Klió 2009/2.
18. évfolyam
KÖZÉPKOR
Bajor koncepciós perek a kora középkorban
Nótári Tamás egy
monográfiával,[1]
egy forráskötettel[2]
és számos magyar és idegen nyelvű tanulmánnyal bizonyította eddig is, hogy a
kora középkori bajor történelem, illetve a salzburgi historiográfia avatott
ismerője. Legújabb, angol nyelvű kismonográfiájában, amely a Rechsgeschichtliche
Vorträge sorozatban látott napvilágot, a kora középkori Bajorországban
zajlott három koncepciós pert, illetve jogvitát elemez a jogtörténész-filológus
szemével.
1. Az elsőként elemzett per a Virgil, Salzburg ír
származású püspöke (749–784) és Odilo bajor herceg között az ún. Libellus
Virgiliiben lejegyzett egyházi birtokokért folytatott jogvita. A Libellus
Virgilii hozzávetőlegesen 746 és 750 között keletkezhetett, és a 798 és 800
között lejegyzett Breves Notitae fejezetei között maradt fenn, vagyis
önálló szöveghagyománya nincsen. A Breves Notitae több, mint csupán
adomány- vagy birtokjegyzék, éppen elbeszélő, historikus passzusai révén – ezek
közé tartozik a Libellus Virgilii[3] –
lehetne mint forrást nehezen valamiféle műfaji kategóriába besorolni. (A Breves
Notitiae datálásának meghatározása során a 798-as évszámból indulhatunk ki:
798 április 20-án adta át III. Leó pápa Arnnak a palliumot, s így az
újonnan megalapított Salzburgi Érsekség vezetőjévé tette.[4] Tekintettel
arra, hogy az ezen aktussal Salzburgnak alávetett bajor püspökségek nem
értettek egyet Arn érsekké szentelésével és székhelye érsekséggé tételével,
Salzburg ezért megkísérelte az új metropolita vitatott primátusát birtokai és
privilégiumai összeírásával alátámasztani. Nótári egyéb munkáiban a szövegből
fakadó érvek alapján kimutatta, hogy a Breves Notitiae-t szükségképpen
798 és 800 között jegyezték le.[5])
A szerző által vázolt jogvita a következőkből
bontakozott ki. Noha Virgil közvetlen jó viszonyt ápolt Odilo herceggel, miután
átvette Salzburg vezetését, vitát kezdeményezett a bischofshofeni cella
sancti Maximiliani, vagyis a Szent Miksa szerzetesi lak vagyona felett. A Libellus
Virgilii első részének[6]
elbeszélése szerint a helyre, ahol utóbb a szerzetesi lakot emelték, Rupert
szolgája, Tonazan és a herceg szolgája, Ledi találtak rá. Miután 741-ben Odilo
hazatért száműzetéséből a frankoktól, a számkivetésbe őt elkísérő, hűséges
káplánjának, Ursus/Ursónak adományozta e területet és a hosszabb ideje
elhagyott szerzetesi lakot. Virgil erre határozott lépéseket tett, hogy az
egyházi/püspöki és a világi/hercegi javadalmakat s az ezek feletti rendelkezési
jogot elkülönítse. Virgil küzdelme nem Odilo herceg ellen irányult, hanem azon
bajor gyakorlattal próbált meg szembehelyezkedni, amely alapján a hercegi és
nemesi alapítású egyházi javadalmakat az alapító nemzetség utódai hűbérként
visszakapták. Virgil közvetetten nagy ellenfele, Bonifác egyházi reformjainak
köszönhette, hogy a cella Maximiliani esetében ilyen határozottan
léphetett fel a püspökség, illetve a Szent Péter-kolostor jogainak védelmében,
hiszen csak a bonifáci reform után vált lehetővé, hogy Bajorországban szigorúan
elkülönüljenek a hercegi és püspöki kolostorok, illetve templomok. E szerzetesi
lak és birtok további sorsáról a Libellus Virgilii – s ezzel a Breves
Notitiae is – csak annyit jegyez meg, hogy e helyzet változatlan maradt
mindaddig, amíg Virgil püspök élt, vagyis 784-ig. Nótári kifejti, hogy Virgil
eljárása és álláspontja a cella Maximiliani feletti joghatóságról
kibontakozott vitában sokkal közelebb állott a kontinentális nézeteket
képviselő Bonifác eszmeiségéhez, mint a Virgil ír hazájában elterjedt, a
kolostorok feletti rendelkezési jogot az alapító nemzetségek kezében meghagyó
szokásokhoz. Egy másik – a Libellus Virgilii harmadik részében[7]
elbeszélt, az Ottingban alapított szerzetesi lak kapcsán kibontakozott –
vitában Virgil hasonló elszántsággal szállt síkra a püspökség jogainak
védelméért. Virgil mindként esetben megkísérelte saját álláspontjának igazát
jegyzőkönyvszerűen dokumentálni a Libellus Virgiliiben, ám az
egyházi/püspöki jogigény érvényesítésére vonatkozó törekvései kudarcba
fulladtak.[8]
2. A második – immáron nem jogvita, hanem valódi
koncepciós – per, amit a szerző tárgyal, III. Tasziló, az önálló Bajor
Hercegség utolsó uralkodójának Nagy Károly általi, 788-ban bekövetkezett
trónfosztása. A pert megelőzően Károly jól kiszámított diplomáciai lépésekkel
mind kül-, mind pedig belpolitikailag elszigetelte Taszilót, s végül 787-ben
vazallusává tette. Fő vádként a Károlyhoz hű bajorok az infidelitast,
vagyis a hűbérúr iránti hűtlenséget, valamint a harislizt, azaz a
királyi sereg engedély nélküli elhagyását hozták fel Tasziló ellen – igaz az
utóbbi cselekményre (ha ugyan valóban megtörtént, amit Nótári megkérdőjelez)
negyed századdal a per előtt került sor. A szerző a forrásbázist elemezve
megállapítja, hogy az események nehezen rekonstruálhatók a forrásanyag
tendenciózus volta miatt, ugyanis a frank elbeszélő források a történéseket a
788-as trónfosztás tükrében, azt utólag igazolandó adják elő.[9]
A Taszilóval
szembeni koncepciós perre 788-ban, Ingelheimban került sor. Miután Tasziló
megjelent Ingelheimben, Károly elvitette Bajorországból a hercegnét,
Liutpirget, a hercegi gyermekeket s a kincseket, s hogy a herceg megaláztatása
teljes legyen, fegyvertelenül kellett a király elé járulnia. A frank előkelők
jelenlétében megtartott tárgyaláson a Károlyhoz „hű” bajorok súlyos vádakkal
illették Taszilót, így például szemére vetették az avarokkal kötött
szövetséget. Mindezen vádpontok azonban nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy
Taszilót halálra ítéljék, illetve őt s utódait megfosszák a hercegségtől,
valamint hogy a hercegséget a frank király kezére játsszák: a herceg korábbi
állítólagos bűneit kellett előhozni, többek között a 757-es aquitániai
hadjáratban elkövetett harislizt, vagyis a királyi had önkényes
elhagyását. Nótári kimutatja, hogy e vád jogi háttere nem volt megalapozott,
tekintettel arra, hogy a harisliz csak a IX. századtól számított
halállal büntetendő cselekménynek. A bűnösség kimondása után Károlyt „kegyessége”
és „rokoni érzései” arra indították, hogy ne engedje a halálos ítéletet
végrehajtani. Taszilót és családját kolostorba záratta, majd – maga sem lévén
jogilag biztos igazában – 794-ben egy további lemondó nyilatkozatot
kényszerített ki a hercegtől Bajorországra vonatkozóan.
Nótári szerint az Annalesek elbeszélése
túlontúl harmonikusnak és lekerekítettnek tűnik ahhoz, hogy teljességgel
megfelelhessen a valóságnak: Tasziló védekezése mindenestül hiányzik, beismerő
vallomása is irreálisan bűnbánó benyomást kelt. Bajorország a Karolingok
birodalmába történő becsatolása jogilag megalapozatlan, hiszen Tasziló
tonzúrázását követően valójában fiának kellett volna az Agilolfingek öröklési
jogát biztosító Lex Baiuvariorum rendelkezése szerint átvennie a
hercegséget.[10]
A harisliz, vagyis a királyi sereg 763-as elhagyása a szerző szerint nem
más, mint fikció, s ezzel a frank propaganda a korábbi évtizedek eseményeit
torzította el és manipulálta, amelyeknek emlékezete, főként pedig jogi besorolása
már egyébként is megfakult az egyre fogyatkozó kortársak körében. E vád
kiemelésével a frank propaganda valószínűleg külön hangsúlyt akart adni az
immáron a királynak alávetett nemesség függő helyzetének és ebből eredő
hadviselési kötelezettségének.[11]
3. A kötet harmadik koncepciós pere a bizánci
származású hittérítő, majd pápai legatus és sirmiumi érsek, Metóddal
szembeni eljárás. Érseki métóságát semmibe véve 870-ben Német Lajos
jelentlétében a Regensburgi Zsinaton Adalwin, salzburgi érsek (859–873) és
püspökei ítéletet hoztak, mivel úgy vélték, hogy Pannóniában kifejtett missziós
tevékenységével Salzburg hetvenöt esztendeje e terület felett gyakorolt
joghatóságát sértette, s ezt követően két és fél éven át fogságban tartották.
Nótári ennek kapcsán elemzi a pannóniai és morvaországi misszió történetét,
külön kitérve abban a bajor egyház szerepére. Metód pannóniai és moráviai
működését és a Salzburgi Érsekségnek e területekre vonatkozó jogigényét
megvilágítandó áttekinti a Bajorországból kiinduló karantán és avar misszió
állomásait, s megállapítja, hogy annak megszervezésében a pápaság valóban nem
vállalt aktív részt, ám bizonyos eredményeit és némely területek feletti
joghatóságát Salzburg még a VIII. és IX. század fordulóján nem kívánta a
tekintélye mélypontján levő pápasággal jóváhagyatni, a 870-es években pedig a
pápaság már nem kényszerült elfogadni a pápai közreműködés nélkül adott, Nagy
Károly-féle jóváhagyásokat. Magát a misszió módját jobban megvilágítandó
kitekintést tesz a 860-as évek bulgáriai eseményeire és az e területen Róma,
Bizánc és a Frank Birodalom között zajló vetélkedésre, aminek szerves
folyományaként elemezhettük a pápaság – s a pápai legátus, Metód – és a bajor
püspökök közötti hatalmi vitát. Behatóan vizsgálja a Conversio Bagoariorum
et Carantanorum című dokumentumot, amely vagy a Metód elleni per vádirata
volt, vagy pedig az eljárás utólagos legitimációját szolgálta.[12]
A szerző a Conversio tizenkettedik
fejezete alapján megállapítja, hogy a fő vádak a Metód által feltalált szláv
írásra és az általa folytatott igehirdetésre vonatkoztak, amivel a nép szemében
értéktelenné igyekezett tenni a latinok missziós munkáját. A Metód elleni vádakat
három gyújtópont köré csoportosítja: először a lingua Latina, másodszor
a doctrina Romana, harmadszor pedig a litterae auctorales Latinae
kapcsán megmutatkozó elutasító magatartása. E három, a nyugati egyház és
misszionáriusai által soha meg nem kérdőjelezett elemet Metód az egész nép
számára értéktelen színben tüntette fel, nevezetesen philospohice
superducens – e fordulat minősítését illetően nem fogadja el Wolfram azon
nézetét, miszerint a philosophus megnevezés már önmagában dehonesztáló
lett volna,[13]
e neutrális kitétel csupán az okfejtés módját jelölte meg.[14]
A szerző kismonográfiája a feldolgozott források
filológiai elemzésének eredményeként nem csak a jogtörténészek számára biztosít
hasznos adalékokat a VIII-IX. századi bajor jogrendszerről, illetve – részben
koncepciós perekről lévén szó – jogtiprásról, hanem a politika- és
egyháztörténet iránt érdeklődők is megtalálják benne a számukra fontos
köztörténeti háttér-információkat.
Tamás Nótári: Show Trials and Lawsuits in Early-Medieval
Bavaria. (Koncepciós perek és jogviták a kora középkori Bajorországban)
Rechtsgeschichtliche Vorträge 53. Budapest 2008. 101 pp.
Fedeles Tamás