Klió 2009/1.
18. évfolyam
xx–xxi. SZÁZAD
Spanyolország és a hispán közösségek az Egyesült Államokban
A szerző, Juan Manuel
Romero de Terreros nagykövet, állandó megfigyelői státuszban Spanyolország
képviselője az Amerikai Államok Szervezetében (Organización de Estados
Americanos) és az Amerika-közi együttműködési szervezetekben (Organismos
interamericanos de cooperación). Munkája, mely a spanyol Külügyminisztérium
kiadásában 2005-ben jelent meg, egyszerre összegzése személyes szakmai
tapasztalatainak és leképezése a latin-amerikai spanyol külpolitika új
vonulatainak.
Latin-Amerika régóta szerepel a spanyol külpolitika
állandó prioritásai között. A spanyol szerepvállalás még az Európai Unió közös,
a régió felé irányuló külpolitikájában is markánsan jelentkezik. Romero könyve
a spanyol külpolitika eleddig talán kevéssé ismert vonulatát mutatja be. A
spanyol külpolitika újabb keletű ambíciója, hogy ne csak a latin-amerikai
államokkal közös magas szintű találkozókon (mint például a Cumbre
Iberoamericana csúcstalálkozó sorozata) keresztül közelítsen a hispán
közösségekhez. Az Egyesült Államokban élő latin-amerikai emigráció 45 milliósra
tehető, politikai jelenlétük és gazdasági szerepük egyre nő. A spanyol
külpolitika ambíciója az, hogy középtávon átvegye Mexikótól az észak-amerikai
hispán emigrációt összefogó szerepet, és ezzel is növelje a Spanyolország és az
Egyesült Államok közti kétoldalú kapcsolatok intenzitását.
Romero de Terreros könyvében, ennek megfelelően,
igen nagy súlyt kapott a gyakorlati aspektus; felfogható a spanyol
Külügyminisztérium projektterveként, ám ennél jóval többet nyújt. A szerző
pontos és naprakész összefoglalást ad a latin-amerikai bevándorlók jelenlegi
helyzetéről az Egyesült Államokban. Áttekinti a latin-amerikai emigráció
történetét, pontos adatokkal szolgál demográfiájáról, részletesen vizsgálja a
hispán bevándorlók általános társadalmi helyzetét, esélyeiket az oktatásban és
a munkaerőpiacon, jelenlétüket a politikai, gazdasági és kulturális életben.
Könyvének záró fejezetében a szerző az addig feltártak alapján tesz javaslatot
arra, hogyan fokozhatja Spanyolország jelenlétét és szerepvállalását a hispán
bevándorlók körében az Egyesült Államokban.
A bevezetőben Romero utal rá, hogy a spanyol elem
továbbél a latin-amerikai országokban, közös eleme a függetlenség után
kialakuló heterogén nemzeti kultúráknak. Romero elismeri, hogy bár magában az
Egyesült Államokban nem nagyszámú a spanyol kolónia, a latin-amerikai
identitások közös spanyol eleme mégis alkalmassá teszi a spanyol külpolitikát
arra, hogy hatékonyan és szervesen fogja össze a különböző, Egyesült Államokban
élő latin-amerikai bevándorló közösségeket. Az eddigi mérsékelt spanyol
jelenlét következményeképpen ezt a szerepet Mexikó látta el, miközben
továbbélt, egészen a mai napig, Spanyolország meglehetősen negatív megítélése,
mint agresszív volt gyarmattartó ország, illetve diktatúra. A szerző már itt
megfogalmazza a külügyminisztérium akciótervének célját, valamint arra is
rámutat, az egyesült államokbeli hispán közösségek támogatják ezen
törekvéseket, hiszen ha csak presztízsvonatkozásokban is, nemzetközi szinten
Spanyolország jóval hatásosabban képviseli érdekeiket, és több mindent tesz
értük, mint az Egyesült Államok.
Ezen spanyol
törekvés és megítélése főként annak tükrében válik érdekessé, hogy 2000-ben a
hispán közösség az Egyesült Államok legnagyobb számú etnikai kisebbsége lett,
és azóta is jóval dinamikusabban nő, mint az egyéb etnikai csoportok. A „hispán
kérdés” a tudományos köröket is foglalkoztatja, és néha egészen szélsőséges
véleményeket, álláspontokat provokál. Erre jó példa Samuel Huntington
2004 áprilisában a Foreign Policy című nívós külpolitikai témájú
folyóiratban megjelent The Hispanic Challenge (A hispán kihívás) című
cikke. Ebben Huntigton leszögezi, hogy a más etnikumú bevándorlókkal szemben
sem a hispán eredetű bevándorlók, sem többgenerációs leszármazottaik nem
integrálódnak az amerikai társadalomba. Ennek okát Huntington abban látja, hogy
a hispánok nem kontinensen kívüli bevándorlók, könnyebben tartják a kapcsolatot
az anyaországgal. Miután a hispán bevándorló kolóniák szociokulturális hátterük
miatt (az átlagosnál több gyermek vállalása) dinamikusabban nőnek, mint a
népesség egyéb szektorai, egy eljövendő demográfiai robbanás nyomán Huntington
Észak-Amerika hispán visszahódítását, reconquistáját vizionálja, amely
során az angolszászok és a hispánok egymás mellett élése még kevésbé lenne
békés, mint annak idején az afro-amerikaiak és a fehérek viszonya.
Romero természetesen nem osztja Huntington
jövőképét, munkájának első fejezetében pontosan és részletesen ismerteti az
egyesült államokbeli hispán közösségek fejlődését és jelenlegi demográfiai
adatait. A kötet nagy erénye, hogy a hivatalos egyesült államokbeli
népszámlálási adatokat (melyek nem mindig pontosak) a washingtoni Pew
Hispanic Center és a kaliforniai Tomás de Rivera Policy Institute adataival
finomítja.
A fejezet első részében a szerző a hispán
(hispano, hispanic) kifejezés történeti fejlődését követi végig.
Jelenlegi értelmében a kifejezés vonatkozik mindazokra a spanyolokra és
latin-amerikaiakra, akik az Egyesült Államokban élnek, 1968 óta önálló
népszámlálási kategória. Ennek ellenére nem sokan használják öndefinícióra;
egyrészt, az első generációs bevándorlók általában ragaszkodnak eredeti
nemzetiség-megnevezésükhöz, másrészt, mint azt már korábban is említette a
szerző, sokakban még mindig negatív kép él Spanyolországról. Romero szerint
azonban pont azért életképes a kategória, mert nemzeti, szociális és faji
különbségek felett operál, kifejezheti az egyébként heterogén közösségek
szolidaritását, és emlékeztet a közös kulturális elemekre, mint a nyelv, a
vallás és egyéb hagyományok.
A hispán fogalmának definiálása után a
szerző röviden áttekinti a hispán bevándorlás történetét az Egyesült Államokba,
és rámutat, a bevándorlás történelmi hullámzása nagyban hozzájárult a hispán
kolónia heterogenitásához és esetenkénti széttagoltságához. A bevándorlás első
jelentős fázisa az Egyesült Államok és Mexikó közti háború lezárásához köthető.
Az 1848-as szerződéssel Mexikó területének mintegy fele észak-amerikai
fennhatóság alá került, és az elcsatolt területeken élő spanyolok egy részét
kiűzték, más részük viszont régi lakóhelyén maradt. Ezután az 1898-ig terjedő
időszakban az Egyesült Államok terjeszkedésével együtt megindult az ekkor még
elenyésző hispán kisebbség asszimilációja is, majd a századvég gazdasági
nekilendülésével növekedni kezdett a – főként mexikói – napszámosok,
mezőgazdasági munkások beáramlása. A spanyol–amerikai háború 1898-as
lezárásával a Karib-térség is az Egyesült Államok fennhatósága alá került, és
ebben az időszakban alakultak ki az első, kifejezetten hispán kolóniák az
Egyesült Államok nagy mezőgazdasági és ipari központjaiban. A mexikói
forradalom kitörésével ugrásszerűen növekedett a hispán bevándorlók száma, ám a
gazdasági világválság éveiben sokan visszatértek az anyaországba, míg a
potenciális bevándorlókat a szigorú bevándorlási kvóták tartották vissza.
A negyvenes
évektől viszont már megfigyelhető a bevándorló közösségek önszerveződésének
kibontakozása, főként a legnagyobb létszámú mexikói kolóniákban, amelyek saját
szakszervezeti mozgalmat hoztak létre. A hatvanas években a hispán bevándorlók
is részt vettek a polgárjogi mozgalomban, ekkoriban indult lassú társadalmi
integrációjuk, gazdasági, politikai és kulturális jelenlétük a kolóniákkal
együtt növekedett. Ugyanebben az időszakban emelkedett az illegális bevándorlók
száma is, ezért volt jelentős a bevándorlási törvény 1965-ös módosítása, amely
lehetővé tette egész családok együttes bevándorlását. Az illegális bevándorlás
azóta is sokat vitatott és kormányciklusonként eltérően kezelt kérdés. 1985-ben
amnesztiát hirdettek az illegális bevándorlóknak, és egészen a kilencvenes évek
végéig a különböző adminisztrációk viszonylag kesztyűs kézzel kezelték a
kérdést, ám a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények nyomán a bevándorlási
törvények szigorúbbá váltak. Ennek következményeképp meredeken nőtt az
illegális, illetve dokumentum nélküli bevándorlók száma, melyre válaszképpen
2005-ben a Bush-adminisztráció a korábbiaknál szigorúbban módosította a
bevándorlási törvényeket a dokumentumokkal nem rendelkező bevándorlók
kiszűrésére.
A fejezet következő részében a szerző részletesen
áttekinti az egyesült államokbeli hispánok demográfiai helyzetét. A 2000-es
népszámlálási adatok szerint a hispán lakosság száma elérte a 35, 3 milliót (a
281 milliós összlakosságból), és így a legnagyobb lélekszámú kisebbség. Ez az
adat 60 százalékos növekedést jelent az 1990-es adatokhoz képest, és 142
százalékos növekedést az 1980-as számarányokkal összehasonlítva. A 2003-as
adatok már 38,8 milliós hispán lélekszámot jeleznek, és a Pew Hispanic
Center becslései szerint ehhez további 7–12 milliónyi „láthatatlan”,
dokumentumokkal nem rendelkező bevándorló adódik. Ezzel, valamint Puerto Rico
mint társult állam népességével együtt az egyesült államokbeli hispánok száma
meghaladja a 48 milliót. Ezen számadatok mellett eltörpül az Egyesült
Államokban jelenleg százezer fős spanyol kolónia. Szintén érdekes a bevándorlók
eredet szerinti megoszlása. Az adatok szerint: 20, 64 millió (a teljes hispán
lakosság 58,5 százaléka) mexikói; 3,4 millió (a teljes hispán lakosság 9,6
százaléka) puerto rico-i; 1, 24 millió (a teljes hispán lakosság 3,5 százaléka)
kubai; 0, 76 millió dominikai; 1, 68 millió közép-amerikai, és 1,35 millió
dél-amerikai. Azon államok, ahol a
hispán lakosság meghaladja az egymilliót, a következők: Kalifornia: 11 millió,
az állam lakosságának 32,4 százaléka; Texas: 6,6 millió, az állam lakosságának
32 százaléka; New York: 2,9 millió, az állam lakosságának 15,1
százaléka; Florida: 2,6 millió, az állam lakosságának 16,8
százaléka; Illinois: 1,5 millió, az állam lakosságának 12,3 százaléka; Arizona:
1,3 millió, az állam lakosságának 25,3 százaléka, és New Jersey: 1,1 millió, az
állam lakosságának 13,35 százaléka.
A fejezet záró részében a szerző a hispánok általános
társadalmi helyzetével foglalkozik. A bevándorlók 40 százaléka első generációs,
28 százaléka második generációs, 32 százaléka harmadik generációs. Rassz
szerinti megoszlásuk egy nemzetiségen belül is változik, erre jó példa a kubai
bevándorlás dinamikája, amelynek korábbi hullámaiban főként fehér,
középosztálybeli bevándorlók érkeztek, akik sokkal gyorsabban beilleszkedtek a
társadalomba, mint a később érkező feketék, akik saját honfitársaik averziói
miatt könnyebben illeszkedtek be más nemzetiségű fekete közösségekbe. Általános
tendencia, hogy a második-harmadik generációs bevándorlók már nem ragaszkodnak
annyira eredeti nemzeti identitásukhoz, melyet tovább erősítenek az állami
bürokrácia egyszerűsítő törekvései: a hispán/latino kategóriákon belül nem
szívesen bajlódnak egyéb alkategóriákkal.
A hispán lakosság általános oktatási szintje
alacsony, az iskolaelhagyás mértéke 30%-os, a diákoknak csupán 57 százaléka
szerez érettségit (a fehéreknek 88 százaléka), és mindössze 10 százalékuk
szerez felsőfokú végzettséget. A munkaerőpiacon szintén hátránnyal szerepelnek,
körükben legmagasabb a munkanélküliség, az alkalmazásban állók nagy hányada, 22
százaléka végez fizikai munkát. A gazdaság fejlődésének, a tercier szektor
erősödésének viszont pozitív hozadéka a szakszervezetek megváltozott
viszonyulása a hispán munkaerőhöz. A korábbi ellenségesség után a
szolgáltatószektorban fellépő munkaerőhiány miatt a szakszervezetek lettek az
illegális bevándorlók státusza rendezésének leghangosabb szószólói.
A könyv második fejezetében a szerző az
állampolgársággal rendelkező hispánok választói magatartását és politikai
szerepvállalását tekinti át. Az előzetesen közölt adatok alapján Romero
rámutat, hogy a hispán bevándorlóknak 73 százaléka egyesült államokbeli állampolgár.
A hispán szavazat egyre nagyobb jelentőséggel bír, és nem csak a dinamikusan
növekvő hispán választótábor miatt. A szerző kiemeli, hogy a hispánok a
nem-hispán átlaghoz képest konzisztensen magasabb részvételi arányokat
produkálnak. Emellett a hispán kolóniák azokban az államokban koncentrálódnak,
(Kalifornia, Új-Mexikó, Arizona, Florida, Texas, New York, Illionis, New
Jersey), amelyek nagy népességszámuk miatt az elnökválasztáskor döntő elektori
szavazatok több mint kétharmadát adják.[1] A hispán
választók fontosságát a pártok is felmérték: a jelöltek az ezredforduló óta
rendszeresen spanyolul is kampányolnak, a 2004-es választások előtt a
kongresszusi tagok külön spanyol nyelvi kurzusokon vehettek részt. A szerző
ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok választási rendszerének
szerkezete miatt a növekvő hispán szavazatok száma nem arányosan képeződik le,
illetve nem jelenik meg. Az egy kongresszusi helyért megszerzendő szavazatok
száma folyamatosan nő, így a hispánok kongresszusbeli képviselete csak lassan
erősödhet. Emellett a hispán lakosság nagy része a hagyományosan demokrata vagy
republikánus államokban koncentrálódik, ahol így nem nagyon fordíthatnak
szavazatukkal.
A fejezet következő részében Romero a hispán
választók pártpreferenciáit vizsgálja. Az ezredforduló utáni statisztikákat
vizsgálva megdőlni látszik az a korábban általánosan elterjedt elmélet, hogy a
hispánok, más bevándorló csoportokkal együtt, társadalmi státuszukból és
érdekeikből fakadóan a demokratákat preferálják. A szerző rámutat, hogy a
2004-es elnökválasztáskor a hispán szavazók legalább negyven százaléka
támogatta George W. Busht. Az elnökválasztási kampány egyik fő célja a hispánok
megnyerése volt, mivel a párt nem tudta hatékonyan növelni afroamerikai
szavazóbázisát. A republikánusok növekvő támogatottságát a szerző több
szempontból vizsgálja. Egyrészt rámutat, hogy a választási kampányokban a
republikánusok régebb óta célzottan koncentráltak a hispánok számára érzékeny
kérdésekre. Emellett fontos, hogy a hispán szavazó általánosságban swing
voternek (kb. bizonytalan szavazónak) számít, hiszen politikai világképében
a demokratákhoz, míg szociális és morális álláspontjában a republikánusokhoz
áll közelebb. A hispánok társadalmi-gazdasági helyzetét tekintve egyértelmű,
hogy egy jól célzott republikánus kampány nagyon sok hispán szavazót nyerhet
meg magának. A szerző rámutat, hogy a második-harmadik generációs hispán
bevándorló-leszármazottak növekvő társadalmi integrációjával és lassan, de
biztosan emelkedő életszínvonalával párhuzamosan várhatóan egyre több hispán
választó azonosul a republikánus érték- és érdekrendszerrel.
Könyvének harmadik fejezetében a szerző a spanyol
nyelv helyzetével foglalkozik. Bár a nyelv használata főként a folyamatos
bevándorlás következtében egyre elterjedtebb, differenciálódik is. A harmadik generációs
hispán leszármazottak nagy része már csak családi körben, vagy még ott sem
beszél spanyolul. Ugyanakkor a nem spanyol anyanyelvűek körében egyre
népszerűbb a spanyoloktatás: az Egyesült Államok oktatási intézményeinek 93
százaléka ajánl spanyolórákat. Az ország egyetemein mintegy 750 ezren tanulnak
spanyolul, ami jóval meghaladja az összes többi idegen nyelvet tanulók
összességét, és egyre több egyetem kínál hispán témájú MA, BA, és doktori
képzéseket. Ugyanakkor a hispán nyelvhasználat, illetve a kétnyelvűség
politikai vetülete problémás. Míg a Clinton-adminisztráció idején az elemi
oktatástól kezdve támogatták a kétnyelvűséget, mostanra ez a tendencia
visszafordulni látszik. A Bush-adminisztráció a 2003-as English Language
Unity Act vezérelveit követve az angol nyelvű oktatást támogatja.
A spanyol nyelv használata, valamint az egyesült
államokbeli kulturális ipar szempontjából is fontos a hispán média. Romero
külön fejezetet szentel ennek a témának, hiszen ezen médiumok társadalmi is
kulturális hatása igen jelentős, és az internet elterjedésével tovább
növekedett. Általános jellemzőjük, hogy tartalom szolgáltatásukban igen nagy
helyet szentelnek a hispán országokkal kapcsolatos híreknek, információknak és
egyéb műsoroknak. Ennek köszönhetően mintegy virtuális kapocsként működnek az
első generációs hispán bevándorlók és kibocsátó országuk között, erősítik a már
az Egyesült Államokban született hispánok identitástudatát, és nem
elhanyagolható módon befolyásolják az ún. hispán piaci szegmens alakulását, a
hispán fogyasztási szokásokat. A rádióállomások a kezdetektől kulcsszerepet
játszottak a hispán médiában; számuk ma is jelentős. Míg az egyéb kisebbségi
nyelvek esetében egy-öt rádióállomást találhatunk, jelenleg 528 spanyol nyelvű
adó működik, mely az összes egyesült államokbeli adó mintegy 5 százalékát teszi
ki. A tévéállomások aránya hasonló, a nagy televíziós társaságok spanyol nyelvű
csatornáival együtt 48-ra tehető. A hispán nyomtatott sajtóban 34 spanyol
nyelvű napilapot, 279 hetilapot, és 607 folyóiratot, illetve ritkábban
megjelenő kiadványt találunk, melyeknek 89 százaléka spanyol nyelvű.
A média kapcsán Romero kiemeli a hispán piac
fontosságát. A hispán bevándorlók demográfiájának ismeretében megállapítható,
hogy bár anyagi lehetőségeik sokszor elmaradnak az átlagtól, a hispánok igen
számottevő fogyasztói réteget alkotnak, és helyzetük javulásával vásárlóerejük
dinamikusan nő: míg 1990-ben a hispán lakosság vásárlóereje 222 milliárd
dollárra volt tehető, 2008-ra egymilliárd dollár fölé nőtt. Emellett egyre több
a hispán tulajdonú cég, főleg a kis-és középvállakozói szektorban: 2002-re a
hispán cégek 186 milliárd dollár bevételre tettek szert, és 1,4 millió főt
foglalkoztattak az Egyesült Államokban. A hispánok jelenléte emellett még egy,
kiugróan fontos vonatkozással bír. Az első generációs bevándorlók 42%-a
támogatja anyagilag az anyaországban maradt hozzátartozóit. Ezek a (legtöbbször
havi rendszerességű) pénzküldemények, az ún. remesas általában 100 és
300 dollár közöttiek; 2002-ben az össz-hispán remesas összege 22
milliárd dollár volt. Amellett, hogy a latin-amerikai kibocsátó országokban
egyes családokban az egyetlen bevételi forrást jelentik, a remesas hosszabb
távon nagymértékben hozzájárul a latin-amerikai országok társadalmi stabilitásához.
Könyvének záró
fejezetében a szerző, a mű gyakorlati indíttatását szem előtt tartva, részletes
akciótervet ismertet, melynek célja a fokozott spanyol jelenlét az Egyesült
Államokban, valamint a szorosabb együttműködés a hispán közösségekkel. Az
együttműködés legfontosabb területeként a nyelvet (mint kommunikációs és
kulturális közvetítőt) jelöli meg. Ezen a területen belül legfőbb cél a
Cervantes Intézetek számának növelése (jelenleg csak New Yorkban, Chicagoban és
Albuquerque-ben van intézet). Emellett Romero célzott spanyolnyelv-kurzusokat
javasol a politikai szférában, a közigazgatásban dolgozóknak, és kiemelten
koncentrál a spanyol nyelvű médiára is. Ösztöndíjrendszer kidolgozását sürgeti
a tehetséges, de hátrányos helyzetű hispán fiatalok számára. A kulturális
szférában elsődleges célként jelöli meg egy spanyol kulturális intézet
megnyitását Washingtonban.
A hatékony együttműködés biztosítására a spanyol
külügyminisztérium nagy hangsúlyt helyez a kapcsolatfelvételre a hispán civil
társadalmi szervezetekkel, mint például az orvosi és ügyvédi kamarákkal,
vállalkozói testületekkel és újságírószövetségekkel. A politikai kapcsolatok
vonatkozásában a szerző felveti a tapasztalatcsere fontosságát az egyesült
államokbeli pártok hispán vezetőképző szervezeteivel: a republikánus Congressional
Hispanic Leadership Institute-tal, valamint a demokrata
Congressional Hispanic Conference-szel. Emellett szorgalmazza a hispán
származású szenátorok meghívását Spanyolországba, és egy spanyol-amerikai
baráti parlamenti vegyesbizottság felállítását.
A szerző hangsúlyozza, hogy Spanyolország
fokozott szerepvállalásának fontos feltétele a gazdasági jelenlét növelése az
Egyesült Államokban, ezenbelül is kiemeli a hispán mikro- és kisvállalkozások
fontosságát, hiszen ezek még mindig nehezen oldják meg finanszírozásukat,
spanyol befektetésekkel viszont célzott kockázati tőkealapokat lehetne
létrehozni. Spanyolország ugyanakkor egy, az Egyesült Államok számára is
kulcsfontosságú területen rendelkezik jelentős tapasztalatokkal, a kivándorlók
hazájukba irányuló pénzküldeményeivel kapcsolatban.[2] Emellett a
harmadik fontos terület a kulturális ipar, főként a hispán média.
Juan Manuel Romero de Terreros: España y las
comunidades hispanas (Spanyolország és a hispán közösségek). Ministerio
de Asuntos Exteriores y de Cooperación, Madrid, 2005. 297 o.
Virágh Anna
1. Az Egyesült Államokban érvényes közvetett választási
rendszerben elnökválasztáskor az 538 elektor szavazata döntő. Az elektorok
számát minden államban a lakosság számarányának függvényében határozzák meg. Az
egyes elektorok szavazatát az határozza meg, melyik párt képviselője kapta meg
a szavazatok többségét az adott államban. Ennek értelmében a legtöbb szavazatot
kapott jelöltet köteles támogatni az adott állam összes elektora. (A
recenzens jegyzete.)
2. A hatvanas évek végétől a spanyol kivándorlók által
családaiknak hazaküldött összegek (ún. remesas) nagyban hozzájárultak a
spanyol gazdaság fellendüléséhez, valamint az általános életszínvonal
emelkedéséhez. (A recenzens jegyzete.)