Klió 2009/1.

18. évfolyam

ÓkoR

Erős asszonyok

Az ókori görög nők helyzetét sokan félreértik. Sokáig még a tankönyvek is jogfosztott páriaként írták le őket, egy sorban említve a rabszolgákkal és a polgárjoggal nem rendelkező idegenekkel. Pedig ez tévedés, a görög nőnek nagyon is lehetett polgárjoga (leszámítva a rabszolganőket és az idegen asszonyokat–lányokat), és ezt átörökítette gyermekére. Periklés Kr. e. 451-es polgárjogi törvénye értelmében ugyanis csak az számíthatott athéni polgárnak, aki apai és anyai ágon is polgároktól származott. Egy gazdag idegennek (vagyis metoikosnak) nem volt ingatlanszerzési joga, vagyis se földje, se háza nem lehetett, míg egy lány, ha apja halálakor nem volt fiútestvére, megörökölte a házat és a birtokot is. Csak politikai jogai nem voltak a nőknek, de ebből a szempontból a görögök nem jelentettek kivételt, hiszen a XX. század kezdetéig sehol, semmilyen nőnek nem lehettek politikai jogai (a királynőket „fiúsították” az ókortól a XIX. századig). A nők alsóbbrendűségéből fakadó jogfosztottságból kiindulók számára fel sem vetődött, hogy egy nő esetleg erősebb lehet egy férfinál, és akár birkózásban is legyőzheti azt. A müncheni Antikensammlungen, a világ egyik legnagyobb görög vázagyűjteménye ezen az előítéleten kívánt változtatni, amikor megrendezte az Erős nők című kiállítást (2008. június 4–2009. augusztus 2.), és annak kísérőjeként vaskos és gyönyörűen illusztrált tanulmánykötetet adott ki. A négy nagyobb fejezetbe rendezett 24 tanulmányt Elisabeth Wünsche-Werdehausen 13 keretes írása szakítja meg, amelyek a későbbi nyugati művészet által megörökített erős asszonyokat mutatja be (Rubens, Guido Reni, Irving Lavin, Giovanni Bonatti, Thomas DaCosta Kaufmann, Jan Brueghel, Tiepolo, Padovanino, Anselm Feuerbach, Frederic Leighton, Abraham Bloemaert és Velazquez festményeit és Bernini szobrait). Természetesen szinte valamennyien az antik mitológia hősnői.

Az első, bevezető fejezet négy tanulmánya a képhordozókat (vagyis a görög vázákat) mutatja be, majd általános képet ad a görög nők helyzetéről (Matthias Steinhartc–Susanna Lorenz). A rövid és vázlatos áttekintés hangsúlyozza, hogy nők fontos nyilvános szerepet is játszhattak, elsősorban a kultuszok résztvevőiként vagy papnőként. A Démétér istennő tiszteletére tartott Thesmophoriát férfiak nem is látogathatták. A delphoi jóspapnő, a Pythia nemzetközi politikai kérdésekben is véleményt nyilvánított. Az athéni kultusz középpontjában álló Athénének is papnői voltak. A legismertebb közülük a köztiszteletben álló Lysimaché, aki Kr. e. 430 és 370 között hatvan évig töltötte be ezt a tisztséget, portréját pedig alópekéi Démétrios örökítette meg. Bert Kaeser tanulmánya a mítoszok erős asszonyainak tipológiai rendszerezésére tesz kísérletet. Először is két axiómát állapít meg: 1) Azokat nevezik ‚erős nőknek‘, akik azt teszik, amit a hétköznapi férfiak tesznek. 2) Erős nők csak a mítoszokban léteznek, a valóságban nem. Az értelmezést háromféle szemlélet nehezíti meg. Az első a historizmus, ami minden mítoszban valamiféle történelmi magot keres. A pusztai népek lovagló, nyilazó asszonyainak kimutatása azonban elfedi azt, ami az amazonok alakjában nagyon is nem reális: nekik nincs férjük, az egész társadalmuk csak nőkből áll. A második az idealizmus, ami abból indul ki, hogy a görögök a mítoszokat realitásnak tekintették. Csakhogy Nestór az Iliasban azt emlegeti, hogy ifjúkorában még kentaurokkal csatázott, noha a kentaurok a történelmi időkben nyilvánvalóan nem léteztek. Egyetlen görög sem szólhatott így a barátjához: Jössz velem reggel kentaurra vadászni? A mítosz nem a valóság felfokozott, idealizált visszatükröződése. Egyetlen férfi sem tartotta volna sem ideálisnak, sem pedig kívánatosnak a férfiakat gyilkoló amazonok létét. A harmadik zavaró megközelítés a kereszténységé. A zsidó–keresztény–muszlim Isten koncepciója teljesen elfogadhatatlanná tette számunkra a görögök istenvilágát, és vele azt, hogy abban az istennők egyenrangú szerepet játsznak. Pedig ez igen fontos a görög gondolkodásmód megértéséhez, hiszen nemcsak az istenvilág, hanem az emberi társadalom is férfiakból és nőkből áll.

A mitikus erős nők három típusba sorolhatók. 1) Kváziférfiak. Olyan nők, akik férfiakként viselkednek. Fegyvert viselnek, a harcban férfiakat ölnek, de a reális férfiaktól és nőktől is különböznek azáltal, hogy nem élnek házasságban. Ennek egyik oka, hogy az amazonok alakját a valódi nők diametrális ellentéteként formálták meg, a másik pedig az, hogy egy amazon mellett élő férfi nyilván alárendelt szerepet játszott volna, amit még a mítosz szintjén sem akartak elfogadni. Érdekes, hogy bizonyos férfitulajdonságok hiányoznak az amazonok ábrázolásából: nem rúgnak be, mint pl. Héraklés, és nem is festik le öregasszonyként, ahogy pl. öreg királyokat igen.

2) Hipernőies. E típus legjobb példái a mainasok (régiesen menádok), Dionysos extatikus kísérői. Erősek, hiszen puszta kézzel szét tudnak tépni egy oroszlánt, de erejük az eksztázisból fakad, amire női voltuk, a hisztériára való hajlamuk teszi őket alkalmassá (a görögök szerint csak nő lehet hisztérikus, mivel a kifejezést a ‚hystera‘, magyarul anyaméh szóból képezték). A szupernőies alakok közé tartoznak a boszorkányok is, mint Médeia, mivel a görögök a varázserőt nagymértékben nőalakokhoz kötötték.

3) A határt áthágó női erény. Ők a női erények hősei, akik annyira komolyan vesznek bizonyos erényeket, amennyire az már nem elvárható. Alkéstis férjéért áldozza életét, Iphigeneia pedig a görög seregért. Antigoné ugyan nem akarja feláldozni magát, de tette következtében nemcsak ő, hanem Haimón és annak anyja is életét veszti. Kreón büntetése szeretteinek elvesztésében áll, ennyiben tehát Antigoné tette még Médeiáéval is rokonítható (Iasón gyermekei pusztulásával fizet az asszony megsértéséért).

Az erős nő csak a mítosz világában létezik, és önállósága, függetlensége a társadalmilag normálisként felfogott női szerep ellentéte. Nem véletlen, hogy ilyen nők csak térben és/vagy időben távol képzelhetők el a görög világtól. Ha a mítoszokban férfiakkal csatáznak, sok hős esik áldozatul erejüknek, de a csatát vagy a háborút akkor is a férfiak nyerik meg.

Florian S. Knauß a nők államát vizsgálja, és azt, hogy egy ilyen állam mennyire tekinthető realitásnak vagy fikciónak. Az amazonok államát a férfifantázia termékének tekinti, amely ráadásul egy extrém módon patriarchális világban, a görögöknél alakult ki. A különféle néprajzi adalékok, amelyekkel Hérodotostól a Nagy Sándor regényig ellátják őket, a sztyeppnépek szokásaiból eredeztethetők, de azok a népek sem képeztek soha valamilyen amazonállamot. A mai katonanők sem bizonyítják az amazonok egykori létét, hiszen a mai asszonyok egy férfihadsereg egységeiben harcolnak, leggyakrabban férfiak parancsnoksága alatt.

A második nagy fejezet tíz tanulmánya az amazonokkal foglalkozik. Bemutatja az amazonok, mint harcosok képi és irodalmi ábrázolásait, majd a folyamatot, hogyan válnak lovasnéppé a mítoszokban (Florian S. Knauß). A legkorábbi amazonábrázolások Kr. e. 700 körül, vagyis a homérosi korban keletkeztek, és az asszonyok ezeken kivétel nélkül gyalogosan harcolnak. Az Ilias sem mutat semmiféle különleges kapcsolatot az amazonok és a lovak között. Az első lovas amazonábrázolás a Kr. e. VI. század második negyedéből származik (a lovas férfiaké is ekkor jelenik meg), de ez még sokáig kivételnek tekinthető. A ló amúgy is státusszimbólum volt, az athéniak lovas hadsereggel pedig még a marathóni csatában sem rendelkeztek. A vázákon ábrázolt lovasok viselete thrák és szkíta hatást mutat, ami arra utal, hogy a lovaskatonaság idegen hatásra alakult ki. A lovas amazonok félhold alakú pajzsa, jellegzetes csúcsos sapkája, íja, sőt olykor harci bárdja egyértelműen a keleti, északkeleti népek viseletére, szokásaira emlékeztet, vagyis a képi ábrázolások forrása a thrákokkal, szkítákkal, perzsákkal való megismerkedésből ered.

Ugyancsak Knauß foglalkozik az amazonok hazájával. A legkorábbi ábrázolásokon a harcias nők fegyverzete még jellegzetesen görög, de a keleti harcosok képeinek elterjedésével együtt az amazonok viselete is keletiessé válik (Kr. e. VI. század közepe). A század végétől már nadrágban és harci bárddal is ábrázolják őket. Az írott források eleinte Thrákiába helyezik az amazonokat, de hamarosan az ismeretlenebb északkeleti tájakra, vagy a Fekete-tenger vidékére költöztetik őket. Az Ilias szerint a kis-ázsiai Lykiában és Phrygiában lehetett találkozni velük, Hérodotos szerint pedig a Fekete-tenger déli oldalán lévő Thermódón folyó tájékán (ma Terma Cay). A folyó torkolatánál fekvő Themiskyra görög lakói még a várost meghódító római Lucullusnak is beszámolnak arról, hogy településüket az amazonok alapították. Euripidés azonban már a Tanais (Don) és a Maiótis partjain képzeli el lakóhelyüket. Strabón a Fekete- és Kaszpi-tenger között írja le az amazonok vidékét, mások azonban Illyriában, Libyában vagy éppen Etiópiában keresik őket. Ahogy tágult a görögök által ismert világ, úgy kerültek egyre távolabb, kívül a már ismert vidékek határán, hiszen eleven amazont egyetlen görög sem látott. Nagy Sándor Strabón szerint Hyrkaniában, Északkelet-Iránban, vagyis a görög világtól még távolabb találkozott Thaléstria amazonkirálynővel. Nem csoda, hogy az ábrázolásokon is egyre több keleti szokással és viselettel jellemezték az amazonokat. Raimund Wünsche felsorolja azokat a mitikus hősöket, akik amazonok ellen harcoltak. Közéjük tartozott Héraklés és barátja Iolaos, és az ugyancsak Héraklés mellett harcoló Telamón valamint Bellerophontés. Matthias Steinhart az amazonok Athén elleni hadjáratát elemzi, amire azért került sor, mert királynőjük, Antiopé beleszeretett Théseusba, és követte őt Athénba. Egy Kr. e. 510 körül keletkezett vázaképen Antiopeia kürttel (salpinx) ad jelet a csatára, mellette görög fegyverzetben látható két társnője, Andromaché és Hypophylé. A Kr. e. V. század első felében ezt a csatát örökítette meg az athéni Tarka Csarnok falán Mikón két festménye. Pheidias Parthenónban álló Athéné szobrának pajzsát is az amazonomachia díszítette. Plutarchos szerint Pheidias a saját portréja mellett Periklését is megörökítette a pajzson. Aischylos szerint az Akropolist ostromló amazonok tábora az Árész-dombon (Areiospagos) állt. Az amazonháború képi megjelenítésének népszerűsége azzal magyarázható, hogy a harcias (keleti) nőkben az Athénra támadó perzsák ősképét látták, és az amazonok feletti győzelemmel Xerxés vereségének állítottak emléket.

A további tanulmányok az amazonok városalapításaival, szépségükkel illetve híres szerelmeikkel (Antiopé és Théseus, Penthesilea és Achilleus) foglalkoznak. Matthias Steihart és Patay-Horváth András a görög irodalom amazonképét vázolja fel a Kr. e. VIII. századtól a római császárkorig bőséges szemelvényekkel. Érdekes, hogy Cassius Dio szerint a harcias császár, Commodus (161–192) különböző dicsőítő megszólításai közül különösen az Amazonius jelzőre volt büszke.

A harmadik nagy fejezet talán az eddigieknél is érdekesebb, mert a kevésbé ismert egyéb erős asszonyokat veszi vizsgálat alá. Vibeke Ch. Kottsieper a hős lányok alakjait gyűjtötte csokorba. A kiváló vadász, Atalanté, aki a kalydóni vadkanvadászat egyetlen női résztvevője, Achilleus apját, Péleust birkózásban legyőzte Pelias halotti játékain. A küzdelmet több vázafestmény is megörökíti. A lány nemcsak erejével, hanem gyorsaságával is kitűnt kortársai közül. Egy jóslattól megijedve nem akart férjhez menni, és apja kérésére abba egyezett csak bele, hogy annak lesz a felesége, aki versenyfutásban legyőzi. Akit megelőz, azt azonban saját kezűleg megölheti. Meilanión, más források szerint Hippomenés Aphrodité segítségét kéri, és kap az istennőtől három arany almát. Futás közben elejt egyet-egyet, és amíg Atalanté lehajol értük, befut a célba. A versenynek nem maradt fenn antik ábrázolása, de Atalantét egy Kr. e. 490 körül készült lékythos mindenesetre futás közben örökíti meg. Atalanté történetének ősképét talán a felnőttkor határát elérő fiúk és lányok átmeneti rítusaiban találjuk meg. Az athéni fiúknak egy napra lányruhát kellett ölteniük, a lányoknak pedig Braurónban illetve Olympiában futóversenyt rendeztek. A futás és a fiúknál a vadászat mindenesetre ilyen átmeneti rítusnak számított, így Atalanté története mélyén talán ezt találhatjuk meg.

Még két mitikus vadásznőt ismerünk (leszámítva az istennőket, pl. Artemist, aki istenségénél fogva természetesen erősebb bármely férfinál), Prokrist és Kyrénét.

Prokris Erechtheus athéni király gyermekeként látta meg a napvilágot. Beleszeretett Kephalosba, az ifjú vadászba, és összeházasodtak. Csakhogy Éós, a Hajnal istennője megkívánta Kephalost, és magával ragadta. Kephalos azonban vissza akart térni feleségéhez, ezért az istennő azt javasolta, tegye próbára Prokrist. Kephalos álöltözetben udvarolni kezdett feleségének. Amikor Prokris már majdnem kötélnek állt, a férj felfedte kilétét. Prokris szégyenében az erdőbe futott, és Artemis mellett a vadászatnak szentelte magát. Végül az istennő ajándékozott a lánynak egy kutyát és egy célt sohasem tévesztő dárdát. Prokrist kibékítette Kephalossal, aki feleségétől megkapta a kutyát és a fegyvert. Egyszer Prokris a férje után ment az erdőbe. Kephalos azt hitte, hogy egy állat zörög a sűrűben, és véletlenül halálra sebezte a dárdával saját feleségét.

A thessaliai Kyréné, Hypseus lapitha király lánya, apja gulyáját őrizte a Pélion-hegységben. Az állataira támadó oroszlánt Pindaros szerint puszta kézzel ölte meg. Apollón belészeretett a harcias lányba, magával vitte Észak-Afrikába, ahol Kyréné városának alapítója lett, fiúk, Aristeios pedig apjától a gyógyítás, anyjától pedig a vadászat ismereteit örökölte, és mellesleg a méhészetet is feltalálta.

Matthias Steinhart a férfiak fölött uralkodó asszonyokról (Kirké, Om-phalé, Xanthippé, Kleopatra), Florian S. Knauß és Patay-Horváth András a női erények hősnőiről írt (Alkéstis, Laodameia, Iphigeneia, Makaria, Héraklés lánya, Antigoné, Pénelopé). Ezek a nőalakok nem a mítoszok korai rétegéhez tartoznak, hanem a Kr. e. V. századi athéni drámaírók, Sophoklés és Euripidés munkásságának köszönhetik létüket. Ez is magyarázza, hogy ábrázolásaik igen ritkák. Tulajdonképpen Antigoné kivételével nem is igazi erős asszonyok, hanem áldozatok. Ez a szerep pedig nagyonis tradicionálisnak tekinthető. A fejezetet Susanne Lorenz írása zárja a gyilkos asszonyokról (Médeia, Prokné, thrák nők, Élektra), valamint Florian S. Knauß tanulmánya a megbüntetett vétkes asszonyokról (Niobé, Arachné, Proitos leányai). Az utolsó fejezet a határesetekkel (mainasok, Sapphó, hetairák) foglalkozik. Ezt már csak Beate Hasel-Wagner esszéje követi az amazonfogalom történeti változásainak áttekintéséről a középkortól a XX. századig. Akkor neveztek egy-egy asszonyt amazonnak (nem mindig negatív éllel), ha a társadalmilag számára kijelölt területről véletlenül vagy tudatosan betévedt a férfiak játékterére (pl. Rosa Luxemburg, Erika Mann vagy éppen Marion, Dönhoff grófnője). Az 1980-as években azonban az RAF terrorszervezetének aktív nőtagjai miatt az amazonság már a demokráciát veszélyeztető ellenséges jelenséggé vált a sajtónyelvben.

A kötet egyes megállapításaival, pl. a prostituáltak erős nőkként való (még ha játékos) besorolásával, vagy a női erények hősnőinek megnevezésével ugyan nem biztos, hogy egyet kell értenünk, az azonban bizonyos, hogy az amazonok és az erős asszonyok alakjának ennél bőségesebb és korszerűbb összefoglalása más könyvben nem áll rendelkezésünkre. Mindez egyszerre támaszkodik az írásos forrásokra és a tárgyi emlékekre, vázafestményekre. Különös bája van pl. a fonáshoz használható nagyon is női eszköz, az epinetron egyik oldalán látható, fegyverkező amazonoknak, szembeállítva a másik oldal szövő-fonó asszonyaival (164–165. old.) És amit ez a könyvismertetés érzékeltetni sem tud a kötet erényeiből: a csodálatos és kiváló minőségű, nagyrészt színes képanyag, ami némileg feledteti, hogy az Antikensammlungnak nincsen olyan színes és átfogó katalógusa, amiből az ott őrzött vázákat Münchentől távol is meg lehetne ismerni.

Raimund Wünsche (szerk.): Starke Frauen (Erős asszonyok). Staatliche Antikensammlungen und Glyptothek, München, 2008. ISBN 3-933200-12-1. 391 old.

Németh György