Klió 2009/2.

18. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA

A Froude-betegség diagnosztizálása

A szerző, Ian Hesketh a bevezetésben tisztázza, hogy mit is ért tulajdonképpen a Froude-betegségen. Angliában a XIX. század utolsó éveiben fordították le Seignobos és Langlois híres kézikönyvét, amely a történettudomány XIX. századi változatának, a professzionalizmusnak egyfajta kánonja volt. Ebben a széles körben ismert angol történész/történetíró, Froude csúnya megbélyegzést kapott, hiszen történetírói tevékenysége több vonatkozásban ellentéte volt az itt megfogalmazott kánonnak. Froude műveiben ugyanis a regényes/irodalmias jelleg volt a meghatározó, Carlyle és Macaulay nyomán alapvetően az egyéniségekkel és a hősökkel foglalkozott, ugyanakkor írásaiban számos pontatlanságot találtak, forrásait nem, vagy rosszul idézte, egyszóval járatlan volt a modern és módszeres forráskritika gyakorlatában. Szintén tanulmánya első felében járja körül a szerző a marginalizálás (angol eredetiben: boundary work) fogalmát. A definíciót Thomas Gieryn 1983-as művéből kölcsönzi, aki a XIX. század elejének természettudományos (biológia, antropológia) vitáira használta a fogalmat. A kifejezés (kissé hajazva Reinhart Koselleck aszimmetrikus ellenfogalmaira) azt jelöli, hogy a hivatalos, uralmi pozícióban lévő tudomány saját autoritásának és autentikusságának a bizonyítására gyakran marginalizálni (nem ritkán lejáratni) igyekszik a vele ellentétes tudományos nézeteket és „tudománytalannak” minősíti azokat. Ez a XIX. század első felében mindenekelőtt az evolúció kérdése körül forgott az említett tudományokban, de általánosítható is a jelenség (úgy tűnik a „tudományosság” öndefiníciójának szerves összetevője mindez, itt akár Bourdieu-re vagy Foucault-ra is utalhatunk), s tulajdonképpen az utolsó két évszázadban a tudomány ilyen vehemens marginalizálásoknak köszönheti hallatlan kulturális tekintélyét.

A szerző a tanulmányában egy konkrét példát elemez a XIX. századi angol történettudományban, a már említett Froude esetét. Viszonylag terjedelmesen, de mindenképpen bő irodalomra támaszkodva mutatja be a XIX. század második felének alapvető folyamatát, a professzionalizmust, amely Angliában is német mintákon, rankei alapokon ment végbe. Azaz itt is a nagy forrásgyűjtemények (Rolls) kritikai kiadása, a szakfolyóiratok (kitüntetten az English Historical Review) megindulása, a szemináriumi rendszer kialakítása, az önálló történeti tanszékek létrehozása (Oxford, Cambridge, Manchester, London) stb. jellemzik ezt a folyamatot. Voltak persze ennek is retorikus elemei, hiszen az egyik fő stúdium az alkotmány- és intézménytörténet volt, amely a történelem whig-interpretációjának keretében (v. ö. Herbert Butterfield) az egész angol történelmet teleologikusan és esszenciálisan, mint az alkotmányos szabadság fokozatos kiteljesedését cselekményesítette. Ennek a professzionalizmusnak a fő reprezentánsai Stubbs, Seeley, Freeman, Creighton, Gardiner, Temperley, Bryce, J. R. Green, Tout és mások voltak s persze lényegében ezt a programot támogatta a nagy Lord Acton is.

Ebben a tudományos közegben látott napvilágot az ötvenes években Froude első nevezetes munkája, a History of England from the Fall of Wolsey to the Death of Elisabeth (1856). Meg lehet itt jegyezni, hogy Froude korábban is írt történelmi tárgyú regényeket és elbeszéléseket, tehát már volt bizonyos hírneve, aminek alapján inkább az irodalomhoz tartozónak tartották s ezt a minősítést/„bélyeget” tulajdonképpen élete végéig nem sikerült lemosni magáról. A mű nagy sikert aratott, mert – mint Froude későbbi könyvei is – olvasmányosan, színesen, a szélesebb közönségnek íródott, néha kitalált vagy inkább forrásokkal nem alátámasztott, de érdekes részletekkel, a „szakma” (ez persze ekkor csak kialakulófélben van) azonban hamarosan gyilkos ösztüzet zúdított ellene.

G. Smith kritikája szerint Froude tulajdonképpen Carlyle-t utánozza, hiszen hősöket kreál, ideálizálja VIII. Henriket (akit a harcos katolicizmus héroszának tekint), nagyvonalúan bánik a forrásokkal, s lényegében csupán a népszerűséget hajhássza. Megjegyzendő itt, hogy a század közepén kibontakozott Buckle-vitában (amelynek – egy másik szempontból, a pozitivizmussal való leszámolás szemszögéből – szintén nagy jelentősége volt a professzionális történetírás önmeghatározása és intézményesülése vonatkozásában) Froude alapjában mindkét vitatkozó féllel szemben fogalmazta meg a történetírói hivatásról való hitvallását. Eszerint a történelem sem természettudományos, sem rankei értelemben nem lehet tiszta tudomány, mindig is a művészethez, az irodalomhoz tartozott, s így Kingsley-vel ért egyet. (Egy másik igen ismert alkotmánytörténész, Stubbs mindezek után mindkettőjükről gúnyos verset költött, aminek egyik következménye az lett, hogy Kingsley lemondott professzorátusáról Cambridge-ben s Seeley követte őt.)

A leghevesebb támadást Froude ilyen ars poetica szellemében fogant művei ellen Freeman indította a The Saturday Review című folyóirat hasábjain. Freeman támadásának fő célpontja Froude 1878-ban megjelent The Life and Times of Thomas Beckett című könyve volt. Kifogásai sok tekintetben összecsengenek Smith korábbi kritikájával: Froude munkája hemzseg a kronológiai tévedésektől és a ténybeli, faktológiai hibáktól, forrásait nem, vagy igen gyakran pontatlanul idézi, előszeretettel talál ki regényes, „érdekfeszítő” epizódokat stb. Mindebből következően könyve igazából nem is tekinthető történeti/történészi munkának, szerzője nem felel meg az igazi történész(proper historian)/a történészi szakma követelményeinek, tehát nem történész. Froude írásban úgyszintén megjelent válasza: Freemant nem szakmai szempontok vezérlik, kritikája inkább a személynek szól/személyeskedő. Leginkább az bántja Freemant, hogy könyve népszerű, sokan vásárolják és olvassák, s ez keltette fel az irigységét. Freeman viszontválaszát már egyenesen megsemmisítőnek szánta. Megismétli korábbi kifogásait, sőt kimutatja, hogy még Froude válaszként közölt írása is hemzseg a pontatlan idézetektől (tehát nem személyes motívumok, szakmai irigység áll a kritika hátterében, személyesen nem is ismeri ellenfelét). J. R. Greenhez írott levelének tanubizonysága szerint úgy gondolta, Froude-ot sikerült egyszer s mindenkorra kizárnia a tudományos közösségből. Ezt elvileg a későbbiekben az a tény is bizonyítaná, hogy a nem sokkal ezután induló English Historical Review (amely, mint szó volt róla, a szakmaiság, a „céhhez” való tartozás letéteményese) számos történészről közölt nekrológot haláluk alkalmával, például Seeley-ről, Creightonról, Stubbsról, Gardinerről, Actonról vagy a nem angol Gindely-ről, Fustel de Coulanges-ról stb. Froude-ról azonban nem, így tehát Freeman lejárató, marginalizáló tevékenysége (v.ö. a boundary work-ről korábban elmondottak) sikeres lett volna s a szakma nem tekintette őt tagjának. Mindezt erősíti, hogy a Fortnightly Review-ban megjelent ugyan egy cikk H. A. L. Fisher tollából 1894-ben, tehát Froude halála évében, lényegében azonban ez is Froude marginalizálását szentesíti. Froude-ot ugyanis akként értékeli, hogy inkább a szélesebb közönségnek kívánt tetszeni, pedig a történészi mű „igazságát”/értékét az az egy-két specialista tudja csak eldönteni, aki képes a kijelentések tesztelésére, tehát a felhozott adatoknak az eredeti forrásokkal történő ellenőrzésére.

A nekrológ-kérdés előtt azonban történt még egy meglehetősen ironikus és paradox fejlemény. 1892-ben ugyanis az akkor elhunyt Freeman helyére, a szakma által preferált Gardiner vagy Powell helyett Fronde-t nevezték ki „történész” professzornak Oxfordba. A döntés hátterében politikai megfontolások, helyesebben kifejezett presszió, nyomásgyakorlás állt. Az ekkori brit miniszterelnök, Lord Salisbury ugyanis korábban olvasta Froude nagyközönségnek szánt könyveit (nyilván Stubbs és mások lábjegyzetekkel telezsúfolt, „nehézkes”, fárasztó munkáival nem bíbelődött), ezek nagyon megtetszettek neki, s az ő személyes kívánságának köszönhető Froude professzori titulusa. Froude egyébként – szöges ellentétben Stubbs-al és Freeman-el – nagyon szerette tanári munkáját (végre személyesen is érintkezhetett nagyszámú rajongójával), előadásait hallgatósággal zsúfolásig megtöltött eladótermekben tartotta, míg Stubbs és Freeman esetében (hasonlóan Rankéhoz) a termek kongtak az ürességtől a csekély érdeklődés miatt. [Pedig Froude-ot „nagy hazugnak” (Father of Lies) aposztrofálták egyetemi kollégái is.]

Tanulmányának utolsó részében azt mutatja be a szerző, hogy Froude miként állt bosszút az utókorban a vele szemben elkövetett méltánytalanságokért. Halála után ugyanis Freeman műveiben is számos pontatlanságot mutattak ki a szakemberek, ráadásul a Froude által követendőnek tartott irodalmias/népszerű történetírást végül sohasem sikerült kiszorítani a történettudományból (legfeljebb úgyszintén marginalizálni). Angliában mindezt egy, a század első felében kibonatkozott elméleti vita is aláhúzza, amely Bury és a nagy társadalomtörténész, Macaulay-unoka, Trevelyan között zajlott le. Bury híres előadásában azt szögezte le, hogy a történelem tudomány, se több, se kevesebb, míg Trevelyan nagyapja örökségének folytatójaként a történelmet inkább az írásművészet egyik válfajának tartotta. Ezt történetírói műveiben a lehető legkövetkezetesebben érvényre is juttatta, s hogy e hozzállással nem állt egyedül, azt olyan kiemelkedő történészek bizonyították, illetve bizonyítják, mint A. J. P. Taylor, Christopher Hibbert, S. Schama, A. Weir és sokan mások. Az ő műveik igazolják, hogy a „történettudományos” iparágban a kiadóknak (újabban az elektronikus médiának) roppant befolyásuk van, számukra tudni kell jól, közérthetően és népszerű stílusban írni.

Befejezésként a szerző leszögezi, hogy a Froude-betegséget historizálni és kontextualizáni kell. Tehát a mindebből levonható tanulság éppen nem az, hogy az igazi történésznek (proper historian) egyszer és mindenkorra meg kell szabadulnia ettől a betegségtől és a Froude által elkövetett hibáktól. Hanem inkább az, hogy a történészi szakma is mindig egy nagyobb társadalmi-történelmi-kulturális kontextusnak, illetve „mezőnek” (Bourdeiu), diskurzusnak (Foucault) a része, amelyben a legkülönbözőbb szakmai és szakmán kívüli instanciák érvényesítik szempontjaikat/érdekeiket a múltról alkotott tudás megkonstruálásában.

Ian Hesketh: Diagnosing Froude’s disease: boundary work and the discipline of history in late-Victorian Britain (A Froude-betegség diagnosztizálása: marginalizálás és történettudomány a késő viktoriánus Britanniában). History and Theory 47. 2008. október, 373–395. o.

Erős Vilmos