Klió 2009/1.

18. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA, ESZME- ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

Történelem az emlékezetben. Az egyéni tapasztalattól a nyilvános színrevitelig

Aleida Assmann irodalomtörténész, anglista és egyiptológus, a Konstanzi Egyetem professzora nem csupán a németországi irodalom- és kultúratudomány egyik legtermékenyebb és nemzetközileg legelismertebb képviselője. Neve immár elválaszthatatlanul összefonódik a historiográfia és a történelemtudomány új (emlékezet- és identitáselméleti, narratológiai) megközelítésével is. Erről tanúskodnak a holokauszt utáni német társadalom legnagyobb közéleti vitáiról – a Goldhagen-vitáról, a Walser-Bubis-vitáról, Wehrmacht-kiállításról vagy a történész-vitáról (Historikerstreit) született értelmezései is, amelyeket többek között az Ute Freverttel közösen írt Geschichtsvergessenheit-Geschichtsversessenheit. Vom Umgang mit deutschen Vergangenheiten nach 1945 (A történelem elfelejtői – a történelem megszállottjai. A német múlt kezelése 1945 után) című 1999-es munkájában és a Der lange Schatten der Vergangenheit. Erinnerungskultur und Geschichtspolitik (A múlt hosszú árnyéka. Az emlékezés kultúrája és a történelempolitika)* című 2006-os kötetében olvashatunk. Assmann Történelem az emlékezetben (Geschichte im Gedächtnis) című, legújabb, önálló monográfiája arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen formában találkozhatunk ma a történelemmel az akadémiai történettudományon, a történelemórákon és a történelemkönyveken kívül. A múltnak erre az instabil, de élő, nyilvánosan több médiumban jelenlévő formájára, a történelemtudományon kívüli, de kollektív és egyéni identitásokat megalapozó történelemre utal a címbeli „történelem az emlékezetben” kifejezés is.

A kötet általános (első és utolsó) fejezetében a szerző két jelenséget is említ ennek a vállalkozásnak a hátterében. Németország esetében egyfelől egy sajátos törést, diszkontinuitást (Kahlschlag, Stunde Null) tapasztalhatunk a kollektív emlékezet, identitás valamint a történelem, a nemzeti múlt viszonyában, mégpedig a nemzeti szocializmus, a Holocaust történelmi traumái miatt. Ausztriában vagy a volt NDK-ban nem is merült fel ez az identitás- vagy folytonosság-problematika, hiszen a második világháborús múltat itt könnyen beillesztették egy áldozati vagy hősi ellenállói narratívába. Németországnak viszont tettesként nem volt más választása, mint megtagadni a történelmét, a nemzeti múltat: a nemzet helyére (Assmann itt Habermas érveire hivatkozik) az európaiság, az alkotmányosság (Verfassungspatriotismus) absztrakt, transznacionális értékei kerültek. Ezzel magyarázható az is, hogy Németországban az (emlékezetben élő) történelem sokáig sajátos módon „lerövidült”: Karl Heinz Bohrer a történelemtudományt is felelőssé teszi azért, hogy a nemzetiszocialista diktatúra 12 éve vált szinte az egész német történelmi múlt szinonimájává. Szerinte ugyanis a társadalomtörténeti paradigma előtérbe helyezése is a nemzeti történelem „megtagadására” szolgált. Nem véletlenül voltak rendkívül népszerűek azok az 1970-es évek végi kiállítások (Staufer-kiállítás) és azok az 1980-as években feltűnően nagy számmal alapuló német múzeumok, ahol végre az eddig háttérbe szorított, de érzelmi azonosulásra hívó, a kollektív emlékezetben még élő tartalmakkal is találkozhatott a dicsőséges, monumentális (például a középkori) történelmi múltra szomjazó, a nosztalgiára vágyó, vagy a múltra egyszerűen csak kíváncsi látogató. Közvetlenebbül vezethető vissza a XX. század történelmi traumáira azoknak a későbbi tárlatoknak a relevanciája (akárcsak a történelem emlékezetelméleti megközelítésének a konjunktúrája), amelyek olyan tabutémákat feszegettek, mint a német sorkatonák háborús bűnössége (Wehrmacht-kiállítás) vagy a kitelepítés. A nemzet gondolatának, a történelmi múltnak a megtagadása és az identitásról való lemondás, a „baloldali posztnacionalizmus” Assmann szerint azonban ugyanolyan zsákutca, mint a „jobboldali nacionalizmus”. A rendszerváltás óta világossá vált, hogy szükség van olyan nemzeti szimbólumokra, amelyek érzelmi azonosulásra hívnak fel (az alkotmány Németország esetében nem tekinthető ilyen vívmánynak). Ugyanígy szükség van a nemzeti történelemre, amely törésvonalai, ellentmondásai, fragmentáltsága mellett is minden demokrácia egyik nélkülözhetetlen alapja. Németországnak tehát újból nemzetként kell elképzelnie, újra „ki kell találnia” magát nemzetként (Assmann itt nyilvánvalóan Benedict Anderson úttörő nemzetelméleti munkájának félresikerült német fordítására utal: Die Erfindung der Nation, vagyis: a nemzet ’kitalálása’). Ennek az „újrakitalálásnak” a médiuma a történelem, nem állítható azonban vissza a nemzet és a történelem újkori szimbiózisa. Az újragondolt „nemzeti” történelem nem egy történelmet, egy nemzeti „nagy elbeszélést” jelent, hanem a történelem és a történetek sokféleségének elismerését (nemzeti, regionális, európai történelem, stb.).

A másik ok, amiért fontosnak tekinthetjük az emlékezetben élő történelem tudományos vizsgálatát, az a mediális váltás, amely Assmann szerint egy a „régi”-vel szembenálló „új” historizmust hozott létre. A XIX. században (ez volt a „régi historizmus” virágkora) a professzionális historiográfia és a nacionalizmus szoros szövetségben működtek: a művelt polgárság (Bildungsbürgertum) volt a történelmi (ki)képz(őd)és (Bildung) célközönsége. A történelem ekkor kiállításokon, színdarabokban, történelmi regényekben, festményeken, épületekben élményszerű, személyesen megtapasztalható formában is jelen volt, a nemzeti identitás alapjául pedig a kanonizált tartalmak szolgáltak. (Assmann egy másik munkájában emeli ki, hogy az újkori nemzet Janus-arcú, egyszerre modern és tradicionális jelenség, hiszen az autonóm tudománnyá váló művészet és történelem egyben szakralizálódik is. A történelem szakralizálásának manifesztációi az újkori nemzetépítés talán legfontosabb médiumai: az emlékművek, az ismétlődő emléknapok, ahol a nemzet absztrakt közössége, a közös múlt személyes élménnyé, az élő, személyes emlékezet tárgyává válik, ahol a történeti tudat tartalmai az élő emlékezet részeivé lesznek. Ezáltal jön létre Assmann szerint a lakosság amorf tömegéből a nép, mint kollektív politikai szubjektum.) A XXI. században, vagyis az elektronikus médiumok, az „új” historizmus korában a Bildungsbürgertum helyére a fogyasztói társadalom lép, a polgári műveltség egykori kanonikus, vezető szerepét elveszítve csak egy szubkultúrát határoz már meg. A kánon egykor kötelező érvényessége megszűnt; ma, a figyelemfelkeltés kultúrájában (Aufmerksamkeitskultur) már nem az elkötelező érvényűnek tartott tartalmak, hanem a feltűnést keltő információk a meghatározók. A történelem ebben a korban is túllép a történelemtudomány hagyományos (akadémiai, írásos) közegein, szórakoztató, érzelmileg megszólító formában, olykor akár ellentmondó narratívák formájában, s minden eddiginél változatosabb mediális kontextusban jelenik meg, fontos gazdasági tényezőként, a „történelem piacán”.

A történelem színrevitelének Assmann három alapvető formáját különbözteti meg. Az elbeszélés az események időbeli és ok-okozati összefüggésbe állítása, narratív strukturálása. Hayden White, Paul Ricoeur és Jörn Rüsen munkáiból is ismert, hogy a narrativitás nem csupán a „fiktív” történelmi regények és filmek jellegzetessége, hanem a tudományos történelemírásé is (sőt, a legújabb kultúra- és médiaelméleti megközelítések belátása az, hogy a narratológia nem is csupán az írott vagy a nyelvi jelenségek elemzéséhez biztosít termékeny módszertani alapot, hanem akár a festmények, fotók, kiállítások értelmezéséhez is). A kiállítás képek, szövegek, tárgyak térbeli elrendezését jelenti (Assmann részletesen elemzi az elmúlt 30 év jelentősebb történelmi kiállításait). A történelem prezentációjának harmadik formája pedig a színrevitel, amely lehet egyfelől mediális színrevitel, ahová elsősorban mozgóképes értelmezések, történelmi filmek, dokumentumfilmek tartoznak. Assmann szerint a történelmi témájú, népszerű hollywoodi mozifilmek az újkori történelmi regények és festmények szerepét vették át, vagyis létrehoznak egy közös imaginatív teret, egy nagyhatású, nemzeteken átívelő történelemképet. (Spielberg Schindler listája rendkívül erősen meghatározza a populáris történelemtudat holokauszt-képét.) A színrevitel másik fajtája a térbeli, lokális színrevitel. Assmann itt például az emlékhelyeken, történelmi színhelyeken megrendezett jelmezes fesztiválokra, performanszokra, vagyis olyan előadásokra gondol, ahol a történelem imaginatívan újraélesztve válik tömegek meghatározó élményévé. (A színrevitel (Inszenierung) szó használata egyébként nem csupán a mai mediális lehetőségekre, hanem egy konstruktivista, performatív valóságfogalomra is utal és semmiképpen sem az „autentikusság” pejoratív ellenfogalmaként értendő.) A szerző a történelem számos lokális színrevitelét elemzi, olyan projekteket, amelyekben a múlt élő performanszként jelenik meg (living history). Szemléletes példája többek között az a 2006-os Jéna-Cospeda-i rendezvény, amelyet Assmann egy pszicho-mozihoz hasonlít. Napóleon seregei 1806-ban mértek ezen a csatamezőn döntő vereséget a porosz-szász hadseregre (jena-auerstedti ütközet). A jubileumi rendezvények közül kiemelkedett az a művészi hang-installáción alapuló interaktív séta (audiowalk), amelynek keretében a hordozható fülhallgatókkal felszerelt látogatók úgy tekinthették meg az egykori csatateret, hogy közben „hallották” az egykori csatát (ágyúdörgést, lódobogást, sebesültek hörgését), a szemtanúk tudósításait, sőt, a későbbi korokat is (a szovjet seregek páncélosait). Szemben a kiállításokon készen kapott, külső képekkel a látogató itt az önmaga által produkált, belső képekkel vált a történelmi esemény részévé. Az ehhez hasonló rendezvények népszerűsége, a történelem multimediális színrevitelének konjunktúrája Assmann szerint azt mutatja, hogy a történelem immár nem a professzionális történelemtudomány monopóliuma, hanem egyre inkább a nyilvános tér, a piac részévé, fogyasztói élménnyé vált. Sőt, a történelem szövegre és a nyelvre épülő színrevitele fölött is eljárt az idő: a 80-as években ugyan még megduplázódott a német múzeumok száma, de mára a jénaihoz hasonló élő történelemórák számíthatnak igazi érdeklődésre. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az akadémiai történettudomány befolyása, szerepe csökkenne, viszont szükségessé vált az is, hogy a történészek más, a történelemre szakosodott szakértőkkel: kiállítás-szervezőkkel, filmrendezőkkel, művészekkel, politikusokkal tevékenyen működjenek együtt, vagyis, hogy kilépjenek a tantermekből a piac kulturális életébe.)

A történelem természetesen nem csupán a múlt-prezentáció fenti három médiumában (elbeszélés, kiállítás, színrevitel) válik az élő emlékezet részévé, hanem a családi emlékezet (családregény) formájában, a generációkban testet öltve és az építészetben is. Assmann a kultúratudományi generáció-kutatás úttörő szakértőjeként hét (nyugatnémet) történelmi generációt különböztet meg a XX. században (az egyes generációk elnevezése nem a születési dátumokra utal, hanem a szocializáció legfontosabb szakaszára, a 15. és 25. életév közötti életszakaszra vonatkozik). Az 1945-ösök ifjúságát például a nemzeti szocializmus határozta meg (2006-ban derült fény Günter Grass SS-tagságára, 2007-ben megtalálták Siegfried Lenz és Martin Walser NSDAP-tagsági igazolványát), ők az utolsó élő kötelékünk ehhez a korhoz, akik a történelmet életrajzukkal „igazolják” (vagy cáfolják). A 68-as generáció identitását viszont már nem történelmi cezúrák (háborúk) határozták meg (mint a 14-esekét vagy a 33-asokét és a 45-ösökét), hanem őket magukat értelmezték utólag egyfajta törésvonalként, hiszen a „dühös ifjúság” látványosan szakított többek között a múlt hazug elhallgatásával, amelyet szüleik (a 33-asok) képviseltek. A legfiatalabb, a 85-ös generáció (az 1965 és 1980 között születettek), a 68-asok gyermekei az első olyan csoport, akik közvetlenül nem tapasztalták meg a háborút: meghatározó alapélményük a technológiai forradalom, a digitális médiumok, a globalizáció és a terrorizmus, a környezetvédelem és az AIDS problémái, Csernobil és a rendszerváltás. Ezt a generációt politikai közömbössége, hedonista pragmatizmusa, és sokfélesége is megkülönbözteti az előzőektől (amelyekkel természetesen együtt él).

Az egyéni (családi) emlékezet, a generációk emlékezete, a történelmi szövegek, kiállítások és más multimediális projektek mellett az építészet a legfontosabb olyan médium, amely jelenvalóvá, élővé teszi a múltat, sőt, az autentikusság, a tartósság, a megőrizhetőség, az identikusság képzetét keltve a modernizáció (a változás, gyorsaság) ellenhatásaként is működhet (ez a kompenzációs igyekezet jellemzi a műemlékvédőt, a „homo conservator”-t). Assmann Berlin és Bonn építészeti törekvéseit elemzi 1945-től napjainkig. Ha a berlini építészetet a német történelmi tudat alakulásának kontextusába állítjuk, a város metaforával élve palimpszesztnek (átírt, vagyis többször használt, egymásra íródott rétegekből álló pergamennek) bizonyul. Berlin a Harmadik Birodalom főépítészének, Albert Speer megalomán vízióinak is kedvenc céltáblája volt, az 1933 és 1945 közötti időszak azonban csak egyike annak a nyolc (!) politikai formának, amelyik Berlint tudhatta fővárosának. S bár a rendszerek, rezsimek váltásakor az utcanevek megváltoznak, az emlékműveket lebontják, az épületek nyomai nehezebben törölhetők el (bár ezeket is lerombolhatják vagy átépíthetik). A legaktuálisabb építészeti vita a – szintén palimpszeszt jellegű -, 1443-as alapítású, legendás berlini városi kastély (Berliner Stadtschloss) újjáépítése körül folyik. Az 1950-ben lebontott épület helyén állt az egykori NDK-parlament épülete, a Köztársaság Palotája (Palast der Republik). 2005-ben Angela Merkel is támogatta az eredeti Hohenzoller-kastély újbóli felépítését. Ezt a javaslatot nem csupán esztétikai érvek vagy a poroszokhoz (is) kapcsolódó felvilágosodás, humanizmus kulturális hagyományainak hangsúlyozása támasztja alá, hanem az épület nemzeti szimbólum jellege (vagyis mindazon értékek, amelyeket megtagadott a keletnémet rendszer). A Köztársaság Palotájának lehetséges lebontása viszont kitörölne a város palimpszesztjéből egy időréteget, pont egy olyan élő múlt nyomát tüntetné el a jelen horizontjából kívánatos önkép megerősítése végett, amely az emlékezetben élő történelem része (szemben a porosz történelemmel, melyhez már nincs meg az élő, generációk közötti hagyományozás köteléke). A vitában egymásnak feszülő pozíciók tétje tehát egyértelműen az emlékezetben élő történelem, s bár a jelenlegi memory-boom-ot Assmann szerint egyre inkább gazdasági tényezők határozzák meg, a történelem megőrzéséhez és színreviteléhez kapcsolódó tevékenységben azoknak a generációknak a traumatikus tapasztalatait is érvényesülni látja, akik (Speerrel szemben) nem a „szebb” jövő, hanem az vállalható múlt érdekében sajátítják ki (akár rombolás árán is) az építészetet.

Aleida Assmann: Geschichte im Gedächtnis. Von der individuellen Erfahrung zur öffentlichen Inszenierung (Történelem az emlékezetben. Az egyéni tapasztalattól a nyilvános színrevitelig). C. H. Beck, München, 2007. 219 p.

Pabis Eszter