Klió 2009/1.

18. évfolyam

kÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Románok a közvetlenül szomszédos szórvány-területeken

Nem tűnik ma valószerűnek, ha arra hivatkoznak, hogy az 1989 előtti román történelmi szakirodalom különlegesen érdeklődött volna a határokon kívül élő románok iránt. Valóban, a „szocialista rendszerben” ez nem volt sem lehetséges, sem pedig a hivatalosság által elfogadott kutatási téma. Nem adott erre lehetőséget az „együtt élő nemzetekről” vallott felfogás sem, amely kizárta a Románián kívül élő románság érdekekeinek a védelmét (s ez kölcsönös volt). Az 1988/89-es közép- és délkelet-európai változások után azonban megváltozott a helyzet. A szakkutatás (az irodalmi is, nem csak a történelmi) egyre nagyobb elméleti és gyakorlati jellegű érdeklődéssel fordult e terület felé. Ezt az érdeklődést nemcsak a románok számának csökkenése indokolta (mely folyamat leginkább Szerbiában és Magyarországon mutatható ki), hanem a szükséges önismeret növekvő igénye is, az, hogy minél pontosabban meghatározzák a kisebbség és a többség viszonyának mibenlétét, a határon kívüli románság fogalmát (ezt azelőtt legfeljebb a „levágott kar”, a „kiszáradt folyó”, a „történelmi véletlenszerűség” vagy „kérdés” kifejezések tükrözték). A lényeges viszont az volt, hogy európai szinten, európai követelmények szerint meghatározzák a nemzeti kisebbségek kötelességeit és szabadságjogait.

A harmadik évezred elején még nem oldódott meg az országhatáron kivül élő románság helyzete, ez továbbra is egyensúlyhiányos. A hiányt a szerb Bánságban élő román értelmiségi elit a művelődés terén igyekszik elsősorban pótolni. Az újvidéki központi Vajdasági Román Néprajzi és Folklór Alapítvány felkarolta a XVIII–XIX. század enciklopédikus jellegű hagyományait és a jelen évezred elején megjelentette az önazonosság minél jobb ismeretét elősegítő Costa Roşu-féle kiadványt. E mű az 1998-es Dicţionar de literatură română (A román irodalom szótára), az 1998-ban megjelent Lexiconul jurnaliştilor români (A román hírlapírók lexikonja), Gligor Popi 1993-ban és 2000-ben közreadott művei, valamint Mircea Măran 1996-ban kiadott munkája alapján készült. A szerző tudatosan vállalta az ilyenfajta kiadvány kockázatait és ennek megfelelően salamoni módon kezelte az előadott személyiségek értékelését. Az 1998 és 2004 között összeállított munka körülbelül 200, időben és térben is nagyon változatos nevet tartalmaz, és életrajzi, helyenként könyvészeti áttekintést is nyújt tárgyáról. Igy kerül sor olyan személyiségek ismertetésére, mint a XVIII. század első felében müködött V. Diaconu szentképfestő, vagy pedig a XX. században tevékeny Vasko Popa, Radu Flora, Ion Miloş irodalmárok, vagy Milan Vancu történész.

Ugyanaz a szerző elemzi – túl a felmerülő dilemmákon – a vajdasági románok működését és szerepét. Így került sor a Bibliografia românilor din Voivodina (A vajdasági románok könyvészeti áttekintése) 1995-ben megjelent első és 2005-ben közreadott második kötetére, az eredetileg hat kötetre tervezett műből. 58 évet tekint át a szerző (1945 és 2005 között), ezen belül 812 könyvészeti egységet számlál össze (402 eredeti művet, 251 forditást és 159 tankönyvet). Anyagát időrendben és betűrendben ismerteti. A II/2. kötet – melynek mielőbbi megjelenését várjuk – az 1970 és 2005 között kiadott Libertatea (Szabadság) hetilap cikkcímeit tartalmazza az újvidéki és pancsovai Costa Roşu szakértő és enciklopédikus jellegű vezetésével működő munkaközösség eredményes kutatásának köszönhetően.

Az alibunari, verseci (1998) és kis-toráki (2001) román települések monográfiája után dr. Gligor Popi professzor a vajdasági román történetirók „nesztora”, a Néra partján elterülő kisváros fejlődését mutatja be. E helység megszűnőfélben lévő román lakosságát a XVIII. század közepén jegyzik fel először. A szerző hangsúlyozza a kisváros társadalmi-gazdasági és művelődési-szellemi fejlődését, külön elemezve 1848/49-ben betöltött szerepét, valamint a helybeli dal-, zenekar, és képzőművészek jelentőségét.

Elena Rodica Colta 1997 és 1999 között 22 magyarországi román települést tanulmányozott. Kiemeli azt a sajátos, időben és etnikailag meghatározott mítosz-jellegű világot, ami csak az elemzett román településekre jellemző. E világ hagyományai (hit, babonák, mágikus jelenségek, mesevilág stb.) mellett főleg ama még élők elbeszéléseinek tükrében építkezik. Ezzel párhuzamosan azonban a szerző néprajzi szempontokat is felvonultat, s így sikerül még jobban kiemelnie a mai élet alapvonásaihoz társuló hagyományosságot. A kollektív emlékezet felhasználása arról győzi meg az olvasót, hogy ma is létezik a hagyományosan, változatlanul jelenlévő szemlélet, amely ezt a közösséget nem hagyja el mindennapi tevékenységében.

A Românii de lângă noi (A mellettünk élő románok) című sorozatban megjelent munkájukban Rodica Raliade és Mihaela Nubert Cheţan 2000 és 2003 között végzett kutatásaik eredményét mutatják be. Kiviláglik e munkákból, hogy az elemzett közösség élénk művelődési és tudományos tevékenységet fejt ki. A bevezetésben ismertetett történelmi, földrajzi kezdemények után – ki kell emelnünk a szerzők módszertani és dokumentációs igyekezetét – az intézményesített művelődési törekvésekre kerül sor (iskolázás, egyház, távkommunikációs módszerek, intézmények stb.) Ezútán a szerzők bemutatják Olete, Kétegyháza, Gyula, Méhkerék helységeit, kitérnek az önazonosságot kifejező megnyilvánulásokra (szóbeli és írásbeli közlemények, szokások és hagyományok, népzene), mindezeknek a jövőbeli kilátásait ecsetelik. Mellékletben közölnek elbeszélést, szöveg- és dallamgyűjteményt, a szokásokról összegyűjtött adatokat, a megkérdezett alanyok névsorát, a tartalomhoz illő fényképeket. Az utószó és az angol nyelvű kivonat zárja a kötetet. A szerzők szövegei hangsúlyozzák, hogy a magyar környezetben is sikerül a sajátos román nemzeti azonosságot érvényesíteni, sőt felmérhető a másságtudat helyi megnyilvánulása is, amely mindenekelőtt a helyi művelődési jellegzetességek képében jelentkezik. Nagyon hasznosak e felmérések, kimutatják azt, hogy a szomszédos országban élő románság sajátos színt képvisel ma is, múltjával, jelenével és az ezekből is következő jövőjével.

Az 1923-ban született Gheorghe Santău múltbeli és időben közelebbről származó írásainak kiadása kettős, de így is egységes hozzájárulását tükrözi: magán- és hivatalos magatartását. Visszaemlékezései Kolozsvárott és Budapesten végzett teológiai és jogi tanulmányait említik fel, a gyulai középiskolai tanár általános tevékenységét, ugyanakor újságírói működését, valamint azt a munkát, amelyet a magyarországi románság egyik vezetőjeként fejtett ki (l. ezenkívül az Amintiri – Visszaemlékezések című, 2001-ben Gyulán megjelent művét). Szakmai munkáját (általános és helytörténet) híven érzékeltetik a kötet egyes fejezetei. Évente tartott értekezéseket a gyulai Román Kutatóintézet üllésszakain. Itt előadott történelmi terminológiájáról, beszélt eseményekről és történeti személységekről. A konferenciák hangja a vizsgálódó glosszáé, ezek nyilvánvalóan adalékoló és ugyanakkor alakító jellegűek.

A magyarországi románság történelmének és problémakörének legismertebb magyar kutatója Berényi Mária. 1995-ben Emanoil Gojdu/Gozsdu Manó életéről és tevékenységéről írt tanulmányt. 135 évvel Gojdu/Gozsdu halála után (1870) újra emlékeztet életére és tevékenységére, miután – mint ahogy szerzőnk kiemeli – ez az emlékezés lelkiismereti kötelesség, s ugyanakkor a hála bár késői megnyilvánulása is. Munkájában azt ecseteli, hogy a XIX. század ezen összetett személyisége erkölcsileg és hazaszerető egyénként is értékelhető. A kétnyelvű bevezető tanulmány, valamint a román–magyar alkotású kötet mellékletei (ezek időrendben felsorolt dokumentumok), ha lehet, többet adnak az 1995-ben megjelent tanulmánynál, mert ismertetik mindazt a tudományos és napi sajtóban világot látott anyagot, amelyet a romániai és magyarországi kutatás és fejlemények 2005-ig elénk tártak (ide tartoznak az interneten közölt anyagok, valamint a Gojdu/Gozsdu-üggyel kapcsolatos parlamenti vita). A közölt sajtóanyag hűen tükrözi a kétoldalú tárgyalásoknak mind diplomáciai-politikai, mind pedig jogi és polgári téren elhangzott szövegeit; ez végül is éppen a Gojdu/Gozsdu által óhajtott és követett szellemben oldja meg a vitatott kérdéseket.

Cornel Munteanu irodalomtörténész és kritikus, a nagybányai Észak-Egyetem tanára, 1994-től kezdve pedig a budapesti ELTE Román Nyelv és Irodalom Tanszékének lektora a szerzője annak a kötetnek, amelyben – hosszadalmas budapesti, gyulai és szegedi szaktanulmányok után – írásmagyarázati szempontból elemzi a magyarországi románok anyanyelven közölt angyagát. A könyv első kötete a sajtóval foglalkozik, a jövendő második pedig a román nyelvű művelődést, irodalmat és iskolát választja tárgyául.

Alapgondolata szigorúan kronologikus, az 1950-től 2005-ig megjelent nyersanyagra vonatkozik. E munka a tanulmányozott szakterület legelső ilyenszerű műve. A bekezdő fejezetben a szerző elemzi a sajtó szerepét, az írott és audiovizuális sajtó közötti összecsengéseket. Nem hagyja ki elemzéséből azt sem, melyek a sajtóban leggyakrabban használt nyelvi fordulatok. A következő, második fejezetben, az írott sajtó kettős jellegű, időrendi és tematikus elrendezésében látjuk viszont az anyagot. A szerző egymás után tárgyalja a román nyelvű magyarországi sajtókiadványokat, így előszőr a Libertatea Noastră (Szabadságunk) című hetilapot, majd a többi megjelent lapot, egészen az Annales és Simpozion című folyóiratokig. A harmadik, utolsó fejezetben kerül sor a szegedi audiovizuális, éspedig rádio- és tévéadások elemzésére. A mű melléklete elénk tárja az újságírók, szerkesztők és munkatársak névsorát. Ezek történészek, tanárok, írók vagy mással foglalkozó kultúremberek, Budapesten vagy Szegeden tanulták mesterségüket. Itt láthatjuk a Foaia Românească (Román Lap) diagrammos bemutatását, valamint a sajtóban alkalomszerűen megjelent népszerűsítő cikkeket (2001-ben írtak a román sajtó 50 évéről, 2002-ben a húszéves tévéadást méltatták, míg 2005-ben a magyarországi román nyelvű rádióadás 25 évéről emlékeztek meg). A megjelent kötet végén a vonatkozó könyvészeti anyagot sorolja fel a szerző, valamint a leggyakrabban használt európai nyelveken ismerteti kötetét. Reményeink szerint a következő mű méltóan zárja majd a szerző fontos és hasznos munkáját.

Végezetül úgy véljük, az ismertetésünkben felsorolt kiadványok meggyőzték az olvasót arról, hogy közvetlen közelünkben etnikai és vallási szempontól is él és virul a román közösség, s ezt annál inkább tapasztalhatja a harmadik évezred elején, az egyesült Európában.

Costa Roşu: Personalităţi româneşti din Voivodina. 1734–2004 (Román szemlélyiségek Vajdaságban, 1734-2004). Panciova, Ed. Libertatea, 2004, 301 o.; Costa Roşu: Bibliografia Editurii Libertatea. Vol. I/2(1995-2005) (A Szabadság Kiadó bibliográfiája. I/2. kötet. 1995–2005). Panciova, Ed. Libertatea, 2005, 214 o.; Gligor Popi: Românii din Biserica Albă (A fehértemplomi románok). Vârşeţ, 2006, 119 o.; Elena Rodica Colta: Repere pentru o mitologie a românilor din Ungaria (Kiinduló pontok a magyarországi románok mitologiájához). Cluj-Napoca, EFES, 2004, 225 o.; Rodica Ralida–Mihaela Nibert Cheţan: Lecturi identitare. Români din Ungaria. Studiu de caz (Azonossági olvasmányok. Magyaroszági románok. Esettanulmány). Bucureşti, Ed. România Pur şi Simplu, 2004, 223 o.; Gheor-ghe Santău: Cercetări istorice pentru folosul românilor din Ungaria (Történeti kutatások a magyarországi románok javára). Baia Mare, Ed. Julis, 2005, 276 o.; Maria Berényi.: Moştenirea lui Gojdu în oglinda presei române şi maghiare (Gozsdu öröksége a román és a magyar sajtó tükrében, 1995–2005). Budapesta/Budapest, Ed. Noi Kiadó, 2005, 425 o.; Cornel Munteanu: Românii din Ungaria. I. Presa (A magyarországi románok. I. A sajtó). Giula, Ed. Noi, 2006, 311 o.

Stelian Mândruţ