Klió 2009/1.

18. évfolyam

kÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Szergij Radonezsszkij, a szentéletű szerzetes,

„a Rusz földjének igumene”

Konsztantyin Alekszandrovics Averjanov legújabb tudományos munkája a Moszkvai Rusz XIV. századi történetét vette górcső alá. Azt a korszakot, melynek megértése elképzelhetetlen kiemelkedő egyházi egyénisége, Szergij Radonezsszkij életpályájának beható vizsgálata nélkül. A szerző nem kis feladatra vállalkozott, hiszen a szentéletű szerzetes életútjáról csaknem száz feldolgozás készült az elmúlt 120 évben, főként az 1990-es években, halálának 600. évfordulója kapcsán sokszorozódott meg a tanulmányok és monográfiák száma. A kutatás elsősorban a szentéletű igumen életrajzi adatai körüli viták tisztázására koncentrált. A másik eredmény, hogy a szerző felülírta a XIX. század végére és a XX. század szovjet történetírására jellemző kljucsevszkiji álláspontot, amely a szentek életét ábrázoló legendákat nem tekintette meghatározó történeti forrásnak. Averjanov Klossz, Boriszov, Kucskin mellett kiemelte a zsityije jelentőségét: a Rusz földjén elterjedt műfaj nemcsak irodalomtörténeti emlék, hanem hiteles és rendkívül informatív történeti forrás. (V. A. Kucskin: Szergij Radonezsszkij. In: Voproszi isztorii. 1992/10. 75–92., B. M. Klossz: Izbrannije trudi. T. I. Zsityije Szergija Radonezsszkogo. Moszkva, 1998. N. SZ. Boriszov: Szergij Radonezsszkij. Moszkva, 2002.) A témában megjelent legújabb szakirodalom: P. Gon-neau: À l’aube de la Russie moscovite. Serge de Radonège & André Roublev Légendes et images (XIV^e–XVII^e siècles). Paris, 2007.

Averjanov a történettudomány doktora, a Moszkvai Orosz Történettudományi Intézet munkatársa. Eddigi pályafutása során főként a XIV. század történeti eseményeihez és kiemelkedő személyiségeihez kapcsolódó források alapos textológiai vizsgálatára koncentrált. Első komoly tudományos monográfiája Iván Danyilovics Kalita korszakát vette vizsgálódás alá, a moszkvai fejedelmek első „szerzeményeinek”, (primiszli): Kolomna, Mozsajszk, Perejaszlavl-Zalezsszkij története rajzolódott ki. (Moszkovszkoje knyazsesztvo Ivana Kaliti. Isztoricseszkaja geografija zavesanyija Ivana Kaliti. Moszkva, 1993. és Moszkovszkoje knyazsesztvo Ivana Kaliti. Priszojegyinyenyije Kolomni. Priobretyenyije Mozsajszka. Moszkva, 1994.) Kutatásai eredményeként, a korábbi álláspontokat megcáfolva sikerült új következtetésekre jutnia. A Moszkva felemelkedéséhez kapcsolódó kronológiai határ kezdete néhány évtizeddel előbbre tekint vissza, mint ahogyan azt a történészek korábban feltételezték, a folyamat már a XIII. század legvégén elkezdődött és egészen Dmitrij Donszkoj fejedelemségéig tartott.

A történész másik kiemelkedő monográfiája 2001-ben látott napvilágot. (Kupli Ivana Kaliti. Moszkva, 2001.) A kutatás hipotézise egy ellentmondásból indult ki: Iván Kalita végrendeletének második változatában találhatóak a moszkvai fejedelem személyes vásárlásai (kupli) a moszkvai területeken kívül. Dmitrij Donszkoj, Iván Kalita unokájának végrendeletében Galics, Uglics, Beloozero, mint nagyapja vásárlásai szerepeltek, de sem Iván Danyilovics, sem fiai – Szemjon és Iván – írásos hagyatékában nem voltak megemlítve. A kutatás kiemelkedő eredménye, hogy az orosz történettudományban vitatott „vásárlások-kupli” fogalom új jelentéssel bővült. Kiderült, hogy a „hozomány-pridanoje” terminus, mely csak a XV. század közepétől szerepelt a forrásokban, már a XIV. században megjelent Galics, Uglics, Beloozero esetében, vagyis az említett területek házassági kapcsolatok, a női családtagok hozományaként kerültek a moszkvai fejedelmek birtokába.

A XIV. század meghatározó egyénisége Szergij Radonezsszkij (1322–1392) szerzetes. A XV. század kiemelkedő egyházi írója, Jepifanyij Premudrij (Bölcs) 1417–1419 körül készítette el a szentéletű szerzetes legendáját, emellett a zürjének megtérítője Permi Szent István életrajzát írta meg. A pletyenyije szlovesz (szófűzés) késő bizánci irodalmi hagyományának továbbélésével találkozhatunk műveiben.

A tekintélyes terjedelmű bevezető fejezet az igumen főként kezdő- és záró életrajzi dátumai körül keletkezett vitákat taglalja. A „Zsityije” az elsődleges forrás, amely Szergij Radonezsszkij életéről a legmegbízhatóbb információkat tartalmazza, elsősorban a Jepifanyij Premudrij által készített legenda. Másodsorban az életrajz azon változatai (öt-hat) tekinthetőek a tiszteletreméltó egyházi ember életéről készült leghitelesebb forrásoknak, melyeket az athoszi szerzetes Pahomij Logotheta dolgozott át. A szerb származású Pahomij az 1430-as években került a Szergij által alapított Troica (Szentháromság) kolostorba, a legenda többszöri átdolgozását a következő húsz évben készítette el.

Az első fejezet az út kezdete címet kapta. Már Szergij Radonezsszkij születési dátumának pontos megállapítása is nagy vitát kavart az orosz történészek körében. Averjanov az elmúlt 15 évben keletkezett eredményeket pontosította, elsősorban a már fent említett Klossz, Boriszov, Kucskin kutatásait emelte ki, hasonlította össze, bírálta felül. A gyermekkorra vonatkozó adatok datálásánál a szerző nagy szakértelemmel nyúlt a XIV. századi Moszkvai Rusz történetének legfontosabb és máig fent maradt emlékeihez: a moszkvai nagyfejedelmek végrendeleteihez és egymás közötti megállapodásaihoz.

A monográfia első fejezetében a szerzetessé válás éveit követhetjük nyomon egészen Szergij születésétől 1322 májusától 1353-ig, az őt szerzetessé avató Mitrofan haláláig. Ebben a közel 30 évben meghatározó események zajlottak: Szergij testvérével, Sztyefannal 1345-ben megalapította a híres Troica-Szergijeva kolostort, megalkotta a működési szabályzatot, megtörtént a beavatása (posztrizsenyije). Megfogalmazódott a szergiji gondolat: a világtól való elvonulás egyéni útja. Kezdetben a remetei hészükhazmus megvalósítását tűzte ki célul, de Philotheusz pátriárka levelei hatására, koinobita, fegyelmezett rendben együtt élő szerzetesi közösséget alapított a Szentháromság kolostorban. A munka Istennek hozott áldozat, hasznos tevékenység az egész társadalom számára. Szergij és tanítványai a kolostorok körüli földeket megművelték, önzetlenségük, példamutatásuk elsősorban nem a személyes megváltásukat, hanem a világiak üdvözülését segítette elő.

A könyv második-harmadik-negyedik fejezetében Szergij igumen tevékénységének első éveibe nyerhetünk bepillantást, a kolostor körüli földek birtokbavételéről, illetve az észak felé történő missziós tevékenységébe. Az új kolostoralapítások az 1363-as évvel kezdődtek, elsőként a rosztovi Borisz-Gleb kolostor, 1365-ben a nyizsnyij-novgorodi Georgijev-remetekolostor, majd a moszkvai Szpasszkij-Andronyikov kolostor (1366) alapítása fűződött a nevéhez.

Az ötödik fejezet a hatalom kísértése, a hatodik a metropóliáért folytatott harc címet kapta. Nem véletlenül, hiszen a XIV. század 70-es éveitől kezdődően Bizánc tekintélye hanyatlott, ez a tendencia az orosz egyházban válsághoz vezetett. Rusz egyházát 1037-1441 között mindenkor a Konstantinápolyból kinevezett metropolita vezette, aki a „Kijev és egész Rusz metropolitája” címet viselte, a XII. századtól a kijevi metropolita szentelte fel a helyi orosz püspököket. A metropolitai szék XIV. századi hatalma az intézmény jogi státuszában, a metropoliták tényleges politikai tevékenységében nyilvánult meg. Elsőként a Rusz-beli fejedelmekhez való viszonyban, a másik oldalról, a metropolita a konstantinápolyi pátriárka képviselőjeként lépett fel a Rusz földjén. Az egyházi főpapok közvetítő szerepük révén koordinálták, befolyásolták Bizánc, Litvánia, az Arany Horda, a moszkvai nagy-és részfejedelmek szerteágazó kapcsolatrendszerét. A fejezet részletesen tárgyalja Olgerd fejedelemnek egy önálló litván metropólia felállítására irányuló törekvéseit és Alekszij és Kiprián metropoliták tevékenységét. Míg Alekszij tatárbarát politikát folytatott, addig Kiprián az első metropolita volt, aki sosem utazott el az Arany Horda központjába Szarajba, elképzelésének központjában a keresztény erők Moszkva és Litvánia uralkodóinak összefogása állt. Alekszij metropolita halála (1378) tovább mélyítette az orosz egyház válságát. Még halála előtt kérte fel Szergijt, hogy legyen utódja a metropolita székben, de ezt a felkérést visszautasította a szentéletű szerzetes. Szergij tovább folytatta kolostoralapító misszióját, megalapította a szerpuhovi Viszockij monostort.

A következő hetedik fejezetben Szergij Radonezsszkijnek a kulikovói csata kimenetelében tanúsított meghatározó szerepét fejti ki a szerző. 1380-ban Moszkva politikája főként Szergij Radonezsszkij igumen közbenjárása révén megváltozott, a szerzetes megáldotta Dmitrij nagyfejedelmet a Mamaj kán elleni támadás előtt. Az ellenállás sikeres volt, de nem tartós, a végleges függetlenség csak 100 év múltán köszöntött be a Rusz földjén. A fejezetben kiemelt szerepet kap a csata pontos idejének meghatározása és a szerzetesnek az ütközetben való tényleges részvétele elemzése.

Az utolsó, nyolcadik fejezetben a kulikovói csata utáni időszakot vette górcső alá Averjanov. Az ütközet után végül is Kipriánt (1381-1406) nevezték ki „Kijev és egész Rusz” egyházfőjének. Averjanov részletesen taglalja az 1382-es év eseményeit, a tatár kán Moszkva elleni támadását, Kiprián metropolita elűzését, Dmitrij Donszkoj nagyfejedelem meghódolását és végső elfordulását Kiprián egyházfőtől. Számot ad az újabb kolostoralapításokról, a kolostori földbirtoklás menetéről, majd Szergij 1392-ben bekövetkezett haláláról és temetéséről.

Szergij Radonezsszkij és tanítványai színrelépésével döntő fordulat következett be a Rusz-beli szerzetesi közösségek életében. A fellendülés elsősorban a lelki élet megújulásában és hangsúlyozásában, másodsorban az Északra irányuló kolostoralapításokban mutatkozott meg. Szergij Radonezsszkij és tanítványainak negyven éves munkája során megsokasodott a Volgán túli szerzetesi közösségek száma a kosztromai, jaroszlavi, vologdai erdőkben. A Volga és Dvina folyók közötti terület vált a pravoszláv kelet „Észak Thébaiszává”. A szent életű igumen és követői saját példamutatásukkal „leheltek” lelki frissességet és erőt az óorosz szerzetesség életébe. Az ortodox szerzetesség lényege a feltámadás utáni életmód megelőlegezésében rejlett. A világtól való elvonulás oka nem a benne felhalmozódott bajok és bűnök elutasítását, hanem ellenkezőképpen egy sokkal nemesebb célt, az öntökéletesedés egy sajátos módját, a világiaknak mutatandó példaadást szolgálta. Megtalálni a középutat a remeteélet és szerzetesi közösségi életforma között, a mérsékelt aszkézis mellett hasznos munkát végezni.

A zárszó második felében a szerző a zsityije, mint hiteles történeti forrás tényét hangsúlyozza. A XIX. század végi kljucsevszkiji álláspont meglehetősen pesszimista nézetet képviselt a szentek élettörténetét bemutató irodalomtörténeti emlékekkel kapcsolatban. Kljucsevszkij szerint a zsityijékben az életrajzi tények segítségével elsősorban a szerzetesi, aszkéta eszménykép rajzolódott ki (bűntelen, erkölcsileg fedhetetlen, türelmes, alázatos, önfeláldozó), az egyéni gyengeségek és hiányosságok nem szerepeltek az idealizált tulajdonságok mögött. Az életrajzi legendák nem azért íródtak, hogy egy valódi, középkori embert mutassanak be, hanem egy konkrét ideál viselkedési normáit és gondolatait ábrázolták. Averjanov szerint a fenti megközelítések túlzottan egyoldalúak. Ahhoz, hogy a zsityijéket ne elsősorban irodalomtörténeti forrásként kezeljük, elengedhetetlen a textológiai elemzések kifinomult, aprólékos munkája, a történész éles forráskritikai érzéke és a történeti tények analizálásához szükséges intuíciója.

A kötet egyetlen hiányossága, hogy a könnyebb eligazodást, megértést szolgáló szemléltető segédanyagok: térképek, táblázatok, fényképek nem kaptak helyet a monográfiában. Természetesen ezek a tények nem ássák alá a tudományos igényű munka érdemét.

Konsztantyin Averjanov megpróbálta az elmúlt évtizedek elsősorban textológiai vizsgálataira alapozott kutatásait összegezni és saját megközelítéseivel pontosabb képet rajzolni Szergij Radonezsszkijről, „a Rusz földjének igumenéről”. A címben megfogalmazott elképzelés megvalósult: minden apró részletre kitérő elemzéssel találkozhatunk, megismerhetjük a szent életű szerzetest, mint a középkori orosz egyházi társadalom kiemelkedő egyéniségét és magát a korszakot, melyben tevékenykedett, a XIV. századi Moszkvai Rusz történetét.

Averjanov K. A.: Szergij Radonezsszkij. Az egyén és korszaka, (Szergij Radonezsszkij. Licsnoszty i epoha), Enciklopegyija rosszijszkih gyereveny, Moszkva, 2006. 443. o.

Bótor Tímea