Klió 2009/1.

18. évfolyam

kÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Szerb-horvát kompromisszumkeresés a két világháború közötti Jugoszláviában

Dejan Djokić, a Nottinghami Egyetem szerb és horvát történelmet és a jugoszláv nemzeteszmét kutató történésze olyan új monográfiát írt, amely Jugoszlávia két világháború közti történelmét vizsgálja. Könyve a hagyományos értelemben kevesebb a megszokott összefoglaló monográfiákhoz képest, hiszen csak érintőlegesen foglalkozik a gazdaság vagy a társadalom bonyolult problémáival, a hangsúlyt ehelyett a politikatörténetre helyezi. Könyve ugyanakkor más egy megszokott politikatörténetnél, hiszen középpontjába nem a szerb és a horvát ellentétek megoldhatatlansága és ennek kronologikus felvázolása került, hanem a szerző azt vizsgálja, hogy a két délszláv nép vezetői hogyan, milyen módon keresték a megegyezés lehetőségét, mind formális, mind pedig informális csatornákon keresztül. Djokić nézete szerint Jugoszlávia 1918–1941 közötti történelme valójában nem a kudarcok, hanem a kompromisszumok keresésének története egy turbulens korban.

Szinte metaforikus dimenziót kölcsönöz a monográfiának az, ahogyan a szerző az olvasót megismerteti a korszak jugoszláv politikai életével. 1918. november 27-én különvonat indult Zágrábból, a horvát fővárosból Belgrádba, a szerb és a leendő jugoszláv fővárosba. A szerelvényen a Nemzeti Tanács képviselői utaztak, akik hosszú vita után utaztak Belgrádba, miután november 23–24-én megszavazták a közös államot. A szavazást megelőző vitákkal, az egyes délszláv népek eltérő világháborús célkitűzéseikkel, valamint jugoszláv tudatuk részben ebből is fakadó eltéréseivel a monográfia szerzője, a nemzetközi körülményekbe ágyazva, az első fejezetben ismerteti meg az érdeklődő olvasót.

Az első világháborút megelőzően a délszláv népek nem alkottak egységes államot. A független Szerb Királyság mellett az Osztrák–Magyar Monarchia eltérő fejlettségű és jogállású területein éltek a majdani Jugoszláviát alkotó népek. Így érthető, hogy a világháború alatt több hatalmi központ alakult ki, amelyek céljaikat, és azok megvalósítási módját tekintve nem ritkán távol álltak egymástól. Szerbia legfontosabb háborús célja a területnövelés volt. A már meglévő területeket a Monarchia horvátok és szlovének lakta területeire akarták kiterjeszteni, amit kormányuk az 1914. november 7-i niši nyilatkozatában hivatalosan deklarált. Ez a törekvés alapvetően meghatározta jugoszlávizmusukat: a szlovénekre és a horvátokra mint a közös nemzet részére leginkább a megszerzendő területekre nyújtott jogalap miatt hivatkoztak, a hadsereg vezetői és a politikusok mindezt inkább a szerb állam kiterjesztésének tekintették. Sándor régens szintén jugoszláv nézeteket képviselt, elképzeléseit 1916-ban a britek előtt ki is fejtette. A régens szerint a hadsereg Jugoszláviáért harcol. Továbbá, a délszlávok valójában egy népet alkotnak, összeköti őket nyelvük, közös tradícióik, és valójában csak a sorsnak köszönhető, hogy nem alakult ki egységes államuk.

Eltérően vélekedett minderről a Jugoszláv Bizottság, amelyet szerb és zömmel horvát emigráns politikusok és értelmiségiek hoztak létre. A főként propaganda-tevékenységet folytató bizottság azonban nélkülözte a politikai legitimációt, és nagyban függött a szerb és az antant haderők sikereitől. Ante Trumbić, a bizottság egyik, horvát származású vezetője, visszaemlékezéseiben úgy emlékezett, hogy teljesen elutasította a jövendő állam centralista berendezkedését, Djokić elemzése szerint viszont a föderalizmussal szemben hasonlóan tartózkodóan nyilatkozott, mivel az akadályozná a nemzeti fejlődést. Ehelyett regionális autonómiát követelt és egy unitárius, decentralizált államot szeretett volna létrehozni. A meglévő nézeteltérések ellenére 1917 novemberében Korfu szigetén a szerb kormánnyal közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben elfogadták, hogy alkotmányos és parlamentáris királyságot hoznak létre. Az állam berendezkedésének jellegét viszont a harcok lezárulta utánra halasztották.

Szintén eltérést mutattak a Monarchia osztrák felében élő, saját tartománnyal nem rendelkező szlovének nézetei. A szerző rámutat arra, hogy habár sok szlovén a jugoszláv nemzet részének tekintette magát, Anton Korošec vezetésével inkább a birodalom keretei között keresték sorsuk jobbra fordulását. Djokić azt is fontosnak tartja aláhúzni, hogy a délszláv vezetők gyakran túlhangsúlyozták a nyelvi egységet és az egységes állam igényét, hogy ezzel is nyomatékot adjanak Wilson amerikai elnök önrendelkezési elvének. A szlovének elképzeléseihez kezdetben hasonlóan vélekedtek a horvátok is, ami már aggasztani kezdte a szerb és az emigráns politikusokat, hiszen tartottak attól, hogy a Monarchia területén élő délszlávok átveszik a kezdeményezést. A történész szerint ez hatást gyakorolhatott a korfui deklaráció kiadására.

A három politikai csoport képviselői, vagyis a szerbiai kormány, a Jugoszláv Bizottság és a Monarchia délszlávjait tömörítő Nemzeti Tanács 1918 novemberében Genfben találkoztak egymással, hogy az egyesítés feltételeiről tárgyaljanak. November 9-i nyilatkozatukban egy átmeneti kormányt vázolnak fel, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig pedig a régi szervek maradnának működésben. A Nikola Pašić vezette szerb kormány azonban elutasította a nyilatkozat ratifikálását. Ezt követően került sor a Nemzeti Tanács Központi Bizottságának november 23–24-i ülésére, amivel a monográfia szerzője külön alfejezetben foglalkozik, egyben rávilágítva annak jelentőségére.

Jugoszlávia felépítésével kapcsolatban a bizottság tagjai hat javaslatot vitattak meg, amelyet a könyvet író történész részletesen elemez. A dalmát tartományi kormány küldöttei a korfui határozatok értelmében azonnali egyesítést sürgettek, mivel szerintük csak ez akadályozhatta volna meg az olasz támadást. Nézetük szerint az új államot a szerb király vezetné, átmeneti kormányt és parlamentet hoznának létre, melynek székhelye Szarajevóban lenne. A szociáldemokraták elvben támogatták a dalmát javaslatot, azonban államformaként, legalább az átmeneti időszakban, a köztársaságot képzelték el. Stjepan Radić Horvát Paraszti Néppártja viszont a horvát államjogból kiindulva föderális berendezkedést szeretett volna. Az új államot három fős régenstanács vezetné, amelynek tagja lenne a szerb régens, a horvát bán és a szlovén nemzetgyűlés elnöke. A föderáció szintjén mindössze három minisztérium lenne, a külügyi, a hadügyi és az ellátásügyi minisztérium, a többi tárca viszont a regionális adminisztrációhoz tartozna. Mindezzel, ahogyan arra a szerző rámutat, a horvátság történelmi és a nemzeti individualitását szerették volna megvédeni. Miután az egyik vajdasági képviselő a Szerémség, Bácska és a Bánát Szerbiához csatolásával fenyegetett, a dalmát képviselők pedig az azonnali Szerbiához csatlakozással fenyegetőztek, a bizottság döntött arról, hogy Belgrádba utaznak, az államformáról és annak belső szerkezetéről pedig ott fognak végső döntést hozni. A vitában Radić a horvát érdekek feladásával vádolta meg a többi küldöttet, és annak ellenére, hogy hajlandóságot mutatott a szerbekkel történő megegyezésre, ellenezte a szerbiai dominanciát és óvta a küldötteket az elhamarkodott döntések meghozatalától. A többség szerint viszont a nagy és erős jugoszláv állam létrehozásával követeléseik teljesülni fognak. Djokić a bizottsági viták legfontosabb hozadékának jogosan azt tartja, hogy az eltérő nézetek egyetlen problémába, a központi hatalom és a regionális autonómia kérdése köré csoportosultak.

A jugoszláv állam létrejötte így 1919 januárjára gyakorlatilag kész tény lett. A szerző ugyanakkor kiemeli, hogy az államalakulatot maguk a délszlávok hozták létre, ezért többen rosszul tulajdonítanak érdemeket a békekonferenciának. Érvelését azzal is alátámasztja, hogy a békekonferenciára csak a Szerb Királyság delegációját hívták meg. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az egyesítést követő örömünnepet hosszú és kijózanító másnaposság követte, az állandósuló politikai válság pedig királyi diktatúrába torkollott. Az állam jellegéről folytatott vita a parlamentbe került át, ahol a centralista és a decentralista nézetek csaptak össze egymással. Djokić részletesen vizsgálja a két parlamenti szövetség nézetét és arra is rámutat, hogy a politikai tömbök eltértek az etnikai vonalaktól. Az egyik csoportosulás a szerb Demokrata Párt körül szerveződött meg és a horvát szociáldemokraták, valamint a montenegróiak csatlakoztak hozzá. Ők liberális nézeteket képviseltek. A másik szövetséget, a konzervatívabb Parlamenti Uniót, a népi radikálisok, a szerbiai liberálisok és a szlovén klerikálisok alkották. A viták után végül centralista alkotmányt szavaztak meg (Vid napi alkotmány), de a szerző szerint a háttérben összetett folyamatok húzódtak meg. A demokratákat és a radikálisokat kivéve az összes többi nagy párt ellenezte a centralizmust, Radić parasztpártja pedig bojkottálta az alkotmány megszavazását. A történész szerint paradox módon, olasz és német mintára rosszul hivatkozva, a centralisták ragaszkodtak leginkább az állam elnevezéséhez, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, míg a föderalizmus hívei inkább feladták volna ezt az elnevezést.

Már ekkor léteztek egyéb, alternatív elképzelések is, amelyekre a monográfia szerzője szintén utalást tesz. Stojan Protić, aki 1918–1920 között kétszer volt miniszterelnök, kompromisszumos javaslatként, a tartományi határoknak nagyban megfelelően, kilenc tartományt vázolt fel, amelyek széles autonómiával rendelkeztek volna, a kormány pedig a brit modellt követte volna. Őszintén megegyezésre törekedett a horvátokkal, és elképzelését több radikális képviselő is támogatta. Vele szemben a szlovén képviselők részletesebben szabályozták volna a központi kormány hatáskörét, továbbá kétkamarás parlamentet képzeltek el, ahol a felsőházat a tartományok delegáltjai alkották volna. A királyságot vallási alapon hat tartományra osztották volna fel, ezzel biztosítva a katolicizmus és az ortodoxia egyensúlyát, hiszen mindkét nagy vallás három-három tartományban került volna túlsúlyba. Az alkotmánnyal kapcsolatos vita a Horvát Parasztpárt vezérét, Radićot súlyos dilemma elé állította. A szerző szerint számára az egyik lehetőséget az államon belüli minél nagyobb önrendelkezés kivívása jelentette, míg a másikat a teljes függetlenség hangoztatása képviselte. Djokić rámutat arra, hogy Radić ezt követően fokozatosan lépett vissza konföderáció felé. Ebben látta azt a lehetőséget, ami a horvátok számára a legtöbb autonómiát biztosította volna.

Az 1920-as évek megegyezési kísérleteiben továbbra is Radić játszotta a kulcsszerepet. Először a demokraták, majd a kormányon lévő radikálisok felé közeledett. 1924-ben beszüntette az alkotmány bojkottálását, ami lehetővé tette, hogy pártja induljon a választásokon. Annak ellenére, hogy a megmérettetésen az ellenzékkel szövetkeztek, 1925-ben mégis megegyeztek a Pašić vezette radikálisokkal. A megegyezés értelmében a horvát politikus feladta köztársasági nézeteit, valamint elismerte az alkotmányt és a dinasztia uralmát. Még a párt nevéből is kikerült a köztársasági jelző. Djokić véleménye szerint a megegyezésben, amelynek köszönhetően Radićot kiengedték a börtönből, nagy szerepe volt annak a politikai visszhangnak, amely a horvát politikus Szovjetunióban tett látogatását követte. Radić 1924 nyarán tett látogatása ugyanis egybeesett a Komintern V. kongresszusával, ahol határozatban sürgették Jugoszlávia feloszlatását. Habár azt a szerző hangsúlyozza, hogy Radić részvételére nincs közvetlen bizonyíték, a határozatról biztosan tudott. Ekkor vallott nézeteivel, miszerint semleges Horvátországot kellene létrehozni a szerinte amúgy a szerb militarizmust képviselő államban, tovább erősítette a szeparatizmusával kapcsolatos gyanakvást. Így mindenképpen bizonyítania kellett, hogy lojális az egységes állam iránt.

A megegyezés viszont rövid életűnek bizonyult. Az állandósuló parlamenti válság, Radić meggyilkolása pedig lehetőséget adott Sándor számára, hogy királyi diktatúrát vezessen be, amit egyébként már régóta fontolgatott. A diktatúra kihirdetését Vladko Maček, a Horvát Parasztpárt új vezetője nyilatkozatban támogatta, de cserébe autonómiát várt az uralkodótól, ami a történész szerint naivitására utalt. A szerző arra is rámutat, hogy az instabil politikai helyzet miatt sokan támogatták a király lépését, nem csak a lakosság, de a külföldi diplomaták, köztük a brit nagykövet körében is. A királyi diktatúra egyben Sándor jugoszlávizmusa kifejeződésének is tekinthető. Az állam neve hivatalosan is Jugoszlávia lett, habár a köznyelv már korábban is így hívta. Kilenc bánságot hoztak létre, amelyeknek földrajzi neveket adtak. Dravska gyakorlatilag a szlovén területet, Savska és Primorska a horvát térséget foglalta magába, míg a többi hat tartomány szerb többségű volt. Djokić utal arra, hogy a folyónevek választása mögött szimbolikus okok is meghúzódtak: az állam egységét összefolyásukkal jelképezték. Habár a nagy kiterjedésű tartományok kedveztek volna a föderációnak, az állam centralista maradt, hiszen Sándor integráns jugoszlávizmusa az unitarizmust hangsúlyozta. Nézete szerint az uralkodó a nemzet egységének megőrzője, megtestesíti az állam integritását, megtestesíti az állam integritását, a diktatúra létrehozásával pedig, legalábbis Sándor reménye szerint, szó szerint megszűnnének az uralkodót a néptől elválasztó korlátok.

A király felfogásának ismertetése után Djokić a hangsúlyt továbbra is a kompromisszum keresésére helyezi. A diktatúra kikiáltása után Sándor király több horvát küldöttséget fogadott, nem csak a politikusok, hanem az egyszerű emberek köréből is. Habár az ellenzék megkérdőjelezte őszinteségüket, a szerző szerint mégis erre utalhat, hogy a király több delegáció fogadását kénytelen volt lemondani. A horvát fővárosba is ellátogatott volna, ez azonban az usztasa terrorfenyegetései miatt meghiúsult. A megegyezés felé tett gesztusnak tekinthető a történész szerint az is, hogy 1929-ben Petar Živković tábornok alakított kormányt. A tábornok élvezte az uralkodó bizalmát, kormányában pedig tíz tárcát adott a horvátoknak, rájuk bízta a jelentős gazdasági minisztérium vezetését is.

Az uralkodó természetesen leginkább arra törekedett, hogy kiegyezzen a horvát vezetőként 1933-től ismét börtönben lévő Mačekkal. A kapcsolatokat több alkalommal informális csatornákon keresztül fel is vették, de az első jelentős lépés megtételét mindketten a másik féltől várták. A horvát politikus felmentése szintén a rendszer megegyezési készségét mutatta. Djokić röviden arra is utal, hogy az 1930-as évek első felében a horvát kérdés rendezésére más megoldási kísérletek is történtek. A Vojislav Marinković köré tömörülő szerb demokraták hangoztatták, hogy őszinte megegyezés szükséges, a horvát kérdést pedig a föderáció megadásával oldották volna meg. A Milan Srškić vezette zömmel boszniai keményvonalasok az államot öt bánságba szervezték volna át, amelyek, igaz nélkülözve az etnikai jelleget, autonómiával rendelkeztek volna. A király azonban ezt a kérdés rendezésére elégtelennek tartotta.

Živković elképzelései Sándor király 1934. októberi, marseille-i meggyilkolását követően kerültek előtérbe, annak ellenére, hogy bizonyos jelek arra utalnak, hogy már 1930 tavaszán titkos tárgyalásokat folytatott Mačekkal. Első biztos találkozójukra a horvát politikus kiszabadulása után, annak Zágráb közelében fekvő kupineci birtokán került sor. Erről a találkozóról Pál régens is tudott, a szerző szerint a brit külügy tőle értesült erről, a megbeszélések tartalmáról azonban nem szivárgott ki információ.

Sokkal több ismert a régenssel folytatott személyes megbeszélésekről, amelyeket a szerző részletesen ismertet. A párbeszéd felvételének kiindulópontja a Maček és börtönorvosa közti beszélgetés volt. A rab itt fejtette ki, hogy a horvát államot Jugoszlávia részeként képzeli el, amit a szerbek és a horvátok vegyesen laknak. Támogatásáról biztosította az 1929-es királyi proklamációt is. A fogoly tudta nélkül a börtönorvos beszámolt Pálnak a beszélgetésekről, amit a régens a kérdés rendezése felé tett első lépésnek tekintett. A parasztpárti vezetőt ezért 1934. december 22-én kiengedték börtönéből. A szabadulást 1935. június 21-én követte a régenssel folytatott első személyes megbeszélés. Mačekre nagy hatást gyakorolt Pál európai műveltsége és az, hogy mentes volt a szerb sovinizmustól. A régens azonban már kevésbé volt lelkes. Feljegyzései alapján Djokić úgy véli, hogy művelt arisztokrataként lenézte a politikust, akire valóban jellemző volt a horvát sovinizmus. A megbeszélésen Maček visszatért föderalista nézeteihez, és a királyi alkotmány felfüggesztésére tett javaslatot, ami lehetővé tette volna a szabad választásokat. A régens azonban Péter nagykorúságáig lehetetlennek tartotta az alkotmány módosítását, így a megbeszélés eredménytelenül zárult.

Újbóli találkozásukra 1936. november 8-án került sor. A horvát pártvezér ekkor hajlandónak mutatkozott arra, hogy együttműködjön a kormánnyal, cserébe viszont olyan alkotmányt követelt, amelyben elismerték volna a horvátok területi autonómiáját. Mivel az alkotmánymódosítás a régens számára továbbra is elfogadhatatlan maradt, a tárgyalások ezúttal sem hoztak eredményt. Habár a kormánnyal még 1937 őszén is folytattak tárgyalásokat, a régenssel pedig még két alkalommal, egyébként sikertelen megbeszélésre került sor, Maček ekkor már az ellenzékkel kereste a megegyezés lehetőségét, ami 1938. augusztusi Belgrádba hősként történő bevonulásában csúcsosodott ki.

A horvátok és a szerb ellenzék közti együttműködés gyökerei egészen az 1930-as évek elejéig nyúltak vissza. A kompromisszum elhúzódásának, az eltérő álláspontok bemutatásának a szerző külön fejezetet szentelt. Úgy véli, hogy az együttműködés kezdetének az tekinthető, hogy amikor 1930. januárjában a horvát politikust ismét börtönbe zárták, Dragoljub Jovanović, az Agrárpárt egyik vezető politikusa süteményt küldött a cellájába, ami gesztusként jelezte, hogy lehetséges felülkerekedni az ellentéteken. Ennek újabb megnyilvánulását jelentette a Parasztdemokrata Koalíció Végrehajtó Bizottságának 1932. november 5-7 között tartott válságértekezletén elfogadott nyilatkozat. Habár az úgynevezett zágrábi pontokat belső használatra szánták, a sajtó mégis megszellőztette. Az ülés legfontosabb célja a közös ellenzéki álláspont megfogalmazása volt, a horvát politikusok a föderáció újratárgyalását tekintették az egyetlen lehetséges megoldásnak. A pontok hatását jelenti, hogy hasonló nyilatkozatok követték Korošec ljubljanai, és Mehmed Spaho boszniai muszlim vezető politikus szarajevói pontjaiban. A szerb ellenzéki pártok közös nyilatkozata azonban elmaradt. A szerb ellenzéki nyilatkozatok közül a történész Ljuba Davidović, a Demokrata Párt vezetőjének levelét tartja a legjelentősebbnek, amelyben a demokrata politikus elvileg késznek mutatkozott a zágrábi pontok támogatására, azt azonban elvetette, hogy mindent a legelejétől kezdjenek. Az állam átszervezésére négy egységet javasolt, amely megszüntetné a területi megosztottságot és rendezné a nemzetiségi kérdést. Negyedik egységként a szerző szerint nyilvánvalóan Boszniát képzelte el, hogy elkerülje az ezzel kapcsolatos szerb és horvát összetűzést, de ez nem jelentette azt, hogy külön néptörzsként ismerte volna el a muszlimokat. Djokić szerint a levél jelentőségét ennél is jobban kiemeli, hogy a föderáció létrehozására az egyik legjelentősebb szerbiai ellenzéki párt tett javaslatot.

A vatikáni konkordátum körül kirobbant politikai válság és a kormány bukásának lehetősége ismét közelebb hozta egymáshoz az ellenzéki vezetőket, amely a Nemzeti Megegyezés Tömbjének létrehozását, majd Maček már említett, 1938. augusztus 14-i belgrádi utazását eredményezte. A horvát politikust a szerbek tízezrei fogadták. Külön megéljenezték, amikor beszé-dében hangsúlyozta, hogy a kibékülni jött a fővárosba. Szerinte elérkezett az idő, hogy végleg lezárják a konfliktust. Kifejtette, hogy a szerbek függetlenségükkel saját államukat hozták létre, amihez a horvátok több jog kivívásáért csatlakoztak. A lelkesedés ellenére a választási előkészületekkor ismét felszínre törtek a nézeteltérések, ami megakadályozta azt, hogy az ellenzék közös nyilatkozatot adjon ki.

Ennek ellenére a választásokon látványos sikert értek el. A kormányt támogató 1,6 millió szavazattól alig elmaradva, 1,3 millió voksot gyűjtöttek. Djokić azonban tárgyilagosan arra is rámutat, hogy ez zömmel a horvátoknak volt köszönhető, többségük ugyanis az ellenzékre szavazott, míg a szlovének, muszlimok, macedónok és a magyarok a kormányt támogatták, de ők gyűjtötték be a szerb szavazatok kétharmadát is. A kormánypárt így csak a két, etnikailag horvátnak tekinthető bánságban veszített, valamint Vrbaska bánságban nem tudott fölényesen nyerni, ahol sokan a független demokratákat támogatták. A választási győzelem ellenére Milan Stojadinović miniszterelnök (1935-1939) az oktatási miniszter horvátellenes beszéde miatt 1939. február 4-én lemondott, a régens pedig ezt a kormányfő nagy meglepetésére el is fogadta. Új miniszterelnöknek Dragiša Cvetkovićot nevezete ki, aki kormánya legfőbb céljának a horvátok állam iránti bizalmának helyreállítását tekintette.

A kormányváltás azt eredményezte, hogy Maček az ellenzéki pártokkal szemben elfogadta a régens kapcsolatfelvételi kezdeményezését. A megbeszélések 1939 áprilisában eredménnyel végződtek. A legfontosabb kérdésekben a felek hajlottak a kompromisszumra. A horvátok Savska és Primorska bánságokra kiterjedő autonómiát kaptak. Megkapták továbbá Dubrovnik körzetét, a boszniai és a szerémségi határok végleges megállapítását pedig népszavazáshoz kötötték. Maček derűlátása ellenére azonban a kormány kitért a biztos válasz adása elől, amit a horvát vezető úgy értékelt, hogy lehetetlenné vált a megegyezés. Elképzeléseik nyomatékosítására ekkor már az olasz kártya kijátszására, vagyis nemzetközi erők bevonására is hajlandóak voltak. A régens számára azonban ekkor még elfogadhatatlanok voltak a horvátok területi követelései, hiszen az a szerbek körében nyugtalanságot kelthetett volna. A területi követeléseket tekintette a megegyezés valódi akadályának, továbbá úgy vélte, hogy a horvátok minden engedményre újabb követelésekkel felelnek. Spaho és Korošec szintén elvetette a megegyezési tervezetet. Az előbbi azért, mert a boszniai területek a horvát bánsághoz kerültek volna, az utóbbi pedig egyenesen a németek banditizmusához hasonlította Maček követeléseit.

A nemzetközi fejlemények egyre kedvezőtlenebbé fordulása azonban elkerülhetetlenné tette a megegyezést. Az okok közül a szerző megemlíti, hogy Jugoszlávia gazdasága egyre inkább a németektől függött, akikkel Ausztria bekebelezése óta közös határuk is volt. Ezzel szemben mérséklődött a brit és a francia befolyás. Miután Olaszország megszállta Albániát, egyre nehezebbé vált a jugoszláv semlegesség fenntartása. A történész rámutat arra, hogy a megváltozott nemzetközi körülmények nemcsak a szerbek, hanem Maček nézetire is hatottak, akit aggasztott a világháború kitörése, és tudatában volt annak, hogy hosszabb távon lehetetlen lesz a semlegesség fenntartása. Ismerve a régens britek iránti szimpátiáját, közvetítésükkel szeretett volna a jugoszláv problémákra a határon belüli megoldást találni. A britek azonban elvetették a más államok belügyébe avatkozást. A horvátok számára a tárgyalások folytatása lett ezért az egyetlen reális lehetőség, aminek érdekében a népszavazás követeléséről is hajlandóak voltak lemondani.

A megegyezést, az úgynevezett Cvetković-Maček paktumot 1939. augusztus 26-án kötötték meg. Ennek értelmében Zágráb székhellyel kikiáltották a horvát bánságot, amelyet Savska és Primorska bánság alkotott hét körzettel kiegészítve. Teljes autonómiát kaptak, a törvényhozást a király a horvát száborral közösen végzi, a választásokon a képviselőket közvetlenül és titkosan választják, a parlamenti határozatokhoz a király és a bán aláírása szükséges. Állami szinten csak a külügy és a pénzügy maradt. A horvát bán Ivan Šubašić lett, Maček pedig miniszterelnök-helyettes. Az így létrejött területi-politikai egység a jugoszláv területek negyedére terjedt ki, de lakosságának közel ötödét szerbek alkották. Ez azonnal újabb problémákat vetett fel, amit a monográfia szerzője részletesen az olvasó elé is tár.

A megegyezést a horvátok nagy többsége lelkesen fogadta, sok szerb viszont ellenezte. Több helyütt incidensekre került sor, mind a szerbek, mind pedig a horvátok körében. Ezeket a szerző korabeli feljegyzésekkel, az incidensekről beszámoló rendőrségi jelentésekkel érzékelteti. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy ezek az incidensek legtöbbször személyes bosszút takartak, illetve a régi rend képviselői ellen irányultak. Az etnikai indíttatás Djokić megállapítása szerint csak másodlagos szerepet töltött be. A Horvát Parasztpárt számára gondot okozott az, hogy ellenzéki szerepükből a kormány tagjává váltak, így az egyre súlyosbodó gazdasági problémákért a lakosság most már őket tette felelőssé, így nehezebbé vált a horvátság össztámogatásának és a párt belső egységének fenntartása. Súlyosabb problémát jelentett az, hogy a megegyezés jogilag precedens értéket képviselt, hiszen a régens rendelettel módosíthatta az alkotmányt. Ez pedig azonnal felvetette a szerb bánság létrehozásának gondolatát.

Mihailo Konstantinović, a kormány egyik tárca nélküli minisztere már 1939. december 16-án a régens elé terjesztette a szerb bánság létrehozására vonatkozó tervezetét. Mivel Dravska a gyakorlatban a szlovén területeknek felelt meg, így egy harmadik bánság körvonalai rajzolódtak ki. A miniszter elképzelése szerint az állam fővárosa Belgrád maradt volna, de a szerb bánság székhelye Skopje lett volna. A bánság a horvátokéhoz hasonló jogokat kapott volna, a belső bánságok pedig félautonóm státusszal rendelkeznének.

A történész véleménye szerint a legnagyobb nehézséget a boszniai kérdés rendezése jelentette, hiszen a muszlim szervezetek is autonómiát kezdtek követelni. A kormányt rövid ideig foglalkoztatta is ennek gondolata, a szerbek és a horvátok többsége azonban a terület megosztását kívánta. Ljuba Davidović liberális demokrata politikus ugyanakkor visszatért 1932-es javaslatához, és utalva a térség ütközőállam jellegére, újból felvetette különállóságukat. Az állam berendezkedésének végső rendezése azonban Jugoszlávia 1941-es német megszállása miatt a második világháború utánra maradt.

Djokić véleménye szerint a horvát bánság létrehozása több okból is jelentős lépésnek tekinthető. A határok ezzel ténylegesen etnikai határokká váltak, a megegyezés elismerte a horvátok saját identitástudatát, ami egyben az integráns jugoszlávizmus ideológiájának elvetését jelentette. Azt azonban elveti, hogy a két világháború közötti időszak jugoszláv történetét a szerb és horvát ellentétek hangoztatására redukálják le, hiszen az ellentétek gyakran öltöttek szerb-szerb vagy horvát-horvát dimenziót. Ezzel szemben úgy véli, hogy hibái ellenére az 1939-es megegyezés a szerb-horvát kompromisszum irányában tett pozitív lépésnek tekinthető, és csak a második világháború akadályozta meg azt, hogy gyakorlatban is működőképes rendszer jöjjön létre.

A történész szerző továbbá úgy gondolja, hogy a nemzetiségi kérdés nem egyedüli oka volt a rendszer instabilitásának, a centristák és a föderalisták küzdelme pedig általánosnak tekinthető a térségben. Az első világháborút követően létrejött kelet-európai államok ugyanis számos hasonlóságot mutatnak. A délszláv népekéhez hasonlóan problémás volt a csehek és a szlovákok együttműködése, Lengyelországgal pedig a pártok rivalizálása mutat hasonlóságot. Románia számára hasonlóan nehézségeket okozott az eltérő fejlettségű területek integrálása.

Dejan Djokić új szemléletű monográfiájának további pozitívumát jelenti, hogy történészhez illően műve zömmel alapkutatásra támaszkodik. Ehhez felhasználta a szerbiai, horvátországi és a brit levéltári forrásokat, a szereplők naplóit, visszaemlékezéseit, továbbá a korabeli sajtó cikkeit és számos pamfletet. A másodlagos irodalom köréből közel kétszáz könyvre és tanulmányra hivatkozik. A gazdag lábjegyzetelés mellett a könyv további erénye, hogy az eredeti források beemelésével, a szereplők megszólaltatásával nem csak a témával foglalkozó kutatók, hanem a korszak és Jugoszlávia történelme iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség érdeklődését is felkeltheti.

Dejan Djokić: Elusive Compromise. A History of Interwar Yugoslavia (Bizonytalan kompromisszum. A két világháború közötti Jugoszlávia történelme). Hurst & Co., London, 2007. 311. o.

Vukman Péter