Klió 2009/2.

18. évfolyam

XX. SZÁZAD

Franco és Hitler. Spanyolország, Németország, a II. világháború és a holokauszt

Hitler Németországa és Franco Spanyolországa közötti különös kapcsolat a spanyol polgárháború kapcsán bontakozott és fejlődött ki. Bár Hitler később sokat panaszkodott arról, hogy Spanyolország képviselői becsapták, és a kommunista veszély nem is volt akkora, mint mondták neki, kétségkívül kedveztek neki a német beavatkozás politikai, diplomáciai, katonai és stratégiai következményei.

Stanley G. Payne könyvében kezdetektől fogva bemutatja a német-spanyol kapcsolatokat, miért kérte Franco Németország segítségét, milyen feltételek mellett kapott támogatást, a polgárháború után hogyan próbálja meg Franco kivonni magát a visszafizetés kötelezettsége, valamint a katonai segítségnyújtás alól. A világháború ideje alatt is igen ügyesen egyensúlyoz Németország és Nagy-Britannia, valamint az Egyesült Államok között, a legnagyobb hasznot húzva Spanyolország számára, mégis szinte végig pengeélen táncolva.

A háború ideje alatt még egy nem létező katonai fogalmat is „kitalált”: a nem hadviselő állapot fogalmát. A nem hadviselő állapot a semlegesség és a hadviselő állapot közti lét, ami azt jelenti, bár Spanyolország nem lép be a háborúba egyik fél oldalán sem, Németország nézetét osztja, lélekben őt támogatja. A valóságban azonban Spanyolország többet is tett annál, minthogy lélekben Németország mellett állt ki. Gondoljunk csak a Kék Hadosztályra. A Kék Hadosztály 1941-ben alakult Németország segítségére a Szovjetunió ellen, önkéntesek alkották a Falange soraiból.

A Kék Hadosztályról a könyv második részében olvashatunk csak, ezt megelőzi a polgárháborús események leírása, a német segítségnyújtás, illetve a világháború első szakasza, 1939–1940, Spanyolország semlegességének időszaka. A könyv ezen fejezetének Payne az „Una neutralidad sesgada”, azaz a ferde semlegesség címet adja, ezzel is utalva a német-spanyol titkos kapcsolatokra, szövetségekre, szerződésekre.

A második rész a Nem hadviselés címet kapta, az 1940–1943 közötti időszakot tárgyalja, a német–spanyol egyezkedéseket, a „csábítást”, a Franco és Hitler közti találkozót Hendaye-ben, a Kék Hadosztályt, Spanyolország külkapcsolatait, végül Mussolini bukásával a nem hadviselő állapot végét.

A harmadik részben a zsidó menekülésről, kimenekítésekről, a semlegesség újra felvételéről, illetve a német–spanyol kapcsolatok megszakadásáról olvashatunk.

Mi is volt a Führer célja Spanyolországgal? Már a polgárháború ideje alatt világossá vált, hogy Hitler célja elsősorban az volt, hogy behatoljon a spanyol gazdaságba, hogy a saját stratégiai céljaira használhassa fel ezáltal az országot.

Az új spanyol kormány is vonzódott Németországhoz, hiszen ráébredt arra, hogy eredeti ellensége Franciaország és Nagy-Britannia volt. A világháború első éveiben Franciaország igyekezett barátságot kialakítani a spanyolokkal, de Spanyolország a semlegesség ideje alatt, 1940 júniusáig, Németország felé hajlott.

Amikor Hitler leigázta Franciaországot, Franco számára világossá vált, hogy Németország megnyerte a háborút, hiszen ellenőrzés alatt tartotta már egész Nyugat-Európát. Így teljesen érthető, hogy a spanyol kormány bizonyos engedményeket volt kénytelen tenni a Führernek 1940–41 között. Azonban „Spanyolország nem léphet be a háborúba csak kedvtelésből”, biztosítottnak kell látnia a katonai és gazdasági segítséget hatalmas területek formájában Nyugat-Afrikában, Magrebben.

1940 októberében Franco, Serrano, Hitler és Ribbentrop Hendaye-ben találkoztak annak reményében, hogy megegyezésre tudnak jutni. Itt Serrano az afrikai területek és a gazdasági segítség ellenében megígérte, hogy Spanyolország be fog lépni a háborúba, amint mindkét kormány elérkezettnek látja erre az időt, valamint azt is megígérte, hogy Spanyolország csatlakozni fog a tengelyhatalmak szövetségéhez, illetve a hármas szövetséghez is.

A hendaye-i találkozó után pár héttel világossá vált Franco és Serrano számára, ha Spanyolország ekkor belépne a háborúba, az katasztrofális lenne, így december elején közölték Németországgal, hogy a belépést egyelőre el kell halasztani. További két évig bíztak benne, hogy a gazdasági, politikai és stratégiai helyzet javul annyit, amennyi elég lesz a háborúba lépéshez. 1942-ig a spanyol politika a hezitáláson, várakozáson alapult, míg a szövetségesek észak-afrikai győzelme meggyőzte Francot, hogy már korántsem egyértelmű Németország győzelme.

Mindezek ellenére Spanyolország továbbra is fenntartja a nem hadviselő állapotát, Németország felé elkötelezve magát, anélkül, hogy bármilyen konkrét lépést tenne. 1943 első felében a Caudillo vállalná a mediátor szerepét, azzal a céllal, hogy Nyugat-Európában béke legyen, így Hitler a Szovjetunió megsemmisítésére tudná összpontosítani erejét, vezető hatalommá válva ezáltal. Spanyolország kormányára, és a jövőjére nézve ez lett volna a legjobb megoldás. Franco nem értette meg, hogy a szövetséges hatalmak célja már nem a hatalom elosztása a térségben, hanem a náci Németország teljes, morális és ideológiai elpusztítása volt.

Jordananak egy évébe került, hogy a spanyol kormány hozzáállását, illetve a spanyol politika irányát megváltoztassa. Ennek következménye Franco 1943. október 1-jei közleménye, miszerint Spanyolország visszatér a semlegességhez. A nem hadviselő állapotnak vége.

Ez a kijelentés azonban korántsem jelentett teljes semlegességet, hiszen Spanyolország mindig is valamelyest elkötelezett maradt Németország irányában.

Spanyolország hozzáállása a holokauszthoz hasonló, mint a háborúba lépéshez. Az európai háború első éveiben még különösebben nem foglalkozik a zsidó kérdéssel, de antiszemita csoportok feltűnnek. 1940-41-től kezdve változik meg a spanyol kormány hozzáállása a kérdéshez, de ez sem szisztematikusan.

Spanyolország több szempontból is ideális helyszín a menekülő zsidók számára: a német és a spanyol kormány folyamatos kapcsolatban állt a világháború alatt, együtt tudtak működni; Spanyolország viszonylag közel van, és mivel nem hadviselő a státusza, biztonságos; illetve Spanyolország az egyetlen olyan ország Nyugat-Európában, ahol viszonylag nagyszámú zsidó közösséget találunk.

A zsidókérdés századokon át problémát okozott Spanyolországnak. 1492-ben kiűzték a zsidókat az országból, nagy részük Marokkóba menekült, akik mégsem hagyták el az országot, át kellett térniük a katolikus hitre.

A polgárháborútól kezdve ismét nagy jelentőségűvé válik ez a kérdés. Bár a spanyol fasizmust nem nevezhetjük antiszemita mozgalomnak. A spanyol kormány számára a raza (faj) nem jelent biológiai felsőbbrendűséget, mindössze a közös nyelvet, közös kultúrát és népcsoportot jelenti. „ Egy nyelv, egy kultúra egy népcsoport.” A baszkok azonban zsidóellenesek (is), magukat „raza pura”-nak (tiszta faj), és felsőbbrendűnek tartják.

A spanyol polgárháború alatt több antiszemita kiadványt is kiadnak, ilyen például az Informaciones, egy náci propaganda újság, valamint nagy visszhangú még Pío Baroja 1938-ban megjelent könyve, Comunistas, judíos y demás ralea. (Kommunisták, zsidók és más fajok)

Franco Marokkóban kiadott nyilatkozatát a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen az író azonban inkább személyes okokra vezeti vissza – barátságok, amelyeket a marokkói tartózkodása alatt kötött a Caudillo – mintsem meggyőződésre. Biológiai szempontból magasabb, felsőbbrendű fajban egyáltalán nem hisz Franco, így hitleri értelemben nem nevezhetjük antiszemitának.

A polgárháború után már megkezdődött a zsidók menekítése, menekülése Spanyolország felé, az ország ekkor azonban még elzárkózott a tömeges „beengedések” elől. 1939. május 11-én dekrétumot adtak ki, amelyben a külföldi zsidók be- és átutazását megtiltják.

A dekrétum módosítását egy év múlva, 1940. május 1-jén adják ki, eszerint az engedélyekhez az összes dokumentumot Madridba kell küldeni, ez bonyolítja ugyan az engedélyek kiadását, de kiegészítik azzal, hogy sürgős esetben bárki számára megoldható az engedély kiadása. Spanyolországnak még egy hatalmas előnye van: határos Portugáliával, amely semleges ország. A két ország jó kapcsolatának köszönhetően az átutazás, befogadás viszonylag könnyen megoldható. Lisszabonban befogadják a más országokból kiűzött zsidókat. Hősként tekintenek a portugál Aristides de Sousa Mendesre, aki rengeteg átutazó vízumot állított ki, becslések szerint mintegy tízezer zsidót menekített ki ezzel.

1943. március 25-én Franco igen drasztikus lépéssel próbálta megállítani az illegálisan bevándorlók tömegét. Lezáratta a Franciaországgal közös határt. A bevándorlások azonban ezután is folytatódtak, bár tény, hogy nem ugyanolyan mértékben. Nehéz megállapítani, hogy hányan jutottak be Spanyolországba, valószínűsíthető, hogy 20–30 ezer emberről van szó.

A spanyol kormány hozzáállásáról is nehéz véleményt mondani. Bár nem adott ki normál vízumot a zsidóknak, megtiltotta a belépést az országba, mégis rengeteg tranzit vízumot adott ki, valamint az országba illegálisan belépett zsidókat sem küldték vissza Németországba. Nem tudni, hogy mennyire volt tudatos, rendszeres a kormánynak ezen tevékenysége. Az biztos, hogy Spanyolország kevésbé diszkriminálta a zsidókat, mint más országok, de nem volt konkrét terve a segítségnyújtásra, vagy a megmentésre vonatkozóan. A következő évtől Spanyolország igyekszik csak átutazó vízumot kiadni, a menekültek beléphetnek, de tovább is kell menniük, amilyen gyorsan csak lehet. A befogadó országok elsősorban Törökország, Portugália és Svájc voltak.

A legnagyobb zsidómentő „akciók” Magyarországon, Budapesten zajlottak, Angel Sanz Briz és Georgio Perlasca nevéhez kötődnek 1944–45-ben. 1944 márciusában Németország megszállja Magyarországot. Az országban 800 ezerre tehető a zsidók száma, akik nem szefárd (azaz nem spanyol eredetű) zsidók, és spanyol papírjaik sem voltak. Sanz Briz megkezdi a kimenekítést, Marokkó 700 magyart fogad be, de Sanz Briz még 1500 átutazó vízumot is kiállít. Spanyolországból Lequerica is segítséget nyújt, beengedik (illetve át) azokat, akik 1. spanyol állampolgárságú zsidók voltak; 2. szefárdi zsidók, de a papírjaik még sincsenek rendben; 3. minden más zsidót.

Sanz Briz egy hónap alatt 352 ideiglenes útlevelet, valamint 1900 védőlevelet állított, állíttatott ki. Magyarországon összesen mintegy 3200 zsidót tudott megmenteni.

Georgio Perlasca egy fasiszta olasz kereskedő volt, azonban 1944-ben Sanz Briz legnagyobb segítőjévé vált. Mindent megtett, hogy minél több embert tudjanak kimenekíteni az országból.

A háború után Sanz Briz lett az első spanyol nagykövet a kommunista Kínában. 1994-ben az özvegye (Sanz Briz 1980-ban meghalt) megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

Perlasca visszavonult kereskedőként élt, munkáját, hőstettét sokáig nem is ismerték el, egészen 1989-ig, amikor megkapta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét. Két évvel később a római nagykövetségen Spanyolországtól is hasonló jellegű kitüntetést kapott.

A spanyol politika Németországhoz való hozzáállása is megváltozott, köszönhetően az ország belső helyzetének, ami egyrészt a katasztrofális gazdasági helyzet, másrészt pedig a belpolitikai viszályok miatt volt rossz. A kormányon belüli állandó nézeteltérések a II. világháború ideje alatt nagyobbak voltak, mint bármikor máskor, beleértve a polgárháborút is.

Hitlernek fontos volt Spanyolország, stratégiai és gazdasági szempontból is, gazdasági szempontból jobban. Bár folyamatosan nyomást gyakorolt az országra, hogy lépjen be a háborúba a tengelyhatalmak oldalán, mégis a gazdasági érdekek bizonyultak tartósabbnak. Valamint „belépett” a képbe egy harmadik tényező is: a politikai és pszichológiai fontossága annak, hogy találjon egy barátot, akár katonailag gyengét is, Dél-Európában. Az Abwehrnek is voltak érdekeltségei Spanyolországban, fontos felderítőhelyek kapcsán, illetve a német flotta számára is menedék bázist jelentett az Atlanti-óceánon. Ezenkívül nyomást akart gyakorolni Nagy-Britanniára, valamint felügyelet alatt akarta tartani Afrika északnyugati területeit, a Földközi-tengert, és az Atlanti-óceán keleti partjait.

1944 első hónapjaiban, a német sikertelenségek ellenére Spanyolország még ragaszkodott ehhez a kapcsolathoz, remélve, hogy „utolsó barátként” hűségéért megfelelő jutalmat kap a háború után. Amíg egy kicsi remény is volt Németország fennmaradására, addig Franco nem akarta elhinni, hogy kormánya egy a szövetségesek által ellenőrzött Nyugat-Európában működjön. Azonban 1944 közepétől kezdve Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egyre növekvő stratégiai és gazdasági nyomásának köszönhetően, mégis a szövetségesek felé hajlott.

Franco legfőbb sikere a háború alatt, hogy sikerült megszilárdítania a hatalmát, gazdaságpolitikája ugyanis katasztrofális, külpolitikája pedig sokszor meggondolatlan és megalomán volt.

Nagy-Britannia és az Egyesült Államok gazdasági nyomásának hatására változtatnia kellett a politikáján, de végül ezáltal tudott fennmaradni ő és a kormánya is. A többi semleges ország a háború alatt sokkal gyümölcsözőbb, termékenyebb gazdaságpolitikát folytatott, mint Spanyolország, így nem is kerültek gyakorlatilag olyan elszigetelt helyzetbe. Összességében a XX. század negyvenes évei elvesztegetett idő Spanyolország számára, mégis az új politikai módszerek lehetővé tették a fennmaradást, paradox módon ez éppen Hitler bukásával vált lehetségessé.

Stanley G. Payne: Franco y Hitler. España, Alemania, la Segunda Guerra Mundial y el Holocausto (Franco és Hitler. Spanyolország, Németország, a II. világháború és a holokauszt). La Esfera de los Libros. Madrid, 2008. 480 o.

Tóth Anita