Klió 2009/4.
18. évfolyam
HISTORIOGRÁFIA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET
A nemzeti identitás Ernesto Giménez Caballero
történelemszemléletében
Ernesto Giménez Caballero munkássága és politikai szerepvállalása
figyelemreméltó: egyike volt a Falange alapító ideológusainak, esszéiben és
kiáltványaiban ő honosította meg Spanyolországban az olasz fasizmus eszméit,
ugyanakkor a spanyol avantgárd fontos tagja, Lorcával, Dalíval és Buñuellel
dolgozott együtt, elismert rendező, szerkesztő és költő volt.[1] Művei azért is érdekesek, mert bár
ideológiájának számos elemét vette át a Falange, társadalmi, történelmi és
politikai témájú írásai számos ponton eltérnek a falangista eszmerendszer által
szentesítettektől, főként a spanyol történelem, a spanyol nemzet és nemzeti
identitás kérdésköreiben. Giménez Caballero pályáján több-kevesebb sikerrel, de
megőrizte szellemi függetlenségét. Ezért, bár a Falange alapító tagjai közé
tartozott, és hatása a mozgalom ideológiai fejlődésére vitathatatlan, a többi
falangista vezetővel ellentétben nem kapott jelentős szerepet a francoista
államapparátusban. Alkotó életének nagy
részét a diktatúra „luxus-számkivetettjeként”, diplomataként töltötte különböző
latin-amerikai állomáshelyeken. Dolgozatomban Giménez Caballero politikai és
történelmi, történetfilozófiai tárgyú munkáiban vizsgálom a spanyol nemzeti
identitás kérdését, egybevetve azt a kortárs francoista diktatúra hivatalos
ideológiájával.
Ernesto Giménez Caballero 1899-ben született
Madridban. Filozófiai és irodalmi egyetemi tanulmányai után 1919-től a
strassburgi egyetem spanyol lektora volt, majd a madridi Instituto Cardenal
Cisneros irodalomtanára. 1920-tól Marokkóban töltötte kötelező kétéves katonai
szolgálatát, az itt szerzett tapasztalatokat foglalta össze első könyvében,
amely 1923-ban Notas Marruecas de un soldado (Egy katona marokkói
feljegyzései) címmel jelent meg. A kötet hatalmas visszhangot keltett és
vitákat ébresztett, a hadsereget és a kormányt bíráló megjegyzéseiért a szerzőt
katonai bíróság elé állították, ám Primo de Rivera hatalomra jutásával, a
diktátor személyes közbenjárására, aki egyetértett a szerző nézeteivel a
marokkói kérdéssel kapcsolatban, a vádat ejtették. Giménez Caballero visszatért
Strasbourgba, majd több európai országot is meglátogatott. Ekkor került közeli
kapcsolatba az olasz fasizmus eszméivel, melyek formálták politikai nézeteit,
és meghatározták politikai szerepvállalását. Költőként, esszéistaként,
szerkesztőként és forgatókönyvíróként a spanyol avantgárd fontos alakja volt.
1927-ben alapította meg a La Gaceta Literaria-t, mely korának értelmiségi
köreiben meghatározó hatású volt.[2]
Irodalmi tevékenysége mellett a spanyol fasizmus
egyik szellemi atyjává vált. 1929-es Carta a un compañero de la joven
España című cikke a spanyol fasizmus alapító kiáltványa lett. Szoros
kapcsolatot ápolt a Falange alapítóival (1933-ban a mozgalom alapító tagjaként
a szervezeti hierarchiában igen előkelő, 7. számú tagkönyv tulajdonosa lett),
és számos munkával járult hozzá a spanyol fasizmus ideológiai alapjaihoz: En
torno al catolicismo de España (1929), Circuito Imperial (1930),
Genio de España (1932) La nueva catolicidad (1932). A
polgárháború éveiben a nacionalisták oldalán harcolt, 1936-ban Franco
felkérésére a propagandaszolgálat vezetője lett.[3]
A polgárháború utáni években háttérbe szorult a
politikai szférában. Egyrészt, sok falangista vezető bizalmatlansággal
szemlélte Giménez Caballero extravagáns személyiségét (1941-ben a Goebbels
meghívására a német írószövetség weimari kongresszusára érkezett Giménez
Caballero egy teljes torreádoröltözéket vitt ajándékba a félelmetes hírű
miniszternek, hogy kabalaként szolgáljon tárgyalásai során.)[4]
Másrészt, az ötvenes évek elejétől, a rendszer fokozatos nemzetközi nyitásával
és a nagyívű gazdasági reformok végrehajtásával maguk a falangista vezetők is
kicserélődtek, helyükre új, jórészt technokrata elit került. Giménez Caballerot
elegánsan távolították el: 1957-ben Paraguayba, majd Brazíliába nevezték ki
kulturális attasénak, majd 1958-ban paraguayi nagyköveti megbízást kapott,
melyet 1969-es nyugdíjazásáig töltött be. 1988-ban Madridban hunyt el.
A fenti rövid
életrajzi összefoglaló azért is fontos, mert Giménez Caballero
történelemszemlélete, talán az általa művelt irodalmi társdiszciplína hatására
is, elsősorban egyénközpontú, szemben a francoista ideológia kollektivista
történelemfelfogásával. A francoista tábor a polgárháború kirobbanásától úgy
állította be puccsát, mint az új reconquistát, modern keresztes hadjáratot a
köztársaságiak, és általában a kommunizmus fenyegető réme ellen. A polgárháború
lezárásával a francoista diktatúra belső legitimációs ideológiája is ezt a
gondolatmenetet követte, a Falange ultrakatolikus ideológiájában a kommunista
fenyegetés ellen tovább folyó keresztes hadjáratban Franco, a Caudillo csupán
Istennek tartozott elszámolással tetteiért.[5] A hivatalos
ideológia nagymértékben kitágította a francoista rendszer történelmi
perspektíváit is, így került (fiktív) közvetlen történeti kontinuitásba a
francoista rendszer a dicsőséges, gyarmati Spanyolországgal, és indokolta a
jelen áldozatait azzal, hogy a francoizmus ugyanúgy arra törekszik, hogy az
eljövendő évszázadokra meghatározza Spanyolország sorsát. A spanyol fasizmus interpretációjában
a háborús események lezárásával sem szűnt meg a kereszteshadjárat a kommunizmus
ellen, csupán más formát öltött, hiszen a rendszer belső ellenségei nem tűntek
el, csupán álarcot öltöttek, ugyanakkor a nemzetközi színtéren csak fokozódott a
kommunizmus fenyegetése. Franco, a hivatásos katona értelmezésében a
legyőzöttek elvesztették jogaikat, így a katonai engedelmesség fogalma
kiterjesztést nyert a civil társadalomra is, legitimálva az elképesztő mértékű
megtorláshullámot.[6]
A megtorlások nyomán kialakult „új Spanyolországban”, a fasiszta spanyol
nemzetfelfogásban nem volt helye a „bűnös” baszk, katalán és galíciai
kisnemzeteknek, az iparosodott városok lakói a polgárháború előtti társadalom
dekadenciáját szimbolizálták. A nemzet megszűnt multietnikusnak lenni, új
eszméjének alapja a romlatlan, katolikus, falusi Kasztília földművese lett.[7]
A francoista
történelemszemlélet központi eleme ugyanígy Kasztília és a dicsőséges gyarmati
Spanyolország képe lett. Hasonlóan fontos szerepet kapott a reconquista, a
mórok kiűzésének története is. Érdekes módon, mivel a félszigeti keresztény
királyságok felemelkedése és Kasztília vezető szerepe, birodalomépítési
ambíciói szempontjából vizsgálták a korszakot, az arab uralom nem kapott
negatív konnotációkat a korabeli történelemszemléletben. Mi több, a francoista
korszak hivatalos történetírói cáfolták a korábbi liberális álláspontot,
miszerint a mórok és a keresztények között nem volt békés egymás mellett élés.[8]
Ugyanakkor az arab hódoltságú területek és a keresztény államok vizsgálata,
összehasonlítása kitűnő alapul szolgált a katolicizmus felsőbbrendűségét
hangoztató érveknek, melyek ismét csak az új impérium elhivatottságát
támogatták.[9]
Ezek az új birodalmi ambíciók belső projekciójukban az egyesítésben, a
katolicizmus társadalmi politikájában, a nemzetközi színtéren pedig,
Latin-Amerikával kapcsolatban a korábban említett hispanidad pánhispán
elhivatottságban, a vallás, az erkölcs és a sorsközösség eszméjében
csúcsosodtak ki.
Giménez Caballero történelemfilozófiája, egyéni
és kollektív történelem-interpretációja a
korábban említett, 1923-ban kiadott Notas marruecas de un soldado-ban
jelenik meg először markánsan. A könyv, amely nagyrészt Giménez
Caballero személyes háborús tapasztalatait írja le, nagy vitákat keltett a
korabeli spanyol közéletben; az annuali vereség után heves viták folytak a
spanyol szerepvállalásról Marokkóban és a közvélemény nagy része ellenezte a
háborús kalandot, ám Giménez Caballero volt az első, aki figyelmeztetett annak
valós, hosszú távú következményeire, valamint könyvében reflektált a spanyol
nemzeti identitás kérdésére is. A többi afrikanistához hasonlóan a szerző is
valós és maradandó tapasztalatokat szerzett az arab világ egy szeletének
valóságáról, ám a leendő francoista vezetés katonáival ellentétben nem csak a
hadszíntéren találkozott az ellenséggel. Volt tanára, a híres középkorász
Amérigo Castro kalauzaként elkísérte a professzort, aki a marokkói zsidó
közösségeket kutatta, a Xauen-i zsidó negyedbe.[10] Giménez
Caballero Tangerben is tárgyalt a rif törzsi vezetőkkel; visszaemlékezéseiben
kiemeli, hogy már ekkor világosan látszott, hogy Spanyolország csak mint
mellékszereplő vett részt a konfliktusban, és bár a rif vezetők úgy látták, a
spanyolok lelkesen harcoltak a csúfos annuali vereség után, Giménez Caballero
kifejtette, hogy Spanyolország katonai eszközei kimerültek, és a közvélemény
sem támogatja a háborús kalandot, mivel nem világos a protektorátus
fenntartásának célja és előnyei.[11]
A marokkói kaland kapcsán Giménez Caballero arra
is figyelmeztetett, hogy a háborús vereség katasztrofális hatással lehet a
spanyol belpolitikai helyzetre is; értelmezésében Annual volt a spanyol
történelem utolsó ’98-as sokkja. Könyve záró részében kiáltványt közölt a
hazatért és hazatérőben lévő katonákhoz; azonnali célként fogalmazta meg a
közgondolkodás világos, objektív informálását, alakítását a marokkói kérdésről,
valamint tisztázni a kormány és a katonaság felelősségét. Giménez Caballero
értelmezésében a spanyol beavatkozás elkerülhetetlen volt, ám hiábavalóságának
következményeit a nemzetnek egyesülten kell számonkérnie. Figyelemreméltó, hogy
a későbbi spanyol fasizmus Kasztília-centrikusságával szemben Giménez Caballero
a spanyol nemzet részeiként tételezi a
baszk, katalán, gallego, asztúriai és andalúz kisnemzeteket is, valamint
figyelmeztet az elzárkózás veszélyeire is, ami interpretációjában az ország
szétforgácsolódásához, polgárháborúhoz vezethet.[12]
A spanyol nemzeti identitás, mint a spanyol
civilizáció fúziós eredetének és potenciáljának bizonyítéka szintén megjelenik
Giménez Caballero eszméiben. Értelmezésében, a francoista nemzetfelfogástól
eltérő módon, a spanyol nemzet lényege a ragaszkodás és hűség a történelmi
gyökerekhez (kisnemzeti, például baszk, katalán, gallego nemzeti identitás), de
közvetett értelemben is. Giménez Caballero szerint az andalúziai arab jelenlét,
valamint Spanyolország közvetítő szerepe következtében a spanyolok „európai
mórok” (euromoro), félig árják, félig magrebiek, mindkét civilizáció örökösei,
melyeket a többszázados római jelenlét és a katolicizmus ötvözött.[13]
A marokkói háborús tapasztalat mellett a fasizmus
eszméi is meghatározóan alakították Giménez Caballero történelemszemléletét,
interpretációit a spanyol nemzeti identitással kapcsolatban. A szerző a Gaceta
Literaria 1929 februári számában megjelent Carta a un compañero
de la joven España kiáltványában fogalmazta meg a fasizmus szerepét
és perspektíváit a spanyol történelemben. Giménez Caballero ebben az időszakban
készítette el Curzio Malaparte El torno al casticizmo de Espana
c. könyvének fordítását, cikkében az olasz fasiszta ideológus felvetéseire is
reagál, valamint párhuzamba helyezi a spanyol és az olasz fasizmus helyzetét,
céljait.
Giménez
Caballero értelmezésében a spanyol fasizmus történeti előzménye, legdicsőbb
megtestesülése a múltban a katolikus királyok XV. százada. Ebben az időszakban,
a tiszta spanyol uralkodó dinasztia alatt hatékony államszervezet működött,
cortessel, de a parlamentarizmus bénító hatása nélkül. A politika szavatolta az
állampolgárok szabadságát és jogait (libertades), ám nem hagyott teret
bármilyen túlzó szabadosságnak. Ezen korszak interpretációjában a szerző idézi
Unamuno történelemszemléletét; Unamuno szerint a katolikus királyok kora volt
az az időszak Spanyolország történelmi folyamatában, melyben a dicső spanyol
múlt nemzetépítő törekvései összetartottak és egyesültek, hogy onnantól ismét
csak széttartsanak.[14]
Cikkében
Giménez Caballero felteszi a kérdést: mi lehet a modern Spanyolország fascese,
egyesítő szelleme? A szerző kiemeli, hogy Spanyolországot nem lehet fasisztának
nevezni, spanyol fasizmus egyelőre nem létezik, pontosan az egyesítő erő, az
egyesítő szellem hiánya miatt. Korszakának politikai töredezettségét, a
különböző regionalista törekvéseket azonban nem hátrányként, hanem produktív,
termelékeny folyamatokként értelmezi. Ortega y Gasset gondolatmenetét követve
Giménez Caballero ezeket a társadalmi-politikai jelenségeket mint Spanyolország
„spanyolosodási” (españolización) folyamatának fontos állomását
tételezi. Ebből a forrongásból emelkedhet ki, Giménez Caballero értelmezésében,
egy nagyívű egyesítési folyamat után, a valódi hispán fasizmus, és egy új, erős
Spanyolország, mely belsőleg változatos, régióiban és kultúrájában diverzifikált,
ám elfogadja a fasizmus felsőbb egyesítő eszméjét.[15]
Ugyanakkor Giménez Caballero felhívja a figyelmet
arra, hogy az olasz fasizmus felemelkedését kísérő kulturális újjászületéshez, risorgimento-hoz
hasonló kulturális-szellemi fellendülés, egységes mozgalom szükséges az
autochton spanyol fasizmus kialakulásához is. Ennek lehetőségeivel kapcsolatban
a szerző meglehetősen szkeptikus, véleménye szerint a spanyol szellemi élet
túlságosan is megosztott, pedig potenciálja igen nagy lenne. Giménez Caballero
ugyanakkor bízik abban, hogy a háttérben, látensen, megszakítottság nélkül
jelenlévő nagy Spanyolország eszméje egyesíteni tudja kora haladó gondolkodóit,
művészeit és közéleti szereplőit.[16]
Figyelemreméltó a szerző azon felvetése, hogy a
regionalizmus és a kozmopolitizmus a modern spanyol nemzeti identitás két,
egymást kiegészítő és egyáltalán nem kibékíthetetlen ellentétben álló aspektusa. Giménez Caballero értelmezésében
ezek kellő egyensúlya mozgásban tartják a nemzeti identitás és a hazafiasság
dinamikáját, és megvédik azt a torzító külső hatásoktól. Rámutat, hogy a
spanyol identitást pontosan az Európa többi részével való szembenállása
határozta és határozza meg. A szerző arra a következtetésre jut, hogy
Spanyolországot egyáltalán nem szükséges europizálni, európaivá tenni. Az új
Spanyolország nem Európában vagy Európával szemben állva kell, hogy
újjászülessen, hanem latin-amerikai testvérnemzetei hispanizálódásával; a
spanyol risorgimento nem csak az Ibériai-félsziget egy részének, hanem a
hispán világ egészének újjászületése lesz.[17]
Virágh Anna
Felhasznált irodalom:
Anderle, Ádám: Megosztott Hispánia. Budapest, Kossuth
Könyvkiadó, 1985. 220 old.
Ellwood, Sheelagh: Franco. Budapest, Akadémiai Kiadó,
1997. 292 old.
Giménez Caballero, Ernesto: Carta a un compañero de
la Joven España. In: La Gaceta Literaria, 1929. február 15.
Elektronikus formátumban: http://www.filosofia.org/hem/dep/gac/gt05201a.htm
Giménez Caballero, Ernesto: Memorias de un dictador.
Madrid, ed. Planeta, 1979. 298 old.
Mainer, José Carlos (ed.): Ernesto Giménez Caballero:
Casticismo, nacionalismo y vanguardia. Madrid, Fundación Santander, 2005.
242 old.
Pasamar Alzuria, Gonzalo: Historiografía e ideología en la
postguerra española. Zaragoza, Prensa Universitaria, 1991. 382 old.
http://www.filosofia.org/ave/001/a018.htm (Ernesto
Giménez Caballero életrajza és műveinek bibliográfiája)