Klió 2009/3.

18. évfolyam

XX–XXI. század

Forró helyzetek a hidegháborús Közel-Keleten

Az 1956-os szuezi válság után megrendült a hosszú gyarmati múltra visszatekintő Franciaország és Nagy-Britannia helyzete a Közel-Keleten. Mivel önállóan már nem tudtak szembeszállni a kelet felől érkező kihívásokkal, ezért a kommunista veszélyre való hivatkozással szorosabbra fűzték kapcsolataikat az Egyesült Államokkal. A nyugatbarát kormányok helyzetének megszilárdítására a közös fegyveres beavatkozástól sem rettentek vissza, még ha ezt a harcot kommunista erők helyett a mindenféle idegen befolyást elutasító nacionalista fiatalokkal is kellett megvívniuk. Együttműködésük hatékonyságát és eltökéltségüket hamarosan be is bizonyították az 1957-es szíriai krízis, majd pedig az egy évvel későbbi látványos libanoni–jordániai akcióik során. Ivan Pearson tanulmányában különleges figyelmet szentel az említett fordulatok elemzésére és hátterük megvilágítására. A történtek bemutatásának és jelentőségének mérlegelése mellett következetesen utal a regionális események hidegháborús aspektusaira is.

A szerző az elemzést az 1940-es és 1950-es években rendkívül ingatag szíriai rendszer problematikájának részletezésével kezdi. A stratégiai fontosságú ország folyamatosan váltakozó külpolitikai orientációja, illetve az állandó puccsok és merényletek baljós jövőképet festettek a Nyugat régióbeli érdekeltségei számára. A veszély az 1956-os szuezi krízis után felerősödött. Az új szovjet külpolitika kibékült a Nyugat-ellenes arab nacionalista irányvonallal és megkezdte a nemzeti kormányok támogatását különféle segélyekkel. Ennek következtében Washington előtt felrémlett egy baloldali kabinet alakulása Damaszkuszban és az ország szovjet befolyás alá kerülése, valamint az országon áthaladó kőolajvezetékek miatt kétségessé vált a zökkenőmentes kőolaj kitermelése a Perzsa-öbölben. Nagy-Britannia számára emellett fokozottan felértékelte Szíria jelentőségét a szomszédos jordániai és iraki monarchia. Utóbbiak megóvása kiemelt prioritást élvezett a térséggel kapcsolatos brit külpolitikában, hiszen a Bagdadi Paktum két oszlopos államától egyszerre remélték a szovjet behatolási kísérletek és a külföldi befolyás felszámolását szorgalmazó arab nacionalista ideológia feltartóztatását.

Pearson szerint mindezek után kemény próba elé állította a britek és amerikaiak közel-keleti külpolitikáját az 1957. július–október között zajló szíriai krízis. Az 1955-ös szír–csehszlovák fegyverüzlet után két évvel ugyanis többségbe kerültek a szír parlamentben és kormányban a baloldali Arab Újjászületés Szocialista Pártjának (Baasz Párt) hívei. A szovjetek korábbi kelet-európai térnyeréséből kiindulva Nyugaton attól tartottak, hogy az arab állam is hamarosan Moszkva egyik csatlósállamává válik. Ennek elkerülésére az amerikaiak áprilisban titokban felvették a kapcsolatot a szíriai ellenzékkel és elkezdték egy jobboldali fordulat előkészítését. A puccskísérletet azonban hamar leleplezte a szír hírszerzés. Augusztus 12-én a katonaság körülzárta az USA külképviseletét, majd pedig kiutasították az országból a nagykövetség három összeesküvéssel meggyanúsított munkatársát. A következmények lesújtóak voltak az USA-ra nézve. Az elhibázott akciót követő tisztogatás során eltávolították a belpolitikai életből és a fegyveres erőktől a jobboldali személyeket, miközben tovább nőtt a baloldal befolyása.

Az amerikaiaknak új megoldást kellett találni a mind kényelmetlenebbé váló szíriai helyzet megoldására. Fokozta együttműködését a szomszédos államokkal, aminek eredményeképpen a törökök csapatösszevonásokat hajtottak végre a szír határ mentén. Az eseményekre a szovjetek egyre élesebb kirohanásokkal reagáltak, amire a 6. Amerikai Flottát a szír partokhoz irányították. Az események rövidesen túlnőttek a vétlenségét mind kétségbeesettebben bizonygató Damaszkuszon és immáron nyílt amerikai–szovjet összecsapással fenyegettek.

Pearson a szakirodalom fogyatékosságát pótolja, amikor ezután részletezi a britek eddig mellőzött szerepvállalását is. A szuezi kudarc hatására a brit kabinet növekvő aggodalommal szemlélte az eseményeket és még az amerikaiaknál is jobban tartott egy kommunista kormány létrejöttétől Damaszkuszban, vagy hogy az ország az arab nacionalizmus vezéralakjának számító Nasszer befolyása alá kerül. Szorosabbra fűzték emiatt kapcsolataikat Washingtonnal, és létrehozták a Szíriai Munkacsoportot diplomáciai és titkosszolgálati tevékenységeik koordinálására. Kezdeti elképzeléseik rendkívül szerteágazóak és radikálisak voltak. Komolyan gondolkodtak egy álhatárincidens kreálásán, amire hivatkozva azután lerohanhatják Szíriát a szomszédos Nyugat-barát országok, de tervet dolgoztak ki a prominens szír kommunista személyek meggyilkolására is. Szerencsére az arab kormányok magukhoz ragadták a kezdeményezést a mind kényelmetlenebbé váló helyzetben és szeptember elején egyeztető tárgyalásokat folytattak egymással. Ezt követően lassan a Nyugat is belátta, hogy a szírek mindent elfogadnak a szovjetektől, csak tanácsokat nem. A fenyegető török támadás elmaradásával a krízis október közepére véget ért.

Pearson megállapítása szerint viszont a szíriai eset következményei több szempontból is komoly befolyással bírtak a későbbi jordániai és libanoni fejleményekre. Az ekkor létrehozott Szíriai Munkacsoport egy évvel később már határozottan reagált a regionális eseményekre. A britek és az amerikaiak nem engedhették meg maguknak ugyanis a levantei térség elvesztését, így a leg-rosszabbakra felkészülve a bizottság már 1958 januárjára részletekbe menő hadműveleti tervet készített el a kommunisták és az arab nacionalisták térnyerésének megakadályozására.

A közös elképzelés végrehajtására fél évvel később sor került sor, amikor katonatisztek puccsot hajtottak végre Irakban és az uralkodócsalád kivégzése után kikiáltották a köztársaságot. Washington és London az azonnali fegyveres beavatkozás mellett döntött az ugyancsak forrongó jordániai–libanoni belpolitikai helyzet lecsillapítására és az arab rendszerek megóvására. A korábbi titkos megállapodásnak eleget téve a partraszállási és ejtőernyős akciókra kijelölt egységek csak Husszein király és Samún köztársasági elnök hivatalos felkérése után indultak meg. Beavatkozásuk viszont rendkívül rövid ideig tartott és a háborgó arab közvélemény lecsillapítására, valamint a szükségtelen veszteségek elkerülésére azonnal megkezdték kivonásukat, miután a fenyegetett rendszerek fennmaradása biztosítottnak látszott.

Konklúziójában számos új megállapítást tesz Pearson. Megítélése szerint London a szíriai krízist arra használta fel, hogy szorosra fűzze a szuezi válság alatt elhidegült kapcsolatait Washingtonnal. Ez nemcsak a térségbeli pozícióik megóvása miatt bizonyult előnyösnek. Az USA a kommunista veszély felerősödésétől tartva a korábbiaknál messze nyitottabb volt az együttműködésre, ezért visszafogottabb taktikát követve, sokkal nagyobb figyelmet szentelt a brit érdekeknek. A térséggel kapcsolatos gazdasági érdekeik megóvására az angol–amerikai bizottság kész forgatókönyvet dolgozott ki és hagyott jóvá a legmagasabb döntéshozatali szinten. A szerző a fél évvel később végrehajtott akció fontosságával kapcsolatban külön kiemeli, hogy annak jelentőségét nem pusztán a Nyugat-barát kabinetek túlélése, hanem a cselekvési terv szinte papírformának megfelelő gyors végrehajtása adta. Az a tény ugyanis, hogy a libanoni felkérés után 27 órával már amerikai tengerészgyalogosok ellenőrizték a bejrúti tengerpartot egyértelműen demonstrálta minden lehetséges összeesküvő csoport számára, hogy gyors és határozott fellépéssel számolhat minden, a Nyugat érdekeivel ellentétesen cselekvő politikai erő.

Ivan Pearson: The Syrian Crisis of 1957, the Anglo–American ’Special Relationship’, and the 1958 Landings in Jordan and Lebanon (Az 1957-es szíriai krízis, az angol–amerikai „különleges kapcsolat” és az 1958-as földet érések Jordániában és Libanonban). In: Middle Eastern Studies, Vol. 43. No. 1 (January 2007) 45–64. o.

Prantner Zoltán