Klió 2009/1.
18. évfolyam
ÓkoR
Jog, vallás és retorika Cicero Pro Murenájában
Jelen írás a Law,
Religion and Rhetoric című munka rövid ismertetésére vállalkozik, amely
2008-ban látott napvilágot a passaui Schenk Verlagnál – a könyv a szerző
2006-ban megjelent Jog, vallás és retorika című monográfiájának bizonyos
pontokon átdolgozott angol nyelvű változata.[1]
Nótári munkája,
a Marcus Tullius Cicero által Kr. e. 63-ban, Licinius Murena védelmében
elmondott védőbeszédének, a Pro Murena-nak, pontosabban e beszéd
huszonhatodik és huszonhetedik paragrafusának komplex, diszciplínákon átívelő
elemzése. Az interdiszciplinaritás a tárgyalt szöveg tekintetében valóban
szükséges, és elengedhetetlen kiindulási pont, mivel a Pro Murena
értelmezése nem lehetséges sem a történelmi, sem a jogi, sem a retorikai, sem
vallási kontextus érdemi elemzése nélkül. A szerző ennek megfelelően egyszerre
ad közre jog-, irodalom- és vallástörténeti, valamint retorikai és filológiai
elemzést a munka keretében. Ezen aspektusok egymástól való
elválaszthatatlansága a jog, vallás és retorika konceptuális alapjának
tekinthető, és elmondható, hogy Nótári az vizsgálat során, jóllehet külön
fejezetekben tárgyalja az egyes elemzési szempontok, értelmezési perspektívák
által felvetett problémákat, mindvégig törekszik koherens, komplex képet adni a
védőbeszédről. Megjegyzendő, hogy a mai diszciplináris keretekhez való
ragaszkodás e munka tekintetében valóban anakronizmus lenne, ugyanis a címben
foglalt intézmények mind a korabeli római viszonyok között, mind a szövegben
szorosan összefonódnak, így nem is vizsgálhatóak a mai tudományágak között
húzódó határvonalaknak mentén.
A munka két fő fejezetre oszlik, az első a Pro
Murena történeti, jogi és retorikai hátterét vizsgálja.[2] Elsőként a
beszéd történeti hátteréről, vagyis az
i. e. 63-as évi consuli választáson induló Murena-t ért,
választási csalással kapcsolatos vádakról, és az ennek következtében Róma
szempontjából igen veszélyessé váló közjogi helyzetről ad áttekintést, illetve
ehelyütt kerül sor azon időpont meghatározására is, amikor a Cicero által
jegyzett beszéd nagy valószínűséggel elhangzott. A továbbiakban az oratio
szerkezetéről esik szó, majd a quaestiones sajátosságai kerülnek górcső
alá, quaerere intézményének elemzéséből kiinduló jogtörténeti
fejtegetésen keresztül. Ezt követően a Murena-t ért vád, a crimen ambitus,
vagyis a választási csalás, vesztegetés vonatkozásában érvényben lévő jogi
szankciók történeti áttekintése található meg. Ezen alfejezetből kiderül többek
között, hogy Róma hosszú ideje kénytelen volt szembesülni a tisztségekre
pályázók által elkövetett különféle visszaélésekkel, éppen ezért széleskörű
jogi szabályozással lépett fel a választások tisztasága, illetve a lehetséges
jogtalanságok visszaszorítása érdekében, így a közéleti, politikai szerepre
pályázóknak elemi érdeke volt, hogy tisztázzák magukat a velük szemben
esetlegesen felmerülő ambitus vádja alól, mivel bizonyítottság esetén e
vád jogvesztő érvényű volt hivatali aspirációk szempontjából. Továbbhaladva a
műben Lucius Licinius Murena pályafutásáról olvashatunk, majd Nótári ismerteti
Cicero katonai erényekkel kapcsolatos álláspontját. E ponton kiderül, hogy
jóllehet a Pro Murenában a
közismert gondolkodó a hadvezér elsőbbségét hangoztatja mind a iurisprudentia,
mind az eloquentia tekintetében, azonban a Corpus Ciceronianumban
kifejtett nézetei már jelentősen eltérnek a római közgondolkodástól, amennyiben
az itt leírtak szerint messze nem értékeli olyan sokra a háborúban szerzett
érdemeket, mint az a korabeli Rómában általános volt, és mint azt – feltehetően
taktikai megfontolásokból – a Pro Murenában hangsúlyozta. A továbbiakban a szerző a 63-as választásokon
vereséget szenvedett Servius Sulpicius Rufus pályaképét rajzolja meg, majd
Cicero iurisprudentiahoz, illetve annak művelőihez fűződő viszonyát
tárgyalja, érintve a iurisprudentia korabeli viszonyok között
érvényesülő szerepét, és kortársak általi megítélését is. Hasonló szempontok
szerint elemzi Nótári a perfectus orator eszméjét, vagyis ebben az
alfejezetben az ideális szónok, valamint a tőle megkívánható ismeretösszesség
válik láthatóvá mind a cicerói látószögből, mind az általános római felfogás
felől. Ugyanitt találjuk meg a szónokképzés korabeli sajátosságainak rövid
ismertetését is, a továbbiakban olvashatók alapján pedig elhelyezhetjük a
szónoklástant a korabeli tudomány-hierarchiában. Az e témát taglaló passzus
egyszersmind rövid kitekintő is az antik görög kultúra irányába, amely
természetesnek vehető, ha a római műveltségre gyakorolt közismert görög hatásra
gondolunk. E triviális összefüggés fényében nem meglepő, ha a római rétorok és
bölcselők mellett a szerző számos görög gondolkodó szónoklástanhoz kapcsolódó
nézeteit is megemlíti. Az első fejezet utolsó két passzusa a humor és az irónia
szerepét taglalja egyrészt az antik retorika, azon belül különös hangsúllyal a Corpus
Ciceronianum tekintetében, másrészt kifejezetten a Pro Murena
relációjában. Az olvasó a kötet lapjain a közreadott eredeti
szöveghelyek tanulmányozásával maga is első kézből győződhet meg arról, hogy az
irónia, a szellemesség koránt sem volt ismeretlen az ókori Róma jogi
procedúráiban és közéleti eseményeiben.
Térjünk át a mű második, hét további alfejezetre
bomló passzusára, amely a Pro Murena huszonhatodik és huszonhetedik
paragrafusát vonja elemzés alá. E fejezetben módszertani hangsúlyeltolódás
figyelhető meg, amennyiben az eddig domináns jogtörténeti aspektussal mintegy
azonos súlyúvá válva előtérbe kerül a filológiai elemzés. Természetesen már az
első fejezetben is több alkalommal helyet kapott ezen eljárás, azonban ehelyütt
már maga a beszéd elemzése kerül középpontba, így az elemzési szempontok
módosulása szükségszerűnek tekinthető. Nótári egy a korszakban már formalizmusa
okán idejétmúltnak tekinthető aktusnak, jelesül a manum conserere
szertartásának elemzésével nyitja az új fejezetet, éspedig nem csupán a
cicerói, hanem egyszersmind a gaiusi és gelliusi corpusok elemzésén keresztül
is, sort kerítve egyúttal néhány megállapítás közlésére a telek vindicatiójával
kapcsolatban. A munka egyik alapgondolata, mint arra a bevezető sorokban is
utaltunk, a címben található három fogalomnak a korszakon belül vett szoros
összefüggése; a következő, a fatum fogalmát körüljáró alfejezetben válik
hangsúlyossá e mozzanat a munkán belül. Az alapos, többféle értelmezési
lehetőséget is nyújtó etimológiai vizsgálat a fogalom eredeti jelentését
kívánja tisztázni, de ugyanitt vázlatos képet kapunk a végzet eszméjének
jelentésváltozásairól is. A továbbiakban az Ops Opifera-nak, a vetés
istennőjének szentelt templom dedicatiójáról olvashatunk, kitérve e
római istennőhöz köthető ünnepekre éppúgy, mint a legis actio sacramento
in rem szövegközpontúságára. E mozzanat jelentősége a mű szempontból abban
ragadható meg, hogy „az elmondandó szavak előre meghatározott, pontos rend
szerint közölt, szabatos formájának” maximája éppúgy érvényesült a vallási
szertartásokon, mint a jogi procedúrák kapcsán; ez indokolja többek között e
szöveg elemzésének a munkába való beemelését. Hasonló elemzési szempont
érvényesül a prodigiumértelmezés verbális aspektusait tárgyaló
alfejezetben, ahol szintén a kimondott szó római felfogás szerint való
valóságlétrehozó erejéről, és magára a fatumra is kiterjedő hatásáról
olvashatunk. E fejezet utolsó passzusa az excantatio és az evocatio
viszonyát taglalja; a vallási és jogi elemzés e résznél is egységet képez a
filológiai vizsgálódásokkal. A fejezet harmadik nagyobb – a lándzsa (hasta)
és a tulajdoni perben használt festuca viszonyát tárgyaló alfejezet –
elsőként az imperium-hasta viszonyrendszert járja körbe. A hasta,
vagyis a lándzsa szimbolikus tartalommal való felruházása közismert Róma
tekintetében. Nótári a forrásokra támaszkodva, és a szakirodalom főbb
álláspontjait ismertetve alakítja ki véleményét a kérdésben, amely szerint a legis
actio sacramento in rem szertartásában a lándzsa (amelyet alkalmasint pálca
is helyettesíthetett) nem csupán a dominium, hanem általában a hatalom,
ezzel együtt a szakrális töltetű imperium jelképeként is elterjedt volt.
Véleménye szerint az augurok, vagyis részben a mágikus erő általi
növelésre, részben a jóslásra hivatott egyének pálcája, a lituus is e
kontextuson belül értelmezhető szimbolikus tárgy. A kultikus szempontból
tisztátlan személyek és tárgyak távoltartása volt a flamen Dialis
feladata, az ő commoetaculuma is éppúgy e szakrális attribútumokkal
felruházott eszközök közé sorolható, hasonlóan a lictorok fasceséhez.
Nótári ezen eszközök, valamint a használatukra jogosult hivatalos, illetve
vallási életben szerepet játszó személyek bemutatásakor a forrásokra
támaszkodva számos érdekességet említ, többek között a flamen Dialis
hajának levágását szabályozó előírást, vagy éppen a lictorok ruházatával
kapcsolatos nem különben szigorú megkötéseket. A szakrális tárgyak között
kiemelt jelentőségű Mars lándzsája, a hasta Martis, amely magát az
istent, illetve annak jelenlétét reprezentálta. E kérdéskör tárgyalása külön
alfejezetben található meg. A továbbiakban a ius fetiale és a legis
actio sacramento in rem összevetésére kerül sor, melynek során a két
eljárási rend számos vonatkozásban tetten érhető párhuzamosságról esik szó,
majd a szerző Plautus Casina című komédiáját, azon belül is a
színdarabban megjelenő rituális harcot vizsgálja mind annak szakrális
vonatkozása, mind jogi aspektusa tekintetében.[3]
A szerző a Pro Murena huszonhetedik
paragrafusát elemzi három további főbb alfejezet keretében. Nótári a házassági
jog elemeit bemutató elemzés keretein belül az eljegyzés sajátosságait, és a
hozzá kapcsolódó fogalmakat gyűjti egybe Cicero nyomán, kitérve azok egymáshoz
fűződő viszonyára, majd áttér a házasságkötés és a manus, vagyis a férj
feleség feletti hatalmi diszpozíciójának megszerzése közötti összefüggés
taglalására. Megjegyzendő, hogy Cicero e téma vizsgálata során mindvégig
gúnnyal említi e sajátos jogi intézményeket, kétséget sem hagyva afelől, hogy
miképp vélekedik a nők jogi keretek által is biztosított, manus általi
alávetettségéről, illetve a férj ugyanezen intézményen alapuló ilyetén hatalmi
dominanciájáról. A manus megszerzése – Gaius-t forrásnak tekintve –
három módon volt lehetséges: az usus, a confarreatio és a coempio
útján. Természetesen az előző fejezetekben leírtaknak megfelelően, itt is
találkozunk etimológiai, jogtörténeti és filológiai elemzésekkel, de mintegy
felmutatva az egyes társadalmi alrendszerek közötti viszonyok
egybefonódottságát, és erősítve a munka koherenciáját, visszautalás történik
például a korábban tárgyalt flamen Dialisra is, hiszen az e tisztséget
betöltő személynek a források tanúsága szerint jelentős szerepe volt a
házasságkötésnél is. A szerző a korábbiakhoz hasonlóan e fejtegetések során is
támaszkodik a szakirodalomra – anélkül, hogy amint ő maga is jelezte, teljes körű
szakirodalmi áttekintéseket akarna az egyes témakörök kapcsán adni –, csakúgy,
mint a manus megszűnését és a válás esetét szabályozó jogi direktívák
ismertetésénél. A házassági jog egyes elemeinek számbavételét követően egy
rövid kitérő következik, ahol az uxor in manu agnatióhoz fűződő
viszonyának tisztázása található meg, majd visszatérve a fő gondolati szálhoz a
iudicium domesticum sajátosságainak ismertetése kerül sorra. Ezen
intézmény a férjnek biztosított bíráskodási jogokat felesége felett mind a főbenjáró,
bizonyítás esetén halálbüntetést maga után vonó vétkek (házasságtörés, borivás)
tekintetében, amikor is a férjnek a rokonságot összehíva állt módjában
ítélkezni hitvese felett, mind a kisebb súlyú kihágások viszonylatában, amikor
is a férj önállóan bíráskodhatott, illetve szabhatott ki büntetést.[4]
Az interpretatio fogalmának alapos etimológiai elemzése, és a kapcsolódó
jelentéstartalmak alakulásának, változásának forrásokon alapuló szemléltetése
alkotja a harmadik nagyobb alegységét e fejezetnek, ahol e sokféle értelemben,
és nemkülönben változatos területeken használatos eljárás jogi értelmezésben
betöltött szerepére kerül a hangsúly. A továbbiakban a beszéd vonatkozó
szöveghelyéhez kapcsolódóan a szerző a „summum ius summa iniuria” és a „ius
est ars boni et aequi” proverbium, illetve szentenciaszerű fordulat kapcsán
elemzi Cicero igazságosságkoncepcióját: a méltányosság, vagyis az aequitas
főképp a Corpus Ciceronianumban történő exponálásának körüljárása,
melynek során fény derül e fogalom iustitiahoz fűződő viszonyára éppúgy,
mint az általa generált jogértelmezési problémákra.[5]
Összefoglalva az eddigieket megállapíthatjuk,
hogy Nótári Tamás sikerrel oldotta meg a műve konceptuális alapvetéséből adódó
tematikus és a módszertani sokszínűségből származó nehézségeket. Elmondható,
hogy a munka valóban képes a címben megtalálható fogalmak összefüggéseit
felmutatni, éspedig oly módon, hogy mindeközben a mű – a szerzői szándékkal
összhangban – maga sem tükrözi a diszciplináris törésvonalakat, hanem
éppenséggel egységessé szőtt, koherens egységet alkot. Kiemelendő a bőséges
jegyzetapparátus, valamint az angol és latin(!) nyelvű rezümé. Okvetlenül
megemlítendő azon momentum is, hogy a mű egészére jellemző a forrásokhoz hajolás,
a latinul és magyarul minden alkalommal egyaránt közölt idézetek gyakori
citálása, amely amellett, hogy a szakmaiság szempontjából is elengedhetetlen, a
száraznak egyébként sem nevezhető munkát is tovább színesíti. A munka a latin
terminus technicusok igen nagy száma okán feltételez ugyan némi római jogi
műveltséget, de ennek hiányában is bátran ajánlható mindazoknak, akik
érdeklődnek a címben megnevezett fogalmak viszonya, illetve általában a római
kultúra iránt.
Tamás Nótári: Law, Religion and Rhetoric in Cicero’s Pro
Murena (Jog, vallás és retorika Cicero Pro Murenájában), Passau, Schenk Verlag,
2008. 200 pp.
Varga Péter
1. Nótári T.: Jog, vallás és retorika. Studia Mureniana.
Szeged, Lectum Kiadó, 2008. A Pro Murena magyar fordítását lásd Nótári
T.: Cicero – Négy védőbeszéd. Szeged, Lectum Kiadó, 2008. 73. skk.
2. A szerző számos korábban megjelent tanulmánya kapcsolódik a
monográfiához, illetve megalapozza azt. A Pro Murena történeti és jogtörténeti
hátteréhez lásd Nótári T.: Studiorum atque artium contentio (Cic. Mur.
22-30). Aetas 1999/1-2. 224. skk.; Quaestio de ambitu. Collega 5.
2001/6. 43. skk.; Jogtudomány és retorika - Cicero pro Murena 26.
Jogtudományi Közlöny 56. 2001/12. 470. skk.; De oratoris perfecti
institutione. Collega 7. 2003/3. 47. skk.; Választási kampánystratégia
az ókori Rómában. (társszerző Németh György) Jogtudományi Közlöny 61.
2006/7-8. 268. skk.
3. E fejezet számos
gondolatához – sok esetben hosszabban kifejtve – lásd Nótári T.: Excantatio
és evocatio a római szakrális jogban. Collega 7. 2003/1. 94. skk.; Numen
és numinozitás – a római tekintélyfogalom vallási gyökerei. Aetas 2003/4.
33. skk.; Festuca autem utebantur quasi hastae loco. Acta Facultatis
Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös
nominatae 41. 2004. 133. skk.; On Some Aspects of the Roman Concept of
Authority. Acta Juridica Hungarica 2005/1-2. 95. skk.; Comments on the
Origin of the legis actio sacramento in rem. Acta Juridica Hungarica 47.
2006/2. 133. skk.; Duellum sacrum – gondolatok a legis actio sacramento in
rem eredete kapcsán. Állam- és Jogtudomány 47. 2006/1. 87. skk.; From
auctoritas to Authority – Remarks on the Roman Concept of Numinousity.
Orbis Iuris Romani. Journal of Ancient Law Studies 11. 2006. 117. skk.; The
Spear as the Symbol of Property and Power in Ancient Rome. Acta Juridica
Hungarica 48. 2007/3. 231. skk.; Die Lanze als Macht- und Eigenzumssymbol im
antiken Rom. In: Jogtörténeti tanulmányok IX. Szerk. Jusztinger
J.–Pókecz-Kovács A. Pécs 2008. 263. skk.
4. Vö. Nótári T.: De iure vitae necisque et exponendi. Jogtudományi
Közlöny 53. 1998/11. 421. skk.; The Function of the Flamen Dialis in the
Marriage Ceremony. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de
Rolando Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 2004. 157. skk.; De matrimonio cum
manu. Jogtörténeti Szemle 2005. 2. 52. skk.; Remarks on Roman Marriage
and Divorce. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando
Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 48. 2008. 319. skk.
5. E gondolatkörhöz, a görög előzmények és a latin irodalmi
továbbélés tekintetében is lásd Nótári T.: Summum ius summa iniuria.
Magyar Jog 2004. 7. 385. skk.; Summum Ius Summa Iniuria – Comments on the
Historical Background of a Legal Maxim of Interpretation. Acta Juridica
Hungarica 44, 2004/1-2. 301. skk.