Klió 2009/2.
18. évfolyam
XX. SZÁZAD
Választott nép-e az Egyesült Államok népe?[1]
A nagy Oxford English
Dictionaryben az exceptionalism szó nem szerepel. Az utóbbi időben mégis
divatos lett egyes amerikai történészek között. Mégis: különbözik-e az exceptionalism
(kivételesség) a patriotizmustól, vagy a nacionalizmustól avagy a
populizmustól? Bizonyos árnyalatok léteznek: egy hagyománytisztelő hazafi
érzése, hogy az ő hazája egyedülálló a világon, más, mint egy demagóg,
populista agresszív nacionalizmusa. Ismerjük el, hogy az Egyesült Államokon
kívül még sok más nemzet tartja magát kivételesnek, ha a saját történelmére és
kultúrájára gondol. Mégis, az amerikaiakban a hajlam, hogy az Egyesült Államok
történelmét és rendeltetését kivételesnek gondolják, nagyon erős és eléggé
elterjedt ahhoz, hogy kialakuljon a meggyőződés: az amerikai „Isten választott
népe” (egy meggyőződés, amely már
veszélybe sodort más népeket is a múltban).
A XIX.
században Amerika és Európa ellenkező irányban haladt. Az Egyesült Államok
nyugat felé terjeszkedett; az európai hatalmak dél és kelet felé. A
legjelentősebb az Egyesült Államok történetében a Nyugat elfoglalása, a
polgárháború és a tömeges bevándorlás volt. Nagy eseményt a XIX. század
Európája történetében három forradalmi hullám jelentett, majd ezek után rövid
háborúk következtek a nagyobb államok között, amelyek Németország (és
Olaszország) egyesítéséhez vezettek. A XX. században azonban (pontosabban a
történelmi, valamivel rövidebb XX. században, 1914-től 1989-ig) a legnagyobb
események mind Európa, mind Amerika számára ugyanazok voltak: a két világháború
(az ún. hidegháború lévén következménye a másodiknak).
Volt egy másik különbség Amerika és Európa között
a XIX. században. Ekkor ugyanis Európában és Angliában a politikai és
világnézeti ellentétek sokáig a konzervatívok és a liberálisok között léteztek.
Az Egyesült Államokban konzervatív párt nem volt. Úgy 1870 körül azután
Európában és Britanniában ez a konzervatív–liberális-ellentét gyengülni
kezdett. Ami aztán bekövetkezett, az nem a hegeli szintézisük volt. Ehelyett
két nagy mozgalom nőtt ki: egyik a nacionalizmus, a másik a szocializmus. A
XIX. században az európai és angliai politikai kategóriákat nemigen lehetett az
Egyesült Államokban alkalmazni, a XX. században az újabbakat nagyjából már
inkább: a két nagy politikai párt közül a republikánusok inkább nacionalisták
mint szocialisták, a demokraták inkább szocialisták, mint nacionalisták.
Vitassa ezt aki akarja, de lássa ugyanakkor, hogy a „konzervatív” és
„liberális” megjelölések mily sokat vesztettek valamikori jelentésükből. És ez
történt Frederick Jackson Turner frontier-tézisével is.[2]
1950 körül a legnevesebb amerikai történészek,
bár kétségeik lehettek a frontier-tétellel kapcsolatban, mégis természetesnek
vették az amerikai kivételességet. Azonban visszatekintve nem voltak-e igen
rövidlátóak? Nézzük csak még ma is nevezetes munkáik megjelenésének dátumait:
Potter, People of Plenty (1954); Boorstin,
The Genius of American Politics (1953); Hartz, The Liberal Tradition of
America (1955); Hofstadter, The American Political Tradition (1948) és Lionel
Trilling, The Liberal Imagination (1950). Egy megállapítás mindegyiküknél
közös: Európától vagy a világ bármely más részétől eltérően, az Egyesült
Államokban csupán egyetlen szellemi hagyomány létezik, mégpedig az örökös
liberalizmusé. Nos e művek pontosan 1950–1955 között jelentek meg,
amikor az Egyesült Államokban egy népszerű mozgalom kezdett jelentkezni, majd
megerősödni, amely az ország történelme folyamán először választotta önmaga
elnevezéséül a konzervatív jelzőt. Nem egészen harminc évvel később már több
amerikai jellemezte magát konzervatívnak, mint liberálisnak. Az utóbbi szinte
kelletlen jelzővé vált, kellemetlen hangzású szónak, elkerülendőnek
tekintették. Mivel másutt már írtam erről, most lábjegyzetben utalok ismét e
politikai földcsuszamlás egyes mérföldköveire.[3]
S még egy utolsó megjegyzés, amely a
szóhasználatnál is sokkal fontosabb: 1950 óta maga az amerikai „konzervatív”
mozgalom és követői, sőt a republikánus szavazók többsége is inkább
nacionalisták voltak, mint valódi hagyománytisztelő konzervatívok. Ők azok,
akik – frontier-tézis ide vagy oda – görcsösen hittek Amerika
kivételességében.
De már 1945-ben bölcs és alapos kritika hangzott
el mind a frontier-tételre, mind az amerikai kivételességre vonatkozóan Carlton
J. H. Hayes professzor részéről, elnöki beköszönő beszédében az Amerikai
Történeti Társaság (AHA) decemberi ülésén. Beszédének körülményei rászolgálnak
némi figyelemre.
Hayes az újkori Európa történelmének
legkiemelkedőbb tudósa volt Amerikában. Az újkori Európa politikai és
kulturális története (Political and Cultural History of Modern Europa) című
munkája, melyet először 1916-ban adtak ki, néhány további javított kiadásával e
nagy témának elsőrangú kétkötetes összefoglalása maradt legalább harminc éven
át. Egyedülálló teljesítmény. Két jelentős esemény kínálkozik Hayes 1945-ös
megválasztása kapcsán. Az egyik igen mulandó: a társaság elnöki választásának
körülményei. A nagyobb és maradandóbb: Hayes előadásának tartalma.
1942-ben Roosevelt elnök nevezte ki Hayes-t az
Egyesült Államok nagykövetévé Spanyolországba. Ez lehetett Roosevelt néha
különös nagyköveti kinevezéseinek egyik legjobbika. Hayes háborús küldetése
(így nevezhetnénk a posztot, ez volt Hayes később megírt emlékezéseinek a címe
is) igen sikeres volt. Hasznos eszköz volt ő a Franco-rendszer nehéz, lassú, de
fokozatos fejlődésében, mely a hitleri Németországgal kötött politikai és
ideológiai szövetségtől valamiféle óvatos semlegesség felé irányult. Most, több
mint hatvan évvel később teljes az egyetértés az amerikai, brit, német és
spanyol történészek között Hayes érdemeit illetően. Azonban korántsem volt ez
így 1945-ben. Liberális folyóirat-cikkek bírálták Hayes-t – igaztalanul –, mintha ez a katolikus tudós valahogy Franco tábornok
védelmezője lett volna. Ennek következménye volt a szokatlan – valójában
egyedülálló – vita az AHA elnökjelölése körül. Befolyásos amerikai történészek,
többek között Richard Hofstadter, Kenneth Stampp és Frank
Friedel, ellenezték Hayes megválasztását. Mindenféle kari intrika és
levelezés következett, aztán Hayes-t 110 szavazattal 66 ellenében
megválasztották. Némely résztvevő ideológiai rövidlátását érzékeltetheti ez a
viharocska az akadémikusok teáscsészéiben, melyet azután igyekeztek
elfelejteni. Egyébként az egész nem érdemel többet egy lábjegyzetnél Amerika
akkori szellemtörténetében.
De szempontunkból fontosabb Hayes elnöki
beszédének tartalma, mely szokás szerint az American Historical Review
következő (1946. januári) számában jelent meg nyomtatásban. Címe: Amerika
határa – minek a határa? Metszően éles
bírálata volt ez Turner híres tézisének, s az amerikai történetírásra gyakorolt
hatásának:
„Hasznos lenne, ha
történészeink kiszélesítenék a frontierről szóló koncepciójukat… Mert mi ez a
határ? Észak-Amerika előrenyomuló határa? De Dél-Amerika, Ausztrálázsia hasonló
határa…mind tulajdonképpen Európa határa… Feltételezni, hogy a »frontier«
egyedülálló amerikai jelenség, amely meghatározza nemzeti társadalmunk és
kultúránk kivételes karakterét? Az ilyen leszűkített értelmezés… és ezzel
egyidejűleg a szélesebb és egyébként kézenfekvő hasonlóságok elhanyagolása – egyszerre következménye és ösztönzője egy
erősödő szellemi izolacionizmusnak …. az alsóbbrendűségünktől való régóta
lappangó félelmünknek ismeretes lélektani kompenzációja a felsőbbrendűség
ismételt harsogtatása… (Ez) a hajlam, ha nem leszünk úrrá fölötte, csak erősíti
a népszerű mítoszt, hogy az amerikai »életforma« valami egészen eredeti, valami
teljesen új, és valami mérhetetlenül felsőbbrendű más népekéhez képest. Mindez
erősítheti népünk misszionárius és messiánisztikus hajlamait is, melyeknek
sokkal szélesebb és sokkal nagyobb lehetőségei lehetnek a II. világháború
következményei után, de amelyek … a legveszélyesebb következményeket hozhatják
éppen az Egyesült Államok számára.
»Európa«, ahogy itt ez elnevezést használom, nem
csupán egy földrajzilag körülhatárolt területre utal… vagy egy ósdi és talán
csak valami sajnálatra és tiszteletre méltó Óvilágra. Inkább egy nagy
történelmi kultúrára, a »nyugati« civilizációra, amely a Mediterráneumban
keletkezett, és azóta körülöleli az Atlanti-óceánt…Ennek az atlanti
közösségnek, melynek alapja az európai civilizáció, mi, amerikaiak társörökösei
és társfejlesztői vagyunk, és talán a jövőben a vezetői leszünk… Figyelembe
kell vennünk, és el kell foglalnunk a megfelelő helyünket egy nemzetközi
regionális közösségben, amelynek beltengere az Atlanti-óceán.”
Volt (és ma is maradt) valami prófétikus ebben a
mesteri szövegben. Az Egyesült Államok történetének első évszázadában az
amerikai étosz legfőbb vonása az Új- és az Óvilág közti határozott távolság és
különbség hangsúlyozása volt. 1898 után azonban az Egyesült Államok
világhatalommá lett. Ezután avatkozott be a két világháborúba Nyugat-Európát
megvédendő. Azelőtt körülbelül 300 évig emberek milliói keltek át Európából az
Atlanti-óceánon nyugati irányban, és mozdult az amerikai „frontier” és
birodalom is nyugat felé. 1917–18-ban
aztán, először a történelemben, több mint 1 millió amerikai hajózott át az
Atlantin kelet felé, hogy segítsen eldönteni egy nagy európai háborút. A
második világháborúban újra ugyanez történt, még sokkal nagyobb méretekben. De
ki gondolta volna akkor, hogy az amerikai katonai jelenlét megmarad Európában?
Roosevelt elnök internacionalista volt; sok reményt fűzött egy új
világintézmény, az Egyesült Nemzetek létrejöttéhez. Azt nem hitte, hogy a
háború után amerikai katonák tízezreinek kell Európában állomásozniuk.
Tudatában volt, hogy még sok megmaradt az amerikai „izolacionista” érzelmekből.
De mégis ez történt. Nem telt el négy év Hayes
székfoglaló előadása után, és bekövetkezett az állandó, szilárd amerikai
katonai jelenlét Nyugat- és Dél-Európában (aminek hamarosan még Spanyolország
is részese lett). Az Észak-atlanti Szerződés (1949) a Kelet-és Közép-Európában
jelenlévő orosz és kommunista hatalom miatt jött létre. Összefonódás alakult ki
az amerikai és nyugat-európai érdekek és kapcsolatok között több szinten is. Az
amerikai „frontier” ekkor már Európa közepén húzódott, az ún. „vasfüggöny”
mentén. Az 1948–49-ben kikristályosodó Truman-, Marshall- és Acheson-politika
az amerikai internacionalizmus végső győzelmének látszott az amerikai izolacionizmus
fölött. (Az utóbbi mindig inkább Európa-ellenes volt, mint Ázsia-ellenes,
mindig gyanakodva nézett az amerikai érdekeltségekre Európában, nemkülönben az
európai befolyásokra Amerikában.) De ez sem tartott sokáig. Az amerikai
izolacionizmus ugyanaz volt, mint az amerikai kivételesség pur et simple.
De mondhatjuk-e tényleg, hogy pur et simple? Nem sokkal 1950 után sokan
azok közül, akik 1940-ben még izolacionisták voltak, már keresztes háborút
prédikáltak a Szovjetunió ellen. 1965-ben a Republikánus Párt programjának
kilencedik fejezete így szólt: „telepítsünk amerikai légi és tengeri
támaszpontokat a világ minden részére”. (És ez volt az a párt, amelyet még
ekkor is „izolacionistá”-nak neveztek itt-ott.)
Többet tudnak-e ma az amerikaiak Európáról – és a világról – mint amennyit ötven évvel ezelőtt tudtak? A
„multikulturalizmus” hirdetői az amerikaiak érdeklődését nem Európa, hanem más
„világkultúrák” felé irányítják; az egykor kötelező „nyugati civilizációs”
tantárgyak majd mindenestől eltűntek az amerikai egyetemekről, kollégiumokból s
főiskolákról. Carlton Hayes 1945-ös beszédében megrótta a tantervkészítőket
rögeszméjük miatt. „Tényleg jobb lenne, ha kiterjesztenénk a középiskolai
oktatásban az amerikai történelem tantárgyát egy évről két vagy három évre, és
akkor felületes, gyors általánosításokkal belezsúfolnánk az összes többit
egyetlen évbe vagy félévbe, s ezt furcsa módon »világtörténetnek«
nyilvánítanánk.” Igazi kérdés ez ma is, éppúgy, mint 1945-ben volt.
De vajon ma, hatvan évvel később, hol van az
amerikai frontier? Vagy pontosabban, maradt még egyáltalán valami az amerikai
frontierből? És ami még fontosabb: igazolja az amerikai kivételesség azokat (az
egykor liberálisokat), akik amerikai hegemóniát javasolnak a világ fölött? Ők
lehet, nem szívesen hallgatnának John Quincy Adams 1821-ben elhangzott
figyelmeztetésére, miszerint „bár mi a szabadság barátai vagyunk a világban, de
nem megyünk világnak, hogy szörnyetegeket keressünk”. De figyeljenek arra is,
amit az akkor fiatal George Kennan amerikai követségi titkár írt le 1940-ben,
egyedül, az akkor diadalmas Harmadik Birodalom fővárosában: „Egyetlen nép sincs elég nagy ahhoz, hogy a világot
uralhassa”. Épp annyira igaz 2008-ban, mint 1940-ben – ez az, amit még a mi
jóindulatú kivételesség-hirdetőinknek is észben kellene tartaniuk.
John Lukacs: American „Exceptionalism” (Az Egyesült Államok
kivételessége). Historically Speaking, 2008. szeptember–október, 27–28. old.
Fordította: Fodor Mihályné