Klió 2009/3.

18. évfolyam

Összefoglalások

Világtörténelem – az ember és az emberiség története

Az UNESCO Kiadó 2009 elején bocsátotta útjára monumentális, több, mint 11 ezer oldalas, hét kötetes világtörténelmének utolsó kötetét francia nyelven (amelyet mi is használunk, az eredeti mű angol nyelven jelent meg). Nem kívánjuk különösebben magyarázni, miért is nem áll szándékunkban a teljes művel részletesen foglalkozni – a fenti számadatok ezt magyarázhatják… Marad tehát az ilyenkor felvállalt önkényes orientáció a recenzió megírásában: az általunk kiválasztott adatok ennél fogva csak és kizárólag nagyon általános, hézagos képet fognak adni Az emberiség történelmének hét kötetéről.

Elsőként az egyes kötetek időbeli határai, a periodizáció: I. kötet: Az őskortól a civilizáció kezdetéig; II. kötet: Kr. e. 3000-től 700-ig; III. kötet: Kr.e. VII. századtól Kr.u. VII. századig; IV. kötet: 600-tól 1492-ig; V. kötet: 1492-től 1789-ig; VI. kötet: 1789-től 1914-ig; VII. kötet (a legvaskosabb!): A XX. század 1914-től napjainkig. A több tucat szerző között találunk pl. egyiptomi, orosz, francia, venezuelai, ugandai, kínai, USA-beli, sri lankai, perui, argentin, angol, indiai, üzbég stb… – hadd ne soroljuk tovább! – szaktudósokat.

Az I. kötetben S. J. De Laet (azóta már elhúnyt belga szerző) az őskor megismerésének metodológiai kérdésein belül kitér arra, hogy a szájhagyományok – amelyekre az elmúlt évtizedekben oly sokszor próbáltak a kutatók támaszkodni – ma már nem tűnnek megbízhatónak: „Az orális tradíciók a történész szemében óriási gyöngeséget jelentenek: a kronológiai perspektíva hiányát.” Ugyanakkor elismeri, hogy azok adtak alapot a legenda, az eposz és a szent könyvek megjelenéséhez, és az is igaz, hogy „csaknem minden esetben tartalmaznak valami igazságot.” Érdekesség az is, hogy ugyanezek az orális tradíciók nem tesznek említést semmilyen kőkorszakról. A paleontológiát az utóbbi években a molekuláris biológia és a genetika forradalmasította, de sok kétséget is támasztott e két tudományág. És egy jelentőségteljes összefoglaló mondat (természetesen nem az egyetlen!...): a politikai és társadalmi intézmények, a jog, a tudományos gondolkodás első elemei, a háború és a társadalmi rétegződés közvetlenül a neolitikumhoz kapcsolódnak, és ugyanakkor az ember már hatott a környezetére – hatás, ami a fejlődés során azután egyre brutálisabbá vált.

Magyar vonatkozások ebben az I. kötetben: hivatkozás Bökönyi Sándor archeológus és Ecsedi István néprajzkutató munkáira, Kétegyháza, Tiszapolgár és Sümeg („Sumag”!) településekre, a Tisza-menti kultúrára, a XIX. – XX. század fordulóján – többek között – a budapesti múzeumok e korra vonatkozó kutatásaira.

A II. kötet Előszavában J.-P. Mohen, a neolitikum francia specialistája rámutat a vizsgált korszak különös fontosságára, a kutatókra háruló felelősségre: ebben az időszakban jelentek meg az államok, indult fejlődésnek a tudomány és a filozófia, ekkor születtek meg a nagy vallások, ez az írás kialakulásának ideje, amit mindenek között a legjelentősebbnek kell tekintenünk, de ami nem föltétlenül egyenlő a történelmi tudattal, hiszen Közép- és Dél-Afrikában léteztek írás nélküli társadalmak. A már az I. kötetben idézett S.J. De Laet a kötet Bevezetőjében pontosítja a tárgyalt történelmi periódus időbeliségét: e szerint arról az időszakról van szó, amelyben még mindenütt ismeretlen volt az írás és még az őstörténet sem ért teljesen véget, a mezőgazdasággal és/vagy az állattartással foglalkozó népek fejlettségi szintje nagyon egyenlőtlen volt, és az ezekre áttérést nem is haladásnak, hanem nagyon kemény szükségletnek tartották, viszont ez az áttérés felborította a vadászó – gyűjtögető ember közösségi létformáját. Nagy problémát jelent a kutatók számára az indoeurópaiak megjelenése, viszont már ugyanezek a kutatók Kr. e. 3000-től datálódó írott emlékeket is figyelembe vesznek. E kor közép-európai vonatkozásait a már említett Ecsedi István és Kovács Tibor magyar tudósok írták. Kiemelik azt a nehézséget, amelyet a radiokarbon-kormeghatározás és a hagyományos kronológia közötti ellentmondás okoz Közép-Európában a kérdéses időszak periodizálásában. Magyar helységnevek között szerepelnek Tiszapolgár, Bodrogkeresztur, a Szamos- és a Tisza-medence, e területek kultúrája. Fényképeket találunk a magyar bronzkor ékszereiről, eszközeiről, de – idegen szerzők – a kor magyar díszítőművészetét és az észak-európai művészi motívumoknak és szimbólumoknak – egyebek között – magyar eredetét is megemlítik.

J.-P. Mohen a III. kötetben az érintett periódussal kapcsolatban J. Herrmann német történészre és E. Zürcher holland Kína-kutatóra hivatkozva beszél a „klasszikus kultúrák felemelkedéséről”, pontosabban arról, hogy ekkor öltöttek formát a nagy nyugat-európai, ázsiai, amerikai és afrikai civilizációk, amelyek forrásainak megőrzése a mai kutatók egyik legfontosabb feladata. Az írott források most már lehetővé teszik, hogy segítségükkel interpretálni tudjuk az embertudományok, a gazdaság, a társadalom, a politika, az építészet, a művészetek hozományát. Olyan civilizációkat kell tanulmányozni, mint az ibériai, a noki (Afrika), az eufráteszi, az afgán stb…, olyan egyetemes vallásokat, mint a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, vagy az emberi lét és fennmaradás döntő és alapvető újításait (öntözés, vasfeldolgozás, útépítés stb…). Kevés magyar vonatkozást találunk ebben a kötetben, a legkonkrétabb talán a korabeli Magyarország törökök és mongolok általi lerohanása – ez is csak futólag megemlítve. Bóna István magyar akadémikus, archeológus a hunoknak szentel egy fejezetet, kiemelve Attila hadjáratait és a hun lovasok feltűnő harcedzettségét. Harmatta János, szintén akadémikus, nyelvész a szkítákat mutatja be: hiedelmeiket, társadalmi rétegződésüket, sokoldalú írásrendszerüket, fénykép illusztrálja a törteli, bronzzal bevont üstöt. Természetesen, a kötet témáinak megfelelően most sok „harmadik világbeli” (ázsiai, afrikai) szerző mutatkozik be, akik nevével már régebben és másutt is találkozhattunk.

Három szerző – M. A. Al-Bakhit (jordániai), L. Bazin (francia) és S. M. Cissoko (mali) – utal a IV. kötetben a kollektív fogantatású, világtörténelmet bemutató művek egyik legnehezebben megoldható problémájára: a periodizációra. Bevallják (és milyen igazuk van!), hogy e probléma megoldásának menetében nagy szerep jut az „önkényességnek és a szubjektivitásnak.” Olyan történelmi korokban, (és ez alól legfeljebb a XXI. század kivétel), melyekben az egyetemesség még nem fejlődött ki, „lehetetlen egyformán szignifikáns határ-dátumokat kijelölni bolygónk minden régiójára és népére.” Ezért talán az a legjobb megoldás, ha olyan eseményeket választanak ki a szerzők, amelyek az azokat követő évszázadokban „progresszívebben és egyre mélyülve hatottak az emberiségre.” A fent említett három szerző ezt az eljárást követi ebben a IV. kötetben.

Az első ilyen jelentős esemény volt az időben legutoljára megjelent nagy világvallás, az iszlám elterjedése, az utolsó pedig – amint könnyen kitalálhatjuk a dátum alapján – a Kolumbusz Kristóf által végrehajtott átkelés az Atlanti-óceánon, és Amerika európaiak általi gyarmatosításának kezdete. Érdekes és elgondolkodtató a szerzők egyik szempontja e kötet megírásában: UNESCO-kiadványról lévén szó, mely szervezetnek „a népek közötti megegyezés és béke előmozdítása a célja”, a tárgyalt időszakon belül végbement és/vagy véghezvitt vallási, hódító háborúkat, mészárlásokat, népirtásokat stb… csak érinteni fogják, elkerülendő így esetleges kellemetlen érzelmi reminiszenciákat az olvasókban. Magyarország és Bizánc kapcsolatáról a XI–XII. században, a magyarokról mint az utolsó, Ázsiából a latin keresztény világba beolvadásáról, István királyról, a magyar lovasok Európát terrorizáló hadjáratairól találunk elszórtan említést. Magyar szerzőtől ebben a kötetben nem találunk írást csakúgy, mint az V. kötetben, amely az ún. „modern kort”, a XVI., XVII. és XVIII. századot tárgyalja. P. Burke angol és H. Inalcik török szerzők kiemelik, hogy a „modern kor mint idea a XVIII. században bukkant föl, de valódi kezdetén még vitatkoznak, s különböző dátumokhoz fűződő eseményekhez kötik, míg a francia forradalmat azonnal egy új korszak kezdetének tekintették maguk a francia forradalmárok is.

Az amerikai történelem számára 1492 mint kezdet elég evidensnek tűnik e korszak számára, nem így a vége. Nehéz dönteni Afrika és Kelet-Ázsia esetében; ez utóbbi régióban a két dátum (1492 és 1789) azért nehezen elfogadható, mert erősen Európa-központú elképzeléseken nyugszanak.

Az alapvető probléma tk. a modernség fogalmának tisztázása, különösen, ha annak európai tartalmát próbáljuk a világ többi részére kivetíteni. A szerzők szerint „gyümölcsözőbb” volna a kötet központi témájává a „Nyugat felemelkedését” tenni, és azt vizsgálni, hogyan, miként és miért tudott ez a (nyugati, azaz nyugat-európai!) társadalom jelentős fölényre szert tenni politikai, kulturális, katonai, gazdasági, technikai téren a világ többi része fölött, és miért és hogyan válhatott ez a fölény uralkodóvá. Nehéz lenne megítélni ebben a korban az akkulturalizálódási folyamatokat: el kellene ítélni azokat, avagy örülni nekik? Ami biztos, az az, hogy a legdrámaibb kulturális kapcsolatok a tárgyalt („modern”) korban Európa és Amerika között alakultak ki, ezeknek voltak legsúlyosabb következményei. Ugyanakkor nem mindenütt jelentette ez a folyamat a helyi adottságok teljes feladását a külföldről jövő kulturális-civilizációs hatásokkal szemben; erre jó példa az ottománok tűzfegyverekkel szembeni viselkedése: megtanulták azok kezelését a külföldtől, de utána már saját maguk végezték azok gyártását, így válhattak a modern európai fegyverek első nem-európai használóivá.

A VI. kötet bemutatását egy költői kérdéssel kezdjük: vajon Berend Iván miért USA-beli és Kecskeméti Charles miért francia tudósként szerepel a szerzők között?...

A könyv Előszavában P. Mathias angol gazdaságtörténész többek által kifejezett véleményt ad közre: „A történelem reménytelenül inegzakt tudomány marad, sőt, még csak nem is tudomány, ha a jelen kötet bizonyos szekcióiban kifejtett kritériumokhoz tartjuk magunkat.” A kötet létrehozóinak egyébként az a célja, hogy visszatükrözze az érintett történelmi realitás multinacionális (értsd: több nemzetből álló!) és multikulturális sokszínűségét.” Magát a XIX. századot a gazdaság, a kultúrák és a társadalmak fejlődése szempontjából fordulópontnak kell tekinteni, hiszen egyetlen társadalom, egyetlen kultúra vagy világrész sem menekülhetett hatása alól. A „mondializáció” (a „globalizáció” francia megfelelője) új lendületet kapott, és itt újra utalást találunk a jelenség felbukkanásának időpontjára – tk. a XVI. században fejlődött ki a gyarmatosítás révén, a meghódított és gyarmatosított területeken.. Mivel a „mondializáció” Európából indult ki, ezért beszélnek a történészek „a gazdaság európaizálódásáról”, „elnyugatiasodásáról”, ami nem csak a gazdaságot, de a kultúrákat is érintette. A szerző elég ingoványos és főleg nyugat-európai gondolkodásra valló nézettel fejti ki, hogy a gyarmatosításnak a XIX. században nem csak negatív hatásai voltak: törvényeket és rendet, stabilitást és infrastruktúrát adott az uralma alá került társadalmaknak – ezt a nézetet ma nagyon hevesen támadják és elutasítják a volt gyarmatok, kemény vitákba bocsátkozva az ezt a tézist valló nyugat-európai volt gyarmattartó országokkal; ezért nagyon óvatosnak kell lennünk a téma könyvbeli megítélésében! Némi ellensúly, hogy a szerző elismeri az Európán kívüli – ázsiai, afrikai – civilizációk pozitív hatását is az európai kultúrára.

Charles Kecskeméti egy francia kollégájával a Habsburg-monarchiát vizsgálja. Számukra ez az államformáció 1815-ben mintegy kihívást jelentett a francia forradalom eszméivel szemben, benne „német nacionalizmus és magyar szeparatizmus” ötvöződött, központja Alsó-Ausztria volt, fővárosa Bécs, és ide tartozott még Csehország. A szerzők hosszan tárgyalják a monarchia történelmét, így itt már az akkori Magyarország is gyakrabban felbukkan, így talákozunk Arany, Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Bartók, Ady, Kosztolányi, Krúdy, Móra, Móricz, Dohnányi, Kodály, Lukács György, Szabó Dezső nevével, magyar újságok címével: A Hét, Pesti Napló, Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap. Budapestet egyébként Bécshez hasonlítják a szerzők az életstílus tekintetében. További nevek: Szabó Ervin, Kálmán Imre, Jókai Mór, Babits…, és néhány magyar tudós neve szerepel a fejezethez tartozó bibliográfiákban (köztük Köpeczi Béla, Berend T. Iván, Ránki György).

A VII. kötet Előszavában Sz. L. Tykvinszkij orosz akadémikus felsorolja azokat a problémákat és nehézségeket, amelyekkel a kötet szerzőinek számolniuk kellett; ezek közül – az előző hat kötettel ellentétben – az olvasók bizonyos rétegeinek esetleges ellenállására lehet számítani a tárgyalt eseményekkel kapcsolatban, ami abból adódik, hogy a XX. századot sokan személyesen élték meg, nem csak tanúi, hanem aktív résztvevői voltak, vagy szüleik elbeszéléséből ismerhettek meg sok eseményt, és maguk a szerzők is, tanulmányaik során, ezen események ideológiai hatása alá kerülhettek. Röviden: nem telt el a kellő idő ahhoz, hogy perspektívájában, felülről és kívülről tekinthessünk a korra. Sok XX. századi esemény a XIX. századig nyúlik vissza, sőt, maga a „mondializáció – globalizáció”, ami különösen a múlt században gyorsult fel, több évszázaddal ezelőtt már elkezdett kibontakozni.

Több datálási mód létezik a XX. század felosztására, amelyek nem csak országonként, de kultúránként, tudományáganként, művészetekként stb… is változhatnak. G.-H. Dumont belga történész egyenesen azt kérdezi: „Mikor kezdődik a XX. század?”, s azt az I. világháborútól kezdi, amelynek eredményeképpen Európa elveszítette a világban elfoglalt vezető helyét, de ugyanakkor, pontosabban a háború befejezése után kezdődtek a század súlyos gazdasági és társadalmi válságai is, beleértve olyan katasztrófákat, mint a német szélsőjobboldal győzelme, Mandzsúria japán megtámadása, a II. világháború, benne „a Hitler által a szó szoros értelmében vett halálgyártó iparral.” Nagyon fontos a múlt században végbement dekolonizációs folyamat, amelynek eredményeképpen birodalmak – gyarmatbirodalmak – omlottak össze. Az Öböl-háború véglegesítette – a szerzők szerint – az USA „szuperhatalmát”, míg a Szovjetunió – a berlini fallal együtt – összeomlott; megkezdődött Európa egyesülése. Az 1960-as években a fiatalok váltak a szociológia tárgyává lázongásaikkal, majd nyílt társadalom- és (vietnami) háborúellenes lázadásukkal…

Magyarország gyakran felbukkan ebben a kötetben mint a Habsburg Birodalom hamvaiból kinőtt önálló állam, a Mussolini- és Hitler-vezette fasiszta rendszer csatlós állama, a Horthy-rendszer nagyszabású kulturális terveit gazdasági erőforrások hiányában véghez vinni nem tudó ország, Solti György, Balázs Béla, Lukács György, Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Déry Tibor, Németh László, Márai Sándor stb… által képviselt művészeti ágak hazája (észrevehettük, néhány név különböző összefüggésekben fordul elő, ami kétségtelenül a szerzők hazánk iránti tiszteletét, megbecsülését fejezi ki, függetlenül dátumoktól, rendszerektől, államfőktől!). A Horthy-rendszerrel kapcsolatban említett gazdasági erőforrások hiánya akadályozta a magyar tudósokat és kutatókat hathatós munka elvégzésére, ezért közülük többen kivándorolni kényszerültek, és külföldön gazdagították a XX. századi tudományt (Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Szent-Györgyi Albert). Elmarasztaló szavakat olvashatunk a Horthy-éráról, árnyaltabb kritikát a Kádár-korszakról, „amelyben – az 1956-os események hatására – a magyar entellektüelek néha fontos engedményekre kényszerítették a hatóságokat, és alapvetően megváltoztatták a kulturpolitika elveit és módszereit”; mindezek miatt az 1960-as évektől a kultúra nagyobb mértékben liberalizálódhatott, mint a többi (szocialista) országban. Különösen nagyot fejlődött a magyar filmművészet; itt Szabó István, Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Makk Károly stb… nevével találkozunk, hogy csak néhányat emeljünk ki. Ugyancsak 1960 után fellendültek a közgazdaságtudományi és szociológiai kutatások.

Újszerű és más történelmi áttekintéseknél minden szempontból humánusabb a kötetek felépítése, rendszere, szemlélete. Az I. kötet kivételével – amely témájánál fogva és a tárgyalt időszak követelményeinek megfelelően csak történelmi folyamatot követ –, a többi hat kötet azonos rendező elv szerint közelíti meg az „Emberiség történelmét”; ez pedig abban áll, hogy minden egyes kötet két részre tagolódik: először olvashatunk az általános kultúrtörténetről, utána következik régiók szerint a tulajdonképpeni történelem. Hogyan néz ez ki a hat kötetre lebontva, nagy vonalakban?

A II. kötet első, kulturtörténeti része pl. a következőket veszi szemügyre: technológia, empirikus és tudományos gondolkodás, az idő mérése, gazdasági és szocio-politikai fejlődés, nomád és letelepedett népek, államtól a birodalomig, a kereskedelem fejlődése, a vaskor, írás és nyelvcsaládok, az indoeurópai nyelv mint jelenség, orális hagyományok és irodalom, vallás, művészet, írás és irodalom, vallás és művészet, vallások fejlődése, építészet, ének–zene–tánc. A második rész a régiók történelmét mutatja be: Afrika, azon belül a Nílus völgye, Núbia és Egyiptom kapcsolatai, Európa, azon belül az Égei-világ, a bronzkor, Ciprus, Ázsia, azon belül Mezopotámia, a Tigris és az Eufrátesz völgye, Szíria és Palesztina, Anatólia, Irán, Afganisztán, az Arab-félsziget, az Indus völgye, az Indus-völgy utáni kultúrák, Kína, Afrika, Amerika, Korea, Japán, Észak-Ázsia és Mongólia, Ausztrália. És néhány cím az utolsó kötetből; tematikai szekció: a világ a XX. század elején, az imperializmus válsága, a gyarmatbirodalmak vége, a volt gyarmattartó hatalmak és az új államok, az iparosodott és a fejlődő országok közötti kapcsolatok, Afrika és az új világrend, a nők, a fiatalok, a „harmadik életkor”, a mozgássérültek, alapvető változások a természettudományokban és a matematikában stb…. Regionális szekció: Európa és a Nyugat, a Szovjetunió és az Orosz Föderáció, Latin-Amerika és a Karibi világ, fejlődés a XX. század második felében, a Szaharától délre fekvő Afrika, tudományok és technológiák Pakisztánban, tudományok és technológiák Sri Lankán, Óceánia stb…

Valamennyi kötet anyagát táblázatok, ábrák, kronológiák, fényképek, bibliográfiák egészítik ki, a mű létrejöttét, francia nyelvű megjelenését az Organisation internationale de la Francophonie (A frankofónia nemzetközi szervezete) is támogatta.

Általánosságban véve legelőször a hatalmas mű címéhez igazodó tartalmat és megközelítési módot kell kiemelnünk, ami talán a legnagyobb pozitívuma, erénye: valóban az ember, az emberiség történelmét lapozgathatjuk, ami azt jelenti, hogy – a nagyon sok hasonló vagy kevésbé hasonló jellegű kompilációval ellentétben – itt a fő helyen az ember áll, az ember kulturális, gazdasági, politikai stb… fejlődése, és nem statisztikákról, -izmusokról, számrengetegekről, termelési koncepciókról, termelési viszonyokról, események gépies, az embert mint ezen dolgok létrehozóját, elszenvedőjét vagy éppen áldozatát csak itt-ott megemlítő elemzésekről van szó – és mégis mennyivel konkrétabb, sokoldalúbb, árnyaltabb ez a módszer, amelyet más történészeknek is követniük kellene, beleértve a magyar kutatókat is, akik legnagyobb sajnálatunkra éppen hogy csak fel-felbukkannak a hét kötetben!

További pozitívumai a műnek, hogy nem hagyja figyelmen kívül a problémás kérdéseket, hanem vázolja a felfogásbeli különbségeket, a nehézségeket, kivételesen nagy terjedelemben foglalkozik az ún. „harmadik világ”-gal (erre már fentebb is utaltunk…), annak a világ más részeivel, népeivel, kulturáival való kapcsolataival – manapság ez is újdonságnak tekinthető az ilyen karakterű opuszok esetében.

Természetesen biztosak vagyunk abban, hogy számos – pozitív és negatív – kritika fogja érni a szerzőket, a kiadót – de ennek is örülni kell, hiszen ez viszi majd előbbre az ember történelmének kutatását…

Histoire de l’humanité. Az emberiség történelme, I – VII. Párizs, Editions de l’UNESCO, 2000 – 2009. 11 069 o.

Kun Tibor