Klió 2009/3.

18. évfolyam

Középkor

A magyar–szlovák középkor szlovák értelmezésben

A Nagyszombati Egyetem történeti tanszékének 2006-os évkönyve (Studia Historica Tyrnaviensia VI) tematikus szám, amely a történelmi Magyarország középkori nemzetiségi viszonyaival foglalkozik. A kötet alcíme („A nemzetiségek Szlovákia múltjában”) határozza meg pontosan a körüljárt témát, de történetietlen, hamis feltételezésből indul ki, amikor feltételezi Szlovákia középkori meglétét.

Az évkönyv Vincent Sedlák klasszika-filológus középkorász 75. születésnapjára készült, és az egyetem által rendezett konferencia anyagát tartalmazza. A bevezetőben a másik „középkoros” szlovák történész, Richard Marsina röviden ismerteti Sedlák professzor munkásságát, amely feltárta, hogy melyek a nem magyar hatások a történelmi magyar állam kezdeti időszakában. Marsina szerint Sedlák egész onomasztikai munkássága arra irányul, hogy létrejöjjön Szlovákia toponímiai szótárának össz-szlovák szintézise.

A vizsgált nagyszombati évkönyv kitűzött célja, hogy bizonyítsa a korai és késő középkori történelmi Magyarország soknemzetiségű jellegét, nem magyar nemzetiségeinek nagy számú jelenlétét és azt, hogy a Natio Hungarica nem csak a magyarokat jelentette. Elsősorban arra koncentrál, hogy kimutassa: a vizsgált időszakban a mai Szlovákia területén kevés magyar élt, illetve, hogy szlovákok és magyarok vegyesen lakták a dél-szlovák területeket.

Az első tanulmány (A. T. Ruttkay) a régészet szempontjai segítségével tekinti át, hogy milyenek voltak az etnikai viszonyok és a kulturális kapcsolatok a mai Szlovákia területén az V. századtól a XII. századig. A területre való szláv betelepülést az V–VI. századra teszi, de megjegyzi, hogy – különösen az északi részen – etnikai szubsztrátummal kell számolni, azaz olyan germánokkal, akik a római kor óta éltek itt. A VII. században az avarok voltak jellemzőek, akiket a VIII. század közepe óta „szlavizáltak”. A VIII. század végétől következett a Duna menti szlávok és frankok tartós szövetsége, és a Duna északi részére való betelepedés. A IX. század második harmadától a mai Szlovákia területének lényeges része a nagymorva hercegség alapvető központját tette ki. A szerző szerint a Nagymorva Birodalom politikai történetében diszparitás mutatkozik az eredeti két hercegség: a morva és a nyitrai között. E két területre szerinte kétféle etnikai elnevezést is használtak a kora középkorban: a morvák és a slovienek (ejtsd: szlovjen) közötti, illetve a nyitraiak és a mezánok közötti különbségtétellel. A kereszténység terjedését a területen talált templomokkal, azok típusaival, alaprajzaival bizonyítja. Ezek mutatják mind a bizánci, mind a frank, valamint inzuláris (ír–skót) hatást is, sőt, emlegeti az aquileiai patriarkátus (észak–itáliai) hatásának világos nyomait. Nem zárja ki, hogy a nagymorva katonáskodó családok (880-tól) soraiban voltak régi magyar harcosok is, de az erre utaló sírleletek csak a X. századtól mutathatók ki. Régi magyar sírokat a IX–X. század fordulóján szerinte csak a mai Szlovákia keleti részén találtak. Szlovákia délnyugati részén a régi magyarok sírjai a 920–925 közötti időszakra tehetők. Ezek csak egyedi sírok, ami arra vall, hogy csak portyázó magyarok sírjai lehettek, nem letelepedetteké. Nagyobb létszámú magyar lakossággal csak a 930-940 közötti időszaktól lehet számolni.

A szerző szerint a további magyar lakosság Dél-Szlovákiában a X. század végén telepedett le, a Duna menti síkságon, ritkás településhálózatot alkotva. Az a terület, amelyen régi magyar sírok vannak, kb. 7500 négyzetkilométert tesz ki, ami Szlovákia területének egyhetede. A belobrd-i típusú régészeti (temetkezési) kultúra bizonyságára hivatkozva azt igazolja, hogy a régi szlovákok a régi magyarokkal csak a mai Szlovákia déli részén érintkeztek lényegesen, a többi területen nem. Tehát megállapítja, hogy Szlovákia nagy részén a IX–XI. században a szláv-szlovák (szlovjen) település folytonossága igazolható. A Duna menti szlovjenek gazdasági-szervezeti alapja a történelmi magyar állam kezdeteinek időszakában akár egyike lehetett az uralkodó támaszainak a régi magyar arisztokrácia pogány ellenzéki csoportjainak alávetésében.

A tanulmány szerzője feltételezi, hogy az augsburgi 955-ös magyar vereség után, a korai magyar hatalom északi irányba is terjeszkedett. Ezt a terjeszkedést a cseh és a lengyel korabeli expanzió hátráltathatta.

A korai magyar megyék (comitatus) központjaivá váltak volt nagy-morva központok is, pl. Nyitra és Pozsony, valamint más várak. Nyitra a X. század második felétől az ismert ducatus intézményének központja is volt. A XII–XIII. századi lengyel krónikák adataira hivatkozva állítja, hogy az esztergomi érsekség joghatósága lefedte a mai Szlovákia területét.

Ruttkay ezután a megyerendszer és az új magyar királyi hatalmi rendszer kialakulását tekinti át. Fontosnak tartja, hogy e hatalom északi irányú térnyeréséről is írjon. Az 1250 körüli lakosságszámot Szlovákiában 240–250 ezerre becsüli, ami a nagymorva korszak kétszerese. A lakosság újabb megkétszereződését a XV. század közepére teszi. Megállapítja, hogy a kompakt szlovák lakta területek és a magyar többségű területek közötti határ lényegében nem nagyon változott. Kisebb magyar csoportok északi letelepedését a XIII. században a határvédelem és egyéb katonai feladatok indokolták (a szepességi kopjások és mások), de ők viszonylag gyorsan összeolvadtak a szlovák környezettel.

A városok keletkezésének folyamatában más etnikumok is részt vettek, közöttük zsidók és muzulmánok, akik a királyi kincstárat, a király pénzügyeit kezelték. A születő városokban jelentős etnikumot képeztek a vallonok, akik franciául írtak, és a szőlőművelést, bortermelést honosították meg. A XIII–XVI. században további etnikumok érkeztek Szlovákia területére: kunok, mint határőrök, és németek nagy számban. A német betelepülés, a kolonizáció és városalapítás a XIX. század közepéig is eltartott. De nyelvi rokonok is érkeztek (csehek, morvák, sziléziaiak), a XVI. században pedig horvátok. A lakosság létszámát jelentősen növelte az oláh (vlach, szlovákul: valašská) kolonizáció, amelyben a keleti szláv etnikumoknak volt nagy szerepe.

A szlovák etnogenezis szempontjából fontos, hogy a települések folytonosak a magyarok előtti időszakokból, és később ezek képesek asszimilálni a kisebb etnikai csoportokat, amelyek különféle korszakokban, szlovák környezetbe települtek le.

A következő tanulmány (szerzője Ferdinand Uličný) a szlovákok X–XIII. századi etnikai fejlődését tekinti át. Ő a nyelvészek eddigi eredményeiből indul ki: A sclavus és a slovien népnév, a slovenka és a slovenský melléknév, a slovák népnév, a slovan népnév és a slovanský melléknév segítségével igazolja a szlovák nemzetiség (etnikum) X. századi megszületését.

A szlovák nyelvészek a szláv nyelvtörténet alakulásának vizsgálataiból megállapították, hogy az önálló szlovák nyelv a X. században kezdett kiválni az ősszláv alapból (a kontrahálás, a vokalizáció megszűnése, az orrhangok megszűnése, és a XII. századi g-h hangzóváltás kialakulása következtében). A szlovák nyelv elkülönülésének folyamata, amely a szlovák nemzetiség meghatározó identifikációs jegye, a X. és a XIII. század közötti időszakra tehető.

A sclavus a történelmi magyar latin írásbeliségben a XII. század óta van jelen, és hol szlávokat, hol a szlávok egyes etnikumait, hol a szlovákokat jelenti. A tanulmány szerzője olyan forrásokat ismertet, amelyekben a sclavus, sclavi bizonyosan a szlovákot jelenti, tehát amikor a megnevezés a történelmi Magyarország északi részén lakó szlávokra (szlovákokra) vonatkozik. A slovien megnevezés vizsgálatát a IX. század második felénél kezdi, mert akkor jelent meg először a kifejezés, szent Cirill és Metód munkásságában (a Proglas-ban és a két szent életéről szóló műben). A slovien azért is fontos a szlovák nemzeti tudat fejlődésében, mert ezt tartják a szlovákokat a többi szlávtól legvilágosabban megkülönböztető népnévnek.

A slovenský (’slowenski breza’) melléknév a történelmi magyar eredetű latin írásbeliségben, egy 1294-es alapítólevélben (Znióváralja) tűnik fel először. A szerző sorra veszi a slovien és a slovenský különféle variációit. A cseh forrásokban a különbségtétel a XIV. században bukkan fel, amikor egy szótár készítője a szlovákokat a ’Slovien’ elnevezéssel különbözteti meg a többi szlávtól. Ezután egy 1444-es bártfai (Bardejov) hivatalos levelet idéz, amelyben egy katona nemzetiségének meghatározásaként szerepel a slovák (szlovák férfi) népnév („Nicolaus Czech et Slowak, stipendarii supremi”). Ez a legrégebbi ismert feljegyzés, amely a szlovákot, mint népnevet említi. Ezután felsorolja, hogy mely helyeken szerepel még (pl. a Túróczi-krónikában: Slováčko-Zlowachko, 1488). Felsorolásában hangsúlyozza, hogy a leggyakrabban cseh forrásokban bukkan fel, mert a csehek így akarták megkülönböztetni a velük rokon, hozzájuk nyelvileg is legközelebb álló szlávokat. A tanulmányt író kutató számára fontos volt, hogy áttekintse, hogyan nevezték a szlovákokat, hogyan különböztették meg őket a legközelebbi szlávok, ezért sorolja a cseh és a lengyel forrásokban szereplő, szlovákokra vonatkozó elnevezéseket, és azok formáit. A szlovákok meghatározására a Slovan népnév, és az ebből származtatott melléknév, a ’slovanský’ is elterjedt. Erre 1558-tól hoz fel példákat (Slovančin, Sloviančik).

Matúš Kučera a latinul „speculatores”-nek, azaz őrszemeknek nevezett csoportot vizsgálja meg, etnikai és szociális szempontból. Szakmájuk tág értelemben a felderítés és az őrködés, határőrzés és testőrködés volt, és a középkori gyakorlat szerint ezt a munkát gyakran bízták az adott területen élőkétől eltérő entikumokra. A Nagymorva Birodalom időszakából egy írásbeli forrást jelöl meg, a későbbi időszakokra – természetesen – jóval többet. Az őrködés szlovák területen sok várnak és objektumnak, valamint sok településnek a feladata volt, ami egyes települések nevében máig megmaradt. A tömeges forrásanyag a XII–XIII. században válik jellemzővé. Megvizsgálja, hogy a középkor folyamán ezeket (helyek, személyek, feladatok meghatározására) milyen kifejezésekkel illették latinul, magyarul, szlovákul-szlávul, és mi a nyomuk a helységnevekben, helynevekben, személynevekben.

László (1077–1095) és Kálmán (1095–1116) királyok törvénykönyvei, és néhány korai krónika segítségével azt állítja, hogy a határőrizeti szakma nyomon követése alapján is bebizonyítható, hogy a magyarok számos elemet átvettek a szláv (nagymorva) államszervezetből, államszervezési intézményekből. Ezt úgy magyarázza, hogy a magyaroknak nem volt sok tapasztalata az állam szervezésében, ezért igénybe vették azt is, amit a Nagymorva Birodalomtól át tudtak venni. Az őrszolgálat teljesítése olyan kötelezettség volt, amely a többi településénél hosszabban megőrizte lakosai szabadságát, csak sokkal később váltak jobbágyokká, amit a jogrend figyelemmel kísérésével is igazolni lehet. Különösen a várak rendszerének kiépítése segít abban, hogy e réteg jogi és szociális folyamatait figyelemmel kísérhessük. Tehát a speculatores a Nagymorva Birodalom óta szabadok voltak, és katonai kötelezettségeik miatt sokáig azok is maradtak.

A következő rövid tanulmány cseh témájú, cseh nyelvű, és cseh szerzőtől, Ludmila Sulitkovától való. A morvaországi városok nemzetiségi viszonyait tekinti át a középkorban és a kora újkorban. Miután leírja, hogy melyek a középkori városok lakosságára vonatkozó kutatások legfontosabb forrásai (a lakosságot összeíró listák, a város fenntartására szánt hozzájárulások listái, a polgárok felvételének listái, a bíráskodás írott anyagai, urbáriumok, telekkönyvek), megállapítja, hogy ezekből meglehetősen kevés maradt fenn.

A morva városok nemzetiségi viszonyaira vonatkozó legfontosabb téma, természetesen, a német kolonizáció, a német és a cseh etnikumú lakosság aránya. A német betelepítés a XII. század végétől a XIII. század egészére jellemző volt, de a XIV. századtól már a cseh etnikum a városokban is kezdte felülmúlni a németet. Ezt a városok dokumentumainak nyelvezete is igazolja. A középkori morvaországi városokban a cseh nyelv elterjedésének folyamatát írja le röviden a szerző.

A jeles szlovák történész professzor, Richard Marsina a középkori szlovákiai városok nemzetiségi struktúrájával foglalkozik. Az etnikumok szempontját azért is hangsúlyozza, mert fontosnak tartja, hogy a középkorban is megkülönböztették egymást, és az állam és a terület különféle nyelveit. A német és más történetírásból átvett azon tévedésekkel száll szembe, amelyek szerint a térség kiváltságos városait a németek lakták. Igazolni kívánja, hogy más etnikumok, és más nyelvet beszélők is polgárai voltak e városoknak. Elismeri, hogy a városjog német volt, de a lakosság nem kizárólag német. Azok a helyek ugyanis, ahol rendszerint előjoggal várost alapítottak, előzőleg már vásártartó helyek voltak, és laktak ott mások is. Garamszentbenedek, Zsolna és más városok középkori dokumentumai alapján bizonyítja, hogy az ott lakó szlávok (tehát szlovákok) is kaptak privilégiumokat, nem csak a németek. A szlovák és a német, vagy más nemzetiségek egyenlő jogi helyzetére, privilégiumaira több példát is felhoz, pl. a nagyszombati esetet. Azt is igazolja, hogy a városi patríciusok között is voltak szlovákok vagy mások, nem csak németek. Tehát nem igaz az a séma, hogy a városokban a patríciusok a németek, a plebejusok pedig a szlovákok voltak.

Mária Nováková egy rövid tanulmányban azt vizsgálja meg, hogy az Árpád-kori történelmi Magyarországon hogyan lehet tetten érni az „Aba” nevet, amely később helynevekben is megjelenik. Leszögezi, hogy ez török eredetű név, és a XI. század óta (1086) lehet tetten érni. A legnevesebb Aba Sámuel volt, akit királlyá koronáztak. A XII. században kolostorok jobbágyait is nevezték így. A szerző a XIV. század közepéig követi nyomon ezt a nevet. Megállapítja azt is, hogy a mai Szlovákia területén három helységnévben található meg (Abovce, Aba, Abovo).

A továbbiakban két tanulmány foglalkozik a gens és a natio fogalmával és értelmezésével. Az első (Blanka Brezováková) az Anjou-kor XIV. századi írott forrásait tekinti át ebből a szempontból, a második pedig a késő középkori történelmi magyar forrásokat. Mindkettő elsősorban a szlovák gens és a szlovák natio nyomait kutatja. Mindkettőnek azért fontos ez, mert a középkori nemzetiségi viszonyok kutatásában ezek alapvető fogalmak. Mivel a középkorban a latin volt a kommunikáció nyelve Európában, ezért a kollektív identitást a gens és a natio fogalmával jelölték. A két fogalom keveredésének és elkülönülésének folyamatát kíséri figyelemmel a két írás. Fontos számukra, hogy mikor kerül be a nyelv is az értelmezésekbe. Az első ilyen tárgyú tanulmány figyelemmel kíséri, hogy mit kötnek a két fogalomhoz, illetve, hogy mi adja ezek alapját (születés, eredet, nyelv, terület, földrajzi hely, állam, rend). Ezért a középkori nemzet fogalmának meghatározása sziszifuszi feladat. Vannak, akik szerint a ’gens’, ’gentes’ az etnikai tudatra utalt a középkori államokban, a ’natio’ pedig a politikai nemzet értelmű közösségre. A magyar középkori állam multietnikus volt, így a két latin fogalom értelmezését a középkori magyarországi krónikák alapján vázolja fel.

A másikfajta forrást az oklevelek jelentik, amelyek fogalomhasználata nem azonos a krónikákéval. Megkülönbözteti az egyházi és világi dokumentumokat, mert nem azonosak a kiindulópontjaik. A natio használatában jobban tetten érhető a keveredés. Egyaránt használják a nemesség, az etnikum és az állam összes lakosa kifejezésére. A ’natio hungarica’ kifejezés elemzésével bizonyítja a fogalom használatában meglévő dichotómiát.

A natio és a gens vizsgálatának másik variációját Daniela Dvořáková készítette. E fogalmak előfordulását és jelentését a késő középkori történelmi magyar forrásokban vizsgálta meg. A nemzet fogalmának fejlődését kívánta általa górcső alá venni. Megállapítja, hogy a két terminust időnként egymás szinonimájaként használták, időnként azonban eltérő jelentéssel látták el. A gens többjelentésű volt: ’nemzet, etnikum, nép, emberek, katonák, katonaság, fegyveres csapat’ jelentésben. Gyakran idézi Szűcs Jenőnek a témába vágó műveit, különösen a Nemzet és történelem címűt. Lényegében az ő értelmezését magyarázza és értékeli. A XV. században több értelemben használták a nemzet fogalmát. A szerző szerint elsősorban az államhoz tartozás volt a fő értelme, és kevésbé a nyelv (mint ahogy azt Szűcs Jenő állítja). Akkor a valláshoz és az adott rendhez való tartozás volt a fontos, nem a nemzethez tartozás. Erre a középkori egyetemek diákjainak besorolását hozza fel példaként. Az a nemzeti besorolás nem felelt meg a mai területi, politikai vagy nyelvi besorolási kritériumoknak. Az egyházi és az uralkodóhoz fűződő lojalitás volt a fő szempont. Itt a natio nem nemzetiségi tartalmú volt, hanem a natio Hungarica a különféle nemzetiségek privilegizált rétegeinek tagjaira vonatkozott. Ő is, és más kötetbeli szerzők is hangsúlyozzák, hogy a középkorban is megvolt a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozás tudata, de ez inkább érzésként nyilvánult meg, ezért nehéz tetten érni.

A következő rövid tanulmány azzal foglalkozik, hogy milyen folyamatban telepítették be a németeket Nyitra megyébe. Nyitra és környéke a Nagymorva Birodalom óta fontos a szlovákok számára. E megye sűrűn lakott volt a szlovákok, délen pedig a magyarok által, de néhány településre németeket telepítettek. A szerző, Ján Lukačka három periódusra osztotta ezt a betelepítési folyamatot. Az első a XI–XIV. században, a második a XIV. század elején, a harmadik pedig a XIV. század huszas éveitől a XV–XVI. század fordulójáig tartott. A német településeket a toponímiából következteti ki, és a katolikus kereszténység egyik központjának szerepével erősíti meg. Fontos volt a gazdasági szempont is, mert néhány bányavárost alapítottak német jogon. Ezekben, német jogon, örökölték a polgármesteri hivatalt.

Miloš Marek hosszú tanulmányban ismerteti azt, hogy milyen (idegen) etnikumokat telepített le a történelmi magyar állam a középkorban. Nem csak a mai Szlovákia területére tér ki, hanem az egész állam területére is. A soknemzetiségű, vagy multietnikus állam pozitívumaira akarja felhívni a figyelmet, és István intelmeiből, mint pozitív hagyományból indul ki. A soknemzetiségű állam negatívumát abban látja, hogy nehézséget okozott e sokféle etnikum – amelyek mindegyike külön jogon, külön szokásokkal, igényekkel és követelményekkel jelentkezett – besorolása, annak eldöntése, hogy hol lehet nekik helyet találni a középkori magyar állam területén és jogrendjében. Sorra veszi a keleti etnikumokat (türk, török, tatár, finnugor, kazár, székely, bolgár, besenyő és más etnikumok), és ismerteti, hogy ezek milyen szabadságokkal telepedtek le, és milyen feladatokat kaptak az államban. Később következnek a jászok, kunok, zsidók, cigányok, németek, latinok (francia, olasz, vlach-román), ruszinok, csehek, és azok privilégiumai, sajátosságai. Összefoglalójában újra hangsúlyozza a multietnikus állam pozitívumait.

Vladimír Rábik a szlovákiai középkori városok papjait és prédikátorait vizsgálja meg, nemzetiségi megoszlás alapján. A városok etnikailag kevésbé voltak homogének, mint a falvak, ezért érdekli őt az, hogy milyen volt az egyházi és vallási élet az egyes nemzetiségek számára. Számos kiváltság, közigazgatási és egyházi autonómia alapján működtek. A szabad polgármester-választás kiváltsága mintájára követelték, hogy a nemzetiségi megoszlású egyházközségek kapják meg a szabad plébános-választás jogát is. Ez számos harcban, jogi, egyházi és politikai küzdelemben formálódott, aminek nyomait – írott dokumentumokban – követi a szerző. Általában saját nyelvüket beszélő papot követeltek és választottak maguknak. Az egyházi privilégiumok segítségével is nyomon lehet követni a városok nemzetiségi megoszlását, amit a szerző Kassa, Eperjes, Bártfa, Besztercebánya, Nagyszombat és más városok példáján mutat be. Arra használja, hogy igazolja a városok szlovák lakosságának meglétét, és időnként arra is hoz adatokat, hogy azokban mikor jelent meg a magyar lakosság.

Egy másik szerző, Zuzana Lopatková is használja az írott egyházi forrásokat a nemzetiségi viszonyok kikövetkeztetésére. Ő egy 1634-es kanonoki vizitáció jegyzőkönyvét (egyházlátogatási jegyzőkönyv) használja arra, hogy a környékre vonatkozóan nemzetiségi viszonyt vizsgáljon. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvet egyházi népszámlálásként tekinti, és az ott feljegyzett adatokból von le következtetéseket. A jegyzőkönyv ugyanis felsorolja a terület plébániáit. Bár ezeket nem a nemzetiségi viszonyok felmérésére használták, ennek ellenére tartalmaznak ilyen adatokat. A reformáció miatt a vallási felekezetekre vonatkozó adatokat tartalmaznak, amelyekből le lehet vonni bizonyos következtetéseket. Az összeírt községek plébániáira és felekezeti viszonyaira támaszkodva összegyűjti, hogy hol milyen nemzetiségű lakosság, milyen létszámban élt. Cikke végén a szerző mindezt táblázatba is foglalja.

Jozef Šimončič egy jelentős szlovák történésznek, Branislav Varsiknak a munkásságáról számol be. Varsik 1938-ban megjelentette fontos monográfiáját, amelyben a Nagyszombati Egyetem nemzetiségi viszonyairól (Národnostný problém Trnavskej univerzity) vitatkozik a kollégájával. A tanulmány szerzője ismerteti, miként szállt Varsik vitába Jozef Škultétyvel, aki azt állította, hogy a Nagyszombati Egyetem fennállásának 300. évfordulója nem szlovák ünnep, mert Pázmány is, meg az egyetem is magyar volt.

A cikk szerzője megemlíti azokat a szakmai kifogásokat, amelyeket Varsik módszerével és megállapításaival szemben mások emeltek. Az egyik Federik Federmayer, aki doktori munkájában foglalkozott a témával: Varsik munkájának dicsérete mellett azt rója fel neki, hogy ugyan megállapítja, a diákok neve mellett a Hungarus nem mindig jelentette az etnikai magyart, viszont minden olyan diákot, akinek neve mellett a Slavus meghatározás állt, automatikusan szlováknak tekintett. Nem vizsgálta meg alaposabban, hogy valóban etnikai szlovákról volt-e szó. Néhány diák genealógiai vizsgálatával Federmayer maga foglalkozott, és megállapította, hogy sem a Hungarus nem jelent automatikusan magyart, sem a Slavus nem jelent automatikusan szlovákot.

A cikk szerzője végül leszögezi, hogy Varsik e műve a sokadik a szlovák nemzet apológiái között, amely sort Ján Baltazár Magin kezdte több évszázaddal ezelőtt. A hibái abból is adódtak, hogy rendkívül nehezen jutott hozzá sok olyan anyaghoz, forráshoz, amelyek magyarországi levéltárakban lelhetők fel.

Milan Majtán olyan szlovák toponímiákkal foglalkozik, amelyek XVIII. századi (1785) titkos térképeken lelhetők fel. Ezek az első jozefinista katonai térképek, amelyek a történelmi Magyarországot titokban térképezték fel. A szerző szerint ezek azért is kivételes források, mert tartalmazzák a városok, községek, kisebb-nagyobb települések, hegyek, folyók, dombok, patakok, utak, jelentősebb épületek, rétek, legelők, erdők, mocsarak neveit, és így kincsesbányái a XVIII. századi szlovák nyomoknak.

A következő két tanulmány Szlovákia keleti részének etnikai, multikulturális jellegzetességeit vázolja fel. Egyúttal igazolja, hogy ez a régió a nemzetfejlődésben és a terület fejlődésében külön-utas sajátosságokat mutat.

Az első tanulmány szerzője, Peter Žeňuch nemzetközi tudományos projektet ismertet, amelyet a Vatikán is finanszíroz, és a kelet-nyugati egyházi és szellemi kapcsolatok kutatására irányul. Feladata, hogy összegyűjtse a Szlovákia területén található, bizánci hagyományú, cirill és latin betűkkel írott kéziratos és nyomtatott emlékeket. A kutatás elsősorban a XVII–XVIII. századra irányul. Azon óegyházi szláv és latin nyelvű írásbeliségről van szó, amely területileg, konfesszionálisan és etnikailag kötődik Szlovákiához. Azt kívánja felmérni, hogy milyen állapotban van a bizánci hagyomány a Kárpátok és Közép-Európa régiójában.

Szlovák esetben ez a vizsgálat Kelet-Szlovákiára terjed ki, és éppen e régió nyelvi, etnikai, kulturális és konfesszionális pluralizmusát igazolja (szlovákok, ruszinok, magyarok, ukránok, lengyelek, romák; görög katolikusok, római katolikusok, ortodoxok, evangélikusok, kálvinisták, zsidók élnek, éltek együtt). A vizsgált térséget soha nem választotta el politikai határvonal, de nyelvi, kulturális, etnikai és konfesszionális határ annál inkább. Az egyén és a társadalom ilyen jellegű mobilitására és azonosságtudatára összpontosítanak, különös tekintettel a kulturális és a vallási-szertartási hagyományokra. Elektronikus adatbázist építenek a felfedezett bizánci hagyományú emlékekből, és ezeket később kiadják. (2006-ban az adatbázisnak 158 egysége volt.) Területileg Kárpátalját is bevonják a vizsgálatba.

A másik tanulmány szerzője alaposan elemzi azt, hogy a kelet-szlovák régióban a bizánci hagyományú kultúrát, nyelvet, írásbeliséget a ruszinok szokták kisajátítani maguknak, függetlenül attól, hogy azt éppen nem etnikai ruszinok, hanem etnikai szlovákok gyakorolják, élik meg, készítik.

A keletszlovák jellemzőkkel foglalkozó tanulmány, Ľudovít Haraksim írása azt vizsgálja meg, milyen a ruszinság és a görög katolikus egyház viszonya. A keleti szertartás szerinti keresztény vallás hívei e területen nemcsak ruszinok és oláhok (vlach) voltak, hanem szlovákok is. Több példát (írásos történeti forrást) is hoz arra, hogy ezt igazolja. A tanulmány fő célja, hogy bemutassa a szlovákok ’rutenizálásának’ folyamatát. Őket és másokat is rusnákoknak nevezték, azaz az orosz hit (ruská viera) híveiként, etnikai ruszinokká nevezték át, éppen a vallás és liturgia alapján. Ezen ruszinizált szlovákok keleti szlovák jellegét és ennek néhány történeti dokumentumát ismerteti.

Az évkönyv további tanulmányai az újkori viszonyokkal foglalkoznak.

Marta Dobrotková például azt tekinti át, hogy milyen volt R. W. Seton-Watson tevékenysége a szlovákok, különösen az amerikai szlovákok javára, amikor a történelmi Magyarország mostoha nemzetiségi viszonyaival foglalkozott. Miután ismerteti, hogy mit jelentett a szlovákoknak a kiegyezés, majd a nemzetiségi törvények, rátér arra, amikor Seton-Watson „színre lépett”, azaz a XIX–XX. század fordulójának időszakára. Az amerikai szlovákok ekkor már határozottan felléptek az otthon maradottak érdekében. Az amerikai szlovákok petícióinak és politikai tiltakozásainak hatására az angolszász közéletben is ismertté vált a magyar asszimilációs politika és ennek minden törvénye. Az Amerikai Szlovák Liga felkeltette Björnson és Seton-Watson érdeklődését is. Mindkettő befolyásos értelmiségi volt a nyugati világban. Az utóbbi, történészként, foglalkozott a történelmi Magyarország kérdéseivel.

Az évkönyv a fent ismertetett tanulmányokon kívül forrásokat és dokumentumokat is közöl. Körülbelül 40 oldalon át egy olyan tervezetet ismertet és dokumentál, ami nemcsak Csehszlovákián kívül, de még azon belül is ismeretlen történelmi tényt tár fel: Pavol Petruf bevezetőben ismerteti, majd közreadja annak a tervnek a dokumentumait, amely szerint 1938 és 1939 között, Csehszlovákia végleges hitleri felosztásáig, tervezték, hogy kb. 1200–1500 cseh és szlovák állampolgárt vagy Franciaországba, vagy francia gyarmatokra telepítenek át. Az évkönyvnek ez a része rendkívül érdekfeszítő. A közreadó azokat a levélváltásokat mutatja be, amelyek a cseh–szlovák és a francia diplomácia megfelelő személyei között folytak le ebben a kérdésben.

A Müncheni Egyezmény (1938. szeptember 29.) következtében a Hitlernek átadott csehországi területekről kitelepítendő családok sorsának egyik megoldási javaslata volt ez, amit a csehszlovák parlament vezetése kezdeményezett. A jelek szerint a befogadásra volt némi francia hajlandóság, de a tervből végül semmi sem lett, részben a francia kormány elutasítása miatt. A csehszlovák parlament vezetése elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosokra gondolt, és az akciót rendkívül sürgette. Néhány hét, néhány hónap alatt szerette volna lebonyolítani. Az üggyel 1938 novembere és 1939 februárja között foglalkoztak. A folyamatot befolyásolta Németország egyre erősödő jelenléte Közép-Európában. Ami e rendkívül érdekes anyagon belül is érdekfeszítő, az, hogy a csehszlovák kormány németeket és zsidókat akart áttelepíteni a franciákhoz, amit azonban a franciák kifejezetten visszautasítottak. A tervből ezért sem lett semmi.

A szóba jöhető területek között szerepeltek a viszonylag alacsony népsűrűségű dél-franciaországi területek, a francia gyarmatok közül pedig Madagaszkár, Tunisz, Új-Kaledónia, Marokkó, Algéria. A közölt dokumentumok egyik legérdekesebbje az a terjedelmes jelentés, amely mezőgazdasági szempontból információkat szolgáltat a kiszemelt dél-franciaországi területről. Ebből az anyagból alapos, mély ismereteket szerezhetünk a korabeli dél-francia gazdasági, agrár-gazdasági, etnikai, népességi és egyéb viszonyokról.

Az évkönyv Kitekintő rovata közöl egy olyan rövid tanulmányt, amely valószínűleg nem e rovatba, hanem a tanulmányok közé való. Ebben Martina Snaková írja le azt a történelmi hányattatást, aminek következtében a Ferences rend a XVII. század végén megtelepedett Bártfán. Bártfa ugyanis a reformáció és a katolicizmus-ellenes, Habsburg-ellenes politikai, vallási és fegyveres harcok konok híve maradt, így a rekatolizációt jelentő, azt visszahozó ferences rend csak külső erőszak alkalmazásával telepedhetett le e városban. Ennek a folyamatnak a sokéves viszontagságait írja le a szerző.

A rovat a következőkben aktuális egyetemi ügyeket ismertet: diplomamunkák szerzőit és címeit a 2003–2006. évekből, szigorlati dolgozatokat 1999–2006 időszakából.

A Recenziók rovatában olyan történeti munkákról szólnak, amelyek az egyetem Történeti Tanszékének, az ottani oktatóknak az érdeklődési körébe tartoznak.

Marta Dobrotková és Vladimír Rábik szerk.: Studia Historica Tyrnaviensia VI. Katedra Histórie (Nagyszombati történeti tanulmányok). Filozofická Fakulta, Trnavská Univerzita, Trnava, 2006, 288 oldal.

Hamberger Judit