Klió 2009/2.

18. évfolyam

KÖZÉPKOR

A szélsőséges időjárás és következményei Lüttich térségében a XII–XIII. század fordulóján

A tanulmány a lüttichi Szent Jakab kolostor szerzetese, Reiner által írt Évkönyvek feljegyzéseit elemzi, amelyek a történeti kutatásban mindeddig kevés figyelmet kaptak, jóllehet a Monumenta Germaniae Historica, Scriptores sorozatában már 1859-ben publikálták. Reiner fráter 1194 és 1230 között vezette a kolostori évkönyvet, és folyamatosan feljegyezte az időjárásra, terméseredményekre, gabonaárakra és általában a különböző eseményekre, történésekre vonatkozó megfigyeléseit. A gazdasági teljesítmény, a terméseredmények és a piaci árak összefüggéseit a történészek eddig inkább csak késő középkori és kora újkori források alapján vizsgálták. A lüttichi évkönyvek adatai azonban már a XII–XIII. század fordulójáról fontos információval szolgálnak ehhez a témához.

Az 1194. év, amivel a feljegyzések kezdődnek, Reiner szerzetes megfigyelése szerint a gabona és a szőlő esetében is jó termésű esztendő volt, de a következő év (1195) esős nyara miatt 1196-ban már éhínség támadt. Theo Kölzer, a tanulmány szerzője más forrásokra hivatkozva azt írja, hogy Elzászban és Ausztriában már 1194-ben kedvezőtlen időjárás volt, és Lüttich térségéhez viszonyítva ezekben a tartományokban az éhség egy évvel korábban beköszöntött. Az Évkönyvekben a következő olvasható: „Ebben az évben (ti. 1195-ben) Szent János napjától (június végétől) egészen Karácsonyig esett. 1 véka (Scheffel = kb. 55 liter) rozs 18, 1 véka tönkölybúza 9, 1 véka árpa pedig 8 Schillingbe került. Szent Jakab napján (július 25.) óriási ítéletidő tombolt, ami minden terményben hatalmas kárt okozott. Az öregek közül senki sem emlékezett ilyen súlyos, pusztító nagy viharra.” 1196-ban nagy éhínség támadt Dél-Németalföldön, Lotharingiában, Nyugat- és Dél-Németországban, egészen Ausztriáig. A következő évben az éhínség még nagyobb lett, s kiterjedt Vesztfáliára és Kelet-Franciaországra is. „A szegények közül igen sokan éhen haltak” – írta Reiner szerzetes, és az akkori árak alakulását is feljegyezte: „1 véka rozs ára 32, 1 véka tönkölybúzáé pedig 17 Schilling volt Szent Barbara napját (június 11.) követően. Szent Jakab ünnepnapja (július 25.) után az árak még magasabbra szöktek, mert megint nagyon rossz termés volt várható. 1 véka rozs már 40, a tönkölybúza 20 Schillingbe került. Az emberek mindenfelé az útszélen haldokoltak az éhségtől”. A lüttichi kolostor is 1197-ben több mint 100 márkát volt kénytelen kifizetni kenyérgabonára, hogy a szerzeteseknek legyen mit ennie. A sör egész évben hiányzott a kolostor asztaláról, s május közepétől már bort is csak ritkán ihattak. Az 1198-as év jó termésének köszönhetően azonban az éhség megszűnt, s ezzel együtt az árak is jelentősen mérséklődtek.

A feljegyzések szerint 1190–1200 között a tavasz nagyon hideg volt, a következő évtizedben viszont meleg. 1190–1200 között általában meleg, enyhe őszök követték egymást, majd közel három évtizeden át az őszi hónapok nagyon hidegek lettek. A hideg őszt zord telek követték 1230-ig, míg korábban, 1180–1200 között a tél többnyire enyhe maradt. A mezőgazdasági termelés számára az 1200–1230 közötti évtizedek kedvezőtlen hatásúak voltak. A hosszú és hideg telek tönkretették az őszi vetéseket, és lerövidítették a vegetációs időszakot. Az esős nyarakon komoly károkat okozott a belvíz, a kikelt gabona pedig a sok csapadék miatt gyakran elrohadt. A hóolvadás vagy a nagy esőzések miatti árvizek szintén nagy pusztítást okoztak: termőföldeket, településeket öntött el a víz, és az áradás számos vízimalmot rongált meg, tett használhatatlanná. 1206 nyarán rendkívüli forróság volt, több ember is hőguta miatt halt meg. A nagy meleg és a szárazság tönkretette a vetéseket, kiégette a legelőket, és sok jószág elhullott. A következő évben (1207) viszont Franciaországban és Németországban egyaránt nagy áradás következett. A Rajna-vidéken több ezer ember vált az árvíz áldozatává.

A történeti klímaadatok szerint a Karoling-kortól egyre kedvezőbb időjárási és hőmérsékleti viszonyok uralkodtak el Európában. Ez a szélsőséges kilengésektől mentes meleg időszak kb. a XIII. század közepéig, végéig tartott, de a század elején, első évtizedeiben tapasztalt extrém változások már a XIV. századtól bekövetkező lehűlést, a klímaváltozást előlegezték. A virágzó középkorban (azaz a lüttichi évkönyvek megírásának időszakában is) az elvetett mag maximum háromszoros hozamot eredményezett. Az 1:3 arányú terméseredmény azt jelentette, hogy a betakarítás után a jövő évi vetőmagnak a gabona harmadát félre kellett tenni, egy másik részéből a földesúri és egyházi járadékokat kellett megfizetni, és csak a maradék szolgált táplálékul. Ebből következően kiegyensúlyozott időjárású esztendőkben is a korabeli népesség túlnyomó többsége a létminimum határán élt. A terméshozam bármilyen romlása azonnal kihatott az élelmiszerellátásra, az árakra, és gyakran a megélhetést, a biológiai létfenntartást is veszélyeztette. A középkorban szinte minden ember életében legalább egyszer átélt, megtapasztalt éhínséges időszakot, de feltehetően akár többet is. A városokban sem volt sokkal jobb a helyzet: egy kézműves család például egy átlagos esztendőben jövedelmének mintegy 60–70 %-át kénytelen volt élelmiszerekre fordítani. Rossz termésű években, amikor az árak drasztikusan megemelkedtek, ennél jóval többet, s olyan is volt, amikor már egyszerűen nem volt miből ennivalót venni. Szélsőséges időjárástól mentes, viszonylag bő termést hozó években a gabonaárak aratás előtt voltak a legmagasabbak, utána pedig a legalacsonyabbak. Az árakat a kínálat és a kereslet viszonyrendszere szabályozta. Spekuláció igazán csak a szűkös, válságos időszakokban volt. Mind az eladó, mind pedig a vevő szempontjából Reiner fráter a rozs esetében 3, tönkölybúzánál 2 Schillinget tartott bonum pretiumnak, azaz „jó árnak”. Lüttichben az 1197-es, igen rossz termésű évben 1 véka rozs 40 Schillingbe került, a jó termésű 1209. évben pedig 40 véka került ugyanennyibe, azaz 1 vékát már 1 Schillingért meg lehetett venni. Az árkülönbözet 10 év alatt negyvenszeres volt.

Az árak alakulását, a pénz vásárlóértékének romlását vagy éppen javulását az időjárás okozta terméseredmények mellett számos más tényező is befolyásolta. Az egyik ilyen a gyakori pénzújításból (renovatio moneta) származó pénzromlás volt, ami már az új pénz kibocsátásakor magában hordozta a beváltáskor esedékes értékre történő lecsökkenés inflációs arányát. A középkorban ez általában 25 % volt, azaz a forgalomba hozott pénzérmék a beváltásukig (általában egy év alatt, de előfordult, hogy gyakrabban is) ennyit veszítettek értékükből. „A pénzromlás igen nyomasztó a szegényekre” – kommentálta Reiner fráter ezt a jelenséget az Évkönyvekben. A jószágokat sújtó betegségek, járványok, vagy éppen takarmányhiány miatti állatpusztulás szintén negatívan hatott az élelmiszerellátásra, és megnövelte az árakat. A feljegyzések szerint Lüttich környékén 1200-ban a marhákat sújtotta valamilyen kór, öt évvel később pedig a juhokat.

A fizikai létezést is gyakran fenyegető szélsőséges időjárás következményeihez a XII–XIII. század fordulóján csak a háború hatásai voltak mérhetők, hiszen a középkori hadviselés általános gyakorlata volt a „felperzselt föld” taktikája, az ellenfélnek minél nagyobb kár okozása, élelmiszer-utánpótlásának megnehezítése. A seregek letiporták a vetéseket, felgyújtották a beérett, aratás előtt álló gabonatáblákat, elhajtották a jószágokat, kifosztották a raktárakat, pincéket, s ha a lakosságot esetleg megkímélték volna, dúlásaik után éppolyan súlyos ínség jelentkezett, mint rossz termésű években.

Theo Kölzer: Unwetter und die Folgen. Lüttich 1194–1198 (Szélsőséges időjárás és következményei. Lüttich 1194–1198), Historische Zeitschrift Bd. 287. kötet, 3. füzet (2008) 599–627. old.

Pósán László