Klió 2009/3.

18. évfolyam

XX–XXI. század

A Szentszék és a szocialista országok kapcsolatai

„Hosszú és fáradságos dialógus” – a könyvnek ez az alcíme tömören megfogalmazza a Vatikán által folytatott küzdelmet a hitetlenség, a vallási türelmetlenség ellen, amely türelmetlenség és hitetlenség természetesen elsősorban a katolikus-keresztény vallás háttérbe szorítását, sőt, eltörlését célozta évtizedeken át a volt szocialista – kommunista országokban.

A tárgyalt témák címeit a Tartalomjegyzék így sorakoztatja: I. A katolikus egyház és a kommunizmus; II. Az Ostpolitik; III. Az Ostpolitik elindítása; IV. Monsignor Casaroli, a türelmes tárgyalófél; V. Monsignor Casaroli lengyelországi missziói; VI. A Szentszék részvétele a Helsinki Konferencián; VII. II. János Pál nagy-Európája.

A Perugiai Egyetem professzora, e könyv szerzője, Előszavában a „rövid évszázad” kezdő és befejező dátumait így adja meg: 1917 – Lenin és 1989 – Gorbacsov. A kezdő szakaszt elsősorban úgy kell értelmezni, hogy a Szentszék ekkor indította el a bolsevik Oroszország elleni politikáját. Az 1917-es orosz (bolsevik) forradalom nyilvánvalóvá tette, hogy a kommunizmus és a katolikus-kereszténység kibékíthetetlen fogalmak, mégpedig azért, mert a katolikus egyház elítélte a magántulajdon kommunisták által célul kitűzött eltörlését, s mert a kommunisták a magántulajdont igazságtalannak és törvénytelennek tartották. 1846. november 9-ig nyúlik vissza a kommunista eszmék említése, mégpedig IX. Pius pápa Qui pluribus enciklikájáig, ahol a kommunizmust a „természeti joggal ellentétes doktrínának” nevezi. Az 1849. december 8-i Enciklika pedig először beszél a szocializmusról. IX. Pius ezenkívül több helyen értésre adta, helyesli a gazdagság és a termelési eszközök koncentrálódását kevés kézben.

1918 februárjában XV. Benedek pápa jóváhagyásával történt meg az első kapcsolatfelvétel Leninnel; a katolikus egyháznak ekkor már egy újfajta kommunizmussal kellett szembenéznie, amely államszervezetté nőtte ki magát, és a Lenin által megfogalmazott vallásellenességen alapult. A XX. század első jelentős szentszéki támadását a kommunizmus ellen XI. Pius pápa intézte 1924. december 18-án: ő már a létrejött szovjet politikai berendezkedést is elítélte, vele együtt a dialektikus és történelmi materializmust.

A fasizmus új állásfoglalásokra vezette a Szentszéket: XI. Pius elítélte annak ifjúságpolitikáját, ugyanakkor igyekezett kezet nyújtani a rezsimnek, majd 1937. márciusában határozottan támadta Hitler vallás- és katolicizmus elleni politikáját, kivíva így a náci vezetők dühét. XI. Piusnak a német papság álláspontját is figyelembe kellett vennie, mely nem hozott érdemi ítéletet a nácik ellen. Tudni kell azt is, hogy a Szentszék kommunizmus-ellenessége nem jelentett nácipártolást, annál kevésbé, mivel a fasizmus egyre nyíltabban üldözte az egyházat. A II. világháború alatt azután a Szentszék két, egymással harcban álló rendszer szorításába került, és igyekezett mindkettővel szemben egyenlő távolságot tartani, ugyanis azt gondolta, hogy mindenfajta ítéletét azonnal eszközként használták volna fel; ez a magatartás a Vatikán elszigetelődését vonta maga után. De azért sem igyekezett a Szovjetuniót megtámadó Hitler ellen fordulni, mert Hitler Németországa volt az egyetlen ország, amely a kommunizmus elleni harc ígéretével tévesztette meg a világ egy részét.

A következő pápák tevékenységének tömör összefoglalóját adja a szerző a továbbiakban: XII. Pius alapvetően kommunista-ellenes, XXIII. János a nyitás politikájának képviselője, a tágabb kilátáson alapuló új típusú dialógus pápája VI. Pál, az európai kontinens újraegyesítésének pápája II. János Pál volt.

Az 1956-os magyarországi eseményekről XII.Pius 1956. október 28-i Enciklikájában beszélt, ebben megelégedettségének adott hangot Mindszenty bíboros kiszabadítása alkalmából, majd ugyanez év novemberében keserűségét fejezte ki amiatt, hogy Magyarországon fegyverek segítségével teremtettek „új rabszolgaságot”. Európa-képében egy, a kereszténységre épülő és a keresztény egyház befolyása alatt álló rendszer szerepelt.

XXIII. Jánossal teljesen új irányt vett a Szentszék mind nyelveze-tében, mind gyakorlatában: elsőként a Szovjetunió kereste vele a kapcsolatokat, később a Szentszék is szorgalmazta azokat. Ez utóbbiakat lehetővé tette, hogy a pápaság megszabadult az egyházra nehezedő nacionalizmusoktól. Az igazi fordulatot a pápa által 1959. január 25-én tett bejelentés jelentette: XXIII. János az evangélium tanításának korszerűsítését, a vallási gondolkodás átalakítását hirdette meg, valamint annak szükségességét, hogy a római keresztény egyház gondolkodását a modern időkhöz igazítsa, új kapcsolatokat építsen ki más egyházakkal és vallásokkal, s magukkal a kommunista országokkal. Foglalkozott olyan kérdésekkel is, mint az atomfegyverkezés, a nyugati politikai rendszer, azonbelül is különösen az amerikai, a jelenkori társadalmi problémák, mint pl. a szegénység, a papok nagyobb fegyelemre buzdítása. Mindezek mellett kiadatott olyan dokumentumokat, melyek szigorú bírálatokat tartalmaztak a kommunizmust illetően. Utódja, VI. Pál, folytatta elődje megkezdett munkáját, így felújította a kapcsolatokat a „létező szocializmus országai”-val; alapelve a dialógus volt, ami azonban őt sem akadályozta meg az „ateista kommunizmus”, az „istentagadó ideológiai rendszerek és az egyházat elnyomás alatt tartók” elítélésében. Nagy figyelemmel kísérte Olaszország akkori vezetőinek, Fanfaninak és Moronak politikai tevékenységét. 1967-ben megjelentetett enciklikájában a világot foglalkoztató alapvető kérdéseket, mint pl. az ún. harmadik világbeli szegénység, a gyarmatosítás következményei, a liberális kapitalizmus, az éhezés stb… feszegette, s különös figyelmet szentelt a nemzetközi béke biztosításának. Fontosnak tartotta valamennyi egyház hitközösségét a római katolikus egyházzal, azon belül a pápával.

Az Ostpolitik tehát XXIII. Jánossal kezdődött, és VI. Pál folytatta azt, miközben a nemzetközi közvélemény, a sajtó körében értetlenséggel fogadták azt; az egyház politikai irányváltását emlegették, amelynek során a Vatikán többé nem tekintette a kommunizmust legyőzendő ideológiai ellenségnek, sőt, mi több, Casaroli bíborost „kriptokommunistának” (titkos kommunistának) tekintették!... Ezek az orgánumok és/vagy személyek nem vettek tudomást arról, hogy az egyház „átgondolt keresztény türelmet hirdetett, és nem akart nagyobb rosszat kiprovokálni”. A haladó gondolkodású papság azonban megértette VI. Pál intencióit, „modern cselekedetnek tekintette a marxizmus által képviselt erős politikai realitással folytatott dialógust”. Szintén számos kritikát kaptak a pápa találkozói a szocialista országok vezető politikusaival. VI. Pál állandóan hangot adott a születő európai közösségi intézményeket támogató véleményének. Időnként nehezen ment a közös munka a jugoszláv és a lengyel püspökökkel, amennyiben azok nemzeti és állami hovátartozásukat is bevonták saját működési köreikbe, és nehéz volt a békeharcban részt vevő, tehát a szocialista országok által is támogatott, politikai mozgalmakhoz csatlakozó ideológiát követő klérussal normális kapcsolatokat kiépíteni.

Ezek után következnek az egyes, volt szocialista országok vallási helyzetét taglaló fejezetek; ezeket csak röviden érintjük, és inkább a Magyarországnak szentelt fejezetet ismertetjük bővebben.

Bulgária: itt mindig az ortodox kereszténység uralkodott. 1948 után kemény harcot folytatott a hatalom a katolikus egyház ellen, amellyel 1949-ben minden kapcsolat meg is szakadt. 1952-ben püspököket végeztek ki vagy ítéltek súlyos börtönbüntetésre, a katolikus intézményeket „mintegy lefejezték”.

Csehszlovákia: 1948 után kíméletlen sztálini politika folyt, 1950-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok a Szentszékkel, a hívők érdekében titokban neveztek ki néhány püspököt és szenteltek fel kisszámú papot.

Jugoszlávia: 1946 után letartóztatási hullám söpört végig a papság körében, mindezek mellett a Szentszék nem szakította meg az országgal a diplomáciai kapcsolatokat. Sztálin halála után az ország vezetői szelídebb arculatot vettek föl a Vatikán előtt, s nem zárkóztak el a jugoszláv püspökséggel folytatott párbeszéd előtt sem.

Lengyelország: az itteni papság egyedül vívta harcát a hatalom ellen, és egyedül irányította párbeszédét a kommunista hatalommal; vezetője Wyszynski bíboros volt.

Német Demokratikus Köztársaság: az országból a Nyugatra végbemenő elvándorlás érintette a katolikus papságot is. W. Ulbricht kormányzása alatt ugyan nem zárta ki a kereszténység és a szocializmus humanitárius célközösségét, mindamellett keményen fellépett a vallás ellen.

Románia: a latin rítust követő katolikus egyház ellen keményen lépett fel. 1949 – 1955 között a Szentszék semmilyen kapcsolatot nem volt képes felvenni a politikai vezetéssel.

S most részletesebben hazánk és a Szentszék kapcsolatáról!

Nálunk a felszabadulás előtt a katolikus egyház egyfajta „arisztokratikus” egységet alkotott, élén az esztergomi érsekkel; hatalmas birtokai voltak és nagy hatása a népre. 1946-tól a katolikus vallás Magyarországon Mindszenty bíboros tevékenységére épült, akit 1948. decemberében letartóztattak: ezzel kezdetét vette az ellene sok éven át folytatott, állam által irányított aknamunka. Letartóztatása után életfogytiglani fegyházra ítélték, fizikai és pszichikai kínzásoknak vetették alá. Az 1949-es új Alkotmány súlyos csapást mért az egyházra, amelyet néhány püspök pragmatikus megközelítéssel próbált kivédeni azért, hogy legalább egy minimális pásztori tevékenységet folytathasson. A Szentszék tiltakozott Grősz kalocsai érseknek az állammal kötött egyezménye ellen, mondván, erre csak a Szentszéknek van felhatalmazása. Mindszenty közben az USA magyarországi nagykövetségére menekült, ami mind a magyar, mind az amerikai hatóságok számára gondot jelentett, többek között megromlott egészségi állapota miatt. A Szentszék ugyan Rómába vitte volna a bíborost, ő azonban előtte teljes rehabilitálását követelte a kommunista rendszertől. A külföldre történő kivitelében Casaroli bíboros játszott nagy szerepet. Ezelőtt azonban VI. Pál pápai intézkedéssel megfosztotta Mindszentyt főegyházmegyei és primátusi rangjától, a Vatikán küldöttének missziójába az egyre jobban fölerősödő enyhülési folyamat is belejátszott, ami a Kelet – Nyugati kapcsolatokat mind jobban befolyásolta. Ebben a történelmi időszakban képviselte Casaroli VI. Pált és II. János Pált. Casaroli bíboros titokban találkozott Bécsben Hamvas magyar prelátussal, majd Casaroli jött, ugyancsak titokban, Budapestre. A magyar hatóságok kedvezően fogadták Casarolinak azt a kérését, találkozhasson Magyarországon Mindszentyvel, ettől ugyanis a Mindszenty-ügy sikeres lezárását remélték, annál is inkább, mivel úgy látták, Mindszenty már nem jelentett veszélyt az állam számára, melyet már az sem zavart, hogy az amerikai nagykövetségen tartják, ugyanis a Kennedy-kormánnyal is javítani igyekeztek a kapcsolatokat. Mindszenty azonban minden tekintetben makacsnak mutatkozott, Casarolit is barátságtalanul fogadta, amiért az nem nála, hanem „a kommunisták ízletes asztalánál” vacsorázott!...

A Magyarország és a Szentszék között 1964. szeptember 15-én aláírt szerződés roppant fontos volt, mivel ez volt az első alkalom, hogy a Szentszék egy népi demokráciával írt alá nemzetközileg is jelentős megállapodást. Mindszenty azonban továbbra sem engedett követeléseiből, annak ellenére, hogy a Szentszék vele szemben tanúsított viselkedése Ostpolitikájának részét képezte. Végül 1971. szeptember 28-án Mindszenty elhagyta Magyarországot, s Rómába vitték. Ott, a Szentszéken, VI. Pállal is összetűzésbe került, mondván, hogy az egyház legfőbb szerve elfogadta a Magyarországon az állam által kinevezett püspököket, s nem fogadta el a Magyarországon betöltött egyházi titulusaitól ugyancsak VI. Pál által történt lemondatását. Mindszenty és a Szentszék kapcsolata továbbra is feszült maradt a volt magyar egyházi személyiség állásfoglalásai miatt.

A két állam közötti kapcsolatok eközben tovább fejlődtek, javultak. 1975. novemberében VI. Pál Lázár Györgyöt, 1977. júniusában Kádár Jánost fogadta.

A Szentszék részvétele a Helsinki Konferencián szintén a VI. Pál által kívánt Ostpolitikát képviselte, a kelet-európai országokkal szemben alkalmazott politizálást is nagyobb szabadsággal és önállósággal végezte. A szerző véleménye: ez a meghívás nem jöhetett a nyugati országok részéről, a Szentszék viszont ezt az alkalmat is felhasználta a közös európai értékek hangoztatására, ugyanakkor eladdig soha nem tapasztalt erővel védelmezte ugyanitt az alapvető emberi jogokat, így a szabad vallásgyakorláshoz való jogot.

II. János Pál Európa - képét a kelet-európai elnyomott népek gyermekének emlékei alakították. Politikai és kulturális tervének alapelvei közé tartozott a szláv népek és azok keresztény mivoltának hangsúlyozása, végső célja pedig Európa újraegyesítése volt. Gondolkodásának fő irányai a következők: a kereszténység az európai népek egységének forrása, ez az egység két öszetevőből áll: a nyugati és a keleti kulturális – vallási tradíciókból; Európa egysége csak a nemzetiségek tiszteletben tartásával valósulhat meg; Európa egységét a nacionalizmusok nem áshatják alá; a személyiség méltósághoz és szabadsághoz való joga az európai népek egyesülésének ihlető eszméje.

Érdekes ez a könyv, illetve szerzőjének hozzáállása az egyház társadalompolitikájához: számtalan helyen említi a katolikus egyház, időnként néhány képviselőjének negatívumait, de sohasem mond kritikát sem mellettük, sem ellenük. Jó ez vagy rossz? Követendő vagy nem követendő eljárás ez egy szerző részéről? Nehéz válaszolni; az mindenesetre követendő példa lenne nagyon sok tudós kutató számára, hogy először ne az ítéleteket mondja ki, hanem a tényeket, esetleg ez utóbbiakat ne szerencsétlenebbnél veszedelmesebb magyarázatokkal ellátva. Pedig Barberini professzort igazán nem lehet baloldalisággal vádolni, mégis követendő pl. a Mindszenty-ügy, majd a szocialista Magyarország valláspolitikájának tárgyalása a könyvében – csak gondolkodnának el rajta a szélsőséges nézeteket hirdető mai magyar politikusok, kutatók, egyházi személyiségek!...

Giovanni Barberini: L’Ostpolitik della Santa Sede. Un dialogo lungo e faticoso (A Szentszék Ostpolitikája. Hosszú és fárasztó párbeszéd). Bologna, Il Mulino, 2007. XIV + 419 o.

Kun Tibor