Klió 2009/1.

18. évfolyam

xx–xxi. SZÁZAD

Olaszország keleti határvidékeinek történelme

A Berni Egyetem Történelemtudományi Intézetének professzora, Maria Cattaruzza asszony Dél-Európa egyik, sok eseményt megért vidékének, Itália keleti és a volt Jugoszlávia észak-nyugati területeinek sokáig közös utat követő, ugyancsak mozgalmas hovatartozási kérdéseinek történelmét dolgozza föl. Munkájának részletességét már a tartalomjegyzék is jelzi, amit a maga teljességében ismertetünk többek között azért is, mert nem mindegyik fejezettel fogunk külön-külön foglalkozni, hanem az adott földrajzi egység történelmének folyamatát kívánjuk követni. Tehát a fejezetcímek: I. Az egységes Itália és az irredentisták dilemmája; II. Az irredentizmustól a nacionalizmusig; III. Az I. világháború; IV. A háború végétől a Rapallói Szerződésig: 1918–1921; V. Fasizmus a határvidéken; VI. Szlovénia és Dalmácia megszállása: 1941–1943; VII. Az olasz állam eltűnése 1943. szeptember 8-tól Venezia-Giulia jugoszláv megszállásának előestéjéig; VIII. A Triesztért folytatott versengéstől a Londoni Memorandumig; IX. A Londoni Memorandumtól a hosszú háború utáni korszak végéig.

A Bevezetőben Cattaruzza asszony rámutat a tárgyalt események szoros kapcsolatára Itáliával mint modern nemzetállammal, és ez utóbbinak a nemzetközi összefüggésbe annak ellenére történő beágyazódásával, hogy az olasz – jugoszláv határ végleges megrajzolása az olasz nemzet s a II. világháború utáni külpolitika csaknem teljes érdektelensége mellett ment végbe. Egy idézett olasz szerző szerint 1943–1950 között Itália történelme nem volt más, „mint egy nagyhatalom vége”, s e hanyatlással együtt járt az egységes olasz állam eszméinek a válsága is.

Az 1866-tól az I. világháborúig terjedő időszak az olasz irredentizmus időszaka, amikor is Venezia Giulia és Trentino tartományok szerepeltek a nemzeti egység programjában, de ide csatlakozott még Friuli keleti részének, Triesztnek, Nyugat-Isztriának és Tirol olasz részének kérdése is; e területek közül Trentino élvezett elsőbbséget a többi említett tartománnyal – várossal szemben. A magyar Andrássy Gyula, akkori királyi külügyminiszter jegyzékben utasított vissza minden, békés úton lehetséges területi engedményt Itáliának, és ez az álláspont jelentette Ausztria–Magyarország válaszát is az olasz irredentistáknak, akiknek reményét ugyan egy időre felerősítették az orosz – török háború, valamint a boszniai és hercegovinai szláv felkelések. Az olasz irredentisták egyébként egy titkos társaságon keresztül érintkeztek egymással, valamint nyomtatott kiadványaik is voltak. Az Osztrák-Magyar monarchia elleni háború nem csak a „nemzeti identitás”elérését, de „a nemzet erkölcsi újjászületését” is jelentette, annak az erkölcsnek újjászületését, amelynek hanyatlását – többek között – Giosue Carducci is szomorúan látta. Az olasz kormánynak az irredentista mozgalommal szembeni állásfoglalását kemény vonalra helyezte Stanislao Mancini külügyminiszter 1883. márciusában, Francesco Crispi miniszterelnök pedig elődjeinél is erősebben fojtotta el azt. Egyébként az igazsághoz tartozik, hogy ez az irredentista mozgalom sohasem számíthatott a tömegek segítségére, ezért nem is nagyon befolyásolta a kormányok vele szemben tanúsított magatartását; végül is röviddel megjelenése után már távolodni látszott eredeti alapjaitól.

Az 1848–1849-es „demokratikus-nemzeti mozgalmak” helyébe a német Bismarck kancellár által képviselt „Realpolitik” lépett, míg az olasz szélsőséges baloldali kisebbség „hatalmi és imperialista terjeszkedési célok” felé sodródott. Giulia tartományban ekkor viszont „mélyen gyökerező szlávellenesség” tűnt föl, ami az olasz nacionalizmust a XIX. század 80-as éveiben tüzelte, és amelyet az osztrák kormány „inkább rosszul, mint jól” próbált kezelni. Az 1880-as évektől az olasz liberális pártok igyekeztek gátat vetni a fellázadt szlovének és horvátok saját kultúrájuk elismertetését célzó követeléseinek, ami egyebek mellett abban is megnyilvánult, hogy a szlávokat barbároknak tekintették.

1890-es évek: az ausztriai olasz nacionalisták Triesztben olasz egyetemet szerettek volna alapítani: az osztrák kormányok elutasító döntései főleg a művelt rétegeket keserítették el. A XX. század első évtizedében az adriai térség nemzetközi politikai üggyé vált Trentino ürügyén, Bosznia-Hercegovinának a monarchiához csatolása is újabb feszültségeket generált, míg az Ottomán Birodalom szétesésének nagy valószínűsége megint csak az osztrák hatalmi törekvések megvalósulásának esélyeit növelte, Venezia-Giuliában a „nemzeti liberalizmus radikalizálódott”. Az I. világháborút sokan úgy tekintették, mint lehetőséget, a középszerűségből és kiábrándultságból történő kitörést; a nacionalisták egyre megújhodó törekvései szabadon törhettek felszínre csakúgy, mint egyes forradalmi szindikalisták érzései. De a „nemzeti közösség regenerálódását” is várták ettől a háborútól osztálykülönbségekre való tekintet nélkül. 1914 végén Dalmácia és Fiume elleni, a háborúba belépést szorgalmazó szervezetek bukkantak föl, területi követeléseket hirdetett a nacionalista sajtó. 1915 áprilisában Londonban megalakult a Jugoszláv Bizottság, amelynek célja a szlávok Szerbia vezetése alatti egyesítése volt. Tárgyalások folytak Itália és Ausztria között az ellentételezések ügyében, miközben Itália Albániát is magának követelte. A háború folyamán a délszlávok egyesítésének gondolata felerősödött; e folyamatban fontos dátum volt a Korfu szigetén 1917 júliusában megtartott kongresszus, ahol követelték valamennyi délszláv nép egyetlen államban történő egyesítését, s maga Wilson amerikai elnök is szimpátiával viseltetett a jugoszláv függetlenség iránt, viszont elutasította a monarchia mindenfajta „autonóm fejlődésének perspektíváját”, valamint az olaszok Dalmácia és Kelet-Isztria bekebelezése iránti kérelmét. Az I. világháború a megszülető fasizmus „vallásos képzeletében mint az új Itália feltámadásának mítosza” jelent meg.

A sokat vitatott Triesztben 1919 áprilisában alakították meg az első „fasciot” köztársaságiak, irredentisták, republikánusok és veterán harcosok; ez az ún. „határmenti fasizmus” némileg különbözött az észak-itáliaitól: heves szláv- és szocializmus-ellenesség jellemezte, és katonák, csendőrök, sőt civil hatóságok is támogatták aktív részvételükkel. Gabriele d’Annunzio a maga ultranacionalizmusával egész Dalmáciát követelte, a szocialisták bevonásával pedig bolsevik köztársaságot kívánt alakítani: tervét mind a szocialisták, mind maga Mussolini elutasították. Fiumét, ami már régóta szerepelt az olaszok adriai követelései között, a fasiszták sajátságos mítosz és rituálék kidolgozására használták föl, s ez a város is a nemzet újjáéledésének egyik szimbólumává vált. Az „adriai probléma” egyébként mind Jugoszláviában, mind Itáliában a nacionalista mozgalmak egyik célpontja volt, mígnem 1920 novemberében a két ország képviselői aláírták a Rapallói Szerződést, ami azonban nem akadályozta meg a fasisztákat, hogy a Szabad Fiumei Államban néhány napra, államcsínyt végrehajtva, magukhoz ragadják a hatalmat. 1924. januárjában végül Róma és Belgrád döntöttek Fiume Olaszország általi birtokbavételéről. Az olasz fasiszták szándéka a továbbiakban is az újonnan megszerzett területek minél hatékonyabb elolaszosítása volt a szlovén és horvát irredentizmus és a kommunista megmozdulások visszaszorítása mellett – amit viszont e két nép elutasított.

1925 után a Duce hangoztatta: az I. világháború során szerzett területek földrajzilag Itália területéhez tartoznak, egyazon nyelvet – az olaszt – kell bevezetni, valamint egységes adminisztrációt; ennek megfelelően pl. Venezia-Giuliában az 1928–1929-es tanévtől nem oktatták sem a horvát, sem a szlovén nyelvet. Az viszont már más lapra tartozik, hogy ezek az intézkedések ellentmondásos, sőt, ellenkező hatást váltottak ki az érintettek körében, ráadásul kiderült, hogy az olasz államnak nem volt kellő eszköze a kiadott intézkedések végrehajtására. A fasiszták által megálmodott „új ember” megteremtése a keleti határvidéken kevésbé volt sikeres, mint általában a többi országrész olasz lakossága körében. A szerző cáfolja azokat a hiedelmeket, melyek szerint a fasiszták az idegen ajkúakkal szemben „rasszista típusú politikát” alkalmaztak volna.

1929: a Lateráni Paktum. A fasiszták és a Szentszék között fennálló feszültséget táplálta, hogy az olasz fasizmus igyekezett a liturgiába és a magisztrátusba az olasz nyelvet bevinni, miközben a szlovén és a horvát egyház továbbra is nacionalista, sőt egyenesen irredenta magatartást tanúsított, valamint fiatalokat igyekezett Jugoszláviába juttatni, Venezia Giuliában pedig az irredentisták terrorista cselekményeket követtek el. Jugoszláviában az 1924-es Római Szerződés Fiume ügyében heves ellenállást váltott ki, meghiúsítva a város helyzetének normalizálására irányuló törekvéseket.

A II. világháború „új európai rendet” kívánt kialakítani, s ebben a folyamatban Mussolininek és az olasz fasisztáknak másodlagos szerep jutott, főleg a Balkánt illetően. Igaz, Dalmáciát sikerült Olaszországhoz csatolni, s ennek jótékony hatása volt az ott élő zsidókra, akik a deportálásoktól szenvedő horvát államból menekültek el; megmentésükben az olasz hadsereg is részt vett. Szlovéniában viszont a fasizmus széleskörű együttműködésre lelt, s az is igaz, hogy Jugoszlávia elfoglalt területein ugyanez az olasz hadsereg háborús bűnöket követett el. 650 ezerre becsülhető azon olasz katonák száma, akik visszautasították az együttműködést a Wehrmachttal: őket németországi koncentrációs táborokba vitték, ahol legalább 20 ezren haltak meg közülük. A határövezetekben az olasz állami jelenlét gyakorlatilag felbomlott, s az Olaszországgal szembeni területi követeléseket most a jugoszláv felszabadítási mozgalom fogalmazta meg. Az adriai tengerparton a németek bizonyos előnyök juttatásának lehetőségét villantották fel a lakosság előtt: megvédik a kommunizmus behatolásától, fejlesztik a gazdaságot, igyekeznek majd a nyelvi és kulturális örökséget visszaadni. Nagyon durva volt viszont a zsidók sorsa: Fiumét, Triesztet, Goriziát jelentős számú zsidó polgári-entellektüel deportálásával sújtották a németek. A Churchill és Roosevelt közötti nézeteltérések Venezia Giulia későbbi sorsát kedvezőtlenül befolyásolták a nemzetközi stratégia kidolgozásában: a két politikus közül Roosevelt került ki győztesen, aki a Szovjetunióval kívánt globális szinten megegyezni. 1944-ben Tito elfoglalta Venezia-Giuliát azzal a távoli céllal, hogy Jugoszláviához csatolja, majd 1945-ben visszautasította Isztria stratégiai területté nyilvánítását, azután ugyanezen év májusában Trieszt és Fiume is jugoszláv kézbe került. Az olasz kommunista Palmiro Togliatti Trieszt nemzetközi státuszát akarta elérni, hogy így kivonja a várost az olasz fennhatóság alól. Az 1946 júliusában Párizsban zajló békekonferenciám Molotov és Visinskij egyaránt a szövetségesek oldalán harcolt jugoszlávok követeléseit támogatta Olaszországgal szemben. Ez a konferencia 1947 februárjában zárult, és ugyanennek az évnek szeptemberében lépett életbe. Az olasz tárgyalóküldöttség gyöngesége miatt a jugoszlávok fölényes helyzetbe kerültek, és minden további nélkül átlépték az olasz határt, hogy elfoglalják a vitatott területeket. Trieszt nehéz időszakot élt meg, Isztriát az ott élő olaszok elhagyták, miután az Jugoszláviához került. A hidegháború első időszakában, Jugoszláviának a Kominform általi „kitagadásával” Trieszt megszűnt súrlódási pont lenni a „szuperhatalmak” között, a feszültség azonban tovább nőtt a város sorsát illetően, amelynek során Tito a szövetségeseket is megfenyegette. Végül Triesztet Olaszországhoz csatolták. A nyugati hatalmak azonban továbbra sem mondtak le arról, hogy Jugoszláviát a Nyugathoz csábítsák: ilyen irányú terveikhez azonban Tito nem csatlakozott. Az 1950–1960-as években nagyjából normalizálódott a viszony Jugoszlávia és Olaszország között, míg Triesztben nőtt a belső politikai feszültség, ami 1975-ben, az Osimói Szerződés miatt szakadáshoz vezetett a politikai intézmények és a polgári lakosság között, az ország keleti határvidéke pedig továbbra is nemzetközi ellentétek összecsapásainak helyszíne maradt. Triesztben szovjet, amerikai és jugoszláv spionok kémlelték egymás tevékenységét, aktív volt a szélsőjobb, s általában nőtt az ellenséges hangulat az olasz állam és nemzet iránt. Végül a központi hatalom és a régió közötti kapcsot a kereszténydemokraták teremtették meg, 1963-tól a régió „különleges státuszt” kapott, ami lehetővé tette a nyitást Jugoszlávia felé. 1975-ben egy nemzetközi szerződés lezárta a Trieszt körüli jugoszláv–olasz vitát: a város végérvényesen Olaszországhoz kapcsolódott.

Nagy, sokrétű, bonyolult történelmi folyamatot tárgyal a könyv szerzője, egy olyan területét, amelynek egy részéhez valamikor Magyarországnak is köze volt – a történelemnek ezt a vonulatát azonban csak egy-két utalás jelzi. Alaposan dokumentált, jegyzetek és bibliográfiák tömegével illusztrált művet tarthat kezében az, akit ez a téma érdekel. Biztos történettudományi alapokkal és háttérrel rendelkezőknek ajánlhatjuk.

Marina Cattaruzza: L’Italia e il confine orientale (Olaszország és keleti határa). Bologna, Il Mulino, 2007. 392 o.

Kun Tibor