Klió 2009/2.

18. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

„A papokat kell támadni, nem a vallást!” Vladimir Bakarić és Jugoszlávia horvátországi egyházpolitikája 1945–1953 között

A horvát katolikus egyház történetének 1945–1953 közötti időszakáról, a „nyílt meghurcoltatás időszakáról” és Vladimir Bakarić (1912–1983) horvát miniszterelnöknek, a Horvát Kommunista Párt (HKP) Központi Bizottsága titkárának, a katolikus egyházzal szembeni hivatalos jugoszláv álláspont kialakulásában és az események menetében játszott szerepéről jelent meg tanulmány 2007-ben a Review of Croatian History hasábjain. A Jure Krišto főszerkesztésében, a Horvát Történeti Intézet (Hrvatski institut za povijest) kiadásában évente angol nyelven megjelenő folyóirat célja, hogy a Horvátországon kívüli történészekkel és az érdeklődőkkel megismertesse a horvát történelem kutatásának legújabb irányait, valamint legfrissebb eredményeit. A 2007-ben megjelent kötetben több tanulmány is foglalkozik az ország második világháború utáni történelmével, közülük Miroslav Akmadža, a Történeti Intézet kutatója és Anđelko Vlašić, a Zágrábi Egyetem Horvát Tanulmányok Intézetében dolgozó történész közös tanulmánya a katolikus egyház sorsának alakulását vázolja fel tanulmányában.

A szerzők abból a megállapításból indulnak ki, hogy a horvátországi katolikus egyház számára komoly megpróbáltatások sorozatát jelentette a kommunista hatalomátvételt követő időszak, és ebben kitüntetett szerepet tulajdonítanak Bakarić tevékenységének. Ezt a tanulmányban a politikus tárgyalásairól készített feljegyzésekkel, leveleivel és a nyilvánosság előtt elmondott beszédeivel támasztják alá, mintegy párhuzamosan a legfontosabb események láncolatának felvázolásával. Fontosnak tartják ugyanakkor azt is, hogy ne csak a horvát miniszterelnök szerepét, hanem az általános összefüggéseket is kiemeljék, amihez hozzátartozik az előzmények ismertetése.

A Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) és a katolikus egyház ellenszenvét a szerzők kölcsönösnek és mélyen gyökerezőnek gondolják, amire alapvető hatást gyakorolt az előbbiek ateista világképe. Ez az ellenszenv már a párt legkorábbi programjában is megtalálható volt, amiben célul tűzték ki az egyház és az állam szétválasztását, az oktatás államosítását és az egyházi vagyon elkobzását. Igaz, hogy a világháború során enyhítettek a fenti retorikán, de ezt a tanulmány írói azzal magyarázzák, hogy a kommunisták lépésükkel azt akarták elérni, hogy minél többen csatlakozzanak a partizánmozgalomhoz. A szerzők azonban azt is hangsúlyozzák, hogy az egyházzal szembeni alapvető céljukban nem történt változás. A felek kapcsolatát tovább nehezítette, hogy a győzelmet követően a katolikus egyházat az usztasa rendszer legfontosabb szövetségesének, így egyik legveszélyesebb ellenségüknek tekintették. Alojzije Stepinac zágrábi érsek ugyanakkor úgy vélte, és ezzel a két történész is egyetért, hogy a párt legfontosabb célja, a szerb ortodox egyház mintájára, egy független horvát nemzeti egyház létrehozása volt. Ezzel próbálták meg a katolikus papságot leválasztani a Vatikán főségéről. Ezt erősíti meg Bakarić Vladimir Velebit (1907–2004) jugoszláv politikusnak és diplomatának írt levele is, amelyben Josip Broz Titóra hivatkozva hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a horvát egyházat függetleníteni Rómától.

Az előzmények rövid bemutatása után a szerzőpáros azt vizsgálja, hogy hogyan kristályosodott ki a kommunista vezetés, és közte Bakarić nézete a Zágrábba 1945. május 8-i bevonulás és Stepinac 1946. őszi pere között. A szerzők rámutatnak arra, hogy közvetlenül a bevonulás után a felek nem kerültek még azonnal kapcsolatba egymással. Erre csak június 2–4. között került sor, amikor Tito találkozott a zágrábi érsekség vezetőivel. A megbeszéléseken Bakarić is részt vett, aki az üléseket megelőzően, illetve azokat követően külön is találkozott a katolikus egyházi vezetőkkel. A megbeszélések legfőbb célja az lett volna, hogy a rendszer javítson a meglehetősen elhidegült kapcsolatokon, erre azonban nem került sor, sőt, ahogyan arra a tanulmány szerzői rámutatnak, a katolikus egyház helyzete napról napra egyre rosszabb lett. A történészek több példával is szemléltetik, hogy a rendszer mennyire kétarcúan viselkedett a megbeszélések során. Tito például a június 2-i találkozón horvátként és katolikusként beszélt, ennek a sajtóban megjelenő változatában azonban az utóbbi jelző már elmaradt. Amikor pedig Ramiro Marcone apát, a Vatikán képviselője arról panaszkodott, hogy a hatóságok elvitték autóját és telefonját, Tito Bakarićot utasította a rendezésre, aki a telefont vissza is juttatta, a személygépkocsit azonban nem. A kommunista párt klérussal kapcsolatos véleményét jól szemlélteti Bakarić Stepinaccal kapcsolatos nézete. A június 4-i találkozót követően az érseket dühöngő nacionalistának nevezte, aki az usztasák barátja és a szerbek ellensége. Ezzel, ahogyan arra a szerzők is rámutatnak, lehetetlennek tekintette, hogy együttműködjenek az érsekkel.

A megbeszéléseket követően Stepinac több levélben fordult a HKP titkárához. Ezekben Tito ígéretére is emlékeztetve az igazságtalanul bebörtönzött papok elengedését kérte, de emellett kitért az egyházi iskolákkal és a vallási sajtóval kapcsolatos problémákra is. Bakarić válaszában közös megbeszélésre tett ígéretet, amire június 28-án sor is került, annak témája azonban a mai napig ismeretlen. A szerzők szerint ennél pontosabban világítja meg a horvát politikus valódi nézeteit a HKP Politbürója előtt, majd pedig a Horvát Antifasiszta Tanács IV. ülésén elmondott beszéde. Már az előbbin is hangoztatta, hogy a katolikus egyházat veszélyes ellenségnek tekinti, ezért mielőbb dönteni kell a szerinte nemzetellenes egyházi tevékenységről. A Horvát Antifasiszta Tanács ülésén július 24-én mondott beszédében pedig a katolikus egyház folyamatos aknamunkájáról szónokolt. Ennek kapcsán utalt arra, hogy a Marija Bistricában megrendezett zarándoklaton az usztasákkal szimpatizáló megjegyzések hangzottak el, egyes egyházi személyek pedig az erdőkben rejtegették az usztasa egykori tagjait. Ezzel a rendszerellenes tevékenységgel szemben emelte ki a kommunista párt megegyezési törekvését, hiszen a körmenetek megtartását is engedélyezték. Érvelését jól megvilágítja az iskolai kötelező hitoktatás eltörlésével kapcsolatos nézete is: a vallásszabadságot hangsúlyozva kell lehetővé tenni, hogy a diákok hittant csak akkor tanuljanak, ha akarnak, de erre senkit ne kényszerítsenek. Barátságtalan lépésnek tekintette ugyanakkor azt, hogy, legalábbis a párt szerint, a klérus a britek számára listát állított össze a menekülőkről és a tábori foglyokról, de mindenkit megnyugtatott, „a bajkeverők sorozatos politikai csapásokat fognak elszenvedni” (153. o.). A fentiek ellenére újból hitet tett a kompromisszumos megoldás lehetőségéről, azonban, ahogyan azt a tanulmány szerzői minden esetben kiemelték, a kapcsolatok megromlásáért most is a másik felet tette felelőssé.

Nem javított az egyház–állam közti szembenálláson az 1945. szeptember 17–22. között megrendezett püspöki konferencia és az azt követően, szeptember 30-án a templomokban országszerte kihirdetett pásztorlevél sem. A pásztorlevél ismételten elítélte a katolikus papok bebörtönzését, meggyilkolását, az egyházi vagyon elkobzását, a katolikus sajtó korlátozását. Teljes vallásszabadságot követeltek az oktatásban, valamint visszakövetelték az elkobzott egyházi vagyont és intézményeket. Érthetően a pásztorlevél nagy bel- és külföldi visszhangot váltott ki, ami már önmagában is ártott a katolikus egyházi vezetésnek, de ezen, ahogyan azt a szerzőpáros hangsúlyozza, tovább rontott az, hogy kihirdetésére nem sokkal a nemzetgyűlési választásokat megelőzően került sor, tovább növelve ezzel a kommunista párt negatív hozzáállását. A párt először nagyon meglepődött a pásztorlevél miatt, amit a szerzők szerint az is mutat, hogy először csak október 6-án reagáltak rá, amikor Bakarić cikke megjelent a Vjestnik lapban. A politikus ebben tagadta, hogy üldöznék a katolikus egyházat, de a barátságtalan lépésekért ismét őket tette felelőssé. Óva intette őket a hatóságok fellépésétől, de már azt is megemlítette, hogy a pásztorlevél egyes állításainak büntetőjogi felelőssége lehet. A tanulmányt író két történész ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy ez már előrevetítette a papok elleni kampányt, ami december 15-én meg is indult, és amely kapcsán Stepinac esetleges bebörtönzése is elhangzott.

A zágrábi érsek másodszori letartóztatására és perére 1946 szeptemberében valóban sor is került, amely az 1946-os esztendő egyik, ha nem a legfontosabb eseménye lett. Habár Bakarić 1945. december 15-én a Vjestnikben megjelent cikkében tagadta a per előkészületeinek megkezdését, a tanulmány történész szerzői rámutatnak arra, hogy már egy december 2-án írt levelében említést tesz az összegyűlt anyagra. Stepinac Erich Lisak, Ante Pavelić, egykori usztasa vezérnek, a független horvát állam (NDH) kormányfőjének rendőrfőnöke és Ivan Šalić, az egyik érseki titkárnak a letartóztatása után került a figyelem középpontjába. Bakarić a Horvát Népfront I. kongresszusán október 14-én elmondott beszédében támogatta az ítélet helyességét (Stepinac 16 év kényszermunkát kapott, majd további 5 évre megfosztották politikai és személyi jogaitól), és azt azzal indokolta, hogy az érsek kapcsolatban állt az usztasa vezetőivel, hiszen az utasításukra hívta össze az NDH alatti utolsó püspöki konferenciát, ahol az usztasák határozták meg a „politikai vonalat”. A két szerző azonban rámutat arra, hogy valójában a perre azért került sor, mert Titóék a katolikus egyházzal kapcsolatos legfontosabb céljuknak továbbra is azt tekintették, hogy leválasszák a Vatikánról. Nézetük szerint az érsek fékezte le a megegyezés megkötését, így eltávolítása segíthetne ennek elérésében.

A két történész arra is rámutatott, hogy Bakarić a katolikus klérussal szembeni 1946-os nézetének a Stepinac-per mellett fontos további forrása Rittig pápai nunciusnak március 14-én írt levele, amelyből részletesen idéznek. Emellett Bakarić érvelésének több ellentmondására, a kommunista érvelés jellemzőire is felhívják az olvasó figyelmét. Az egyik ilyen ellentmondást az egyházi lapok betiltása jelentette. A világháborút megelőzően 137 katolikus lapot adtak ki Horvátországban, de számuk 1945-től kezdve drasztikusan csökkent. Ezt az állami vezetés hivatalosan a papírhiánnyal magyarázta. A horvát miniszterelnök a tárgyalt levélben kifejtette, hogy a Narodna tiskara elkobzására a lap háborús tevékenysége miatt került sor, valamint, hogy egyedül a Dobri pastir lapot tiltották be. A történészek azonban a politikus 1945. december 27-i, a horvát Politbüro ülésén elmondott szavait hozzák fel ezzel szemben. Bakarić ugyanis ekkor már a klerikális sajtó teljes megsemmisítéséről beszélt. A kommunista logikát pedig az igehirdetések megzavarásával kapcsolatos vádakra adott válasszal szemléltetik. A HKP titkára szerint, ha tényleg több esetben megzavarták a misét, akkor az érintett papok miért nem fordultak a népi milíciákhoz, hiszen az ő feladatuk lett volna a helyzet kivizsgálása és megoldása. Bakarić szerint azonban az egyház céljainak a vádaskodás jobban megfelel. A két történész ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy a katolikus klérust valójában az késztette e lépés megtételére, hogy a milícia nem intézkedett vagy a legtöbb esetben nem találta meg az elkövetőket.

A horvát politikus 1946 során fejtette ki azt a nézetét is, miszerint a hatalomnak nem a vallást, hanem a papokat kell támadnia. Ez a tanulmány szerzői szerint a kommunista párt szisztematikus egyházellenes politikájának egy újabb oldalát jelentette. Erről a kérdésről Bakarić 1946 áprilisa–augusztusa során négy alkalommal fejtette ki nézetét. Úgy vélte, azzal, hogy a püspökök megpróbálták a papokat összefogni, az ellenség új formát talált aknamunkája számára. Nézete szerint a papok főként a nőkre és az idősekre vannak hatással, a fiatalokra kevésbé, ezért az egyébként kezdetlegesnek tartott pártmunkával elsősorban őket kell megcélozni. A vallás helyett pedig a papokat kell támadni, de ez nem történhet „ostoba, buta módon” (162. o.). A horvát szábor augusztus 27-i ülésén elmondott beszédében ismételten nagy hangsúlyt fektetett a hatóság és a katolikus egyház kapcsolatára, elismerve, hogy ez egy idő óta stagnál, de a rendszer felelősségét újból elhárította. Megfogalmazása szerint egy ideje fura dolgok történtek, mindenféle szentek és csodák tűntek fel, amely ellen az egyház nem emelte fel a szavát. Már csak azért sem, mert valójában a sötét középkort szeretnék visszahozni.

A kommunista párt egyházzal szembeni módszereinek újabb elemét jelentette, hogy a rendszerhű papok külön szervezetbe tömörítésével próbálták meg megbontani a klérus egységét, amely a horvát katolikus egyház esetében 1947-ben kezdődött. Bakarić ezt úgy képzelte el, hogy a Stepinac-per miatt meggyengült középpapságra sújtanának le, szakadást idézve elő a püspökök között, úgy, hogy a rendszert támogató papok szabadon dolgozhassanak. A cél elérésében alkalmazott változatos módszerek közül a tanulmány két szerzője külön kiemeli, hogy a hatóságok taktikájukat gyakran váltogatták, és a legkisebb nézeteltérést is a papság egységének megbomlásaként nagyítottak fel. Egyes főpapokat – mint például Jeronomir Mileta šibeniki püspököt – sikerült is beszervezniük.

Bakarić 1947-es tevékenységének egy újabb elemét jelentette, hogy – habár ezt később tagadta – lepoglavai börtönében felkereste Stepinac érseket. Lépése arra utalt, hogy továbbra is az érseket tekintették a katolikus egyház teljes alávetésének legfontosabb akadályaként. A horvát politikus ez alkalommal arra próbálta meg rávenni a főpapot, hogy kérjen amnesztiát, amit meg is kapna. Ennek fejében szabadon elhagyhatná az országot. A zágrábi érsek ezt azonban visszautasította, sőt, független bíróság előtt követelt perújrafelvételt. Bakarić később, egyik Dedijer (1914-1990) jugoszláv politikusnak és történetírónak írt levelében tagadta, hogy erre a találkozóra sor került volna, a szerzőpáros azonban rámutatott arra, hogy a horvát miniszterelnök később Tito és Stepinac 1945-ös találkozójára sem emlékezett, így a levélben állítottat nem fogadták el igaznak.

A papok megosztásával kapcsolatosan foglalkozik a két történész azzal a kérdéssel is, hogy Bakarić valójában mennyire cselekedett, cselekedhetett önállóan? Ezt a magániskolák államosításával kapcsolatos lépésein keresztül ismertetik az olvasóval. A magániskolák feloszlatásáról már 1945 októberében törvény született, azzal a kikötéssel, hogy az érintett minisztérium teológiai nevelésre egyes intézményeket továbbra is fenntarthatott. Ennek alapján működhetett tovább a zágrábi és a pazini fiúszeminárium, amelyek feloszlatását a belgrádi bizottság 1947-ben javasolta. Bakarić ekkor még ellenezte ezt a lépést, amire így nem is került sor. Ez a horvát politikus bizonyos függetlenségére utal, ugyanakkor a szerzők rámutatnak arra, hogy a következő évben már elfogadta bezáratásukat, amire így sor is került.

Az egyház helyzetében a két történész szerint elvileg változást hozhatott volna az 1948-ban kirobbant szovjet-jugoszláv konfliktus, hiszen többé már nem az egyház volt a rendszer legfontosabb ellensége. Bakarić, ahogyan arra a szerzők rámutatnak, azonban ekkor is több alkalommal beszélt a HKP Politbürója előtt, és többek között kifejtette, hogy ellenlépéseket tart szükségesnek a papok ellenséges tevékenysége miatt. A jogi lehetőségeket kevésnek találta, ezért élesebb harcot, az ifjúsági szervezetek nyersebb fellépését szorgalmazta. Az egyházi egészségügyi intézményeket, körmeneteket és a zarándoklatokat pedig betiltatta volna.

A történész szerzőpáros a szovjet–jugoszláv konfliktus időszakát (1948–1953) tárgyalva – igaz meglehetősen röviden, mindössze egy egy oldalas fejezet keretei között (169. o.) – kiemeli, hogy a rendszer a fenti időszakban is szisztematikusan törekedett arra, hogy minden lehetséges módon gyengítse a katolikus egyház egységét. E célból hivatalos papi szerveket hoztak létre, ami ellen a püspökök – a Vatikán támogatásával – tiltakoztak. Legfontosabb kérdés e papi szervezetek léte maradt, ami a szerzők szerint a legfőbb oka lett annak, hogy Jugoszlávia 1952-ben felbontotta a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, mivel annak fent említett lépését a jugoszláv belügyekbe való beavatkozásnak tekintették. Ezt követően pedig azzal vádolták a Szentszéket, hogy a trieszti kérdésben az olasz kormányt támogatta a jugoszláv érdekekkel szemben.

1953 után azonban megváltozott a rendszer taktikája. Csökkent a nyílt meghurcoltatások száma, majd Stepinac érsek 1960-ban bekövetkező halálát és a II. Vatikáni Zsinatot (1962–1965) követően a tárgylás is megindult Jugoszlávia és a Szentszék között. Ennek eredményeként 1966-ban protokollt írtak alá, majd 1970-ben újból felvették a diplomáciai kapcsolatokat. Bakarić, ahogyan azt a két szerző megemlíti, e folyamatokban is fontos szerepet játszott.

Miroslav Akmadža és Anđelko Vlašić tanulmányukban Vladimir Bakarić szerepén keresztül mutatják be a horvát katolikus egyház 1945–1953 közötti történetét, valamint a horvát miniszterelnök ebben játszott szerepét. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy a politikus hűen hajtotta végre a Jugoszláv Kommunista Párt utasításait, horvát miniszterelnökként azonban a végrehajtás során bizonyos önállóságot élvezett. A tanulmány a korabeli sajtó, napjaink kutatási eredményei és levéltári források alapján vázolja fel az események alakulását, nagy számú forrás megszólaltatásával támasztva alá a fő mondanivalót. Élvezetes olvasmányt nyújtva ezzel az érdeklődők számára, amit azonban a témában kevésbé jártas olvasó számára megnehezíthet a tanulmányban szereplő személyek, szervezetek, lapok rövid magyarázatának hiánya.

Miroslav Akmadža–Anđelko Vlašić: Vladimir Bakarić’s Stance towards the Catholic Church in Croatia 1945–1953 (Vladimir Bakarić nézetei a horvátországi katolikus egyházról, 1945–1953). Review of Croatian History. 2007/1. 147–173. o.

Vukman Péter