Klió 2009/3.

18. évfolyam

Őskor és ókor

A zsidó nők vallási kultúrája az ókorban

Ki ne emlékezne az egyik legközkedveltebb bibliai témájú rajzfilmre, az Egyiptom hercegére? Carol Meyers professzorasszony (Duke University Department of Religion, Durham, USA) biztosan, mivel szakmai tanácsadóként ő is részt vett a film készítésében. Azt viszont már kevesebben tartják számon, hogy a bibliai történelmen és archeológián belül zsidó nőtörténettel foglalkozik a legszívesebben.

Az alábbiakban bemutatandó kis könyve tulajdonképpen egy – az ószövetségi teológiával és az izraeli vallás történetével foglalkozó – konferenciára (Basel, 2001) készített előadásának nyomtatott verziója. Világosan és emészthetően fogalmazza meg a zsidó nők vallási szokásrendszeréről alkotott nézeteit, és hatásosan cáfolja a számos tévhitet, amely az elmúlt évezredek során halmozódott fel a témával kapcsolatban.

Felvezetésképpen az eddigi kutatások eredményét – vagy inkább eredménytelenségét tárja fel. Ugyanis közel-keleti nőtörténettel foglalkozni a források hiánya miatt nem könnyű, pláne nem ókorival. A közel-keleti nőket Lucy M. J. Garnett tette láthatóvá a XVIII. század végén megjelent művében, és ezután nem sokkal az izraeli nők kerültek terítékre a Bibliával foglalkozó tudósoknak és a feminista mozgalmaknak köszönhetően. Érvek és ellenérvek, különböző vizsgálati módszerek színes választéka vonult fel a XIX–XX. század folyamán. Egyesek szerint a zsidó nők nem rendelkeztek politikai jogokkal az izraeli társadalomban, így a vallási életben sem volt semmi helyük. Mások szerint a vallási tevékenységekben való női részvétel szélesebb körű volt, mint azt feltételeznénk; egyes feministák pedig váltig állítják, hogy a Biblia férfidominanciája megrögzött nőgyűlöletet közvetít az olvasók irányában. Meyers asszony szerint pedig nem ez a lényeg. Az eddigi megközelítések eredménytelensége több okra vezethető vissza: a bibliai könyvek jelentős részét férfiak írták, ebből a szempontból a nők többnyire marginális szerepbe kerültek. Az sem szerencsés, ha a vallást összekeverjük a teológiával, hiszen egy dolog a vallási rendszer, és más a vallási elvek gyakorlati kivitelezése, amiről jóval kevesebb információt kapunk. Ezenkívül az is gyakori, hogy a nőnemű istenségek imádatát automatikusan – és tévesen – nőnemű imádókhoz kapcsolják. Újabb problémát jelent vizsgálatunk szempontjából, hogy nehezen lehet elvonatkoztatni a Biblia íróinak perspektívájától, ami legtöbbször nemzeti és közösségi szemszögből értékeli az eseményeket. Így arra terelődik a figyelem, hogy vajon a nők is bemehettek-e a templom területére és részt vehettek-e a közösségi ünnepeken, ahelyett, hogy hogyan élték meg hitüket otthon, a hétköznapok során. Az egyértelmű, hogy a vallási elitet férfiak alkották, ám a nők leggyakrabban a próféták feddőbeszédeiben vannak megemlítve, negatív vallási tevékenységekkel kapcsolatban. Nagy hiba lenne ez alapján az általánosítás, hangsúlyozza Meyers asszony, és eleve hibás vezérfonalnak tartja ezt a megközelítést. Mindenesetre a fenti problémák ellenére a tudomány a XX. század végére megegyezett abban, hogy az izraeli nők helyzete nem volt rosszabb, mint a nem papi rendből származó férfiaké. Részt vehettek az ünnepeken (a szolgákkal együtt) és más közösségi eseményeken is, valamint egyénileg is gyakorolhatták hitüket a templomban, mint az Anna példájából is látható (1. Sámuel 1–2.), tehát tagjai voltak a vallási közösségnek. Arról azonban, hogy vallási életük hogyan zajlott a mindennapok során, a Biblia mélyen hallgat, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez ne lett volna fontos.

Így hát Carol Meyers arra vállalkozott, hogy megfogalmazza, mi a vallásos kultúra, majd a zsidó nők vallási kultúráját próbálja meg körülírni, egy-egy fejezetet szentelve az antropológiai, archeológiai, szöveges és etnográfiai bizonyítékok bemutatására. Az írónő rámutat arra, hogy a zsidó vallás aligha nevezhető egységesnek, ugyanis nem létezett általánosságban elfogadott vallási gyakorlat, de minden változatban ott szerepelt a teológiai és a gyakorlati összetevő. Minden vallási kultúrának van materiális világa és viselkedési módja; mindazt magába foglalja, ami otthon, szakrális személyzet nélkül is véghez vihető a hétköznapok során.

Felmerül a kérdés: léteztek olyan rítusok, melyeket speciálisan csak nők végeztek? A biológiai asszimetriának köszönhetően biztosan állítható, hogy a nők más problémákkal küszködtek, mint a férfiak. Minden szülés komoly életveszélyt jelentett mind az anya, mind a gyermek számára. Ezért komoly kultusz alakult ki a termékenység, terhesség, szülés és szoptatás körül. Bár a bibliatudósok ezzel határozottan nem értenek egyet, az antropológiai szempont legitimnek tekinti a törvényen kívüli szellemi eljárásokat is, tehát ezek is a nők vallásos kultúrájának részeivé válnak. A különböző szertartások a mai orvos- és társadalomtudományokat helyettesítették: nem voltak gyógyszerek, pszichológusok, közgazdaságtan, politikatudomány, de volt halottidéző, varázslóasszony, jövendőmondó, valamint amulettek és így az a tudat, hogy az ember befolyással van a természetfelettire és az őt körülvevő eseményekre.

A tárgyi bizonyítékok sok mindent alátámasztanak: A Jordán keleti és nyugati partján fekvő családi házakban rengeteg kis, 8–14 cm nagyságú terrakotta figurát találtak, melyek rendszerint félmeztelen női (csak női!) alakot ábrázolnak. Nagy vita alakult ki körülöttük: egyesek szerint a zsidó nők által imádott női istenségeket ábrázolják, ám több érv szól az állítás ellen, mint mellette. Meyers szerint inkább valószínű, hogy az istenséghez való közvetítő szerepét töltötték be a figurák, fizikálisan ábrázolva a kérés lényegét (termékenység, szoptatás zavartalansága, stb.). Hasonló funkciót tölthettek be a kb 7x11 cm nagyságú kis agyagágyak (házasélet és/vagy szülés), melyeket többnyire női szobrocskával és lámpafigurával társítva találtak meg. Gyakran előfordul az egyiptomi isten, Bész kis törpe alakú szobra, sőt, még Bész-amulettek készítésére való öntőformákat is találtak Palesztína területén. Bésztől remélték az anya és gyermek megtartását a szülés alatt, így nem véletlen, hogy még a névadásban is megtaláljuk a nyomát.

Az ártó szellemek elleni amulettekről számolnak be egyiptomi szövegek is, melyek szerint az általában fényvisszaverő anyagból készült ékszerek az őket viselő újszülöttek számára szolgáltak védelemül. A fény, és így a lámpa jelentőségét a Bibliában (Derék asszony dicsérete, Példabeszédek 31.) is felfedezhetjük, feltételezhetően hittek a világosság „gonosz erőket távol tartó” erejében.

A szülésnek is megvolt a maga rituáléja, melyre a Biblia is célozgat homályosan, gondoljunk csak a körülmetélésre, vagy a közvetlenül születés utáni szertartásokra (az újszülött lefürdetése, sóval való bedörzsölése és bepólyálása). S érdekes megjegyeznünk, hogy bár a névadás elvileg a férfiak tisztessége volt, a bibliai esetek 62 százalékában egy nő volt a névadó.

A ma létező közel-keleti kultúrák elemeiből is sok mindent vezethetünk vissza ókori szokásokra. A mai nők is gazdag materiális és ötletkészlettel rendelkeznek termékenységük megőrzésével kapcsolatban. (Ez tartalmazhat orvosi és mágikus praktikákat.) Ilyen például a „gonosz szemétől” megvédő fénylő amulettek viselésének szokása a zsidó, keresztény és muszlim nők körében, vagy a leginkább zsidók által alkalmazott pengék elterjedése, melyeket „ördögűzésre” használtak a szülésnél, és így tovább. Előfordul az is, hogy a család idősebb nőtagjai az elhunyt rokonok szelleméhez fohászkodnak védelemért a terhes/fiatal anyukák számára, és rendkívül figyelemfelkeltő a következő jelenség is: az állapotos zsidó nők elzarándokolnak Ráchel sírjához, hogy (egy vörös fonalat viselve hétszer megkerüljék a sírt, s így) természetfeletti védelemben részesüljenek. Ha nem tudnak elmenni (mivel a sír a palesztin fennhatóság alatt álló Betlehemben van), elküldenek valakit a vörös fonállal, vagy akár az internetről is rendelhetnek „rituálén átesett vörös fonalat”.

Mindezek következtében az írónő két fő következtetést von le: Először is, az a nézet, miszerint a háztartás csak sokadlagos szerepet játszott az izraeli társadalom életében, nem állja meg a helyét. A Biblia -mint már említettük- nemzeti, törzsi szinten gondolkodik, de ettől még a család maradt a társadalom elsőszámú alapegysége. Izraelben, agrártársadalom lévén, a kis mezőgazdasági települések voltak túlnyomó többségben. A családi ház központ jellege bizonyított, és a szaporodás fontossága is logikus: a gyermek nemcsak munkaerőt, hanem „nyugdíjbiztosítást” is jelentett a szülők számára.

Másodszor, a fentiek tudatában nem hiteles a vallás egyoldalúan férfiszemszögű megközelítése; itt az idő, hogy a nők vallási tevékenysége beljebb kerüljön a margóról. Nem feltétlenül igaz az az elv, hogy „minél elvontabb valami, annál jobb”. Meyers kifejezetten hangsúlyozza, hogy a formális kereteken kívül zajló vallási élet van annyira fejlett, mint a törvények által meghatározott tevékenységek. A nők körében is létezett egyfajta hierarchia, hiszen köztük is kialakult a vallási elit: kultuszuk szakértői (ide tartoztak a bábák, halottidézők, varázslók és a jövendőmondók is.). Megvolt a saját szociális hálójuk, hiszen ha más nem is, de a gyermekszülés és a gondozási feladatok összekötötték őket.

Így megállapíthatjuk, hogy a két nem vallási gyakorlatának viszonya nem alá- fölérendeltséget mutat, hanem kiegészítik egymást. Ezt nevezi Meyers „heterarchikus komplexitásnak”. Ámen.

Carol Meyers: Households and Holiness, The Religious Culture of Israelite Women (Háztartások és szentségek. A zsidó nők vallási kultúrája). Fortess Press, Minneapolis, 2005

Erdős Zsuzsa