Klió 2009/2.

18. évfolyam

XX. SZÁZAD

Kurd-kérdés az Iraki Köztársaság kezdetén

A napjainkban zajló iraki konfliktus lezárását jelentősen behatárolja az ország vallásilag és etnikailag rendkívül tagolt társadalma. A probléma gyökerei az I. világháborút lezáró békerendszerre nyúlnak vissza. Libanonhoz és Szíriához hasonlóan az európai gyarmattartó hatalmak az egymás között kialkudott érdekszféráknak megfelelően húzták meg az új állam határait, miközben figyelmük elsiklott a lakosság összetétele felett. A honi politikai elit emiatt egyszerre próbálta megóvni a társadalom plurális jellegét, valamint kiterjeszteni hatalmát az ország egésze felett. Centralizációs törekvéseik azonban gyakran ütköztek a kisebbségek ellenállásába. Avshalom R. Rubin a központi hatalom és a kisebbségek viszonyát a kurd kisebbség történetén keresztül vizsgálja az Iraki Köztársaság első szakaszában.

A periódus kiválasztása rendkívül szerencsés a szerző részéről. Az arabok és a kurdok közötti etnikai feszültséget gyakran magyarázzák ugyanis a központi hatalom elnyomó intézkedéseivel és az ellene kirobbanó felkelések vérbefojtásával. Ez az interpretáció valóban megfelel az iraki monarchia évtizedeire és fokozottan igaz a Baasz Párt 1963-as hatalomra jutását követő időszakra. A köztes periódus kezdeti szakaszában ezzel szemben együttműködés alakult ki a felek között, még ha ez a kooperáció csak rövid ideig is működött.

A történetírásban alapvetően két eltérő vélemény alakult ki azzal kapcsolatban, hogy mi volt a kurdok politikai integrációja kudarcának oka. Egyesek a köztársaság első vezetője, Abdel Karim Kasszem alkalmatlanságában vélik felfedezni az okot, amiért elhibázott politikájával sikerült elidegenítenie magától természetes szövetségeseit. A másik tábor hívei ezt tagadva pont a központi vezetést és a kurdokat megosztó legfőbb feszültségforrásra hívják fel a figyelmet. Megközelítésükben az anyagi támogatások és a lokális ellenfelek meggyengítése csak elnapolta, de nem oldotta meg a kurd autonómia és az állam szuverenitásának megőrzése között feszülő érdekellentétet.

Az önrendelkezési jogra már az 1930-as években megfogalmazták igényüket a kurdok. Soraikból egy fiatal, törzsi hátterétől elszakadó iskolázott réteg alakult ki ekkorra, ami immáron önálló identitástudattal lépett fel. Politikai tevékenységük kezdetben eredménytelen volt, nem tudtak hatással lenni sem a földművesekre, sem pedig a vezető rétegre. Nem tudott érdemi előretörést elérni az 1946-ban létrehozott nacionalista Kurd Demokrata Párt (KDP) sem. A Mulla Musztafa Barzáni vezette emigráns mozgalom gazdasági és társadalmi céljaival sok baloldali gondolkodású kurd nem tudott azonosulni, akik így inkább az Iraki Kommunista Pártban (IKP) politizáltak. Egy évvel később viszont változás következett be, amikor Barzáninak a Szovjetunióba kellett menekülnie. A KDP-ben ezután fokozatosan balratolódás ment végbe. Az IKP eszmei hatására programjában a nacionalista célok helyett a társadalmi–gazdasági reformokra helyezte a hangsúlyt, amivel tekintélyes vonzerőt gyakorolt az addig kommunistaként politizáló kurdokra. Hiába olvadt azonban össze 1954-ben a két irányvonal Egyesült Kurd Demokrata Párt (EKDP) néven, a többi ellenzéki mozgalomhoz hasonlóan 1958-ig tiltották működését.

Mivel nem voltak meg a feltételek sem elkülönülésükhöz, sem pedig jogaik törvényes úton való érvényesítéséhez, így a kurd értelmiség tagjai a számos monarchia-ellenes mozgalom valamelyike mögé sorakoztak fel. Azonosulásukat megkönnyítette, hogy ugyanazokkal a problémákkal szembesültek, mint iraki sorstársaik: szegények és gazdagok között tátongó áthidalhatatlan szakadék és a folyamatos brit beavatkozás az ország belpolitikai életébe. Részükről viszont ez a szerep számos sajátságos dimenzióval egészült ki, ezért hevesebb reakciókat is váltott ki körükben. Így az 1955-ös Bagdadi Paktumot nemcsak a „nyugati imperializmus cselszövése”, hanem a kurd nacionalizmus ősellenségeinek számító Törökország, Irán és Irak részvétele miatt is elutasították. Az iraki monarchia utolsó éveire társadalmi helyzetüktől és politikai beállítottságuktól függetlenül mindannyian a tehetetlennek tartott rendszer bukása mellett kötelezték el magukat.

Az iraki Hasemita-dinasztia uralma 1958. július 14-én ért véget, amikor Abdel Karim Kasszem dandártábornok és Abdel Szalam Aref ezredes vezetésével a Fiatal Tisztek sikeres puccsot hajtottak végre. Az Iraki Köztársaság létrejötte számos előnnyel járt a kurdok számára is. Az új állam alkotmányában az arabokkal egyenrangúnak ismerték el, és ígéretet tettek nemzeti jogaik érvényesítésére. Több politikai okok miatt bebörtönzött sorstársukat szabadon engedték, valamint két tárcát kaptak a kormányban.

Az iraki vezetés gesztusa tulajdonképpen a hatalomátvétel után azonnal kibontakozó pozícióharc következménye volt. A két iraki vezető, Kasszem és Aref között folyamatos vetélkedés zajlott a háttérben az uralom kisajátítására. A konfliktus Iraknak az Egyesült Arab Köztársasághoz (EAK) való csatlakozása, illetve annak elutasítása körül kristályosodott ki. Az iraki kommunisták támogatását élvező Kasszem nem akarta frissen megszerzett uralmát korlátozni az unióval, míg az államszövetséget szorgalmazó Aref egyiptomi és szíriai támogatással akart leszámolni honi ellenzékével. Ebben a helyzetben hamarosan létkérdéssé vált a kurdok támogatásának elnyerése.

Utóbbiak viszonya a pánarabizmushoz ekkor rendkívül ellentmondásos volt. Irak és az EAK összeolvadásával létrejövő arab államban elhanyagolható kisebbséget alkottak volna, ami jelentősen korlátozta volna a lehetőségeket érdekeik hatékony érvényesítésére. Az arab egységgondolat ennek ellenére rendkívüli népszerűségnek örvendett körükben. Ez a kettős hozzáállás egyszerre jelentett bíztató kilátást és komoly veszélyt Kasszem elnök számára. Nem tehetett jelentős engedményeket nekik, mivel erre hivatkozva riválisai eltávolíthatták volna a hatalomból. Viszont el sem idegeníthette őket magától, mivel ezzel ellenfelei táborát gyarapította volna. A kényes szituáció megoldására augusztus végén amnesztiát adott a száműzetésben élő Barzáninak és lehetőséget adott neki a hazatérésre. A több szempontból is rendkívül kockázatos lépéssel sikerült megnyernie a kurd nacionalisták lojalitását és így immáron már leszámolhatott politikai ellenfeleivel.

Barzáni 1958. október elején tért vissza Irakba. Nacionalista történetírók megítélése szerint Kasszem szinte mindent megtett 1959 végéig, hogy az ország második államférfijává tegye meg, híveinek pedig biztos megélhetést és kiegyensúlyozott körülményeket biztosítson. A kurd vezető cserébe tompította az Egyesült Kurd Demokrata Párton belül a nacionalista irányvonalat, majd a politikai szervezet vezetését háttérbe szorítva 1959 januárjában csatlakoztak a rendszer egyik legfőbb támogatójának számító Iraki Kommunista Párt vezette Egyesült Nemzeti Fronthoz. Támogatásuk különösen 1959 márciusában értékelődött fel, amikor a pánarabista felkelés vérfürdőbe torkollott Moszulban. Nyitott kérdés mind a mai napig a kurdok szerepe és felelőssége a lázadás elfojtásában és a több száz élet kioltásában. Tény azonban, hogy a kormány hűségük garantálására fegyvereket osztott ki közöttük, amit viszont inkább saját ellenzékük likvidálására, mint a kormányellenes erők szétverésére használtak fel.

Irak kurdok lakta régióiban ugyanis az uralkodó elit eközben várakozó álláspontját feladva fokozatosan a központi kormányzat ellen fordult. Az 1958-ban meghirdetett földreform törvény ugyanis kikezdte a tradicionális kereteket és felszította a parasztok mohóságát, aminek következtében a térség legnagyobb földekkel és befolyással rendelkező konzervatív beállítottságú törzsi vezetői, az agák lassan ellenzéki szerepbe szorultak. Elégedetlenségüket és félelmüket csak tovább növelte Barzáni visszatérése, akire sokan kívülállóként tekintettek. Ebben a helyzetben a színpadias kézfogások csak látszatra sejtették az együttműködést. A valóságban merényletek és menekülők százai mutatták az elmélyülő feszültséget, majd 1959 áprilisa és szeptembere között nyílt összecsapásokra került sor a konzervatív agák törzsi harcosai, illetve a kormányerők és az őket támogató Barzáni hívei között. A kurd nagyurak privilégiumaik megóvásáért folytatott harcát segítette a szeparatista célkitűzéseiket bátorító Teherán titkos támogatása is.

A kurd lázadás egy időben zajlott a kommunisták meggyengülésével. Az 1959. júliusi kirkuki zavargások után korlátozták a párt aktivitását, valamint több száz hívét őrizetbe vették. A megmozdulásban a kurdok is aktívan részt vettek, ezért a kényes helyzetre való tekintettel Barzáni és az EKDP messzemenően mindent megtett a kapcsolatok megóvására és a kommunistákat ért retorziók elkerülésére. Hiába távolították el a vezetésből az IKP szimpatizánsait, új alkotmányára a gyanakvó Kasszem már olyan marxista–leninista doktrínaként utalt, ami elfogadhatatlan autonómiaigényeket foglal magában.

A dokumentum átszövegezése és a cserébe nyújtott látszatkompromisszumok ellenére novemberre Bagdad kurdpolitikája holtpontra jutott. Az egymással rivalizáló kurdok között zajló leszámolások ekkortól elharapództak, ami alól már Bagdad sem tudta kivonni magát. Az érintett felek ugyanis Kasszemhez fordultak támogatásért, akiknek így egyértelműen állást kellett foglalnia a konfliktusban. A köztársasági elnök számára ekkorra Barzáni már teherré lett, akinek a rivális törzsekkel folytatott összecsapásai bizonytalan belpolitikai állapotokat eredményeztek és külföldi beavatkozást kockáztattak. A központi hatalom emiatt kiegyezett korábbi ellenzékével, az agákkal, majd legfőbb szövetségesének ellenfeleit kezdte el támogatni. Ugyanekkor fellépett a Kurd Demokrata Párt ellen is, amely 1960-ban nyíltan követelni merte a teljes nemzeti jogok biztosítását és az Irak határain kívül eső kurd területek felszabadítását. Nyomására azonban zavargások robbantak ki, és a letartóztatási hullám már nem tudott gátat szabni a felszított kurd nemzeti érzésnek. A kialakult krízis megoldására a KDP 1961. májusi kongresszusán memorandumban fogalmazta meg 13 pontos követelését, amit Bagdad szándékosan figyelmen kívül hagyott. A helyzet ezzel annyira kritikussá vált, hogy még a török kormány is kilakoltatta a délkeleti határ mentén élő kurdokat, nehogy a bármikor kirobbanó polgárháború átterjedjen országára.

A nyílt felkelés 1961. július közepén robbant ki. Barzáni kihasználta, hogy Kasszem figyelmét lekötötte a június 25-én függetlenné vált Kuvait megszerzése és támadásba ment át. A rivális kurd falvakat felégetve rövid időn belül Észak-Irak nagy része ellenőrzése alá került, és Bagdad rugalmatlan politikájának köszönhetően folyamatosan gyarapította hívei számát. Kasszem elhibázott békéltető kísérletei szeptember elejére egyértelműen kudarcot vallottak és a hadsereg offenzívát indított a kurd falvak ellen. A hivatalos bejelentésekkel ellentétben nem tudták megtörni Barzánit a hónap végéig elhúzódó tisztogató hadműveletekkel, aki a török és iráni határ mentén húzódó hegyekbe vonult vissza. A tél folyamán a törökországi, iráni és szíriai kurd közösségek közreműködésével sikerült pótolnia a veszteségeket, tábora pedig folyamatosan növekedett az iraki hadsereg megtorló akcióinak és a kormánnyal szimpatizálókra kiszabott brutális büntetéseknek köszönhetően.

1962-re ellehetetlenedett a központi hatalom helyzete északon. Az eseményeket addig passzívan szemlélő KDP is aktivizálódott és nyáron a Forradalmi Tanács létrehozásával egyesítette erejét Barzáni csapataival. A közös irányítás alá helyezett pesmerga harcosok összehangolt támadásai ezt követően olyan eredményesnek bizonyultak, hogy augusztus végére Bagdad kénytelen volt a hadsereg 40 százalékát a térségbe vezényelni.

A helyi sikerek ellenére azonban a gerilla taktikát folytató kurdok nehézfegyverek, megfelelő utánpótlás és fegyelem hiányában nem tudták kivívni a döntő győzelmet és megtartani az elfoglalt területeket. Hiába folytattak propagandakampányt ügyük érdekében külföldön, az elvétve elhangzó szimpatizáló nyilatkozatokon kívül alig történtek érdemi lépések megsegítésükre. Kivételnek az izraeliek és a szovjetek számítottak, akik anyagilag támogatták harcukat. Utóbbiak szerepéhez viszont hozzá kell fűzni azt is, hogy ők adták az iraki hadseregnek azokat a fegyvereket, amikkel lerombolták a kurd falvakat.

A külföldi támogatások elmaradásával a kurdok kénytelenek voltak önellátásra berendezkedni. A pesmerga harcosokat szimpatizáns földbirtokosok és határon túli sorstársaik élelmezték, miközben a Forradalmi Tanács állandóan pénzforrásokat keresett a harcok anyagi hátterének megteremtésére és a rászorulók segélyezésére. Mindezek a nélkülözések nemhogy szétbomlasztották volna, hanem még jobban egybeforrasztották a különböző kurd frakciókat, amelyek 1962 októberétől kőolajvezetékeket és finomítókat támadtak az iraki gazdaság meggyengítésére. Az iraki hadsereg reakciója még brutálisabb volt: gyerekeket korbácsoltak meg anyjuk szeme láttára, fosztogattak és rutinszerűen lőttek minden két vagy annál több főből álló csoportra, ami az elfoglalt falvak utcáin tartózkodott. Akciójuk viszont pont ellentétes hatást váltott ki: a lassan a túlélésért folytatott harcban az addig kormánypárti kurd törzsek többsége is titokban vagy nyíltan a lázadók mögött sorakozott fel. A KDP hegemón helyzetét november elején kiadott röplapja már egyértelműen bizonyította, amiben az egész kurd társadalmat az iraki kormánnyal való kapcsolatok teljes megszakítására és a felkelők támogatására szólította fel.

A lázadókkal ellentétben az iraki hadsereg harci szelleme mélypontra süllyedt. Kasszem megbuktatásától tartva tisztogatást rendezett és leszereltette a tehetséges tiszteket. A kurdok ellen harcoló egységek emiatt az utánpótlás mellett hiányt szenvedtek tehetséges parancsnokokban is. Hiába rendelkeztek modern fegyverekkel, hatékony kiképzés hiányában nem tudták kihasználni fölényüket a számukra ismeretlen terepen vívott harcokban. Problémát jelentett a besorozott kurd katonák tömeges áthelyezése és dezertálása is, ami csak még jobban kidomborította a konfliktus etnikai jellegét.

Az eredménytelen katonai erőfeszítések 1962-ben tovább szították az akkor már növekvő társadalmi elégedetlenséget. A kurdok novemberre Kasszem uralmát annyira ingatagnak ítélték meg, hogy a kormánytisztviselők helyett már a lehetséges utódokkal kezdeményeztek titkos tárgyalásokat. Hiába engedett szabadon kurd foglyokat és hirdetett amnesztiát az iraki elnök. Az arab nacionalisták 1963. február 8–10. között puccsot hajtottak végre, és több ezer hívével együtt megölték az iraki köztársaság első vezetőjét. Az akciót a KDP is nyíltan támogatta a kurdoknak tett állítólagos autonómiaígéretekért cserébe.

Az arab nacionalista erők és a kurdok együttműködése rövidéletűnek bizonyult. A Kasszem alatt megkezdett központosítás a Baasz Párt uralma alatt teljesedett ki 1968 után. Összecsapásuk az 1980-as évek második felében hágott tetőpontjára, amikor Szaddam Husszein serege tízezreket mészárolt le egy–egy hadjárat során.

Avshalom H. Rubin: Abd al-Karim Qasim and the Kurds of Iraq: Centralization, Resistance and Revolt, 1958–1963 (Abd al-Karim Kasszem és az iraki kurdok: központosítás, ellenállás és lázadás, 1958–1963). In: Middle Eastern Studies, Vol. 43. No. 3 (May 2007) 353–382. o.

Prantner Zoltán