Klió 2009/1.
18. évfolyam
KÖZÉPKOR
ÉS KORA ÚJKOR
Skót–ír családi küzdelmek Amerikáért, 1729–1781
A könyv szerzője, Thomas
A. Lewis tagja az amerikai Civil War történelmi folyóirat
szerkesztőbizottságának. Lelkes természetvédőként rendszeresen publikál a National
Wildlife magazinban, ahol főképpen a Shenandoah-völgy természeti és
történelmi értékeinek védelmére, azok megóvásának szükségességére hívja fel a
figyelmet. Jelen munkáját megelőzően írt egy polgárháborús témájú (Guns of
Cedar Creek) és egy, az amerikai függetlenségi háborút George Washington szemszögéből
vizsgáló könyvet (For King and Country).
Az itt bemutatandó kötet egy emigráns ulsteri
skót család – a szerző közvetlen őseiről, a Lewis családról van szó – izgalmas
életútján keresztül ismerteti a virginiai Shenandoah-völgy történetét. A könyv főszereplői
azok a rettenthetetlen és félelmet nem ismerő telepesek, akik Amerika
hőskorának időszakában – túlnyomó részben Észak-Írországból és Németországból –
az Újvilágba érkezvén nem ijedtek meg a rájuk váró nehézségektől, s az új
otthon teremtésének reményében a vadont feltáró úttörőként, földművesként, és
családjuk védelmében fegyvert ragadó harcosokként megteremtették az általunk
ismert Amerikai Egyesült Államok alapjait. A munka nagyszerűsége abban rejlik,
hogy a gyarmati határvidéken zajló fontosabb események részletezése, valamint
az életmód aprólékos bemutatása mellett a szerző el tudja helyezni írásában a
helyi történéseket megvilágító, azok okait feltáró egyetemes történelmi
folyamatokat. Így ismerteti velünk az arányait tekintve a XVIII. században
egyedülálló ulsteri skót kivándorlás okait, és annak körülményeit is. Ezt
követően az észak-amerikai angol gyarmatokra megérkező protestáns ulsteri
telepesekre váró nehézségeket, valamint az előttük álló lehetőségeket fedi fel
előttünk Thomas A. Lewis. A könyvből megtudhatjuk, hogy az ulsteri skótok
miképpen éltek lehetőségeikkel, hogyan használták ki azokat és váltak Amerika
pionírjaivá. A munka bepillantást enged az ulsteri skót telepesek gyarmati
háborúkban való részvételébe. A franciák ellen viselt hétéves háborúban
játszott szerepükön túl beszámol az azt követő, indiánok ellen vívott harcukról
is. A szerző az amerikai függetlenségi háborúban játszott ulsteri skót
szerepvállalással fejezi be a művet. Ebben az utolsó részben megtudhatjuk, hogy
a brit koronához eleddig feltétlenül hű alattvalókból hogyan váltak lázadókká,
elkötelezett amerikai patriótákká. A könyv elolvasása után tisztábban látjuk az
észak-amerikai brit gyarmatok függetlenségi háborút megelőző évtizedeinek
történelmét, s az is világossá válik, hogy az ulsteri skót telepesek fontos
szerepet játszottak a kezdetben csak a szűk tengerparti sávon elterülő
gyarmatok határainak nyugat felé való kiterjesztésében, az etnikai sokszínűség
kialakításában és a vallásosság megújításában is. Ezek mellett kulcsszerepük
volt abban, hogy az angol kolóniák „brit” gyarmatokká váljanak.
A kötet első
fejezete (East Wind Rising, 1729) John Lewis (1678–1762), az Amerikába
történő emigrációt vezető családfő életútjának ismertetésével kezdődik.
Megtudhatjuk, hogy ulsteri bérlőként hogyan élte meg a brit történelem eme
viharos évtizedeit. Magának a kitelepedésnek a közvetlen előzménye és oka az
volt, hogy John Lewis nem volt hajlandó kifizetni a földesura által megemelt
bérleti díjat. Az ügyet bíróság elé vitte, amit meg is nyert. Ennek ellenére a
nagyhatalmú földesúr, Mungo Campbell nem volt hajlandó elismerni a bírósági
döntést, s erőszakot alkalmazva akarta kitelepíteni földjéről az egész Lewis
családot. A fegyveres konfliktussá mérgesedő viszályban életét vesztette John
Lewis öccse és maga a földesúr, Mungo Campbell is. Az ura életét kioltó John Lewis-nak esélye sem volt rá, hogy
tisztázza magát a bíróság előtt, így családjával együtt menekülnie kellett
Ulsterből. Ennek legkézenfekvőbb módja az adott körülmények között az Amerikába
történő emigráció volt.
A családi történeten túl ebben a fejezetben a
szerző ismerteti velünk a XVIII. század eleji Ulster általános gazdasági,
társadalmi és vallási viszonyait. Így megtudhatjuk, hogy mivel az Angliába és
az amerikai gyarmatokra küldött vászon exportja adómentességet élvezett, a
XVII. század végére az ulsteri gyapjú- és vászonipar és az arra támaszkodó
kereskedelem olyannyira megerősödött, hogy már veszélyes versenytársat kezdtek
benne látni Angliában.[1]
Ezért egyértelműen az ír gyapjúipar letörésének és volumene visszaszorításának
szándéka állt a Westminsternek alárendelt dublini ír parlament által 1699-ben
elfogadott gyapjútörvénynek (Woolens Act) a hátterében. Ez a törvény
megtiltotta az ír gyapjúnak és gyapjúból készült ruhaneműknek a külföldi
exportját. Ez alól csupán Anglia és Wales jelentett kivételt. Ez a korlátozás
nem érintette ugyan a dinamikusan fejlődő, s továbbra is prosperáló
vászonipart, de mindenképpen visszavetette Ulster gazdasági fejlődését. A
vászonipar ugyanis egymagában nem tudta az északír gazdaságnak a Westminster
által szándékosan okozott súlyos problémáit megoldani. Ráadásul a vászonipar is
ki volt téve a külföldi piaci igények állandóan változó, kiszámíthatatlan
elvárásainak, keresletének. Ez a bizonytalanság volt az oka annak, hogy
Ulsterben az ipari tevékenységet nem városi keretek között, hanem a telepesek
által létrehozott farmokon és tanyákon a földműveléssel párhuzamosan végezték.
Szerencsétlen esztendőkben a földművelés és az állattenyésztés biztosította a
megélhetés forrását. Ennek hiányában egyedüli alternatívát csupán a
katonáskodás jelentett. Az amúgy is súlyos gazdasági helyzetet tovább
súlyosbította a XVIII. század második évtizedében a földesurak által megemelt
bérleti díj. Több ezer bérlő szembesült ekkor a ténnyel, hogy véget értek a
virágzó ulsteri évek.
A gyapjú, és vászonipar fejlődése megváltoztatta
a hagyományos társadalmi viszonyokat is, mely a nők munkában való fokozott
szerepvállalását jelentette. Ez természetesen az egyház rosszallását is maga
után vonta. Az egyház viszont kénytelen volt beletörődni csökkenő társadalmi és
politikai presztízsébe, hiszen hiába álltak ellen az ulsteri skót
presbiteriánusok fegyveresen is II. Jakab rekatolizációs törekvéseinek, Orániai
Vilmos részéről sem számíthattak rokonszenvre. Az újdonsült angol uralkodó előnyben
részesítette ugyanis velük szemben anglikán vallású ír alattvalóit, s azokra
támaszkodott írországi politikájában. Az ír törvényhozást a Westminster alá
rendelték, és a hivatalokat angolokkal töltötték fel. Ezzel párhuzamosan a
presbiteriánusokat kiszorították a politikai életből, hiszen azok az anglikán
ír elit potenciális riválisai voltak.
A könyv második fejezete (Finding America,
1730–1732) az Amerikába történő kiutazás viszontagságait és a telepesekre
ott váró lehetőségeket ismerteti. Megtudhatjuk, hogy a kiutazás költségei
hatalmas terhet jelentettek a kitelepülni szándékozóknak, akik kénytelenek
voltak eladni ingóságaik zömét, írországi földbérletük jogát a drága hajójegy
áráért. Mivel a túlzsúfolt hajókon amúgy sem állt volna módjukban nagyobb
poggyászt magukkal vinni az óceán túlsó partjára, csupán a legszükségesebb
személyes dolgaikat tarthatták meg. Ez azt jelentette, hogy az Újvilágba érve
mindent, egész addigi életüket elölről kellett kezdeniük. Nem mindenki jutott
el azonban odáig. A három hónapos, hosszú hajóút alatt az egészségtelen
körülmények között gyakran járvány ütötte fel a fejét, amely minden alkalommal
megtizedelte az utasokat. Ezenfelül nem egyszer megesett, hogy tengeri rablók
áldozatává vált az egész hajó legénysége az utasokkal együtt. Megérkezvén a
gyarmatokra természetessé vált, hogy az ismeretlen körülmények, az őslakosoktól
való folyamatos fenyegetettség érzése és a megélhetésért vívott mindennapos
küzdelem állandó bizonytalanságban tartotta a telepeseket. Ez a bizonytalanság
azonban meg is edzette őket, lehetővé téve, hogy a nyugat felé történő
terjeszkedés pionírjaivá váljanak. Azok az emigránsok, akik sehogy sem tudták
kifizetni a hajóutat, négy-nyolc éves szolgálat (indenture) fejében
keltek át az óceánon.
Az ulsteri telepesek fő célterülete Pennsylvania
volt, ahová maga a gyarmat alapítója, William Penn hivatalos meghívók
segítségével invitálta az északír gyarmatosokat. Mivel Kelet-Pennsylvania
termékeny földjeit Penn kvékerei birtokolták, az újonnan érkezők kénytelenek
voltak a nyugat-pennsylvaniai határvidéken letelepedni, vagy utat törni
maguknak a még feltáratlan nyugati-délnyugati területek irányába. Ezek az
úttörők főként presbiteriánus ulsteri skótok és evangélikus németek voltak. E
két nagyon különböző karakterű és kultúrájú nép egymás mellett hozott létre
telepeket a vadonban. A béke, a rend és a stabilitás megteremtése érdekében
valamint a közös ellenségnek tekintett őslakos indiánok elleni védekezésül
sajátos törvényeket (Forest Law, Corn Right, Tomahawk Right, Cabin Right,
etc.) kreáltak maguknak, amelyek minden határvidéken élő telepes számára
kötelezőek voltak.
John Lewis
1730-ban, ötvenkét esztendős korában szelte át az óceánt, s érkezett meg
Virginia államba. Az ulsteri skót emigránsok tömegeitől eltérően, családját
hátrahagyva, egymaga próbált meg új otthont teremteni az ismeretlenben. Ebben
segítségére volt felesége 1727-ben kitelepült testvérbátyja, Dr. William Lynn
is. Együttes erővel sikerült is új otthont teremteni a nyugat virginiai
Shenandoah-völgyben, a Cowpasture-folyó partján.[2] Ezek után
családja is átkelt az óceánon, s csatlakozott a családfőhöz új otthonukban.
A harmadik (Finding Jasper, 10,000 B.P.)
és negyedik (Leaving Shenandoah, 1400–1732) fejezetben a szerző beavat
minket a Shenandoah-völgy történetének az európai bevándorlás előtti
szakaszába. A bemutatást a tizenkétezer évvel ezelőtti prehisztorikum
korszakával kezdi, és a XVIII. század elejének eseményeivel fejezi be. Minden
bizonnyal az író természetvédő énje íratta meg ezt a két fejezetet vele,
ugyanis mind témájában, mind pedig belső szerkezetét tekintve elütnek a mű
többi részétől. Elsősorban a Shenandoah-völgy keletkezésének geológiai körülményeit,
valamint természetföldrajzi viszonyait ismerteti velünk hosszú-hosszú oldalakon
keresztül. Ezt az aprólékosságot egy történeti témájú könyvben enyhe túlzásnak
gondolom. Az őslakos indiánok demográfiai viszonyainak ismertetése az európai
bevándorlást megelőző időszakban mindenképpen hasznos része a munkának, de
inkább a könyv elején kellett volna elhelyezni azt, bevezetés gyanánt.
Az ötödik fejezet (Building Shenandoah,
1732–1739) a XVII-XVIII. századi virginiai viszonyokat ismerteti az
olvasóval, valamint az addig feltáratlan Shenandoah-völgy első telepeseinek
erőfeszítéseit mutatja be, akik új
otthont teremtettek maguknak a vadonban.
Ebben a részben kiderül, hogy az első európai
telepesek nem a saját földbirtok, a vallásszabadság vagy az új otthon megteremtése
céljából telepedtek le Virginiában, hanem sokkal inkább nemesfémek szerzése
reményében. A földek tulajdonjoga ezen gyarmaton az angol uralkodóé volt, aki
1606-ban a Virginia Companyt és a London Companyt bízta meg a terület
benépesítésével. Az előző társaság Észak-Virginiát, az utóbbi Dél-Virginiát
volt hivatva betelepíteni angolszász gyarmatosokkal. Az első állandó
települést, Jamestownt a London Company három hajójának legénysége alapította
meg John Smith kapitány vezetésével az uralkodóról elnevezett folyó partján. Az
elkövetkező száz évben nyilvánvalóvá vált, hogy nem a nemesfém, hanem sokkal
inkább a dohány lesz Virginia gazdagságának forrása. Az angol telepesek
hatalmas dohányültetvényeket hoztak létre birtokaikon, s ezek jövedelméből szépen-lassan
kialakult egy helyi dúsgazdag arisztokrácia, amely életmódját tekintve az
európai mintát próbálta követni ugyan, ám polgári származása révén egyre
terhesebbnek érezte a gyarmati rendszer őt sújtó korlátait. Ennek kifejeződése
volt 1719-ben a gyarmati kormányzat és a királyi megbízott, Lord Fairfax között
induló pereskedés, mely egészen a függetlenségi háborúig tartott. A konfliktus
tárgyát a gyarmati földek határainak kijelölése adta. Az őslakos indiánoktól
való félelem nyitotta meg a nyugat felé történő terjeszkedést. A gazdag
virginiai ültetvényesek ütközőzónát kívántak létrehozni a vad indiánok és saját
ültetvényeik közé. Így került sor a század ’30-as éveiben az ekkor még lakatlan
Shenandoah-völgy benépesítésére.
John Lewis a
völgy északi részén található, akkor még teljesen lakatlan Bellefonte-on
telepedett le, s épített új otthont családjának. Ezt követően részt vett egy erődítmény felépítésében, valamint a
völgy benépesítésében is. A program keretében ötszáz acre[3]
területenként kellett egy harcedzett keresztény férfit családjával együtt
letelepíteni. Mindezen tevékenységéért száztizennyolcezer acre
földterületet kapott a gyarmati kormányzattól, s ezáltal a Lewis család
bekerült Virginia legbefolyásosabb családjai közé. Maga Virginia kormányzója
nevezte ki John Lewis-t a helyi milícia kapitányává, mely a Shenandoah-völgy
békéjét, biztonságát volt hivatott felügyelni.
A könyv hatodik fejezete (The Land Grabbers) a
Shenandoah-völgy benépesítéséről és az elfoglalt területek feltérképezéséről
szól. Megtudhatjuk belőle, hogy a térség két legbefolyásosabb embere, John
Lewis és feleségének rokona, James Patton erősen versengtek egymással a terület
benépesítésében és a helyi önkormányzat irányításában. Lewis szerepet vállalt
egy fontos kereskedelmi útvonal megépítésében a hegyeken keresztül, amely a
völgyet Virginia későbbi központjával, Richmonddal kötötte össze. Az egyház is
fontos szerepet kapott a közigazgatásban. A szegények védelmében,
segélyezésében, a birtokhatárok kijelölésében valamint az utak építésében
vállalt kulcsszerepet. Mindezen intézkedések eredményeként a Shenandoah-völgy
lassan benépesült, s élhetővé vált. Kisebb városok, farmok, malmok épültek,
boltok nyíltak, és virágozni kezdett a kereskedelem.
A Shenandoah-völgy lett ezt követően kiindulási
központja a nyugat felé történő terjeszkedésnek is. Ez azonban eleinte igen
lassan haladt előre. Egyrészről a Westminster sem nézte jó szemmel az
Alleghenyn túli gyarmati terjeszkedést, másrészről az Ohio-folyó völgyében harcias
indián törzsek éltek, akik makacsul ragaszkodtak földjeikhez, s nagyban
megnehezítették a brit telepesek dolgát. A nyugati terjeszkedés élén álló
föld-spekulánsok eleinte próbálták ugyan tárgyalások útján megszerezni az
őslakók földjeit, de végül is csak csalással sikerült kicsikarniuk az
adásvételi szerződést, melyet az indiánok természetesen nem tekintettek
érvényesnek. Az egyre inkább elmérgesedő viszályt tovább bonyolították a
pennsylvaniai kereskedők, akik az indiánokat támogatták. Ők ugyanis kereskedni
szerettek volna az őslakosokkal, nem pedig elűzni őket földjeikről. A fehérek
megosztottsága következtében az indiánok is bátrabbá, merészebbé váltak, s
egyre nagyobb lett a feszültség a virginiaiak és az őslakosok között. A nyílt
ellenségeskedést, és a konkrét harci cselekményeket azonban az
észak-északnyugat felől érkező rivális nagyhatalom, Franciaország megjelenése
idézte elő.
A munka utolsó három fejezetében (The French
War, 1754–1758; The Indian Wars, 1759–1774; The English War, 1774–1781) a
Shenandoah-völgyben lejátszódó harci cselekményekbe kapunk bepillantást. A
tulajdonképpeni konfliktus a franciák és britek között a térségben az
Ohio-folyó völgyének hovatartozása miatt robbant ki. A terület mindkét
gyarmatosító hatalom szempontjából fontos jelentőségű volt. A britek szemében
ez volt a nyugat felé történő terjeszkedés következő állomása. A franciák
viszont ezen keresztül szándékozták a szárazföldi összeköttetést biztosítani
Louisiana és a kanadai Új-Franciaország között.
A franciák már 1749-ben kinyilvánították az
Ohio-völgyre vonatkozó szuverenitási igényüket, de csak 1753-ban döntöttek úgy,
hogy fegyveres erő alkalmazásával űzik ki a már letelepedett brit
gyarmatosokat. Az agresszív francia lépésre London három századnyi brit
katonaságot küldött a térségbe harminc ágyúval. Mivel ez a csekély létszámú
brit haderő nem volt elégséges az ötször akkora francia hadsereg
ellensúlyozására, a helybéli lakosok saját maguk állítottak ki fegyveres
milíciát George Washington, Andrew Lewis (John Lewis fia) és Adam Stephen
vezetésével. A konkrét harci cselekmények 1754-ben kezdődtek, mikor a franciák
megalapították a Duquesne-erődöt. Ettől kezdve négy esztendőn keresztül folyt a
macska-egér játék franciák és britek között áprilistól októberig. A harcok váltakozó
szerencsével folytak, s lényegében tét nélkül, hiszen a háború jóval
északabbra, Kanadában dőlt el a britek javára. A franciák 1759-ben el is
hagyták az Ohio völgyét, ahol ezt követően felszínre tört a régi viszály a
fehér telepesek és az őslakos indián törzsek között. Ez 1763-ban, az ottawa
törzsfőnök, Pontiac háborújában mérgesedett fegyveres konfliktussá. Az indiánok
kétezer fehér telepest öltek meg, s csak azután sikerült Pontiacot a briteknek
békére kényszeríteniük, miután szövetségesei cserbenhagyták. Ezt követően – a
veszteségek okán – a Westminster úgy döntött, a brit gyarmatosoknak hozzá kell
járulniuk anyagilag is saját védelmükhöz, vagyis meg fogják adóztatni őket.
Ezenfelül megtiltotta az Allegheny-től nyugatra történő gyarmati terjeszkedést.
Óriási felháborodást és tiltakozást váltottak ki ezek az intézkedések a brit
telepesek körében, mely több esetben is a békére kényszerített indiánok elleni
attrocitásokban nyilvánult meg (pl. a Paxton-fiúk és a Conestoga-fiúk
gyilkosságai). A brit kormányzat telepeseket sújtó intézkedései azonban már az
1760-as években előre vetítették egy leendő fegyveres konfliktus lehetőségét
Nagy-Britannia és saját amerikai alattvalói között. Mindenki számára ismeretes,
hogy ez az amerikai függetlenségi háborúban be is következett.
A Shenandoah-völgy mellékhadszíntérként szerepelt
a függetlenségi háborúban, s jelentőségét inkább annak köszönheti, hogy
folyamatos emberi utánpótlással látta el a britek ellen harcoló George
Washington és Andrew Lewis csapatait. Ezen csapatok jelentős részben ulsteri
skót telepesekből álltak, akik a hétéves háborút követően csalódtak
Nagy-Britannia gyarmati politikájában. Mivel a nyugat felé terjeszkedés úttörői
voltak, mindvégig érdekeltek voltak a franciák és az indiánok elleni harcokban.
A győztes háborút követően a Westminster rosszindulataként és hálátlanságaként
élték meg az őket sújtó határozatokat. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a brit
koronához lojális ulsteri skótok az amerikai függetlenségi háborúban a lázadók
oldalán, saját uralkodójuk ellen fogtak fegyvert.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a könyv
sokoldalú ismereteket nyújt az olvasónak. Hasznos munkaként forgathatják azok,
akik a Shenandoah-völgy helytörténetével foglalkoznak és azok is, akik az
észak-írországi skót emigráció iránt érdeklődnek. Hasonlóképpen értékes
információforrás a kötet a gyarmati Amerika, azon belül Virginia állam
története iránt érdeklődők számára. A munka nyelvezete könnyen érthető,
élvezetes. A könyv gyenge pontja az elemzésben is már szóvá tett két fejezet,
amely a gyarmati korszak előtti Shenandoah-völggyel foglalkozik. Ezt véleményem
szerint nem lett volna szükséges ilyen részletekbe menően és nem történeti
szempontból tárgyalni egy történeti témájú munkában. Mindezeken túlmenően a
kötet igen hasznos és értékes szakirodalomként használható.
Thomas A. Lewis: West from Shenandoah. A Scotch-Irish Family
Fights for America 1729-1781 (Nyugat-Shenandoah. Skót–ír családi küzdelmek
Amerikáért, 1729–1781). John Wiley & Sons, Inc., Hoboken, New Jersey, 2004.
p. 262.
1. Írország sajátos helyzete magyarázza azt a nyilvánvaló
tényt, hogy még az 1707-es angol–skót uniót
követően is idegen országként tekintettek rá Westminsterben. Abból, hogy az
uralkodó hivatalos címe „Nagy-Britannia és Írország királya” volt, egyértelművé
válik számunkra Írország különleges státusza. Nem volt Nagy-Britannia integráns
része – mint a testvér királyságnak tartott Skócia, melyet Westminsterből
kormányoztak 1707 után –, de nem volt gyarmat sem – mint az önálló
képviselettel nem rendelkező észak-amerikai kolóniák –, ellenben rendelkezett
saját parlamenttel, amely alá volt ugyan rendelve a Westminsternek, de mégis
kifejezte Írország különállását Nagy-Britanniától.
2. A Cowpasture-folyó az Atlanti Óceánba ömlő James-folyamnak
a legnagyobb mellékfolyója.
3. 1 acre = 4047 m².