Klió 2008/4.
17. évfolyam
XX. SZÁZAD
„Mindig megbízható barátok?” A brit Konzervatív Párt és az
ulsteri unionisták a huszadik században
A tizenkilencedik század
vége, huszadik század eleje meghatározó fordulóponttá vált az ír történelemben.
A burgonyavész megpróbáltatásait követő egyre növekvő társadalmi elégedetlenség
ebben az időben érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor az elkeseredett ír nép
szervezett keretek közé terelte a britektől való elszakadásáért vívott harcát.
Létrejött egy, az egész (katolikus) ír társadalmat felölelő nacionalista
mozgalom. Az írek függetlenedési kísérlete az egész birodalom egységét és
gazdasági fejlődését veszélyeztette, melyet sem a brit kormány, sem pedig a
koronához hű, Írországban kisebbséget alkotó protestáns északírek nem
hagyhattak. A közös veszélyérzet teremtette meg annak lehetőségét, hogy a
huszadik század elején a brit Konzervatív Párt biztos szövetségesre talált az
ulsteri unionisták személyében. Érdekszövetségük történetéről, közös
nézeteikről és céljaikról az angol kutató, Jeremy Smith[1]
adott érdekes áttekintést tanulmányában.
A westminsteri parlamentben a toryk zászlaja
alatt mindkét párt támogatta a birodalmiságot, az alkotmányt, osztoztak a
protestáns hitben, valamint a korona és az Egyesült Királyság integritása
iránti hűségükben is. A politikai együttműködésüket annyira szorosra fűzték az
északír unionisták a Konzervatív Párttal, hogy alávetették magukat a tory pártfegyelemnek
Westminsterben, s ezzel nem csak ideológiai alapon, hanem immár szervezeti
szinten is kötődtek politikai partnerükhöz. A szövetség az első világháború
előtti években csúcsosodott ki, amikor a Konzervatív Párt minden támogatást
megadott az északír régió vezetésének, hogy erősítse a megállapodást. Jeremy
Smith tanulmánya azt elemzi, hogyan fordult ez a század elején még szoros
kapcsolat a két párt között az ellentétére, és hogyan változtak meg a politikai
érdekek a század második felétől.
A megszokott brit életforma fenntartását, az
angol jogrend és a törvény betartatását, valamint a terrorizmus elleni harc
sikerességét a körülbelül 12 unionista képviselő szavatolta, akik szolgai módon
követték a Westminsterben a tory álláspontot. A konzervatívok központi irodája
adminisztratív, választási és alkalmanként pénzügyi támogatást is biztosított
az ulsteri szövetségesnek, valamint garantálták, hogy nem állítanak
ellenjelöltet az északír választókörzetekben az unionista jelöltekkel szemben.
A kezdeti barátságos együttműködést az is erősítette, hogy a két párt többsége
erősen szocializmus ellenes volt, és egyikőjük sem támogatta a feltörekvő
Munkáspárt elképzeléseit.
Az 1920-as évek elején létrehozott északír
parlament (Stormont) meghatározó szereplőjévé vált a brit–(észak)ír
kapcsolatoknak. Ez a korlátozott jogkörrel rendelkező parlament nagyobb
jelentőséggel birt ebben az időszakban mint az Uniót szentesítő törvény, így
ekkor még hallgatólagosan ugyan, de a konzervatívok a Stormontnak kötelezték el
magukat (nem az Uniónak). A két párt közti 1970-es évekbeli szakadásig az az
általános nézet terjedt el a Konzervatív Párton belül, hogy az Unió és egyben
az északírek jövőjéről az északír parlamentnek van joga dönteni. Történt mindez
annak ellenére, hogy az északír parlament nyilvánvalóan nem fedte le
Észak-Írország teljes politikai palettáját és az ott élő népesség egészét.
A britek hosszú ideig úgy tekintettek az írekre,
mint semmirekellő, pazarló, agrárnépességre, akiket a demagóg római katolikus
papok buta tömegként irányítanak. Az ellenünk való védelem jegyében jött létre
az Unió és a szövetség az unionistákkal. A cél, hogy az Egyesült Királyság
területi integritása és biztonsága semmilyen körülmények között ne csorbuljon.
Ez egészen 1921-ig meg is valósult. Ám ekkor Irország végérvényesen
kettészakadt és ezzel sérült a brit birodalom egysége is. Az Ír Szabad Állam
létrejöttével a sziget két részre oszlott: egy mélyen katolikus nemzeti érzelmű
részre, mely a teljes önállóságért küzdött, valamint egy a britekhez hű, északi
területre, melyet a protestáns hit és a brit birodalomhoz ragaszkodás
alapjaiban megkülönböztetett a déli „testvértől”. Bár a brit politika nagyban
hozzájárult az ír sziget megosztottságához, az ír ügy kezdett a brit konnány
terhére lenni. A kialakult helyzet megosztotta a konzervatívokat, egyrészt
elkötelezték magukat Ulster felé, ugyanakkor a sziget megosztottsága mélyen
sértette az Egyesült Királyság egységét és állandó veszélyforrásként
jelentkezett.
Az 1930-as évek és a második világháború olyan
helyzetet teremtett, melyben ismét megerősödtek az unionisták és a
konzervatívok közti kapcsolatok. Ez a viszony csak mélyült Winston Churchill
miniszterelnöksége alatt, aki úgy vélte, hogy az északír unionisták a „barbár
erők” elleni legfőbb őrszemek, és a két párt szövetsége megtörhetetlen. Érthető
is ez a világháború viharos éveiben, hiszen a királyságnak minden erejére
szüksége volt, hogy megküzdjön a náci Németországgal és szövetségeseivel.
Az 1945-ös
munkás kormány „felfrissítette a politikai vérkeringést” Nagy-Britanniában, így
a háború utáni években a tory propaganda és az unionistákkal való összefogás új
erőre kapott. A tory gondolkodásmód alapját a szocializmus-ellenesség hatotta
át, amit az északír partnernek egy kicsit nehezebb volt magáévá tenni. Az
ulsteri unionisták nem egy társadalmi rétegből szerveződtek, hanem a közösség
minden rétegéből számláltak tagokat. Éppen ezért nem támogattak semmilyen
kezdeményezést, mely egy bizonyos társadalmi réteghez kötődött, mert ez a
pártjuk teljes széteséséhez vezetett volna. Az Unionista Párton belül az
Unióhoz való feltétlen ragaszkodás volt az összetartó erő. A tagok politikai
nézetei azonban igen eltérőek voltak, ezért nem volt szerencsés az unionistákat
a konzervatívokkal azonosítani és azt remélni, hogy a párton belül mindenki
egyöntetűen elutasítja a szocialista ideológiát. Erre a Nemzeti Unió helyettes
vezetője, J. P. L. Thomas figyelmeztetett.[2] Az
1950-es években jelentősen nőtt az ulsteri munkásosztály létszáma, akik
rokonszenveztek a szocialista nézetekkel és szép lassan elpártoltak az
erőteljesen megosztott Unionista Párttól és konzervatív szövetségesétől.
Az 1950-es években a Konzervatív Párt gyökeres
átalakuláson ment keresztül. A kor és a háború utáni Európa új igényeket
támasztott, és ez alapjaiban rendezte át a konzervatív politikát. Az 1950-es,
1960-as évek nagy bevándorlási hullámainak következtében megváltozott a brit
társadalom etnikai és vallási összetétele. A létrejött sokszínűség tovább
formálta a konzervatívok gondolkodásmódját: nemzeti önmeghatározásuk ebben a
korszakban a vallási vagy politikai alapú megkülönböztetésről a faji alapon
álló önmeghatározásra tért át. Ettől az időszaktól kezdve a vallási alapon
történő diszkrimináció elítélendővé vált, ez azonban súlyosan ütközött az
ulsteri érdekkel, mivel az unionisták hatalmának egyik tartópillére volt a
vallási különbözőség.
Az ulsteri unionisták alig változtak, hűek
maradtak régi, hagyományos értékrendjükhöz, míg a konzervatívok modernizálták
pártjukat és a kornak megfelelő, új programokkal, reformokkal álltak elő. Ez
már önmagában is elég feszültség forrás lett volna a két párt számára, és
törékeny kapcsolatukat a külső események tovább nehezítették. 1956-ban az IRA
belekezdett 6 évig tartó „határkampányába”, melynek keretében sorozatos
fegyveres támadások, robbantásos merényletek történtek Észak-Írország számos
pontján. Az unionisták szerint a konzervatívok nem vették ezt az ügyet elég
komolyan, és a nemzetközi politika (szuezi válság, magyar forradalom)
túlságosan lekötötte a brit kormány figyelmét ezekben az években. A húrt csak
még tovább feszítette az angol–ír kereskedelmi tárgyalások megindítása
1959-ben. A konzervatívok nem tekintették végleges megoldásnak Írország
felosztását, és egyre inkább terhükre volt már az ír kérdés. Egyre többen úgy
gondolták, hogy az ott élőknek van joga dönteni az Unió sorsáról és a határok
létéről. Az unionistákat mélyen felháborította az a tény, hogy egyáltalán
tárgyalásokba kezdtek az Ír Szabad Állam vezetésével. Őket tették felelőssé
azért, hogy az IRA támadásai továbbra is sújtották az északír régiót. Ezen túl
pedig mind politikai hatalmuk, mind kedvező gazdasági helyzetük megingását
vélték felfedezni a tárgyalások esetleges sikerében. Talán nem is alaptalanul.
Az unionisták támogatottsága az 1950-es évektől fokozatosan csökkent, és ezt a
kormányon lévő toryk ki is használták. Lassan átvették az irányítást a térség
felett, miközben egyre érdektelenebbé váltak iránta, s végül kialakult egyfajta
kölcsönös közömbösség a két fél között. Ez azonban csak még inkább elősegítette
a Munkáspárt 1960-as évekbeli előretörését.
Azoknak ajánlom Jeremy Smith tanulmányát, akik
mélyebb bepillantást szeretnének nyerni a Brit Konzervatív Párt és az ulsteri
unionisták meglehetősen szoros, ugyanakkor furcsa, minkét oldalról „parazita”
kapcsolatába. A tanulmány meggyőző példákkal mutatja be, hogyan esett át a brit
fél egyfajta modernizáción, miközben az északír partner mintha mozdulatlan
maradt volna, és körömszakadtáig ragaszkodott hagyományaihoz.
Jeremy Smith: ’Ever Reliable Friends?’: The Conservative Party
and Ulster Unionism in the Twentieth Century. („Mindig megbízható barátok?” A
Konzervatív Párt és az ulsteri unionizmus a huszadik században). English
Historical Review Vol. CXXI No. 490, February 2006. pp. 70–103.
Hajdufi Orsolya
1. Jeremy Smith a XVIII. századtól napjankig terjedő időszak
brit és európai történelmét tanulmányozza. Speciális kutatási területe a XX.
századi angol–ír kapcsolatok, különös tekintettel a felek politikai
fejlődésére. Számos könyvet és tanulmányt (ezek listája a következő címen
található: http://www.lamp.ac.uk/history/jeremy.html) publikált ebben a
témában. Évekig a Chesteri Egyetem modern történelemmel foglalkozó előadója
volt, napjainkban pedig a walesi Lempeter Egyetem oktatója.
2. „... óvatosan kell kezelni a témát a politikai
beszédekben, mivel az ulsteri unionisták semmilyen körülmények között nem
nevezhetők konzervatívoknak és egyáltalán nem lelkesednek a szocialista-ellenes
kritikákért.”