Klió 2009/3.

18. évfolyam

 

Historiográfia és művelődéstörténet

 

Történészkongresszus Delhiben

 

 

2008. novembr 14. és 17. között tartották meg az India legjobb egyetemének számító delhi Jawaharlal Nehru University (JNU) védnökségével az IAHA (International Association of Historians of Asia) 20. kongresszusát. Ezeket az összejöveteleket 1960 óta rendezik meg, általában két évente mindig másutt, és az ázsiai küldöttek mellett temészetesen mindenki mást is szívesen látnak, aki orientalisztikával vagy olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek összekötik Ázsiát a világ más részeivel. Így külön szekciót szenteltek a szélesebb értelemben vett antikvitásnak is „South Asia and the Graeco-Roman World” címmel. E szekciónak Udai Prakash Arora, a JNU grecistája volt a védnöke, míg a teljes rendezvényt Deepak Kumar, az egyetem szociológiaprofesszora fogta össze.

A JNU mintegy 400 küldöttet fogadott közel 40 országból. A legtöbben Indiából jöttek, a második helyen az Egyesült Államok állt (főleg ázsiai származású kutatók személyében). Magyarország nem képviseltette magát. A vendéglátók és a szponzorok dícséretére legyen mondva, hogy nemcsak a rendezés volt jó, hanem a résztvevők nagyobb részét ingyen el is szállásolták a campus vendégházainak valamelyikében. Emellett első ízben fordult elő, hogy nem tettek különbséget „gazdagok” és „szegények” között: a beiratkozás díjmentes volt, mindenki ingyen kapta meg programot, a tájékozató anyagokat, és CD-n a beküldött összefoglalásokat.

Az előadások harminc szekcióban folytak, naponta voltak plenáris felolvasások, három ízben, zárásképpen pedig egy-egy kultúrális rendezvény. A jelen sorok írója az általánosságokról, a plenáris ülésekről, valamint a „South Asia and the Graeco-Roman World” szekció eseményeiről tud beszámolni, ahol maga is szerencsés lehetett előadni. Bár a hangsúly, az egyetem szociológiai-közgazdaságságtudományi jellegének megfelelően, a társadalomtudományokra, a politológiára és a történeti kérdésekre helyeződött (a tulajdonképpeni nyelvészet és filológia kizárásával), azért szép számban elhangzottak ókori-ókortudományi témájú hozzászólások, beleértve India őstörténetét, és ezekhez kapcsolódóan nyelvi, mitológiai, régészeti, filozófiai stb. megfigyelések is.

Az egyes „panelek” (szekciók) a következők voltak: Asian Historio-graphy: Changes and Challenges; Asian History from Archaeological Perspectives; Asian Maritime History/Asian Trade Networks; Nation-Building in Asia; Literature and Art in Asian History; Religious Revivalism and Challenges of Modernity; History of Marginal Societies; Gender Discourse in Asian History: Imaging Femininity and Masculinity; Text, Contexts, and Interpretation; Culture, Boundaries and Identities; Missionary Activities in Asia; Asian Diaspora and Labour Migrations; Transcending the Pre-Colonial Divide: Power, Identity, and Modernity in Burmese Historiography; Emergence of Knowledge Societies and Educational History; Public Health and Medicine in Asian History; Landscapes, Climate and the Tropics; Livelihood, Sustainability and Environment; Agricultural Knowledge, Practices and Agrarian Movements in Asia; Crafting Traditions: Migrations, Mobility and Memories; Gandhi; Social History; War and Military History; Get Published and Do Not Perish; Integrating Place, Space and Time in Malaysian History; Voices from the Global City State: New Directions in Singapore History; The Khalifas and Khilafat; Non-State Violence and Informal Trade; Japan-Russia Relations; Religious Cult, Region and Identity in South Asia; South Asia and the Graeco-Roman World.

Az első felolvasást Romila Thapar, a JNU nagy formátumú történésze tartotta („Recognising History from the Early Past”).[1] Hozzászólásának lényege az volt, hogy téves az az általános felfogás, hogy Indiában hiányozna a történeti tudat (ezen elképzelés terjesztését a gyarmati időkre keltezte), majd rengeteg példát sorolt fel a múlt iránti érzékenység illusztrálására, sőt az „idő múlásának a felfogására”. E példákat megtalálta a védikus himnuszokban ugyanúgy mint a purána-hagyományban, a buddhizmusban, általában az i. e. V. és az i. sz. V. század közötti időszakban (eposzok, Asoka oszlopai, stb .), sőt még az élő oralitásban is. Imponáló volt a linearitás és a ciklikusság megemlítése, bár kissé szokatlan módon „az idő múlását” illette ezekkel a jelzőkkel a ciklikusság mellett érvelve, nem az evolúcióról alkotott történészi nézetet. Tekintve, hogy a „ciklikus” kétértelmű megjelelölés, minden kétséget eloszlatandó a „spirális” fogalmát is használta szinonímaként. E Hegelre visszamenő evolúciófelfogást ma, a jelen sorok írója tudomása szerint, kevéssé vallják, ennek ellenére úgy tűnik, hogy egy univerzális elvről van szó: ha létezik evolúció (szerintünk természetesen igen), akkor annak ilyen a sémája.[2] Thapar kolléganője, Kapila Vatsyayan, a nemzetállamok megjelenéséről, a nyelvi és kulturális sokféleségről tartott előadást („Asian History: National State or Interconnected Cultural System?”), szintén érintve az „idő lineáris, ill. ciklikus voltát”, valamint az oralitás kérdését. S. Bhattacharya „Ázsia eszméjéről” és „paradoxonjáról” beszélt („The Idea of Asia”), beleértve az identitások és a nacionalizmusok jelenségét. Történelmi áttekintésében szerepelt a Selyemút, valamint megállapította, hogy Hérodotosz óta Ázsia nem volt többé csupán egy földrajzi egység. B. B. Bhattacharya elnök, visszautalva névrokona „paradoxonára”, megjegyezte, hogy „Indiáról nem lehet általánosító kijelentéseket tenni, mivel ezek ellentéte ugyanúgy igaz”. Érintett bizonyos „európai értékeket”, majd az ipari fejlődésről szólva „gazdasági dühöt” (economic anger) említett, és a lehetőségeket mérlegelve hozzátette, hogy pl. 1923-ban nem lehetett volna megjósolni a „japán gazdasági csodát”.

A második nap plenáris rendezvényei az India International Centre-ben (IIC) zajlottak le, ahova a küldötteket busszal szállították. A könyvtárral és minden más szükséges felszereléssel ellátott központ a hatvanas évek elején épült. Itt R. A. Leslie H. Gunawardana, a ceyloni Peradeniya egyetem emeritus történésze tartott előadást „Science, Technology and History. With Special Attention to the History of Science and Technology in Premodern Sri Lanka” címmel. (Csak az európai számára?) szokatlan módon a csatornázás kérdéseiről beszélt, azt mindenesetre szociológiai keretbe ágyazva. Ez a részletkérdés alkalmas volt számára, hogy olyan nyugati gondolkodókhoz is eljusson mint J. Needham és Th. Kuhn, valamint az utóbbi „paradigmaváltásához”. Keleti vonatkozásban kitért Alexander de Koros (sic) munkásságára: ő egy olyan „tudós volt, aki 1835-ben tanulmányozta a tibeti orvoslást”, egyébként „Hungarian trained as a medical practitioner” (ld. a kiosztmány 5. oldalát). Ugyancsak tanulságos, amit a „yavanákról” (= görögök és rómaiak) idéz Thapar nyomán, korebeli, időszámításunk kezdete utáni kommentárokból: „Bár a yavanák tisztátalanok (sic!), tisztelni kell őket, mivel kitűnnek a tudományokban” (uo.). A csatornázás és a hidraulika kutatása Ceylonon, mint kiderült, az ő munkásságának volt fontos része 1970-től kezdve: ezzel a kiosztmány kilenc oldalon keresztül foglalkozik.

A harmadik nap (november 16.) plenáris előadója, a bangalore-i (Dél-India) Ramchandra Guha („Biographies and History” címmel) egy paradoxonra irányítva a figyelmet kérdést tett fel: miért nem írnak életrajzokat az ázsiai történészek? A paradoxon abban áll, hogy igen gyakran kiemelkedő személyek (írók, élenjáró tudósok, vallási vezetők) az irányítók, akikről azonban alig lehet megtudni valamit. A legfontosabb okként a vallást jelölte meg: a hagyományt általában, illetve a hitet az újjászületésben, valamint azt, hogy az iszlám sem rokonszenvez egy ilyen hozzáállással. További okok még a félelem, hogy tapintatlanságot követnek el, a közömbösség az események feljegyzésével kapcsolatban[3], az a tény, hogy egy ilyen munka aránytalanul nehéz, és végül, legalábbis Indiában, egy marxista hatás is, amely – hátha nem tudta mindenki – a tömegek befolyását hangsúlyozza az egyén háttérbe szorításával.

Az utolsó nap plenáris előadói Haarbans Mukhia (a JNU professzora) és Michael Adas (az amerikai Rutgers Egyetem oktatója) voltak. Az előző „Liberal Democracy for Asia and the World: Problems of Prospects”, az utóbbi „From Alternative to Mainstream: Moving Beyond Cold War: Development Options to Sustainability and Multilateralism” címmel adott elő. Mukhia politikatörténeti megközelítésben beszélt Ázsiáról és a világról, érintve a marxizmust mint „univerzális viziót”, amely „a katasztrófák ellenére még mindig példa a világ egy része számára”. Ő maga udvariasan úgy látta, annak ellenére, hogy Engels több ponton javított Marx fejtegetésein, ez a világnézet csak egy álom („it was a dream”), amikor az osztályharc és a történelem végét jósolja. Alkalmasint nem mindenki véleményét képviselte, amikor kijelentette, hogy minden próbálkozás ellenére csak a kapitalizmus életképes („capitalism seems the single to work”). Egy jól összefogott előadásban M. Adas, aki mint említette, munkakapcsolatban áll D. Kumarral, gazdaságtörténeti áttekintést adott a Nyugat és a Kelet eltérő fejlődéséről a középkortól máig. Az első „fogyasztói társadalmak” megjelenését a XVII–XVIII. századra tette (ilyen volt pl. a Németalföld), és a Nyugat és a Kelet gazdasági különbségeit a következő tényekkel magyarázta: a Nyugat tengeri és szárazföldi hatalommal és perspektívával rendelkezett, gyarmatosított, gazdasága racionális és átlátható, világosan felsőbbrendű volt, míg a Kelet misztikus, vallásos, irracionális. A racionális-irracionális szembenállást az USA és a SZU viszonyára is kiterjesztette. A világ azonban, mondta, végső soron, nem volt képes a különbségeket sem felszámolni sem jól kiaknázni, jelenleg az erőforrásokat pazarolja. A megoldást a technológiák minél átfogóbb diverzifikálásában és a környezet tiszteletében látta.

A „South Asia and the Graeco-Roman World” szekcióban a következők adtak elő: U. P. Arora („South Asia and the Graeco-Roman World: An Overview”), A. K. Sinha („A comparative Study of Herodotus and the Indian View of History”), Abhay Kumar Singh („Impact of Greek Coinage in South Asia”), Anita Goswami („A Comparative Study of South Asian and Graeco-roman Asceticism”), N. P. Ahuja („Gandhar Terracottas at the Crossroad of Mathura and Hellenistic Bactria”), Bh. Gupt („Ayurveda and Hippocratic Medicine”), S. Gupta („South Asia and the Graeco-Roman World: Periplus’ Ports”), Suchandra Ghosh („In Search of Hellenism at Ai-Khanum und Kandhar”), Manisha Tyagi („Symbols of Trade: Graeco-roman Objects Found in Sri Lanka”), Anil Kumar Singh („Scientific and Technological Interaction between South Asia and the Graeco-Roman World”), A. L. Katonis, a jelen sorok írója, („Traces of Early Indians in the Greek Tradition: The Linguistic Evidence”). Néhány előre bejelentett előadó nem jött el, így a szekció valamivel rövidebb lett, viszont az előadók hosszabban beszélhettek.

U. P. Arora (JNU) általános, a görög-római stúdiumok minden területére kiterjedő áttekintést adott, amennyiben ezek valamilyen jelentőséggel bírnak India számára. A szanszkrit és a görög közötti „kölcsönzések” elemzésénél érezhető volt, hogy az előadó nem jártas a nyelvészetben. A.K. Sinha (Rohilkhand University, Bareilly) kiemelte, hogy a görögöknek fejlett érzékük volt a történelem iránt, ellentétben az indekkel (ennyiben követte azt a hagyományt, amely ellen R. Thapar küzdeni próbált), és tudott arról is, hogy „Hérodotosz a történetírás atyja”. Hasonlóságokat az isteni elem bekapcsolásában és az ind „itihásza” (= ’ahogy volt’, azaz ‘legenda’, ‘történet’, ‘eposz’) bizonyos párhuzamosságaiban talált. Abhay Kumar Singh (Rohilkhand University, Bareilly) numizmatikai előadást tartott kitérve az indo-görög pénzverésre és annak gazdasági jelentőségére. Anita Goswami (Govt. Degree College, Bilaspur, Rampur, U.P.) a nyugati (görög, római, esszénus stb.) és a már a védákban kimutatható indiai aszketizmust hasonlította össze. A jelenség magyarázatául pre-árja gyökereket, valamint azt javasolta, hogy egy ilyen életfelfogást az indiai klimatikus viszonyok is igazolhatnak. Görögország esetében, ahol a klimatikus viszonyok nem mostohák, alkalmasint idegen, egyiptomi és más hatásokról lehet szó. N.P. Ahuja (JNU) hellénisztikus kori, eleddig publikálatlan terrakotta, bronz- és borostyán műtárgyakat mutatott be és értékelt esztétikailag. Bh. Gupt (Delhi University) a napjainkban nyugaton is ismert ayurveda gyógyászati módszereket[4] és a hippokratészi orvoslást hasonlította össze, és úgy látta, hogy a kettő között hasonlóságok vannak. Nem zárt ki nagyon korai kapcsolatokat (egy mítoszhagyomány szerint Aszklépiosz orvosisten, valamint Dionüszosz is eljutottak Indiába), ind párhuzamot talált a görög katharszisz fogalmához, úgyszintén a színház szerepéhez az orvoslásban (görög vonatkozásban gondoljunk Epidauroszra!). S. Gupta (Allahabad Museum) régész az indiai szempontból fontos Periplus Maris Rubri[5] által említett kikötőket mutatta be saját kutatásai alapján diavetítés kíséretében. Az útleírás Egyiptomtól a mai Pakisztánig tekinti át a kikötőhelyeket. A kereskedelmi kapcsolatok más forrásokból, ill. ásatásokból is ismertek (pl. Közép-Indiában amphorákat találtak, amelyeket azután ott helyben utánoztak is), és ezek az adatok kiegészítik a Periplus beszámolóit. Érdekes adalék, hogy az Ádeni-öböl bejáratánál levő Socotra (Szokotra-sziget) neve a Dioskuroi-ra megy vissza. Suchandra Ghosh (Calcutta University, Kolkata) Ai-Khanumban és Kandahárban[6] vizsgálta a hellenisztikus vonásokat, emlékeztetve a baktriai görög uralkodókra. Az előadó szerint Ai-Khanum városa az i.e. 4. szd. vége és i.e. 145 között virágzott, míg napjainkra az „illegális ásatások és a vandalizmus következtében teljesen elpusztult”. A régészeti adatok alapján színjátszás, görög pantheon, könyvtár és görög nyelvű közigazgatás létére lehet következtetni. A feliratos anyag kapcsán Ghosh többek között Harmatta Jánosra hivatkozott. A görögök mellett irániak létét is bizonyítani lehet. Kandahárban hasonlóképpen virágzó hellenisztikus görög és más elemek jelenlétére következtethetünk. Mint megtudjuk, Ó-Kandahár csak 1738-ban néptelenedett el. Addig, kereskedelmi utak kereszteződésében fontos szerepet töltött be. Mint régebben is feltételezték, egy hellenisztikus település (Alexandropolisz) helyén jött létre, az pedig egy akhaimenida város utóda volt. A feltételezést az 50-es és 60-as években előkerült Asoka-feliratok megerősítették. Manisha Tyagi (R T Girls College, Meerut, UP) a Ceylonon talált görög és római tárgyakról, valamint a sziget szerepéről beszélt, azt próbálva hangsúlyozni, hogy Ceylon nem egyszerűen csak találkozóhely volt Kelet és Nyugat kereskedelmében, hanem önálló kivitelellel is rendelkezett. Fontosságát mutatja, hogy több mint negyven antik szerző említi. Görög-latin neve, Taprobane, szanszkrit eredetire megy vissza. A monszun szelek jelentősen segítették a kereskedelmi hajózást, és ennek a ténynek a felfedezése, az előadó szerint, a görög Hippolosz nevéhez fűződik az i. e. I. században, míg a későbbi időkből római kereskedők házai is előkerültek a szigeten folytatott régészeti ásatások során. A számos forrás által említett exportcikkek listája hosszú, ugyanakkor nem kevés IV. és V. századi római érmét is találtak a szigeten. Ezeket, úgy látszik, a VII. század közepe táján vonták csak ki a forgalomból. A fiatal kutató szemmel láthatóan nagy bibliográfiára támaszkodott, de a görög-latin nevek és adatok kezelése kívánnivalókat hagy maga után. Anil Kumar Singh (Faridabad Institute of Technology, Faridabad, Delhi közelében) fém- és üvegexportcikkekről beszélt. A római üveg jelenléte nem, de az meglepetést keltett, hogy létezett egy olyan „indiai vas”, amely a mai fogalmak szerint acélnak fogható fel. Végül, a jelen sorok írója, előadásában – Kretschmer nyomán indulva el – nyelvi és filológiai adatok alapján kísérelt meg nyomokat felfedezni arról a korai indo-európai populációról, amely – feltételezése szerint – ideológiai okoktól hajtva, elérkezett a később „Indiának” nevezett szubkontinens határához, az Indus folyóhoz. A nevek mindig beszélnek, még ha nem értjük is őket mindig. E meggondolás alapján összefüggést lát a „sind”, „hind-” és „ind” nevek és szavak között, és a görög és latin forrásokban található nem kevés „Sindos” (+ nagyszámú derivátum, illetve ragozott alak) valamint a szanszkrit „sindhu” (‘folyó’) szó között. A szavak nyelvészeti elemzése alapján azt a megoldást javasolja, hogy a Fekete-tenger északi partján, az Azovi-tenger és Kercs vidékén, valamint az Észak-Kaukázusban megtalálható Sindoi/Sindi populáció volt az, amelynek nagyobb része eljutott az Indushoz (innen a folyó neve is), majd onnan behatolt a szubkontinensre, kisebb része pedig helyben maradt, ill. különböző utakon és okokból Kis-Ázsiába és a Görög-félszigetre került. A „Sindoi” beszélő név volt, nyelvileg rokona a görög „ithüsz” (ἰθύς, ‘egyenes [vonalú]’) melléknévnek, és olyasmit jelentett mint ‘előre hatoló’.

A plenáris üléseket három ízben zárta le kulturális rendezvény. A 2. napon az India International Centre-ben egy Arora nevű táncosnő (alkalmasint csak névrokona a grecista professzornak) adott egész estét betöltő műsort mitológiai és középkori hagyományból, interpretálva és mutatva be szemelvényeket, pl. a szerelmes és túl rámenős Siva isten megcsúfolásának a történetét. A 3. napon egy rádzsasztáni népi együttes lépett fel meglepő produkcióval, amelyben a dorombtól az amazontáncig terjedt a hagyományos népi repertórium (a szitár nem szerepelt a hangszerek között). Kicsit cigányos, kicsit ismerős, rusztikus mesterkéletlenségében meggyőző. A produkció előtt együttes és közönség, ahogy a második sorban ülve meg lehetett ítélni, csodálkozva méregette egymást. Az előbbek alkalmasint azért, mert talán soha nem láttak még ennyi szemüveges filosz ábrázatot egy helyen, az utóbbiakat a hamisítatlan vidéki vonások köthették le. Az előadás természetesen nagy siker volt, a feszültség fokozatosan oldódott, a vége tapsvihar lett. A 4. napot egy Észak-Indiai akrobata csoport fellépése zárta le. A boszorkányos ügyességű produkciók abban csúcsosodtak ki, hogy egy tagjuk bekötött szemmel egy önkéntes meztelen hasára fektetett uborkát úgy vágott ketté kapával, hogy az illető bőrét sem érintette. Ez természetesen csak segítséggel volt lehetséges: a segítséget dobszó adta, amely világosan erősödött, ill. változott annak megfelelően, ahogy a fellépő a földön fekvő letakart fejű önkéntest hasán az uborkával betájolta. Nyilvánvaló, hogy a vágásra is hanginformáció alapján került sor. Végezetül elmondható, hogy aligha kétséges, e konferencia hozzászólásaival, a műsorokkal és a vendéglátással lényegében mindenki elégedett volt.

 

E sorok írója ismételt tapasztalata szerint India elgondolkoztatja és tartósan nem hagyja közömbösen az odalátógatót. A legelső benyomások általában pozitívak; ezeket hamar negatívumok, bosszúságok, sőt elkeseredések követhetik, majd mielőtt az ember végleg elkedvetlenedne, sorozatosan újabb pozitívumokra talál. Finnyás filoszok, világfájdalmas széplelkek akár ismételten is csalódhatnak, a mérleg mégis mindig kedvező. India minden negatívumával, problémájával, minden az odalátogatót érő sokkjával együtt rokonszenves ország. Új elem, hogy „feljövőben van”, általános fejlődésnek indult. Hosszú út áll előttük: kívánjuk, hogy olyan jobb helyzetbe kerüljenek, amelyet megérdemelnek. Ennek az egyetemi képzés és a fiatalok látható tanulni vágyása is egy előfeltétele.

 

Az Intrenational Association of Historians of Asia 20. kongresszusa. 2008. nov. 14–17. Delhi, Javaharlal Nehru Egyetem.

 

Katona L. Endre

 



[1] . R. Th. elsősorban ókortörténész. A nevét megtaláljuk pl. az UNESCO gondozásában megjelent History of Humanity II. kötetében (1996) szerzőként, valamint a szintén 1996-ban publikált III. kötetben, ahol Harmatta Jánossal együtt mint társszerkesztő szerepel. Legismertebb műve a ma már klasszikusnak számító The Penguin History of Early India. From the Origins to AD 1300 (©2002). Néhány írása az utóbbi évek terméséből: Reading History from Inscriptions (2002), The Future of the Indian Past (2004), Somanatha. The Many Voices of a History (2004), The Aryan. Recasting Constructs (2008).

 

[2] . A jelen sorok írója a nyelvészet területéről tudna említeni e megítélést elfogadó véleményeket, ill. felhozni azt igazoló nyelvi adatokat.

 

[3] . Guha követi tehát azt a beidegződést, amelyet R. Thapar érvekkel próbált cáfolni.

 

[4] . 2008-ban mutatták be Pan Nalin rendező ’Ayurveda: Art of Being’ című dokumentumfilmjét, amely görög és amerikai  részvétellel készült. Bár a rendező tudományos igényűnek tekinti az alkotását, szerintünk sokkal inkább a folklórjellege az, amely érdekességgel bír.

 

[5] . Az i. sz. I. századi anoním szerző görög nyelvű traktátusát először C. Müller adta ki a XIX. században, majd L. Casson fordítással és kommentár kíséretében 1989-ben, Periplus Maris Erythraei címmel.

 

[6] . Kevesen tudják, hogy a 1970-es évek végi, 1980-as évek eleji afganisztáni beavatkozás színhelyei – Kandahár különösen hírhedetté vált – olyanok, ahol valaha Nagy Sándor járt, ill. az utódai uralkodtak. Ai-Khanum eredeti neve ismeretlen. Vagy Sándor, vagy valamelyik utóda alapította. A régészetileg igen fontos várost az 1940-es évek vége óta többször kutatták, ennek ellenére a legutóbbi afganisztáni események során több kárt szenvedett és több érték tűnt el mint Nagy Sándor óta a XX. századig.