Klió 2009/1.
18. évfolyam
xx–xxi. SZÁZAD
Magyar história – olasz tollal
Talán az egységesülő Európa, talán a globalizálódó világ az oka, hogy az
utóbbi időben idehaza is úgy érezzük, nemzetközivé lesz a történetírás, a
rólunk, magyarokról, Magyarországról szóló is. Csupán a közelmúltunkat
feldolgozó, magyar fordításban is megjelent könyvek közül válogatva néhány
példát, említhetjük Thomas Sakmyster Horthyról, Duncan Shiels a
Rajk-fivérekről, Bob Dent 1956-ról vagy Roger Gaugh Kádárról
írott monográfiáját.
Megannyi angolszász mű után új színfoltot jelent Gizella
Nemeth Papo és Adriano Papo: Magyarország a legújabb korban. A dualista
monarchiától napjainkig (L’Ungheria contemporanea. Dalla monarchia dualista ai
nostri giorni) című munkája, mely a tekintélyes olasz könyvkiadó, a Carocci
gondozásában látott napvilágot. Magyarul sajnos még nem.
Mindenekelőtt a szerző-házaspár személye és
tevékenysége okán. Az udinei egyetemen oktató Adriano Papo és felesége
alapította meg a két, mostanság legaktívabb Itáliában működő olasz-magyar
kulturális és tudományos egyesületet, Associazione Italoungherese del Friuli
Venezia Giulia „Pier Paolo Vergerio” és Sodalitas Adriatico-Danubiana néven.
Fáradhatatlanul szerveznek-rendeznek kapcsolattörténeti konferenciákat szűkebb
pátriájukban, Triesztben, Duinóban, Aurisinában a magyarországi humanizmusról,
Hunyadi Mátyásról, a török korról, a népek 1848-as tavaszáról, az
Osztrák–Magyar Monarchiáról, József Attiláról, a Vasfüggöny lebontásáról, az
utazási irodalomról, rangos olasz és magyar előadókkal, s ezek anyagát
rendszeresen megjelentetik – egyéb tanulmányok és recenziók mellett – az
általuk szerkesztett folyóiratok, a Quaderni Vergeriani és a Studia
Historica Adriatica ac Danubiana egymást követő számaiban,
helyesebben inkább köteteiben. Impozáns monográfiákat is publikáltak a magyar
történelemről és kultúráról (Storia e Cultura dell’Ungheria, Rubbettino,
Catanzaro, 2000) és Filippo Scolariról, „a török elleni harc hőséről, a
reneszánsz előfutáráról” (Pippo Spano, Laguna, Gorizia, 2006).
Új könyvük a szintézis tömörségét historiográfiai
lényeglátással, világos stílussal, lendületes olvasmányossággal párosítja, és
széles látószöggel, mely az eseménykrónika, a kormányok, a forradalmak, a
háborúk, az intézmények történetén túl kiterjed a kultúrára is: az egyes
fejezeteket művelődéstörténeti alfejezet zárja, az irodalom és a művészetek
mellett a természet- és a történettudomány eredményeivel. Erénye az is, hogy a
magyarországi történész-szakma, történetírás, historio-publicisztika és
történelmi közbeszéd szakszavainak, illetve jellegzetes kifejezéseinek
„olaszosításával” – „Gömbölini” (63. o.), „szalámitaktika”
(tattica del salame, 93. o.), „három T” (tre T, 128. o.),
„tárgyalásos forradalom” (rivoluzione negoziata, 131.o.) stb. – csökkenti
a magyar és a külföldi (jelen esetben olasz) történeti irodalom terminológiai
különbözőségét, távolságát. Része ez „Magyarország kívülről-belülről” való
bemutatásának (hogy Bob Dent egy másik könyvének címét idézzük), amely megfelel
a szerzőpáros kettős identitásának; egyszerre írnak hazánkról tárgyilagosan és
empátiával.
E kettősség egységének köszönhető, hogy a
történetírók általában elfogultságoktól és szélsőségektől mentes portrékat
rajzolnak a magyar történelem úgynevezett (lásd a megérdemelten sikeres
televíziós sorozatot) „vitatott személyiségeiről”, akiknek megmérettetése pedig
– kivált a népszerűsítő irodalomban és a közéleti publicisztikában –
meg-megújuló szenvedélyeket tükröz, illetve szít.
A középúton maradva azok ellentétes szélsőségei
között, akik Károlyi Mihályban egyfelől a Magyar Köztársaság példamutató
apostolát, „kora lelkét”, másfelől a Kun Béla-féle kommunista
diktatúra szálláscsinálóját látják, a könyv Károlyit jó
szándékú, de a „körülmények hatalmának” áldozatul
esett, az események által elsodort, gyenge politikusnak ítéli (33–36.
o.). Horthy Miklós az államszocializmus idején fasisztának aposztrofált, ma
néhol túlértékelt rendszerét a „korlátozott parlamentarizmus” (parlamentarismo
limitato) meghatározással illeti, amely „tekintélyelvű és antidemokratikus
tartalmaival” egyetemben „nem volt sem katonai diktatúra, sem totalitárius
diktatúra” (49–50. o.). Az öngyilkossága miatt mártírként tisztelt Teleki Pál
megítélésében a mű szigorúbbnak, a háborús főbűnösként kivégzett Imrédy
Béláéban enyhébbnek mutatkozik a mérvadó honi szakirodalomnál (Ablonczy Balázs,
Gergely Jenő, Sipos Péter monográfiáinál): úgy találja, „a konzervatív
Teleki... elődjénél nagyobb meggyőződéssel hitt a faji különbségekben” (67.
o.). Bethlen Istvánt még Romsics Ignácnál is pozitívabban, „a Horthy-kor
legjelentősebb figurájának”, „nagy formátumú mérsékelt politikusnak” ábrázolja,
aki „meggyőződéses területi revizionistaként és minden szélsőségesség
ellenségeként vissza akarta állítani a sajtószabadságot” és „el akarta törölni
az antiszemitizmus minden formáját” (56. o.).
A „kommunizált” (comunistizzata, 95., 97. o.) és
„szovjetizált” (sovietizzazione, 81., 94. o.) Magyarországot uraló sztálinista
önkényről a munka ékesszóló számadatokat közöl, Rákosi Mátyás zsarnokságát
pedig úgy jellemzi, mint „az általánosított terror” országlását, amelyben
„mindenkinek félnie kellett mindentől és mindenkitől” (98. o.). Az 1956-os
forradalom világtörténelmi jelentőségét terjedelmi arányok is érzékeltetik: a
róla beszámoló (5.) fejezet húsz oldalával (101–121. o.) több mint kétszer
olyan hosszú, mint a harminc esztendeig tartó „kádári kor” (età
kádáriana, 123. o.) bemutatása (123–130. o.). A „magyar októbernek” nemcsak
értékelése, de tárgyalása is világtörténelmi perspektívájú: a szuezi
válsággal összefüggésben kerül tárgyalásra (114–117. o.). Kádár János az –
újfent számszerű ténydokumentációval illusztrált – „elnyomást” (123–126. o.)
követő „sajátosan magyar útja a szocializmus felépítéséhez” (una via tutta
ungherese all’edificazione del socialismo, 128. o.) szűkszavúan objektív
bemutatást és értékelést kap: Magyarországot „a látszólagos nyugalom és a
viszonylagos gazdasági jólét a szovjet blokk országainak élvonalába helyezi”
(123. o.).
A rendszerváltozás összefoglalásakor a
történészek hangsúlyozzák Pozsgay Imre úttörő szerepét, valamint a különböző
eredetű és irányultságú ellenzéki mozgalmak lényegi rokonságát, együtthatását
és közös érdemeit a demokrácia megteremtésében (130–133. o.). Az áttekintés
lényegében Magyarországnak az Európai Unióba való belépésével zárul.
A Papo-könyv érthetően figyelmet szentel a
magyar–olasz kapcsolatoknak is. Guido Romanelli ezredes első világháború utáni
missziójától (39. o.) a Római Magyar Akadémia megalapításán át (59. o.) ’56
olasz visszhangjáig (119. o.) s az azt követő kulturális találkozásokig,
egészen napjainkig.
Gizella Nemeth Papo és Adriano Papo tisztességes,
hiteles, becses könyvet írt az elmúlt csaknem másfél évszázad magyar
történelméről. Olyan művet, amely érdemes arra, hogy magyarul és a nagyobb
nyelveken is napvilágot lásson. Hazánk is megérdemelné, hogy – megannyi
tendenciózus torzítás után – a külföld valós képet kapjon „zivataros”
történelmünkről.
Gizella Nemeth Papo–Adriano Papo: L’Ungheria contemporanea.
Dalla monarchia dualista ai nostri giorni (Magyarország a legújabb korban. A
dualista monarchiától napjainkig), Carocci editore, Roma, 2008, 154 o.
Madarász Imre