Klió 2009/3.

18. évfolyam

Fejezetek Oroszország történetéből

A városi polgárok Oroszországban a XIX. században

L. V. Kosman bevezetőjében megállapítja, hogy a polgárság, noha ténylegesen létező réteg volt, mégis erkölcsi-pszichikai, szellemi és nem társadalmi-gazdasági kategóriaként szerepelt először az értelmiségi köztudatban. A szovjet történetírás eszmei és politikai okok miatt a középrétegeket „elfeledett csoportként” kezelte, a burzsoáziát, a proletariátust és a parasztságot állítva a kutatások középpontjába. Az előbbiektől eltérő, ritka kivételnek számítottak N. P. Druzsinyin, A. G. Rasin és P. G.Rindzunszkij művei. A fenti helyzethez hozzájárult az oroszországi polgári fejlődésnek a nyugatitól való elmaradása és az orosz kapitalista társadalmi jelenségeket elvető narodnyik ideológia továbbélése. Változások a nyugati történetírásban (M. Hildermeier révén) az 1980-as évek második felében, az oroszban pedig az 1990-es esztendőkben mentek végbe. A szerző jelen írását az orosz historiográfiai és történeti publicisztikai művek mellett elsősorban levéltári forrásokra építi. Közülük megemlítenénk az Oroszországi Állami Történeti Levéltár, Moszkva Központi Történeti Archívuma anyagait, valamint a Törvények Teljes Gyűjteménye köteteit.

Kosman fontosnak tartja, hogy már a XVIII. század törvényhozási dokumentumaiban jelentkezett az a fogalmi bizonytalanság, amely később is jellemezte a városi, polgári középrétegek leírására szolgáló szakmai terminológiát. Az 1857. évi törvénykönyvben azon városi réteget nevezték polgároknak, akik kisiparosként és kiskereskedőként vállalkozásukban maguk, vagy néhány alkalmazottal együtt dolgoztak. A polgárság és a gildékbe (osztályokba) sorolt kereskedők közti társadalmi-politikai, jogi és vagyoni különbség 1861 után is fennmaradt, sőt a kormánypolitika ezt erősítette. A városi polgárok számának gyarapodása elsősorban a paraszti rétegekből érkezettek révén ment végbe. A szerző a polgárságon belüli horizontális mobilitást tartja jellemzőnek. A gildés kereskedők vagyonuk csökkenésével, ill. elvesztésével a polgárok közé kerülhettek. Kosman rámutat, hogy az említett rétegek közt flexibilis szociális és vagyoni határvonalak húzódtak. A polgárság a parasztok és a kereskedők közé ékelődött, ami a XIX. század folyamán együtt járt a csoport instabilitásával, nem segítve elő a belső konszolidálódást.

Ezután Kosman az oroszországi városi polgárok jogi helyzetével és rétegszervezetével foglalkozik. Megállapítja, hogy a vonatkozó jogi normákat alig kutatták. Másrészt utal arra, hogy Ja. Abramov még 1885-ben rámutatott az orosz polgárságról szóló jogszabályok bizonytalanságaira. Az is jellemző, hogy még az 1899. évi törvénykönyv is lényegében megismételte a XVIII. századi Adománylevélnek a polgárok rendjére vonatkozó megállapításait. A polgárok közössége kollektív felelősséget viselt azért, hogy tagjai teljesítsék az állami kötelezettségeket (útépítés, hadiszállítások, újoncállítás és mások) és fizessék a fejadót, majd az iparűzési adót. A szigorú törvények főleg a közösség módos részét sújtották, akadályozták a termelés bővítését, miközben a kormányzat gazdaságilag és jogilag a nagytőkét preferálta. A vizsgált korszakban a polgári közösség adózó rend maradt, sőt terhei egyre nőttek.

Az 1850-es évek végéig fennmaradtak a polgári szolgálatba lépés korlátozásai. A szakmai és oktatási előmenetelt 1861 után is a közösség engedélyéhez kötötték. A polgárság jogi helyzetében csak a XX. század elején, a forradalmi események hatására, következtek be lényeges változások. Igazságosabb lett a polgárok közt az iparűzési adó felosztása, 1904-ben eltörölték a testi fenyítést, az 1906. okt. 5-i törvény megszüntette az állami szolgálatba lépéskor meglévő korlátozásokat és az egy-egy városhoz történő kötelező hozzáírást. A szerző ugyanakkor megállapítja, hogy a polgárság életét és tevékenységét nem annyira a gyengén kidolgozott és konzervatív jogszabályok alakították, hanem a szokásrend. A XIX. században nem alkottak a városi polgárok szükségleteinek megfelelő törvényeket. Az ideiglenes útlevél-rendszer nehezítette a polgárság gazdasági-társadalmi tevékenységét. Lakhelyüket csak a közösség beleegyezésével az útlevelekben meghatározott időre hagyhatták el. Miközben ennél a rétegnél az 1899. évi törvény az ún. tiszteletbeli polgárság státusát műveltségi cenzushoz kötötte, addig a nagykereskedők gazdasági és jótékonysági tevékenységükkel is elérhették azt.

Az 1870-es városi reform után a városlakók választási joga vagyoni cenzuson alapult. Ráadásul a XIX. sz. végére a cenzus már olyan magas lett, hogy ezzel a kistulajdonosokat gyakorlatilag megfosztották választási joguktól. A szerző rámutat, hogy a kormány ebben az esetben is a nagytőkéseknek kedvező, míg a kiskereskedőknek és kisiparosoknak ártó politikát folytatott. A városi polgárok közössége 1870 után is csak deklaratív önállósággal rendelkezett és a kormányzati szervek adminisztratív kontrollja alatt működött, az 1892. évi városi rendelet pedig fenntartotta a korábbi réteg jellegű funkciókat.

A szerző részletesen elemzi a polgárság gazdasági tevékenységét és a föld szerepét a családok életrendjében. A kiskereskedők viszonteladóként és felvásárlóként a parasztok városba vitt áruját értékesítették. Már az 1820-as évektől gyarapodtak a polgári vállalkozások, főleg a szakképzettséget igénylő iparágakban. Jellemző azonban, hogy míg Moszkva térségében az 1861-et megelőző évtizedekben a nagykereskedők üzletei elérték a 120 000 rubeles nagyságrendet, addig a polgári vállalkozások 5–15 000 rubelt értek. Az utóbbiak a városi lakosság szükségleteit elégítették ki háziipari és kiskereskedelmi tevékenységükkel. Miután a vállalkozások kevés hasznot hoztak, a termelés nem bővült. A városi polgárok nagyobb része szegény maradt, amit jól tükrözött adótartozásaik növekedése. N. P. Druzsinyin rámutatott, hogy az utóbbihoz nemcsak gazdasági tényezők járultak hozzá, hanem a kormány adópolitikája is. Mindazonáltal, amint arra a szerző utal, a kisvállalkozók bekerültek a formálódó, új oroszországi társadalmi szerkezetbe.

A polgárcsaládok megélhetésében fontos szerepet játszott a mezőgazdasági tevékenység. A föld a közösségé volt, csak 1861 után kezdett elterjedni adásvétele és magántulajdona. Jelentős regionális eltéréseket figyelhetünk meg. Míg a Volga-vidéken a városok kétharmadában, addig a központi iparvidéken csak egyharmadában foglalkoztak mezőgazdasággal. A földhasználat révén a városiak élelemtartalékokhoz és minimális többlettermékhez jutottak. Az 1870. évi városi reform után megváltozott a lakosság közötti földfelosztás rendje. A végrehajtás során erősödött a gazdagok és a szegények, valamint a hatóságok és a városlakók között a földért folytatott harc. A polgárok ragaszkodtak a hagyományos földhasználathoz, míg ezzel nem törődve, az előkelők és a dumák megsértették ennek rendjét. A polgárság életében a XX. század elején is fennmaradt a föld meghatározó szerepe, amit jól mutatnak az 1917. augusztusi, 2. Összoroszországi Polgárkongresszusnak a szerző által idézett felszólalásai. Az orosz városlakók felemelkedése legtöbbször a kormány által támasztott adózási és financiális akadályokba ütközött. L. V. Milov rámutatott arra is, hogy a kisvállalkozások olyan gazdasági körülmények közepette fejlődtek, amit a csekély többlettermék képződése határozott meg.

Kosman kiemeli, hogy az orosz polgárság írni-olvasni tudásának és műveltségének szintje és erkölcsi és kulturális értékei nagyban hatottak potenciális lehetőségeire és a társadalmi-kulturális és politikai életben való részvételükre. Az írni-olvasni tudásban a városi rétegek már a XIX. század közepén megelőzték a lakosság többi részét. A folyamat 1861 után tovább gyorsult. A század végére az ország európai része lakosságának 48,7 százaléka tudott írni és olvasni. 1871 és 1894 között jelentősen nőtt a gimnáziumokban és a reáliskolákban tanuló városiak száma. Miután 1887-ben a kormányzat korlátozta a városi középrétegekből kikerülő gimnazisták számát, számukra a reáliskolák maradtak hozzáférhetőbbek, ahonnan viszont kikerülhetett az új, raznocsinyec, technikai értelmiség derékhada. A XIX. század második felében növekedett a polgári származásúak aránya az egyetemisták között. A szerző szerint elmondható, hogy a tanulás a felemelkedést jelentette ennek a demokratikus társadalmi csoportnak.

A vizsgált időszak végén a polgárság körében megjelentek a felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek. Ilyenek voltak pl. a tanítók, a jogászok és az orvosok. Az utóbbiak, mint a szerző kiemeli, az oroszországi középosztályosodás és általában véve a modernizáció fontos előfeltételeit képezték, amire eddig a történettudomány és a szociológia művelői kevés gondot fordítottak. Az Orosz Birodalom késői szakaszában, mint arra N. A. Ivanova és V. P. Zseltova rámutattak, a középosztály gyarapodása épp a szakmaszerzéssel vált lehetővé. Ez azonban tendenciaszerűen és nem tömeges méretekben zajlott le. Az adózó rétegek, köztük a polgárság társadalmi előmenetele kockázattal járt, a kormányzat pedig fenntartotta a tanintézetekbe való bekerülésnél a korábbi korlátozásokat. Miközben az orosz városi polgárok felismerték a művelődés hasznát, körükben továbbra is a hagyományos népi kultúra értékei érvényesültek. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a polgárság 1861 után is a Domosztroj (Házirend) előírásai szerint élt. Noha öntudata a vizsgált időszakban erősödött, a nagyobb társadalmi-politikai aktivitás csak a legműveltebb felső részére volt jellemző.

A szerző összegzésében kiemeli, hogy a jelenlegi kutatásokban középpontba kerültek az oroszországi polgári középosztály létével és jellemzőivel kapcsolatos kérdések. Megállapítja, hogy hazájában a fenti réteg kialakulásához és megszilárdulásához hiányoztak a megfelelő feltételek. Az orosz polgárság bizonytalan anyagi és szociális helyzete miatt nem válhatott modern középosztállyá. A kutatóknak az előbbiek mellett még figyelembe kell venniük azt is, hogy a kormány jogi, politikai és kulturális téren akadályozta a polgári evolúciót. A vizsgált időszak végén az orosz kormányzat a nagytőkések érdekeit helyezte előtérbe a kisvállalkozások kárára. A városi polgárok körében ennek ellenére művelődési és szakmai téren jelentős változások mentek végbe, és nem ennek a rétegnek a bűne, hogy az oroszországi körülmények közepette a polgári középrétegesedés folyamata nem teljesedhetett ki.

L.V. Kosman: Mescsansztvo v Rosszii v XIX v. (A városi polgárok Oroszországban a XIX. században). Voproszi Isztorii. 2008. 2. 3–20. o.

Kurunczi Jenő