magyar kiegyezés. 1870–1871-ben a
tudósítások már nem a német egységgel, hanem Franciaországgal és III.
Napóleonnal szimpatizálnak, s az olasz egységért lelkesednek. 1871-től a román
sajtó németekről alkotott képe negatívvá válik, elítélik a militarizmust,
„despotizmust” és „feudalizmust”. Az Osztrák–Magyar Monarchia kapcsán az derül
ki a szerző által elemzett újságokból, hogy a románok még több éven keresztül
reménykedtek a monarchia gyors felbomlásában, így a cseh törekvéseket pozitív
színekkel rajzolták meg.
Ugyancsak folyamatelemző jellegű s nem
kivételeket bemutató írás Ildikó Melinda Mitu és Sorin Mitu
dolgozata, amely a magyarok románságképének kialakulásáról és annak elemeiről
szól. Ez a kép a középkori etnikai sztereotípiákban gyökerezik, aminek több
eleme beépült a román romantikusok önképébe is (paraszt, pásztor). Ezeket a
tradicionális kliséket, amelyeket a folklór örökített meg, a magyarok könnyen
beillesztették a XIX. században kialakuló ellenségképeikbe. 1849 jelentette a
választóvonalat a magyarok románságképének alakulása szempontjából: ezt
megelőzően a románokról alkotott képhez hozzátartozott a kultúra nélküliségen
kívül a jó, vad, békés román képe is, aki civilizálható. 1849 után ez a
népcsoport a magyarok szemében koszos, kegyetlen, buta gyilkossá válik, amely
lusta és babonás. A sokféle kútfőt (például utazási leírások, Jókai Mór írásai)
felhasználó tanulmány a sztereotípiák hatásával kapcsolatban is tartalmaz egy
fontos megfigyelést: a román történészek máig „allergiásan” reagálnak arra, ha
magyar szakemberektől hallják a ’pásztor’, ’nomád’ vagy ’vándorlás’ szavakat.
Nadia Badrus is a sajtót, a „Kirchliche
Blätter” című erdélyi szász lapot használta forrásként, s azt a folyamatot
mutatja be, hogyan változott az 1920-as évektől kezdve az erdélyi szászok
véleménye a zsidókról. Hosszabb bevezetés előzi meg a munkát, melyben egészen a
reneszánszig, illetve a reformációig tekint vissza Badrus, amikor a zsidó nyelv
és könyvek iránt még érdeklődtek az értelmiségiek, majd eljut a XIX. század
utolsó negyedéig, amikor az erdélyi szászok körében is észlelhető a modern
antiszemitizmus, amit a zsidók XIX. századi gazdasági felemelkedése és az arról
alkotott kép jól előkészített. Elemzése újabb példa a sztereotípiák
megdöbbentően nagy erejére és változására, mert Badrus vizsgálatában bemutatja,
hogy egy egyházi lap hogyan vált az 1940-es évekre zsidóellenes izgató
sajtóorgánummá, s jutott 1943-ban már arra a következtetésre, hogy a második
világháború kirobbanásának oka is a zsidóság volt.
Az eddig bemutatott elemző, sztereotípiákat
feltáró tanulmányokat egy olyan írás követi Krista Zach tollából, ami a
vallási sztereotípiák vizsgálatát tűzte ki célul, de ezt kevésbé valósította
meg. Hosszan ír Erdély mohácsi csata utáni történelméről, történelmi tényeket
sorol, mindemellett nem mindig következetes. Amikor a szerző rátér a
reformátusok jezsuitákról alkotott vallási sztereotípiáira, inkább csak ismert
adatokat jegyez le, s kevésbé koncentrál a reformátusok negatív
sztereotípiáira.
Michael Kroner is egy erdélyi szász
szerző, Stephan Ludwig Roth, románokról alkotott képét vizsgálja, ami
már ambivalensebb, mint Bergneré, de ez a kép is pozitív románságkép, így ez a
tanulmány a kötetben talán követhette volna Heitmann dolgozatát. Roth nemcsak
elismeri, hogy a románok őslakosok Erdélyben, de egyetért a dáko-román
kontinuitással is. Kroner a „románok védőügyvédjének” nevezi az erdélyi szász
politikust, mert kéri az erdélyi románok negyedik rendként való elismerését.
Igaz, ezt némileg öncélúan teszi, jegyzi meg Kroner, mert így arra számít, hogy
ha a románok is részt vesznek az országgyűlésen, akkor az erdélyi szászok és a
románok együtt léphetnek fel a magyarok ellen. Elítéli a magyarosítást és
tiltakozik Erdély uniója ellen, s bízik a Habsburg-udvar nemzetiségi
ígéreteiben. Roth románokról alkotott képének ambivalenciája akkor érzékelhető,
ha megfigyeljük a Királyföldön élő románokkal kapcsolatos véleményét. Ez
esetben az erdélyi szászok privilegizált helyzetének megőrzése a célja, s az
itt élő románok egyenjogúsítását már elveti, sőt 1845-ben kérelmezi az
uralkodótól németek betelepítését Szászföldre, mert az itt élő románok
természetes szaporulata jelentősen nagyobb, mint az erdélyi szászoké. Roth
1849-ben az ország népeinek nyelvi egyenjogúsításáról is kidolgozott egy
tervet, mely szerint a monarchia nyelve a német, de az országgyűléseken,
kormányzati szervekben, bíróságokon minden nemzetiségi csoport tagja
anyanyelvén szólalhatna fel, vagy adhatná be írásban beadványait. Összegzésében
a következőképpen magyarázza Roth ellentmondásos viszonyulását a románokhoz: az
erdélyi szászok célja – privilégiumaik elveszítése után – nemzeti létük
védelmezése nemzetiségi kisebbségként a magyar asszimilációval szemben, s ezért
elutasító a románok királyföldi egyenjogúsításával szemben. Zárásként XX.
századi történelemhez köthető fogalmakat a múltba visszavetítve megállapítja
Kroner, hogy 1849-ben az egyéni állampolgári jogok a nemzetiségek szemében már
nem bizonyultak elégséges engedménynek, kisebbségvédelmi jogok rögzítésére lett
volna szükség.
Harald Roth már nem az erdélyi szászok
másokról alkotott képét elemzi, hanem az erdélyi szász önkép egyes elemeit
mutatja be, aminek érdekessége, hogy az erdélyi szász tudat, a szászság mint
etnikum és a szász nyelv tudata Roth vizsgálata szerint csak a XIX. század
közepétől alakult ki. Ezt megelőzően a XVI. századig még a gót–dák–szász
kontinuitás elméletével találkozhatunk a forrásokban, majd a XVII. század
végétől, a Habsburg-uralom alatti időszaktól már a betelepített német
eredettudat válik az Erdély területén élők identitásának alapjává, illetve a
Nyugat és a kereszténység védelmezőjeként, német előőrsként értelmezik
önmagukat. A szerző ismerteti a szászok jellemzőnek vélt tulajdonságait, s
tanulmánya befejezéseként a sztereotípiák igazságtartalmát vizsgálja, ami nem
szerencsés eljárás a történeti sztereotípiakutatásban.
Az utolsó történelmi tanulmány is az Erdélyben
élő németekkel kapcsolatos. Martin Bottesch cikke első felében arra a
kérdésre keresi a választ, hogy az Erdélybe betelepített ausztriai németek
(„Landler”) annak ellenére, hogy a XX. századig őrizték az erdélyi szászoktól
eltérő identitásukat, miért vallanak az erdélyi szászokkal azonos
történelemképet akkor, amikor románokkal vagy cigányokkal beszélnek. Bottesch
röviden bemutatja a landlerek történetét a vizsgált közösségben és felsorolja
az erdélyi szászokról zárkózottságuk miatt kialakult negatív tulajdonságokat. A
nemzeti ébredés időszakában a románok és a cigányok is erdélyi szászként
tekintettek erre az ausztriai német csoportra, így ők erdélyi szászként
viselkedtek az említett két népcsoporttal szemben. Írása második részében a
szerző bemutatja azokat a románokról alkotott erdélyi szász, illetve az erdélyi
szászokról kialakult román sztereotípiákat, melyeket jól ismerünk, majd
rávilágít arra, hogy az erdélyi szászok és a románok viszont egy valamiben
egyetértettek: a cigányokról alkotott negatív képben.
A bemutatott kötet részletesebben ismertetett
dolgozatai érdekes bepillantást adnak az Erdélyben élő nemzetiségi csoportok
egymásról alkotott képeibe, s ezek történelmi hátterébe, összefüggéseibe. A
tanulmányok között az is talál érdekes olvasmányt, aki egy-egy XIX. századi
szerző sztereotípiavilágára kíváncsi, de az is, aki inkább a történelmi
folyamatok, a sztereotípiák változásai és ennek okai iránt érdeklődik.
Hans Henning Hahn
(szerk.): Historische Stereotypenforschung. Methodische Überlegungen und
empirische Befunde (Történelmi sztereotípia-kutatás. Módszertani megfontolások
és tapasztalati tények). Oldenburg: Bibliotheks- und Informationssystem der
Universität Oldenburg, 1995. 209 old.
Konrad Gündisch–Wolfgang Höpken–Michael Markel (szerk.): Das
Bild des anderen in Siebenbürgen: Stereotype in einer multiethnischen Region (A
másokról alkotott kp Erdélyben. Sztereotípiák egy soknemzetiségű régióban).
Köln–Weimar–Wien–Böhlau, 1998. 342 old.
Tamás Ágnes