Klió 2009/3.

18. évfolyam

Őskor és ókor

Róma és Perzsia a késő ókorban

A római szemszögből írt történeti munkák túlsúlyának ellenpontozása, a késő ókori római-perzsa kapcsolatok kiegyensúlyozott, mégis a szászánida félre koncentráló bemutatása – ez Beate Dignas és Engelbert Winter Rome and Persia in Late Antiquity című könyvének a bevezetésben deklarált célja. A kötetnek már a külalakja is visszhangozza a szerzők szándékát: a borítólapon a perzsa Sápúr király előtt térdelő, legyőzött Valerianus császárt láthatjuk. Dignas, az oxfordi Somerville College Ókortudományi Tanszékének munkatársa, és Winter, a Münsteri Egyetem Ókortudományi Tanszékének professzora nem először dolgozott együtt: 2001-ben jelentették meg Rom und das Perserich – Zwei Weltmächte zwischen Konfrontation und Koexistenz című művüket, mely az e hasábokon bemutatott könyvük előzményének tekinthető. A két ókortörténész számos fejezettel és alfejezettel bővítette korábbi művét, mely így még jobb betekintést nyújt a Római Birodalom (később Bizánc) és az Újperzsa Birodalom viszonyának történetébe.

A kötet két jól elkülönített, szemléletében, céljában és terjedelmében is jelentősen különböző részre tagolódik. Az első rész egy mindössze 44 oldalas áttekintés, melynek első fejezete (Róma és Irán a III. század elejéig) a III. századra kialakult politikai helyzet tömör leírását adja. Röviden összefoglalja a parthusok történetét és a parthus – római kapcsolatokat az első követváltástól Parthia bukásáig és a Szászánida Birodalom kialakulásáig, melynek nyugat felé irányuló külpolitikáját a második fejezetből (Róma és a Szászánida Birodalom: Kronológiai áttekintés) ismerhetjük meg. A szűkszavú, felsorolásszerű, századonkénti osztatú eseménytörténeti leírásban a szerzők nem foglalkoznak a hadjáratok, csaták részletes leírásával, nem tárgyalják a békeszerződések pontjait, mindössze kisebb vallástörténeti kitérőket engednek meg maguknak. Az évről évre haladó felsorolás mindössze néhány tucat mondatban taglalja az első római-perzsa háborúkat, II. Sápúr hosszú, hetven éves uralkodásának eseményeit, az V. századi enyhülést, a Perzsia északkeleti határainál feltűnő heftaliták elleni hadjáratokat, és a többi, jelentős politikai történést egészen a VII. század közepén bekövetkezett arab hódításig. A szöveget olvasva érezhető, hogy a szerzők nem az egyébként igen hasznos politikatörténeti áttekintés megírását tekintették fő feladatuknak, nagyobb hangsúlyt fektettek a könyv második, 212 oldal hosszúságú részének megírására (Források és összefüggések), melynek fejezetei a római – perzsa kapcsolatok egy-egy speciális aspektusát tárgyalják részletesen.

A rómaiak és a perzsák között lezajlott háborúk megértéséhez elengedhetetlenül szükséges megismerni a két fél politikai céljait. Ami a rómaiakat illeti, már a késő köztársaságkorban megfogalmazódott az a szándék, hogy Róma Nagy Sándor örökébe lépve meghódítsa a Keletet, létrehozva így „a határok nélküli birodalmat”. Bár a Szászánidáknál ilyen nagyszabású külpolitikai koncepciót nem találunk, nekik is határozott céljaik voltak; már I. Ardasír idején, de nyíltan I. Sápúr uralmától fogva magukévá tették az Akhaimenida örökséget és igényt tartottak az Óperzsa Birodalom összes tartományára, beleértve Mezopotámiát, Örményországot, Kis-Ázsiát és Szíriát is. A két külpolitikai koncepció teljes összeegyeztethetetlensége okozta a két állam konfrontációját. A szerzők tagadják, hogy a római szemléletű történetírás állítása, miszerint a rómaiak a perzsa háborúk során csupán védekező, „reakciós” szerepet töltöttek volna be az agresszor perzsák mellett, igaz lenne, és úgy vélik, sok esetben épp a nyugati fél lépett fel támadólag, és összességében inkább a rómaiak politikája volt offenzívnak nevezhető.

A perzsa hadviselés leírását (Szászánida hadászat című fejezet) a szerzők jórészt ókori auctorokra bízzák. Hosszan idézik Héliodórosz Aethiopica és Maurikiosz Strategikon c. műveit, melyek, még ha egyébként ellenségesek is a perzsákkal szemben, tényszerű és részletes leírást adnak a szászánidák taktikájáról, haditechnikájáról és hadvezetéséről. A római auctorok (szűkszavú perzsa feliratok mellett) a következő, a háborús konfliktusokat részletesen elemző fejezetben (Katonai összeütközések) is nagy szerepet kapnak, ám a mű szerzői ezúttal igen alapos forráskritikát alkalmaznak. Megállapítják például, hogy sem a Historia Augusta Alexander Severusról szóló része, sem pedig a császár pénzérméinek feliratai nem fedik a valóságot: Alexander Severus perzsák elleni hadjárata a római írott források tanúságával szemben nem járt sikerrel, sőt súlyos vereséggel ért fel. A római – perzsa háborúkról szóló szövegek kritikáját egy helyütt (77–84. p.) igen érdekes műelemzés szakítja meg, mely a Valerianus császárt elfogó I. Sápúrt ábrázoló kortárs és késői ábrázolásokat és legendákat veszi sorra. A háborús összecsapások után a béketárgyalások és békeszerződések története, a diplomáciai tárgyalások protokollja kerül terítékre (Diplomáciai megoldások). A tárgyalásokhoz legtöbbször vesztes csaták, katonai kifulladás vagy népesedési problémák vezettek, és a legtöbb esetben mindkét fél komolyan gondolta a háború beszüntetését annak ellenére, hogy gyakran igen rövid időn belül kiújultak az ellenségeskedések. A szerzők a békekötések pontos feltételeit számos forrás alapos összehasonlítása során következtetik ki.

A két nagyhatalom között hosszú, a Kaukázustól Jemenig húzódó ütközőzóna alakult ki, melynek tárgyalására Dignas és Winter igen nagy hangsúlyt fektettek, lévén Perzsia és a Római Birodalom konfliktusainak fő területe (Arábia a nagyhatalmak között ill. Azonos érdekek: folytatódó konfliktusok c. fejezetek). Az arab világ három részre tagolódott: a Szászánida Birodalomban – azon belül is főleg Hatra és Híra városában –, a Római Birodalom területén, valamint az Arab-félszigeten élőkre. Hatra a Parthus Birodalom része volt, de 224 után nem fogadta el a Szászánidák uralmát, szövetséget kötött Rómával, ami jelentősen meggyengítette Ardasír észak-mezopotámiai pozícióit. A nagykirály 226–7-ben a város ellen vezetett hadjárata nem járt sikerrel, a perzsák csak 240-ben tudták bevenni Hatrát, Philippus Arabs 244-ben pedig kénytelen volt hivatalosan is lemondani róla. A perzsa uralom alatt a város elveszítette jelentőségét, és Ammianus Marcellinus 363-ban már egy rég elhagyatott városként említi. A Római Birodalom területén fekvő Palmyra gazdag kereskedőváros volt, melynek nemcsak gazdasági, hanem stratégiai jelentősége is elsőrangú volt. Palmyra 260-as, 270-es években bekövetkezett terjeszkedésének feltételeit a város vezetője, Septimus Odaenathus fektette le. A város jelentős hadjáratokat vezetett a perzsák ellen, hadserege egy alkalommal Ktésziphónig is eljutott, valamint hathatós segítséget nyújtott Róma keleti provinciáinak megvédésében. Miután a város kinyilvánította Rómától való függetlenségét, Aurelianus császár 272-ben behódolásra kényszerítette Palmyrát. E két város kontrollálta Észak-Mezopotámia és Szíria nomád arab törzseinek jelentős részét. Hatra és Palmyra bukásával hatalmi vákuum keletkezett, melyet két arab család, a Lakhmidák és a Ghasszánidák növekvő hatalma töltött ki. Az előbbiek a perzsák, míg az utóbbiak a rómaiak oldalára álltak a két nagyhatalom konfliktusaiban.

Örményország megszerzése nem csupán a terület stratégiai jelentősége miatt volt mindkét nagyhatalom érdeke, hanem az ország tetemes nyersanyag- és emberanyag-készlete miatt is. A szerzők részletesen bemutatják az ország státusát, mely az évszázadok során igen gyakran változott. Az i. e. I–II. században egyfajta hatalommegosztás alakult ki Róma és Parthia között: a parthus Arszakidák családjának egyik tagja a mindenkori római császár beleegyezésével került az örmény trónra. A szászánida korban Örményország előbb perzsa szatellitállamként, majd az Arszakida restauráció után római vazallusként létezett, egészen II. Sápúr hadjárataiig, melyek során Nagy-Örményország, a terület keleti fele ismét perzsa uralom alá került. A történeti áttekintés korántsem egyoldalú, nem korlátozódik a politikatörténeti események bemutatására. A szerzők nagy teret engednek az ország vallási-kulturális hagyományainak és azok változásainak bemutatására is (így például a kereszténység felvételére, ezáltal a nyugati kultúrhatások erősödésére, az örmény zoroasztriánusok és keresztények politikai ellentéteire).

A két birodalom közti ütközőzónák közül a harmadik, a Kaukázus vidéke igen speciális területnek számított nem csupán a rómaiak és a perzsák sajátos, a tevékeny együttműködés és a háborúskodás között csapongó kapcsolata miatt, hanem a hegyvonulattól északra lakó törzsek katonai ereje miatt is, mely mindkét fél számára állandó veszélyt jelentett, ugyanakkor az erőegyensúly felborításának lehetőségével kecsegtetett. A szarmaták, kimmerek betörései, majd később a hunok feltűnése miatt elengedhetetlenül szükségessé vált a határok megerősítése, olyannyira, hogy Philippus Arabs 244-től évi járadékot fizetett I. Sápúrnak, hogy a perzsa nagykirály a pénzt a kaukázusi átjárók védelmére fordítsa. A kötet részletesen beszámol a hágók erődítéséről. A térségben azonban háborúkra is sor került: a kaukázusi átjárók előtere, Ibéria számos alkalommal cserélt gazdát. Érdemes megjegyezni, hogy a szerzők a dél-orosz sztyeppevidéket következetesen Transzkaukáziának hívják, holott a kifejezést a Kaukázustól délre fekvő vidékek megnevezésére szokás használni.

A kötet külön fejezetben foglalkozik a két állam gazdasági és kereskedelmi kapcsolataival. Bár a helyi kereskedelmi tevékenység mindhárom határmenti régióban (az arab világban, Örményországban és a Kaukázus vidékén) igen jelentős volt, a távolsági kereskedelem központja Nisibis lett, mely várost a rómaiak 298-ban a Kelet és Nyugat közötti kereskedelem egyedüli színhelyévé tették. 363-ban a perzsák elfoglalták Nisibist. Az erődített város eleste óriási megdöbbenést váltott ki a kortársak körében. A rómaiak, válaszul a határváros tartós Szászánida uralom alá kerülésére, a VI. században Nisibisszel szemben megépítették Dara-Anastasiopolist, mellyel visszaszerezték korábbi kereskedelmi és hadászati pozícióik egy részét. A kereskedelmi helyek számának csökkentése, a kereskedelmi tevékenység korlátok közé szorítása mindazonáltal fontos lépés volt a határ biztonságosabbá tétele felé.

A vallási ügyek a III. század elejétől kezdve meghatározták a két nagyhatalom viszonyát (Vallás: kereszténység és zoroasztrianizmus c. fejezet). A rómaiak és a szászánidák eltérően kezelték a vallási ügyeket, ám e politikák korántsem voltak függetlenek egymástól: az egyik birodalom valláspolitikájában bekövetkezett változás rendszerint válaszra késztette a szomszédos felet. Miután az Újperzsa Birodalom a zoroasztrianizmus útjára lépett, a Római Birodalom pedig a kereszténységet tette meg államvallássá, a két fél konfliktusa új szintre lépett, ideológiai természetűvé is vált. Az Arszakidák valláspolitikája rendkívül toleráns volt, ám a Szászánidák hatalomra kerülésével ez magváltozott: az új dinasztia tagjai a zoroasztrianizmus patrónusai lettek. I. Sápúr ugyanakkor, amellett, hogy nyugati hódításai során Mezopotámiában, Örményországban és Kis-Ázsiában is megpróbálta elterjeszteni az új államvallást, türelmes volt a többi felekezettel, megtűrte még a rivális manicheizmust is. Sápúr utódai között azonban találunk olyan nagykirályt, aki megpróbálta visszaszorítani az időközben az ellenséges szomszéd államvallásává vált kereszténységet és üldözte a „Róma előretolt helyőrségének” tekintett keresztényeket (II. Sápúr), és olyat, aki fiatal korában engedélyezte, sőt támogatta a keresztény egyház iráni szervezkedését, majd élete végén a kereszténység üldözésébe kezdett (I. Jazdagird), de olyat is, aki olyannyira elkötelezett volt a kereszténység támogatása mellett, hogy az (alaptalan) szóbeszéd szerint egy keresztény nőt vett feleségül (II. Khoszroész). Az utóbbi uralkodó idején a vallási ellentét eltűnni látszott a két állam között, olyannyira, hogy a Jeruzsálemet 614-ben ostromló perzsa főparancsnok, Romiuzan fő célja a szent kereszt megszerzése és Ktésziphónba szállítása volt, melyet végül sikerült is elérnie. A szerzők egészen a Szászánida Birodalom bukásáig követik a két birodalomban releváns vallások történetét, megjegyezve, hogy az arab hódítás során az iráni keresztények az arabok oldalán, a velük összességében évszázadokon át meglehetős toleranciával viseltetett zoroasztriánus perzsák ellen harcoltak.

A recenzált mű két utolsó fejezete (A császár és a királyok királya valamint A Nyugat és Kelet közti információcsere) igen érdekes kérdésekkel foglalkozik: az előbbi a római császárok és a perzsa nagykirályok személyes kapcsolatát vizsgálja, míg az utóbbi a két birodalom közötti információáramlás csatornáit veszi sorra. A két uralkodó az Újperzsa Birodalom fennállása során mindvégig egyenrangúnak tekintette egymást, kapcsolatukat pedig a „királyok testvérisége” kifejezéssel illették. Ez a formula több volt egyszerű szófordulatnál: az uralkodók valóban hitték, hogy kozmikus kapcsolatban állnak egymással, és olyan aura veszi körül kettejüket, mely kiragadja őket a földi világból. A szerzők kitérnek a perzsa xvarna koncepciójára is, mely a nagykirályt uralkodásra jogosító „királyi kisugárzást” jelentette, valamint részletesen tárgyalják konkrét uralkodók, köztük II. Khoszroész és Maurikiosz császár viszonyát is. Ami a két birodalom közötti információáramlást illeti, nem csupán kereskedelem, háborúskodás és diplomácia, hanem kémkedés és deportálások útján is végbemehetett, melyekről a szerzők számos ókori auctor segítségével adnak képet.

A kötetet terjedelmes függelék teszi teljessé, mely a Szászánida királyok és római császárok listáját, egy kronológiai áttekintést és egy szószedetet is tartalmaz. A tekintélyes, mintegy negyven oldal hosszúságú bibliográfia tanulmányozása megerősítheti az olvasót abban, amit már a főszöveg olvasása során is sejthetett: a szerzők hatalmas mennyiségű irodalmat, német és angol nyelvű forrásmunkák tömegét olvasták el és dolgozták fel. A mű további érdeme, hogy igen gyakran és hosszan citál ókori írott forrásokat, majd alapos és tárgyilagos forráskritikának veti alá őket. Értékelendő, hogy a politikatörténeti rész, bár jól használható, viszonylag rövid, hiszen a szerzők a kötet második részére, a társadalom-, vallás-, diplomácia- és hadtörténetre fektették a hangsúlyt, melyben elsősorban a kevésbé ismert perzsa félre koncentráltak. A kötet képanyaga jól összeválogatott, megfelelően elhelyezett és szervesen illeszkedik a környező szövegbe. Hiányosságként mindössze a kidolgozatlan, önismétlő és helyenként indokolatlan helyre beszúrt térképeket róhatjuk fel, ez azonban a számos érdemmel rendelkező mű értékéből keveset von le.

Beate Dignas–Engelbert Winter: Rome and Persia in Late Antiquity - Neighbours and Rivals (Róma és Perzsia a késő ókorban – Szomszédok és vetélytársak). Cambridge University Press, Cambridge, 2007. 347 p.

Ötvös Péter