Klió 2009/1.

18. évfolyam

 

ÓkoR

 

Urkeš és az Észak – a legújabb felfedezések

Giorgio Buccellati és felesége, Marilyn Kelly-Buccellati, a Kaliforniai Egyetem régészei 1984 óta folytatnak ásatásokat az Északkelet-Szíriában található Tell Mozan térségében.[1] Az egykori települést 1995-ben sikerült azonosítani egy pecsétfelirat alapján, melyből kiderült, hogy a várost valaha Urkešnek hívták. A szerzők az utóbbi időben számos tanulmányban tették közzé a régészeti feltárás legújabb eredményeit, melyekben Urkeš kulturális hátterét, etnikai viszonyait és a hurri hátország kérdését vizsgálják.

Urkeš virágkorának az i. e. III. évezredet tekinthetjük, ekkorra datálható az eddig kiásott épületek java része, és a város ekkor érte el legnagyobb kiterjedését, kb. 130-150 hektárt.[2] A második évezredre azonban elveszítette jelentőségét, területe mindössze kb. 30 hektárra redukálódott, 1350 körül pedig, miután a város asszír uralom alá került, teljesen elnéptelenedett és soha többé nem is népesült be újra. Így a település eredeti szerkezete és városias jellege jobban megőrződött, mint az a korszak többi jelentős helysége esetében megfigyelhető, melyeknek hosszú, fokozatos visszafejlődés és eljelentéktelenedés jutott osztályrészül.

Tell Mozan három fontos, ma is feltárás alatt lévő építménye közül az első a királyi palota, melynek ajtókat és tárolókat záró pecsétnyomataiból tudták megfejteni a város egykori elnevezését, valamint a palota építtetőjének, Tupkiš királynak, további nyolc uralkodónak, két királynénak és néhány udvari személynek a nevét. A palotát i. e. 2250 körül építhették. A második építmény, az ún. âbi nem más, mint egy mély, aknaszerű járat, mely i. e. 2300 körül nyerte el végső, boltozattal és előcsarnokkal ellátott formáját, de előzményei valószínűleg a IV. évezredig nyúlnak vissza. Az üreget eddig 8 méter mélységig sikerült feltárni, de a becslések szerint még további 6 méter mélységig követhetők az építmény maradványai. Az âbinak fontos vallási szerepe volt, itt idézték meg ugyanis az alvilági szellemeket bonyolult rituálék során. A harmadik, legrégebbi építmény a messze a palota fölé tornyosuló templomterasz és a rajta álló, a hurri panteon főistenének, Kumarbinak szentelt templom, mely Urkeš legfőbb vallási építménye volt. A templomot valószínűleg a III. évezred közepén emelték.

Urkeš alaprajza a következőképp nézhetett ki: a nagyjából kör alakú város közepén, egy magas dombon helyezkedett el a templomterasz, rajta pedig a Kumarbinak szentelt templom. A templomterasz magassága felért a város környezetében található dombok magasságával, így a láthatár síkjából kiemelkedve már távolról is igen impozáns látványt nyújthatott. A templomteraszt és a nála körülbelül 12 méterrel alacsonyabban fekvő, a városfallal egybeépített palotát egy sugárirányban kiinduló széles, lejtős köztér kötötte össze, melyet – az eddigi vizsgálatok tanúsága szerint – nem építettek be. A templomhoz széles lépcsősor vezetett fel, melyet két oldalról néhol három méter magasságot is elérő falak fogtak közre. Meglepő, hogy az épületegyüttes, elkészülte és a város elnéptelenedése között több mint ezer évig szép állapotban fennmaradt. Ez azt bizonyítja, hogy Urkeš rendkívül nagy jelentőségű szakrális központ lehetett, ahol fontos rituálékat és vallási szertartásokat végezhettek. A palota mellett feltárt âbi az alvilág bejáratát jelképezhette, míg a Kumarbi-templom az ég kapujának szerepét tölthette be.

A városban talált leletek arra engednek következtetni, hogy Urkeš a tőle északabbra fekvő területekkel állhatott szoros kulturális kapcsolatban. Az ún. korai transzkaukáziai kultúra, melynek jellegzetessége a vörös vagy fekete fényezett kerámia, Grúziától Kelet-Anatólián át Északnyugat-Szíriáig kimutatható, sőt még a Kubán vidékén és Palesztinában is éreztette hatását. Az urkeši pecsétnyomatok feltűnő egyezéseket mutatnak az anatóliai Kültepében találtakkal, különösen, amik az áldozati bika levágását és az időjárás istenének történő felajánlását mutatják be. Határozott stílusbeli egyezések mutathatók ki ugyanakkor az emberábrázolásokban, valamint – a pecsétnyomatok rajzolatainak tanúsága szerint – még az öltözködésben is; az északi területeken és Urkešben talált ábrázolásokon is megfigyelhető ugyanis a jellegzetes, baszk stílusú, lapos fejfedő viselete. Urkeš és Transzkaukázia között határozott kulturális kapcsolatokra utalnak a korai transzkaukáziai műveltség területén és Urkešben is fellelt lópatkó alakú, hordozható tűzhelyek és geometriai formákkal vagy emberalakokkal díszített kályhavasak. A két terület leletei között rendkívül feltűnő a hasonlóság. A szerzők véleménye szerint a feltárások során számos rétegben fellelt korai transzkaukáziai stílusú cserépdarabok az északi, transzkaukáziai területekkel történő folyamatos és jelentős kereskedelem bizonyítékai. Urkeš, a Mardin-hágón áthaladó, észak felé vezető kereskedelmi út mellett fekvő nagyvárosként számos termék kereskedelmét ellenőrizhette, és fémeket, fát, követ és egyéb nyersanyagokat importálhatott Transzkaukáziából.

Bár a szerzőpáros igen óvatosan fogalmaz a város etnikai jellegével kapcsolatban, számos közvetlen és közvetett bizonyítékot sorakoztatnak fel arra nézve, hogy Urkeš lakossága része volt annak a hurrinak nevezett népnek, mely az írott források alapján a második évezredben már biztosan, de valószínűleg már korábban is Transzkaukáziában lakott. Először is, az Urkešben talált szövegek (Tiš-Atal király felirata, valamint Tupkiš és udvara legendái) a legősibb olyan szövegrészletek, melyeket a később hurrinak nevezett nyelven írtak. Másodszor, az urkeši királyok „endan” címe, mely – bár más hurri városokban is feltételezhető – ezidáig csak Urkešben adatolt, sem a Mezopotámiában akkoriban divatos címzési szokásoknak nem felel meg, sem pedig az épp virágkorát élő Akkád Birodalom szokásos közigazgatási eljárásának. A Mezopotámiában teljesen idegen címzés tehát nem csupán egy eltérő kulturális közegnek, hanem a déli birodalomtól való függetlenségnek is közvetett bizonyítéka. Az akkádokkal kapcsolatban a szerzők megjegyzik, hogy a Mari királya, Zimri-Lim által az i. e. XVIII. században elfoglalt Urkeš élére kinevezett két amorita helytartóval, Terruval és Hazirannal szemben komoly ellenállás bontakozott ki a városban, mely szintén a korabeli mezopotámiai etnikai viszonyoktól eltérő körülményeket sejtet. Harmadszor, bár a személynevekből nem lehet egyértelműen következtetni a nevek viselőinek etnikai hovatartozására, az urkeši királyok többségének, köztük Tupkešnek a neve jellegzetesen hurri hangzású. Tupkeš feleségének, Uqnitumnak, valamint egy későbbi királynénak, Naram-Szín egyik lányának, Tar’am-Agadénak neve viszont akkád, ami dinasztikus házasságkötésekre utal. Fontos azonban, hogy Uqnitum királyné két udvari szolgájának, Zamena dajkának és Tuli királyi szakácsnak a neve szintén hurri hangzású, így hurri származásuk több mint valószínű. A város lakóinak hurri etnikumára utal a jellegzetesen nem mezopotámiai, hanem transzkaukáziai építmény, a fent már említett âbi feltűnése is, valamint az a tény, hogy a hurri mitológiában, mely a mezopotámiai hagyományok közé nem illeszkedik, még a város virágkoránál jóval későbbi időkben is rendkívül fontos szerepet játszik az urkeši szentély.

A szerzők úgy vélik, hogy ma már több-kevesebb bizonyossággal megrajzolhatják Urkeš hátországának határait, kulturális kötődéseit és tágabb környezetében elfoglalt helyét. Eszerint Urkeš közvetlen hátországa, melyre közvetlen uralmi és kulturális befolyását kiterjesztette, a mai Törökország és Szíria határán található Tur-Abdin területe lehetett, itt-ott még távolabbra terjeszkedve. A város fontos földrajzi csomóponton feküdt, mely által uralhatta a hegyvidék és a síkság közötti árucserét lebonyolító kereskedelmi útvonalakat. Az egyetlen szomszédos város esetében sem tapasztalt mértékű kulturális kapcsolatok, melyek Urkešt Transzkaukáziához kötik, megerősítik, hogy a város nem a mezopotámiai civilizáció perifériájaként értelmezhető, hanem egy autonóm, erősen városias jellegű központként, mely az északi hegyvidék civilizációjának legdélebbi kiszögellése, egyfajta hídfő a déli síkvidéken. Urkeš egyben a legdélebbi hurri város is; egyetlen más, környező lelőhelyen sem találtak ugyanis hurrikra utaló egyértelmű bizonyítékokat Tell Mozanon kívül. A régészek szerint az a tény, hogy Urkeš sikeresen ellenállt az akkád hódításnak, nem katonai erejének, hanem a környezetében egyedülálló szociális és politikai formulájának, vagyis sajátos etnikumának és kiterjedt hátországának volt köszönhető, melyen keresztül nyersanyagokhoz és emberanyaghoz juthatott. Ez a berendezkedés, melyet Urkeš a hegyvidéki falvak felügyeletével megvalósított, eltér úgy a mezopotámiai típusú városállamoktól (pl. Ebla), mint a regionális nagyhatalmak berendezkedésétől (Mari városa), de a törzsi alapú államszerveződésektől is.

Ennek a sajátos képletnek allegorikus megfogalmazása a Giorgio Buccellati és Marilyn Kelly-Buccellati által röviden bemutatott hurri mítosz, Ezüst mítosza. A történet szerint Ezüst, egy hegyi faluban élő fiú, aki folyton civakodik a többi gyerekkel, Urkešbe megy, hogy megkeresse apját, Kumarbit. Kumarbi azonban Ezüst megérkezésekor nincs a városban, mert a hegyekben sétál. Ez a monda a szerzők szerint a hegyvidéki hurri falvak vetélkedésének, majd Urkeš felemelkedésének és a hurri falvak fölötti felügyelet megszerzésének allegóriája.

Hogy a város hátországa észak felé meddig terjedt ki, a szerzők szerint egyelőre lehetetlen megmondani, de annyi biztosra vehető, hogy a hegyvidéki falvak kialakulása megelőzte Urkeš várossá válását. Valószínűtlen tehát, ha nem is zárható ki teljesen, hogy a hurrik egy korábbi népesség lakhelyére benyomulva, azt kiszorítva vagy asszimilálva foglalták el Tur-Abdin területét; az eddigi leletekből úgy tűnik, hogy autochton népességről van szó.

A 2006-ban folytatott régészeti ásatások során eddig meglehetősen kevés, de annál figyelemreméltóbb bizonyíték került elő, mely azt sugallja, hogy Urkeš kezdetei az i. e. IV. évezredbe nyúlnak vissza. Negyedik évezredbeli, késő kőrézkori kerámiák kerültek elő ugyanis a templomterasz rétegeiből. Pecséthenger-lenyomatokat is kiástak, melyek masszív déli, Uruk-kori kultúrhatást mutatnak. Komplex, délen kevésbé gyakori motívumokkal (szalagok, kígyók, keresztvonalak, félkörívek) díszített pecsétnyomatokat is felszínre hoztak az ásatások során. Bár már 2005-ben találtak egyéb kőrézkori leleteket, a 2006-ban végzett kutatások megerősítették, hogy nem elszigetelt leletekről, hanem összefüggő, nagy jelentőségű leletegyüttesről van szó. Az ásatások azt a sejtést is megerősítették, hogy a templomterasz nem a III. évezredben épült, hanem már a IV. évezredben is létezett egy hasonló építmény, mely méreteiben sem volt lényegesen kisebb. Figyelemre méltó tehát, hogy már a IV. évezredben egy kb. 25 méterrel a földfelszín fölé emelkedő terasz, rajta valószínűleg egy korai szentély, és a hozzá vezető lépcsősor állt Urkešben, ez pedig jelentős település létezését feltételezi.

A szerzők a város IV. évezredbeli előzményeinek (még ma sem befejezett) feltárása során arra a következtetésre jutottak, hogy a hurrik jelenléte már a III. évezred előtt adatolható. Annak ellenére azonban, hogy a III. évezredbeli épületek korai előzményei rendkívül hasonlónak tűnnek későbbi variánsaikhoz, csupán ebből nem lehet szilárd következtetéseket levonni a lakosság etnikai folytonosságáról. Sajnos a tanulmányból nem derül ki, van-e valamilyen jele a népesség kicserélődésének, új népesség beáramlásának az i. e. IV. évezred végén, a III. évezred elején, és a déli kapcsolatról, az Uruk-kultúra és a korai transzkaukázusi műveltség összefüggéseiről is igen kevés szó esik. A szerzők szintén nem utalnak a város második évezredbeli visszafejlődésének és népességvesztésének okára. Ezt a jelenséget ugyanis megmagyarázhatja a hurrik i. e. 2500 körül kezdődött, fokozatosan erősödő vándorlása déli, délnyugati irányba, Észak-Mezopotámia, Szíria, Kilikia és Palesztina felé. Ez a folyamat a II. és III. évezred fordulóján és a II. évezred első felében érte el tetőpontját, amely időszak egybeesik Urkeš jelentőségének csökkenésével. A jövőbeli régészeti ásatások talán újabb bizonyítékokkal szolgálnak majd Urkeš felemelkedésével és hanyatlásával kapcsolatban.

         

Giorgio Buccellati–Marilyn Kelly-Buccellati: Urkesh and the Question of the Hurrian Homeland (Urkeš és a hurri szülőföld kérdése). In: The Bulletin of Georgian National Academy of Sciences vol. 175, no. 2, 2007. pp. 141–151.

Giorgio Buccellati – Marilyn Kelly-Buccellati: Between Heaven and Hell in Ancient Urkesh (Menny és Pokol közt az ókori Urkešben). In: Backdirt – Annual Review of Cotsen Institute of Archaeology, UCLA, 2007. pp. 68–73.

Marilyn Kelly-Buccellati: Urkesh and the North - Recent Discoveries (Urkeš és az Észak – a legújabb felfedezések). In: Owen, David I. - Wilhelm, Gernot (ed.): Studies on the Civilization and Culture of Nuzi and the Hurrians, vol. 15. CDL Press, Bethesda, Maryland, 2005. pp. 29–40.

 

Ötvös Péter

1. Giorgio Buccellati a UCLA Cotsen Régészeti Intézet Mezopotámiai Osztályának igazgatója, valamint a Közel-Keleti Nyelvek és Kultúrák Tanszékének professzora. Marilyn Kelly-Buccellati a UCLA Cotsen Régészeti Intézetének munkatársa.

2. Összehasonlításképp: a III. évezred első felének legnagyobb mezopotámiai városa, Uruk körülbelül 550 hektáros területet foglalt el; Suruppak azonban, mely szintén jelentős városnak számított, mindössze száz hektáros nagyságot ért el virágkorában. Lásd: Gwendolyn Leick: Mezopotámia – A városok evolúciója. Gold Book, Budapest, 2004. 54. ill. 80. p.

 

 

 

 


[1] . Giorgio Buccellati a UCLA Cotsen Régészeti Intézet Mezopotámiai Osztályának igazgatója, valamint a Közel-Keleti Nyelvek és Kultúrák Tanszékének professzora. Marilyn Kelly-Buccellati a UCLA Cotsen Régészeti Intézetének munkatársa.

 

[2] . Összehasonlításképp: a III. évezred első felének legnagyobb mezopotámiai városa, Uruk körülbelül 550 hektáros területet foglalt el; Suruppak azonban, mely szintén jelentős városnak számított, mindössze száz hektáros nagyságot ért el virágkorában. Lásd: Gwendolyn Leick: Mezopotámia – A városok evolúciója. Gold Book, Budapest, 2004. 54. ill. 80. p.